Pesti Napló, 1864. április (15. évfolyam, 4238-4262. szám)

1864-04-01 / 4238. szám

75—4238 15. évi folyam. 1 m : E lap szellemi részét illető minden közlemény Kiadó­hivatal: Előfizetési feltételek : Szerkesztési iroda : a szerkesztőséghez intézendő. . ...... , „ . . . , , , , Ferencziek terén, 7-dik szám, földszint. Vidékre, postán : Helyben, házhoz hordva : Fe­rencziek terek­e­dik szám, 1-ső emelet. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési ponz, kiadása körüli Félévre . . . . . 10 frt 50 kr o. é. fogadtatnak el. panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Évnegyedre . . . . 6 frt 25 kr o. é. WWW———— mm m­i min n mi 11 min 11 .......... mmn ■■imi—in­ 1864. Péntek, április 1. Hirdetmények dija: 7 hasábos petit-sor egyszeri hirdetésnél 7 nj kr. Bélyegdij külön 30 nj kr. Magánvita 5 hasábos petit-sor 25 aj kr. Előfizetési felhívás a „PESTI NAPLÓ“ ápril—júniusi évnegyedek folyamára.­­ Kifizetési ár 5 frt 25 kr. A „Pesti Napló“ kiadóhivatala. Post, mart. 31. 1864 (Fr) Habemus conferentiam ! Mind­azok, kik az értekezlet létrejöttében két­kedtek — min magunkat is beleértve — csúnya kudarczot vallottak, s most nem marad egyéb teendőjük, mint bámulva porba borulni a diplomatia bölcsesége előtt, melynek éles szeme, miként a sasé, elejétől fogva merészen tekintett a napba, míg a közönséges ember szeme vakultan fordult félre, s csak sötétséget látott ma­ga előtt ... Lesz conferentia és nemcsak átalában lesz, hanem nagyon hamar is lesz, ápril 12-én lesz, s a szép pünkösdi ünn­ep bizonyosan már a béke karjaiban ringatva találandja a nemrég annyi ag­godalom által hányatott világot. Míg itt alant a földön az elemek harcza dühöng, és sűrü felhőfátyol takarja el szemünk elől az ég kékjét, a sas — maradjunk a sas mellett, ez szép hasonlat, mely által kiki csak hizelgve érezheti magát — te­hát addig a sas, a verőfényben fürödve, lassú szárnycsattogással lebeg el a felhő­réteg felett, maga alatt már-már oszla­dozni látva a süni tömeget, s perczről­­perczre közeledni tudván azon órát, mi­dőn a zivatar elmúlik, s a szegény földi férgek ismét szép derült napnak fognak örvendhetni, így a diplomatia is! Midőn mi mindnyájan a zord időjárás sanyaru­­ságait éreztük, s annak végét hosszát nem bírtuk ellátni, ő már a közelgő derűt sejté, s részben elő is készité, az ég áldja meg érte! A­mi nehézség innen-onnan még felme­rülhetne, az szóra sem érdemes. A fegy­verszünetet nem tekintik ugyan a confe­rentia előfeltétel­l, de azért ápril 12-ig az is meg lesz, mert Fridericia bevétele amúgy sem volt tervben, a düppeli sán­­czok pedig addig a poroszok kezében leendenek. Merő hazugság az, hogy az eddigi lövöldözés aránylag csekély kárt tett a dán erődítvényeken. Ezen tenden­­tiosus híreket a dánok könnyen kitalál­ható okokból terjesztgetik, a poroszok pedig nem tiltakoznak ellene; hadd higyje az ellenség, hogy Wrangel tábornagy még nem tartja korszerűnek az átalános ostromot, annál nagyobb lesz a meglepe­tés, ha a poroszok maholnap nemcsak neki­rohannak a sánczoknak, hanem azokat tüstént el is foglalják. Mihelyt ez megtörtént — pedig min­den órán várható, hogy megtörténik — a fegy­verszünet ipso facto meg lesz, a szö­vetségesek czélja akkor el van érve, egész Schleswig általuk elfoglalva, többet ők nem akarnak, s igy a küzdelem magától megszűnvén, nem lehet, hogy a conferen­­tián ne ratificáltatnék azon állapot, mely a harcztéren azóta tettleg beállott. Mily könnyű lesz aztán a tanács­kozás ! Javíthatlan tamáskodók azt fognák ugyan mondhatni, hogy 1858-ban is volt ily conferentia Párisban, a Dunafejede­­lemségek ügye körül, hogy e conferentia néhányszor nagyon közel volt az ered­mény nélküli szétosztáshoz, hogy — mi­dőn hónapok múlva széjjel ment — mű­ve befejezetlen maradt, hogy 1859 ele­jén ismét fel kelle azt karolni, s hogy akkor mindenesetre összeütközésre ke­rül a dolog, ha­­ amúgy is még na­­gyobbszerb­ összeütközés nem történt volna az olasz kérdés körül. Hanem ezek merőben különböző viszo­nyok voltak! A Dunafejedelemségekben nem láttunk két hadsereget egymással szemben állni, hanem a vita úgyszólván csak elméleti téren mozgott.­­— Aztán a párisi conferentián csak kétféle vélemény volt a részvevők közt: unió­ melletti és unió-ellenes; a dán-német viszályt illető­leg pedig quot capita tot sensus, a hány részvevő, annyi különvélemény és külön czél fog képviseltetni a zöld asztal mel­lett. — Végre 1858-ban az alapelvekre nézve már előbb egyezkedtek volt a ha­talmak, s csak a kivitel körül forogha­tott a vita; most pedig semmit sem vé­geztek előre, semmire nézve sem egyez­kedtek, hanem kiki— a többiekkel cseppet sem gondolva — a maga nótáját fogja húzni. Csak a vak nem látja, mennyivel na­gyobb a sikerre való kilátás a mostani, mint az 1858-ks conferentiára nézve. Honnan is keletkezhetnék valami ne­hézség ? . . . Ausztria és Anglia békülé­­kenysége minden kételyen felül áll; amaz pedig Poroszországot, emez Dániát szin­tén magával fogja rántani a béke virá­nyi­­ felé. Svédország, mely jelenben csak a decorum kedvéért tesz némi hadi előké­születeket, hálát fog adni az égnek, hogy nem viszi őt a kisértetbe, hogy nem teszi ki azon viszketegnek a nagy skandináv eszme valósítását megpróbálni. Maradna csak a német szövetség és Francziaor­­szág. A ném­et szövetséget illetőleg igen szépen mondja a „GeneralCorrespondent“,hogy „ez bizonyosan el nem szalasztandja az alkalmat: fennállása óta legelőször, mint európai hatalom, részt venni egy nemzet­köz­i ügy elintézésében.“ Természetes, ilyen alkalmat nem lehet elszalasztani. ” Valószínű ugyan, hogy a conferentia, ha átalában eredménye lesz, am a nemzet­közi ügyet nem fogja úgy elintézni, mi­ként a német szövetségi tagok többsége óhajtaná, hanem mi ez, mi az egész schles­­wig-holsteini ügy azon előnyhöz képest, hogy a szövetség, mint„európai hatalom“, az értekezleten képviselve lehet. — Ha aztán példá­ja, Napóleonnak valamikor a Rajnára fájna a foga, ha sergei a német határ felé közelednek, — a szö­vetség azt fogja az Usurpator fülébe rivalghatni: „hogyan­­ nem tudod-e, hogy mi már most európai hatalom vagyunk? nem emlékezel-e, hogy 1864. ápril 12-én Londonban a mi képviselőnk ugyan oly vánkosó széken ült, s ugyanazon asztal mellett, miként a tiéd ? ne merj hozzánk nyúlni —­apage!“ Lehet-e kételkedni, hogy erre Napoleon tüstént hüvelyébe lökendi vissza kardját, s elszégyelve ma­gát, haza fog sompolyogni?! A­mi pedig Francziao­rszágot illeti, ez várva várja a perczet, midőn Londonban urbi et orbi tudtára adhatja, mily alap­talan azon vád, miszerint ő a német-dán kérdésre nézve kétértelmű politikát követ, s ez eseményt a maga érdekei javára kívánná felhasználni. Egykor egy állam­férfi ezt mondá : „mi háládatlanságunk által fogjuk meglepni a világot.“ III. Na­póleon kétségtelenül őszintesége és béke­­szeretete által fogja meglepni, s rágal­mazói ápril 12. után pirulva fogják be­vallani, hogy ez az ember hasonlíthatla­­nul jobb a maga hírénél. Így, és nem má­sként fog ez történni, ezt bizonyossággal előre mondhatni; s ha mindazáltal még oly lapok is, miknek békeszeretete épen nem gyanús, miként példa az „Ostd. Post“, attól tartanak, hogy a conferentia eredménye az átalános béke helyett talán egyéb leend: ily nézet csak oly agyban keletkezhetett, mely nem ké­pes a világrész helyzetét felfogni, s mely más érzelmet nem kelthet, mint e korlá­toltság feletti mély sajnálkozást! BUDA HALÁL­A. Irta ARANY JÁNOS. — Illik és utolsó czikk. —­Czélom e hírlapi czikkekben nem a mű­ rész­letes ismertetése. A mélyebb analysis, a számos és magasbrendü szépségek kiemelése, a minden oldalról való vizsgálat nem fér ily szűk keretbe. Czélom csupán a munka nagyjából való jellem­zése. A­mi keveset felhoztam és idéztem is, nem azért történt, mintha azt tartanám a mű leg­szebb részének — mert a válogatás bajos vol­na — hanem csak azon czélból, hogy jellemzé­semet példával illustráljam; s midőn a világ­­irodalom legnagyobb eposait felhozom, nem akarom párhuzamba tenni velük. A­mtt olyan, hogy csak a jövendő fogja kimutathatni valódi helyét az eposirodalomban. Homer és a Niebe­­lungenek felhozása is csak egyik másik jellem­vonás felderítésé­ért történik. Az előttem fekvő műben minden szoros kap­csolatban áll, teljes öszhangba olvad, s a mű emez általános jellemzésében főkép ezt igyek­szem, legalább nagyjából,kimutatni. A korból és kor szelleméből indultam ki, a­mennyire azt a mondák és történet engedék, é s költőnk is egészen a krónikákból merité az inspiratiót. A jellem, a színezésül szolgáló részletek, mintha közvetlenül Árpád korbeli mondáinkból nőttek volna ki. Magok az erős szenvedélyek, melye­ket költőnk fest, a kor képére látszanak teremt­ve lenni. A tárgynak pedig, melyet költőnk feldolgoz, egészen megfelel a hang és a forma. Ez az, mi­ről jelen czikkemben szólani akarok. Az eposiró annál több hivatást bizonyít az eposra, minél jobban bele­találja magát azok jellemébe, érzületébe és helyzetébe, kiknek cse­lekedeteit, viszontagságait elbeszéli, s szavai­kat is, mint a drámaíró, utánozni bírja. Minél jobban lábatlanná teszi magát az író egyéni­sége, hogy előadásán, mint tiszta üvegen át, az előadott jellemeket és jeleneteket szemmel kí­sérhessük, annál magasb fogalmat ad hivatásá­ról. Látni való hát, mennyire különbözik tőle a lyrai költő, kinek saját egyénisége az egye­düli tárgy. Az ódaköltő, úgyszólván, maga magát játsza, míg az eposiró tőle merőben különböző embe­reket utánoz; az első saját élményeit és érzé­seit,az utóbbi mások élményeit és érzelmeit adja elő. Ki tévesztené össze a művészetben a zene­­compositort a festővel ? Ez csak azért nem tör­ténik, mivel mű­vészetek kézzel fogható esz­köze más-más, míg a költészetben csak a nyelv az eszköz. Az elbeszélés csaknem oly objectív, mint a képirat. Azért koránt sincs kizárva az elbeszélésből az érzelem. A költő együtt érez képzelete gyermekeivel. De minél jobban kerüli, hogy a maga szemé­lyében szóljon, annál teljesebben feledi a hall­gató magát a költőt, s annál nagyobb az illusio. A jó elbeszélő műben az, a­mi meghal, maga az elbeszélő érzelme és hangulata ugyan, de ez mindig csak mintegy lappang az előadás szavai­ban, melyek a költőtől merőben különböző tárgyról szólnak. Egy jeles ballada vagy epos olvasásával ép annyira a költő emotióinak ha­talma alatt állunk, mint egy hatalmas óda vagy szónoklat olvasásakor; pedig ez emotiót egy eset elmondása, egy lelkiállapotot híven jel­lemző leírás idézi elő, s alig vagyunk képe­sek számot adni róla, mi az a látszólag teljesen objectív szavakban, a­miben a hatás titka rejlik. Alig hozhatnánk fel erre jobb és ismertebb példákat, mint Arany eddigi balladáiból és epo­­saiból. Van-e egész líránkban meghatóbb dal mint az egészen elbeszélői objectivitással irt Zách Klára, vagy valami erősebb emotiót keltő elegia, mint az a mélyen szánakozó hangú köl­temény, melyben „Ágnes asszony“ esete van elbeszélő énekbe foglalva? Felhozzam-e a haza pusztulásán érzett mély fájdalomtól annyira át­hatott historiás éneket, „Török Bálint“ot, vagy az oly drámailag tárgyilagos, de annyira mély érzésű balladát, „Szondi két apród”ját? Azonban a ballada közelebb jár a tulajdon­­képi lyrai költéshez. A tárgy maga is gyakran egy-két lyrai megható mozzanat a hős történe­téből, s minden elbeszélési részletezés, nagyobb fejlesztés és hosszú peripetiákon áthúzódó mese, ki van zárva köréből. Külső formája is a rhyt­­musnak és rímnek többféle mesterfogásait en­gedi meg, s refrain-jei is, melyek oly jól illenek hozzá, mutatják, hogy inkább énekelni, mint szavalni való. Az eposz tárgyánál fogva, az objectivitás na­gyobb mértékét engedi meg, s maga külső for­mája sem oly kötött. Közelebb jár a szavalás­hoz, mint az énekhez, s természetében van a nyugodtság nagyobb mértéke. Mindemellett itt is van uralkodó hang, mintegy resonantiája a költő érzelmeinek. A fokozat itt is nagy lehet a prózai elbeszélő styl legtökéletesebb mintaképé­től, a népmeséőől s arab regéktől Dante mé­lyen sentimentális styljéig. Költőnk „Toldi esté­­jé“n az elegiai s kissé humorba átmenő hang végig vonul az egészen, s áthatja az egész előadást, s a csak töredék „Daliásidők“­­ben a dalnok a nemzeti nagyság és tulaj­donképi lovagkor zászlaját teljes gazdagsá­gában bontja ki rajzai által, s a hősiség fér­fias ép pathosát vegyíti a naiv érzületű elő­adásba. Csak a fent elősoroltak is elegendők annak bizonyságára, mily mestere költőnk annak, hogy saját emotiója által hasson a látszólag a legob­­jectivebb elbeszélésben. De mind balladáit, mind eposait együvé véve, többről is meggyőződünk, hogy t. i. a hangulat oly különböző egyes el­beszélő költeményeiben, mint csak egy ugyan­azon költőnél lehetséges,­­ nem kevesebbféle, mint a­hányféle a tárgy, melyet megénekel. — Vannak nevezetes költők, pl. Byron és Hugo Victor, kik majd minden elbeszélő költeményt egy ugyanazon hangon és modorban írnak, tu­lajdon lyriai hangjukon. Ők valóban lyriai, és nem epos, annál kevésbbé drámaköltők. Arany­nak csak fent előszámlált balladái, az elő nem szám­láltakkal együtt, mily sokféleséget mu­tatnak. Mindamellett „Buda halála“ a hangra és styl­­ra nézve oly különbséget mutat eddigi művei­vel, hogy a­ki készen volt is rá, hogy itt újat fog venni költőnktől, kétségkívül meg lesz le­­petve általa. A hang, elbeszélési­ modor, a jel­lemzés stylje más, sőt mintha még nyelvet is kü­lön készített volna a költő ez egészen különböző tárgyhoz; de mind a hang, mind az elbeszélés modora, a jellemzés stylje s a nyelv, mintha egészen a tárgy természetéből nőtte volna ki magát. Erősebb szenvedélyeket, nagy összeütközése­ket, colossalisabb alakokat s történeti katastro­­phákat akarván előállitni, a tárgy méltóságát egyszerűbb külső és belső forma által adá meg. Az épület nagy idomaiban, s nem díszítmények­ben akará kimutatni művészetét. Az erő nyu­galma ömlik el a composition, s uralkodik a hangban. E tekintetben legjobban hasonlít iro­dalmunk eddigi legnagyobb eposához, a Zrí­nyiéhez, s ama nagyszerű középkori emlékhez, a Niebelungenliedhez. Továbbá az elbeszélésben semmi kitérés. Csak egy rész az, mi ilyennek nevezhető — egy regedal , mely azonban egészen oda illik a mű általán­s styljébe. Különben minden jelenet, mint a legjobban alkotott drámákban, a cselekvény fejlését, a mese haladását mozdítja elő, és siettetti a kifejlést. — Az indokolás erő­teljes , de csupán a cselekvő egyének szavaiban és tetteiben található, — a költő maga nem bo­csátkozik­­bővebb magyarázatba, vagy ha maga beszél is, egy két szó, egy erőteljes sor van oda vetve. Maguk az egyének, csupán szavaik és tetteik által vannak jellemezve. Engedi, hogy kibeszél­jék magukat, hogy cselekedjenek, de cselekvé­sük indokainak magyarázgatására nem veszi át a szót, sőt lelki állapotuk részletes leírására sem. Ha Toldi Miklóst, úgy­szólván, mozdulatról mozdulatra, minden gondolatában és érzésében nyomról nyomra kísérhettük, hogy kalandjaira kisérvén, úgy­szólván, a legbizalmasabb bará­tunkká lett, itt egy-egy szó, egy-egy mozdulat, egy pillantás festi az őskori nagy alakok lelki állapotát, s kü­lönösen Eteléét, s az olvasóban némi tiszteletet ébreszt, hogy kevésbbé van vele bizalmas lábon, mint a jó Toldi Miklóssal. Toldi­ban a kalandos romanticismus elbeszélésének folyama széles mederben, gazdagon folyt a meg­annyi teljes képet adó nyolc­soros stropkákban, s az egy nyomon haladott elbeszélés mintha nem hagyott volna semmit elmondatlanul, a nélkül azonban, hogy kelleténél több volt volna mondva. „Buda halála“ négy soros stropháiban is az egyes sorok vagy sorpárok néha már át­menetet képeznek egyik erőteljes képről másra. Eme jellemzés nemcsak jobban beleillet a mű styljébe, hanem a korba is, melyet rajzol. A primitív társadalmakbeli emberek jelleme is egyszerűbb, s nemcsak a költői eszményítés kí­vánja meg, hogy csak főtulajdonaiknál fogva jellemezze a költő, hanem a kor is. A naiv for­ma, mint a népmesékben is, legjobban megfér az átalános jellemzéssel, s az ily jellemzés leg­jobban beillik a naiv korba. Mindemellett köl­tőnk szavakban, tettekben oly határozottan kü­lönböző alakokat állít elő Etelében és Budában, Detrében és Szemerében, Ildikóban és Gyöngy­vérben, hogy semmi hasonlatosság nincs közöt­tük. Még ott is jellemez költőnk, hol csak a legátalánosabb ideális vonásokat várjuk, jelle­mez pedig oly minden követelődzés nélkül, mintha nem is volna szándékában, s oly módon, hogy a nagyolva olvasáshoz szokott ember talán gyakran észre sem veszi. Egy példát ho­zok fel. Az egész hatodik ének e műben egy közbeszőtt regedal, melyet a hun lantosok a mátrai vadászat alkalmával énekelnek, s szól Hunor és Magyar két testvérről, kik, mondáink szerint, egy anyának voltak fiai, s vadászaton egy szarvast vevén­yzőbe, eltévelyedtek a pusz­tában, és soha sem látták többé szülőföldjüket. Letelepedtek hát a pusztán, s egyiktől a hun, másiktól a magyar nemzet származott.1) Nem szándékom e gyönyörű rege szakadatlan szépségét leírni. A­mit különösen ki akarok emelni e he­lyen, az mintegy mellékesnek látszik e regében. Enédnek két fia messze űzvén a szarvast, a K­u­r vize partjára érnek. Itt Hunor így szól: „itt meghaltunk“. — Magyar azt mondja „vi­­radattal visszatérünk a csapattal.“ A két test­vér a Donig, a Maeoti tengerig hajtja a szar­vast , hol az eltűnik, s a vitézek végkép elté­vedtek a pusztán. A költő igy beszélteti Magyart és Hunort, a szép Enéhnek két fiát : Szóla Magyar , hej ! ki tudja Merre van a hazánk útja ? Kerek az ég mindenfelé — Anyám, anyám, meghalsz belé ! ‘) A mondát Kézai Simon krónikája tartotta fenn. Bécsi dolgok. .. A mexikói kérdés újabb fordulatáról még nem érkezett oly tudósítás, mely az ügy eldön­tését jelentené. Közhiedelem szerint Ferdi­­nad Miksa f­őherczeg azért halasztó ünnepek utánra a mexikói császári korona ünnepélyes elfogadását, mivel nem akar lemondani a firo­­konok örökösödési jogának kikötésért­­. Mint egyik bécsi lap hallja, a főherczeg e bajosan el­dönthető alternatívában is újból apósához, Li­­pót belga királyhoz folyamodott tanácsért, s mint a lap állítja, a király válasza el fogja dön­teni az ügyet, s a mexikói küldöttséget csak a válasz megérkezte után fogadja hivatalosan a főherczeg Miramareban. Egy másik versió sze­rint Napóleon császártól is várnak egy levelet. A franczia császár, mint mondják, komolyan törekszik, hogy az ügy felelégítőleg legyen el­intézve , mert érdekében áll, ho£y a mexikói kérdés szép szerével oldassék meg. Spanyol la­pok meghazudtolják azon hitt, mely szerint ilsa főherczeg abban alkudozott volna, hogy eventualizer egy spanyol királyi herczeg legyen örökösévé a mexikói trónon. A „Memorial diplomatique“ megerősíti azon tudósítást, mely szerint a mexikói kölcsönre az alkut már megkötő egyfelől gróf Zichy Fe­­rencz, mint Miksa főherczeg megbízottja, más­felől a Glyn és Mills angol bankárház. A kölcsön 200 millió frank (80 millió ft. o. é.) A „Constitutionnel“nek s más lapoknak azon tu­dósítását is megerősíti a „Mem. d.“, mely sze­rint Francziaországnak kifizettetik azon 60 mil­lió frank, melyet ez az ideiglenes kormány szük­ségeire mexikói csapatok szervezésére stb. előle­gezett. Az expeditio többi költségei évenkénti lefizetésekkel fognak törleszteni. Átalában az ügy minden francziális része személyesen Napó­leon császár és Miksa főherczeg közt intézetett el, utóbbinak Párisban mulatása alkalmával. Mihelyt Miksa főherczeg trónralépte hivatalo­san megtörténik, azonnal megkezdetik a fran­czia csapatok hazaszállítása Mexicóból, s rövid időközökkel folytattatni fog.­­ A mexikói köl­csönt illetőleg az angol „Economist“ tudósítása is egyezik a fentebbivel. A „Wanderer“ 31 ciki lapjában olvassuk. Mint ma hallani, a Miksa főlig és saját felséges családja közötti differentia már meg van oldva. A megoldás módjára nézve nem tudni semmi bi­zonyost. Azonban legtöbb hitelt látszik érdemel­ni az a hir, mely szerint a főlgnek fenntartatik az Ausztriában való örökösödési jog, — az an­nak idejében való lemondás mellett a mexikói koronáról. Azonban a főleg maga részéről, úgy látszik, lemondott feltétlenül emez örökösödési jognak örököseire való kiterjesztéséről.­­ Re­mélhető, mond a „W.“, hogy valamely minisz­teri lap nemsokára felvilágosít ezen, A­usztriá­­ra nézve teljességgel nem közönyös kérdésre nézve. A „Triest Zig“ egy, úgy látszik mirama­­ri félhivatalos értesülés nyomán ezt írja: A mexikói korona elfogadásában való haladék úgy látszik, a­miatt történt, hogy Ferdinand Miksa főherczeg ő fenségének az ausztriai trónra való örökösödési joga még nem volt rendezve. A jövendőbeli mexikói császárnak egyltalában nincs szándéka fölhagyni az ausztriai trónra való igényeivel, a­mennyiben legközelebbi agnatus, holott, úgy látszik, a Bécsben legközelebbről tartott családi tanács­­kozmányban az kivántatott, hogy az ausztriai trónörökösödésről lemondjon. Az ausztriai fiörö­­kösödés (agnatus) jogának a mexikói küldött­ség hivatalos fogadása előtt kell megtörténnie, s ennek még határozottan nem lehet megmon­dani napját, de remélték, hogy jövő szombatig rendbeli lesz az ügy. Más hírek szerint a főlig még egyszer Bécsbe fog utazni. A „Press­e“-ben olvassuk : Ausztria trónján mai nap egy teljes egészségben és férfikora vi­lágában élő császár uralkodik, s mellette a hat éves Rudolf főherczegben virágzik fel Ausztria leendő császára. Nem ellenszegül-e minden em­beri előrelátás annak, hogy az ausztriai császár alig két évvel ifjabb öcscse is valaha, legalább régensségre juthasson? Ebben rejlik egy része amaz agnatusi jognak, melyről most, mint mond­ják, Miksa főherczegnek le kell mondania, mi­előtt a mexikói koronát fejére tenné. Azonban a dolog nagy fontossága ily valószínűtlenségek számbavételét is megkivánja. A főherczegről, ki oly szilárdul megmaradt abbeli szándéka mellett, az ellenmondások el­lenére, hogy elfogadja a mexicói koronát, azt hihette volna az ember, hogy egészen Mexicóval köti össze jövőjét s megszakaszt minden össze­köttetést eddigi hazájával. Annyival különösebb­nek látszanak azon tekintetek, melyek úgy lát­szik, a főherczeget eddig visszatartóztaták az az ausztriai örökösödéshez való minden eventuá­­lis jogról való lemondástól. Annyival különösebb eme vonakodás, mivel a főherczeg a mexikói koron­a elfogadásában egészen önállóan, az osz­trák politikától függetlenül járt el. Természetes, hogy az ausztriai kormány eme kérdést tisztába akarja hozva látni, mielőtt a mexikói császár tengerre indulna. — Ausztria nem engedheti, hogy kényszeríttessék egy, az ausztriai birodalomra nézve közönyös biroda­lomnak rokonos császárja érdekei által, annál kevésbbé, minél kevesbbé független és minél inkább a napóleoni politika alá van vetve a mexikói császárság. Igazolt tehát és bölcs az osztrák kormány megfontolása. — A „P. Ll.“-nak írják Bécsből : Froisart franczia tábornok Miramareba küldetik, hogy ott Napoleon császár nézete szerint mű­ködjék közre a kiegyenlítésben. A tábornokot 29- kén, Bécsbe érkezvén, gróf Rechberg fo­gadta is, a franczia nagy­követ kíséretében. 30- kán volt a megbízott Triestbe tovább uta­zandó. — Alaptalan az a hir, mintha még 30- káig ki volt volna egyenlítve a fennforgó meg­­hasonlás. Pest, mai 1. 29. 1864. A pesti „Lloyd“ f. hó 27-iki számá­ban védi magát a naivitás vádja ellen. Sajnálom, hogy az általa felhozott ment­­ségi indokok azon meggyőződést keltet­ték bennem, mintha a „Lloyd“ nem len­ne korrecten értesítve az a viszonyról, mely az állam által segélyzett hajózási­­vagy vaspályatársulatok, s maga az ál­lam, jelesen az álladalmi kincstár közt fennáll. Egy pár megjegyzésre fog szorítkozni végválaszunk ; azt hiszem, hogy felvilá­­gosítandja a „Lloyd“-ot némi előtte talán homályos pontok iránt. A „Lloyd“ ugyanis válaszában, indo­kolni akarván a dunagőzhajózási társulat pécs-mohácsi vaspályáján a kőszénre néz­ve indítványozott szállítási bércsökken­tési javaslatát, az állam beavatkozására történt hivatkozását azzal menti, hogy az államnak joga van a tarifta-revisiójára, s hallgatólag bár, de egész válaszában azon végkövetkeztetésre megy ki, hogy védje az állam a pécsi magánbirtokosokat a kőszénversenyben s azok érdekében szál­líttassa le a kőszén fuvarbérét a duna-

Next