Pesti Napló, 1866. január (17. évfolyam, 4711-4734. szám)

1866-01-03 / 4711. szám

1­4711. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó-hivatalhoz in­­tézendők. Szerda, január 3. 1866. ■ 17. évi folyam. Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmény­ek díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt-tér: 6 hasábos petit­­or 25 uj kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1866-iki első félévi folyamára. Ellőfizetési sor: Január—júniusi félévre.........................................JLO JPt? AO JLc jr*« Január—mrtiusi évnegyedre............................. JSA 99 A „PESTI NAPLÓ“ kiadó­ hivatala. Pest, jan. 2. 1866 I (Fk) Az imént lefolyt évvel félszázados lételét fejezte be az európai ügyek azon rendje, melyet a bécsi congressus és a szent szövetség 1815-ben megállapított. Érdemes utána nézni, vájjon mennyi ma­radt fenn abból, a mit akkor alkottak, s a miről azt hitték, hogy aeve perennius leend. A főczél, t. i. hogy a Bonaparte-család örökké ki legyen zárva az európai dy­­nastiák sorából, régen meghiúsult; ezen büszke határozmányt a kis káplár unoka­­öcscse már másfél évtized előtt nevetve vetette vissza azoknak, a­kik hozták vala. A napóleoni dynastia, miként annyi más, váratlan események következtében meg­­bukhatik, de bizony nem buktatják meg azok, a­kik hajdan az anathemát mondák ki fölötte. Belgium már 35 év előtt emancipálta magát a bécsi határozatoktól, s midőn e napokban jeles királyát vesztette, szó valt ugyan oly veszélyekről, melyek a kis állam lételét fenyegethetnék, de sen­kinek esze ágában nem volt, hogy e ve­szélyek onnan eredhetnének, a­hol ötven év előtt Belgium sorsa felett döntöttek. Olaszországban fenekestől lettek fel­forgatva az 1815-ki állapítmányok, és nemcsak hogy restauratióról nincs szó, hanem — egynek kivételével — mind­azon hatalmak elismerték a dolgok új rendjét, kik a régit megállapították vala. A mi a lengyelek ügyében kiköttetett, abból már egy szó sem igaz. A krakkói köztársaságnak Európa térképén már semmi nyomára nem akadunk, s abból, a­mit Oroszország a maga lengyel birto­kai irányában kötelezettség gyanánt vál­lalt el, egy betű sem teljesedett. Németország látszólag még most is azon szerkezetnek örvend, melylyel a bécsi congressus boldogító, hanem kiki tudja, hogy ez épen csak látszat, hogy a ném­et ügy nagy válság előestéjén áll, hogy a nemzet keblében mély elégület­­lenség uralkodik a dolgok mostani rend­jével, és hogy a legközelebbi európai megrázkódtatás a német szövetségi szer­kezetet is halomra fogná dönteni. Bátran mondhatjuk tehát, hogy az, a­mi az 1815-öi kötvényekből még fennáll, már csak kivételt képez, a szabályt pe­dig e kötvényekkel ellenkező állapotok képezik. De bármily számosak legyenek is ez eltérések a kötvények értelmétől, vájjon csupán egyes jelenségek-e ezek, vagy pe­dig általános elv kifolyásai? Fennáll-e ezen eltérések daczára is azon elv, mely az 1815-öi szerződéseket diktálta, és váj­jon az, hogy amaz állapítmányok érvénye már csak kivételt képez, nem arra mu­tat-e, hogy megváltozott azon elv is, mely Európa állapotának rendezése körül félszázad előtt irányt adó volt. Félszázad előtt az európai térképet ren­dező hatalmak azon hiszemben éltek, hogy mindenek előtt a legitim uralkodó családokat kelljen mindenütt visszaültetni elvesztett trónjaikra, hogy ezzel a forra­dalom gyökerei ki vannak irtva, s hogy aztán csak erélyes patriarchális rendőr­ségi kormány kell a trónok hatalmának és a népek vak engedelmességének biz­tosítására. Ez elvekből indultak ki az 1815-ki szerződések alkotói, és — mind­két irány­ban kudarczot vallottak. Egész sereg legitim fejedelem, kiket ők akkor restauráltak, a góthai almanachból eltűnt, azon egyetlen illegitim dynastia pedig, melyet ők akkorában csak úgy Isten ir­galmából ott hagytak a trónon, a Berna­­dotte család még ma is uralkodik Svéd­ország és Norvégia felett. Kiderült tehát, hogy az úgynevezett legitimitás épen nem biztosítéka annak, hogy valamely ural­kodó család trónjától meg nem fosztható, valamint az illegitimitás nem gátol senkit­­ a legfőbb hatalom elérésében, ha külön­ben erre alkalma és képessége van. Kudarctot vallott aztán még azon má­sik 1815-ki elv is, mely szerint az a pa­triarchális rendőri kormány elegendő a népek engedelmességének biztosítására. Nem az, hogy a népeknek ne álljon módjuk­b­a­n elégületlenségeket kife­jezhetni, hanem csak az, hogy ne le­gyen okuk az elégületlenségre, egyedül ez biztosítja ez idő szerint az államok léterét, nyugalmát. Elégületlenségre pe­dig csak ott nincs ok, a­hol a népek törvé­nyes befolyást gyakorolhatnak ügyeikre, és úgy intézhetik el azokat, a­hogy ők legjobbnak tartják. — A személyes uralom elvének helyébe, mely az 1815-ki szerződések alapját képezte, a népek önelhatározási jogának elve lépett. Ez azon fontos változás, melyet az imént lefolyt félszázadnak — majd csendes, majd zajos, de soha egyetlen perezre félbe nem szakasztott működése szült; ez azon nagy jelentőségű vívmány, melyet e fél­század utolsó évének lepergésekor fel­jegyzünk ; ez magyarázó oka azon sok változásnak, miknek egyikét másikát az imént megemlítők. Távol van tőlünk azon illusio, mintha már minden küzdelemnek vége volna. A világtörténet nem rendez sorshúzá­sokat, melyek egy éj alatt dúsgazdaggá teszik azt, a­ki tegnap még koldus volt, a népeket — erkölcsi úgy, mint anyagi vagyonukat tekintve­­— csak saját mun­kájuk teheti gazdagokká, állandó birto­kukká csak az válhatik, a­mit serény iparkodás útján szereztek. De azért már most is bízvást lehet győzelemről szólni, valamint győzelemről szólhat a hadvezér, midőn a positió kulcsa kezében van, da­czára annak, hogy még egyik-másik cse­tepatét ki kellene állnia a megvert had utócsapatával, daczára annak, hogy a terület egyik-másik pontjának elfoglalása, előreláthatólag, még további küzdelmet, további áldozatot fog igénybe venni. Sőt kívánnunk kell, hogy így legyen; kíván­nunk kell, hogy úgy ne járjunk, miként az a bizonyos hadvezér, a­ki bizonyos vár erkélyéről szétpillantván a messze síkságon, meglepetve látta, hogy sehol nincs ellenség, a kivel még meg kellene ütköznie, s a ki diadalát már is teljesnek hitte, mig az ellen messze hátul egy fo­lyó túlsó partján újjá szervezte magát, és aztán rögtön előrontván, a diadalbiztos tábornokot alaposan megverte. Azon percztől kezdve, midőn a főpont meghódittatott, s mindenütt Európában kitűnt, hogy a szabadelvűek többségben vannak, a további küzdelemtől nem kell félni, mert a küzdelem folytatása egyre gyöngíti a reactió sergét, és így sokkal előnyösb, mintha e sereg óvatosan visz­­szavonulván, sebeit kiheverni és új erőt gyűjteni törekednék. Ezen okból teljes nyugalommal tekin­tünk a jövendő napok elé. A­mit eddig kivívni sikerült, az nem fog elhízottá ten­ni, s h­a új küzdelem válik szükségessé, ez nem fog elcsüggeszteni. A múlt száza­dok titkos szövetségei lejárták magukat; a szabad­kőművesek, rózsakeresztesek, szénégetők, valamint másfelől a szent szö­vetség mysticismusán túlesett a világ; ma egyik végétől a másikig el van terjedve azon új nyilvános, a napfénytől nem félő, sőt épen csak ezt kereső szent szövetség, mely az emberiség emancipatió­­j­a mellett küzd, s melynek diadal-remé­nyeit az 1865-iki év is csak növelhette. Ha pedig ismét 50 évvel öregebb lesz a világ, akkor — ezt látnoki tehetség nél­kül jósolhatni — még teljes virágzásban álland­ó népek ezen szent szövetsége, míg a fejedelmek szent szövetsége már most is egyedül a történet herbáriumában talál­ható még! Bécsi dolgok. A bécsi hivatalos lap, a „Wiener Zig“ dec. 31-iki száma közzéteszi a birodalom előleges költségvetését 1866-ra. Régóta első budget, melyben az adó valami­vel alábbszállittatik. A népen a teher 5 millió fttal szállittatik alább, — a telek-, ház- és osz­tályadó második pótlékának felényire való apasz­­tásával. Az államháztartás majd minden ágában oly megtakarítások történtek, melyek meghaladják a tavalyi reichsratb óhajtásait. A polgári igazgatás költségeiben, mint gróf Larisch előterjesztése mutatja, a megtakarítás 1865-höz képest a harmadfél milliót meghaladja (2,587,438 ft.) Megtakarítás történt a hadi budgetben is, még pedig a szárazi hadseregnél 1,219,772 ft. Mivel azonban a hadi tengerészetben az 1866-ra előre kötött szerződések teljesítésére itt tetemesen több kiadás szükséges, a hadi budgetre nézve a megtakarítás kevéssel több fél milliónál (544,591.) A bevételek felszedése és kezelése körüli költ­ségekben a megtakarítás 1,768,546 ftra megy. Az általános pénzügyi kiadásoknál a gazdál­kodás 1,864,000 ft. És ezen megtakarítások akkor eszközöltet­nek, midőn az államadósság kamatai többet kí­vánnak 7 millióval, midőn a bank részére a visszafizetés és némely más kiadás is tetemes­, s midőn végül a bevételek jóval kevesebbre van­nak számítva. 1865-re a bevételeket mintegy 515 millióra számiták, mig 1866-ban csak 491 millióra,­­ miután a közelebbi évek tapasztalásai azt mutat­ták, hogy az adókból való jövedelem igen sok millióval többre tétetett, mint a mennyi valóság­gal bejött. 1864-ben és 65-ben 30 millióval jött be kevesebb az adókból, mint előre számít­tatott. Az 1866-ik évi kiadások 531 millióra lévén téve, — a hitel utján fedezendő összeg 40 mil­liót tesz, — míg 1865-ben 80 milliót kellett hi­tel útján fedezni; mert — mint gr. Larisch pénzügyminiszter kiemeli —, 1865-re ugyancsak mintegy 8 millió volt a deficit; de ez csak név­­leg, mert a valóság 76­­2, és illetőleg 80 millió ft deficitet mutatott. 1864-ben (14 hóra számítva) a deficit 109 milliónak vétetett, de végleg 114 millió lett. Gróf Larisch reményét fejezi ki, hogy békés külső viszonyok mellett merőben el fog enyészni a deficit. Reménye, hogy ez évben a bank is képes lesz a fizetéseket elkezdeni. Újévi tisztelgés. A képviselőháznak az ünnepi szünetek alatt fővárosunkban maradt része, nyílt kifejezést adni óhajtva ama tisztelete és vonzalmának, melylyel a ház megválasz­tott elnöke, s a törvényesség első és leg­buzgóbb védelmezője,Deák Ferencz iránt viseltetik, újév ünnepének reggelén a követi kör helyiségeiben igen nagy számmal gyülekezett össze, hogy innét testületileg kiindulva, bizalma és szerete­­tének férfiait szállásukon felkeresse , s őszinte tiszteletének adóját személyesen vigye meg. Az ily szándékkal összegyülekezett tisz­telgők hosszú sorban vonultak a váczi utczán végig Szentiványi Károly el­nöknek kigyó utczai szállására, hol is a testületileg megjelent képviselők nevében erre felkért szónokuk, Bezerédy László, a következő beszédet mondá: „Midőn a múltnak már már tünedező emlékét egy szép jövő hajnalként haladó e­eménye váltja fel — komoly gondolatok lepik meg a melegeb­ben érző emberi keblet, hogy számba véve a múltnak változhatlan eseményeit, felkeresse a helyes irányt a jövőnek — amennyire tőle függ — alakítására. „Ily komoly gondolatok foglalkoztatnak min­ket is, tisztelt férfiú — kiket fejedelmi kezdemé­nyezés nyomán a nép bizodalma hivott fel, hogy hazánk szebb jövőjének alakítását megkísértsük, mi pedig áthatva magasztos hivatásunk nagysze­rű fontosságától, feladatunk küszöbén jövő eljá­rásunk irányát azzal kívántuk legbiztosabban ki­fejezni, hogy tégedet osztatlan bizalommal emel­jünk tanácskozásaink elnöki székére — kiben a tiszta hazafiaságot, önzéstől ment szilárd jellemet, soha meg nem ingatott függetlenséget hosszú évek során tisztelni tanult az összes haza — meg lévén győződve, hogy akkor biztosítjuk legjob­ban eljárásunk reménythető sikerét, a midőn azt részrehajlatlan vezetésednek, bölcs és tapintat­teljes elnökösködésednek rendeljük allája. „A midőn tehát az év fordultával legszívesebb kivánatunk nyilvánitása végett testületileg jele­nünk meg előtted, ezt azon tiszta öntudat sugalla­tából teszszük, hogy valamint te változhatlan bizalmunk ez ismételt nyilvánításából csak újabb erőt fogsz merü­lni a minő fényes, oly nehéz tisztednek minél kielégítőbb betöltésére, mely­nek készségteljes elfoglalásában vettük hazafias áldozatkészségednek legfényesebb tanúbizony­ságát — úgy mi is legédesebb kötelességünket teljesítjük akkor, midőn b­ántadi őszinte szere­tetünknek és ha ragaszkodásuknak újabb kifeje­zést adunk, s legmelegebb óhajtásunkat abban fejezzük ki, hogy benned az isteni gondviselés hazánknak hűséges bölcs fiát — nekünk a párat­lan jó barátot, hosszú évek során át ép egész­ségben megtartsa. Éljen.“ A jelen voltak szívélyes éljenzései közt végződött üdvözlő beszéd után a megtisz­telt elnök mondott néhány köszönő és viszont üdvözlő szót, kérve képviselő­tár­sait a megválasztatásakor nyilatkozott bizalom tovább folytatására, s az egyetértő kölcsönös támogatás fenntartására, e közös vállvetés biztosítván a czélt, mely külde­tésünk alapja, s a sikert, mely hazafias törekvéseink tárgya. A bizalom és barát­ság szavait a jelenvoltak helyeslő nyilat­kozata viszhangozá, s egyenként meleg kézszoritást váltva a szeretett elnökkel, szállásától búcsút vőnek, s most már a ház csatlakozott elnöke által vezettetve, ugyanazon utón vonultak diszes sorban az „Angol Királynőhöz“ czimzett szállo­dába, hol is Deák Ferencz nagy ha­zánkfia lakszobáiba lépve, az országos bizalom nagy emberét a házelnök kö­vetkező rövid, de szívből fakadó beszéd­del köszönte : „Tisztelt hazánkfia és képviselőtársunk! „Nem puszta szokás, hanem szeretet, tisztelet és bizodalom hozott bennünket ide, néked az év fordulatának első napján üdvöt és boldogságot kívánni. „Valahányszor hosszú évek során át szüksége volt e nemzetnek szabadságainak védelmére, jogainak megőrzésére, régi, a kor igényeivel meg nem férő törvényeinek és intézményeinek meg­változtatására vagy bővítésére, mindannyiszor növekedő bizodalommal fordult feléd. Most is, midőn rendkívüli bonyodalmakból kell kibonta­koznunk, őszinte bizodalommal sorakozunk körü­lötted. Működésünknek kedvező sikert óhajtva, nem titkolhatjuk el a létező nehézségek fontos­ságát. Hozzon azonban a jövő bármit, akár remé­nyeink kívánt teljesítését, akár az akadályok le­győzésének lehetetlenségét, mitől Isten mentsen, mi véled örülni, vagy lankadhatatlan bizodalom­mal veled tűrni fogunk, kérve a mindenhatót, hogy tégedet számos évekig tartson meg boldogul a hazának.“ A képviselők hangos éljenek közt fe­­jezék ki, hogy az elnöki kívánat mind­nyájok őszinte óhajtása, s a megtisztelt nagy hazafi a ragaszkodás és szeretet e szép nyilatkozását megköszönve, mintegy ezekbe foglalható válaszának értelme . Képviselő­társainak, kikkel ugyanazon megbízatásban és egy téren áll, köszöni megemlékezését; egyesített erővel fog velük a haza jóléte előmozdítására töre­kedni, s ha e törekvést sikeres eredmény kíséri, velük együtt fog örülni. A jövő áldozatokat fog tőlünk kivánni, miket meg kell adnunk, de két dolog az, mit áldozatul hozni semmi esetben sem lehet: a haza függetlensége és a becsület. A köz­­lött jó kivonatokat szívélyesen viszo­nozza. Ezzel a testületi üdvözlés befejeztetvén a képviselők búcsút véve vezérüktől, el­távoztak. A né­vk­velésről. Soha sem volt a népoktatás szüksége­sebb, mint korunkban, midőn, hogy újra fejezzem ki magamat, az anyag a szellem ellen küzd. A társadalom, úgy látszik, roppant rázkódásoknak lesz kitéve. Jaj azon országoknak, melyek a haladás vita szózatát meg nem értve, a népet, mely az emberiség nagyobb részét teszi, tudatlan­ságban engedik felnőni. — Anyja, a haza ellen emelendi, az majd megerősödött kar­ját, mint a roszul nevelt gyermek. A házat adulról kell építeni, hogy tar­tós legyen. A nemzet nagy részét a köz­nép teszi; ha ez­ tudatlan, nagyobb ré­szében tudatlan a nemzet is, mert egy pár tanult még nem teszi a nemzetet mű­veltté. Nézzünk szét a világban, s tapasztalni fogjuk, hogy a népnevelés vagyis népok­tatás ügye foglalkoztatja a legnagyobb elméket. E félszázadnak valószínűleg ez lesz eszméje, melyért küzdeni fog. Orosz­honban, hová a műveltség sugarai csak igen gyéren hatnak, a felvilágosítási és oktatási minisztérium legújabb intézvé­­nyei szerint a néptanítók állami hivatal­nokok, kik az államtól illendően fizettet­nek, még pe­dig 10 szolgálati év után fize­tésük 1/3-dal, 20 év után V.-dal szaporitta­­tik, 25 szólg­­álati év után pedig kivánatuk szerint vag­y nyugdíjaztatnak, vagy ha van még ke­­­dvük és erejük működni, meg­­kettőztetik évdijukat; — nálunk pedig a tanító fize- té­se oly kevés, hogy valóban csodálni l­ehet, mikép találkoznak még férfiak, ki­k tehetségüket ily göröngyös, tüskés és háladatlan pályába, áldozzák, miután minden más hivatal mellett jobb és könnyebb életet élhetnének. Nemes és magasztos a tanítónak hiva­tása, és kevély is lehet arra, hogy Isten gondviselése által a halandók között csak kevesen vannak meghiva szellemi és ke­­délyi hajlamuknál fogva magukat ezen nehéz, de szép és szent hivatásnak átadni. Elvitázhatlan tény, hogy a tanító hiva­tása a szellemi kifejlődés, úgy mint az erkölcs­ és az üdvösségre való hatása kö­vetkeztében azonos a lelkészével, de, fáj­dalom, még is történik nem ritkán, hogy mindkettőnek nehéz, fáradságos működé­se daczára nemcsak háládatlanság, hanem aggodalom és nyomor a fizetése. Például szolgáljon a szükséggel és élelmezési hi­ánynyal küzködő családos néptanító, ki­nek gyakran oly bajok és gondok kese­rítik életét, melyeket más hivatalnok még nevekről is alig ismer. Testestől lelkestől elfáradva és erőtlenedve, az iskolaportól kiszáradt és rekedt torokkal távozik ta­­nonczai köréből a népnevelő, sietvén la­kásába, hol nyomorult, szánalomra méltó családjától jajkiáltás közben fogadtatik. Most azt kérdezném: képes-e ilyen csalá­di kör, mely kellene, hogy a tanító bol­dogsága templomát és megelégedésének oltárát képezze, neki azon nyugodalmat és elégedettséget nyújtani, mely nélkülöz­­hetlen megpihenése­­ és felélesztésére. De ha már minden sanyargatás, minden nélkülözés és koplalás mellett megnyug­­hatnék olykor szeretett családja körében, mily fájdalom sújthatja lelkét és busith­at­­ja szivét sociális állására tekintvén, midőn atyai kötelességénél fogva családja jövő­jéről gondoskodik? Minden állapotban, hogy valami sikert várhassunk, legelőször is szükséges, hogy a működő személy hivatalával megelé­gedjék. Ily körülmények közt honnét származhassék azon elégedettség, mely mellőzketlenül szükséges a tanító fő eré­nyei közé, hogy működése áldásos le­gyen. A szegény tanító legjobb férfikorban testestől lelkestől elgyengül , testének ereje megtörik, szelleme pedig a sok nyo­mor és anyagi gondok következtében megtompul, miszerint agg kora csak ne­hezére és unalmára eshetik. A­helyett, hogy azon embert, kinek a helység kö­szönheti szellemi kifejlődését, gond és baj nélkül eltartanák, hogy megelégedéssel élvezhesse fáradságos munkájának gyü­mölcsét, anynyi nyugdíjt nyujtatik neki, hogy alig képes vele sanyarú életet ten­getni, s csak fájdalmas, elkeseredett szív­é­vel szemlélheti azon hálátlanságot,mely­lyel találkoznia kell. Szeretné mindenki a népet műveltnek látni, mondogatják is egyre másra: „nép­nevelés, jöjjön el a te országod!“ Hanem azért csak mégis késik a népnevelés or­szága eljőni. Mi ennek oka? Nincsenek iskoláink? Vagy nincsenek jó tanítóink? Vannak is­koláink és jó tanítóink, pedig szép szám­mal ; de nincsenek azok, kik fizetnék őket, és nincsenek, a­kik elismerik, hogy a ta­nító szenved, fárad, sanyarog, a népnek csak jót, a szülőknek megelégedést, gyer­mekeikben pedig Isten áldást iparkodik bemutatni. Országszerte szomorúan tapasztalják ezt azok, kik a népnevelés nehéz pályájára adták magukat. A tanitónak csekély a fizetése, ez tudva van, s mégis ezen cse­kélységet sem kapja meg a tanitó; sok­szor évekig kell várni reá. A helység­háznál levők mindannyian rendesen kikapják fizetéseiket; ha a ta­nitó kéri: „nincs a kaszszában.“ Vagy pe­dig a jegyző azt mondja: „Nemcsak hogy nincs a kaszszában, hanem nem is lesz, mert erre a fizetésre nincsen alap.“ Hej, nagy baj az, midőn sok egyébre van alap és kerül pénz, csak a gyermekek nevelé­sére nem? Összefuthatja a szegény tanító aztán mindazokat, kikről gondolja, hogy valamit tehetnének, ha akarnának. Az elöl­járók és tekintetes urak vállaikat vono­­gatják, elismerik, hogy az nagy baj,­­­­de azért kinek volna kedve magát a ta­nítóért kitenni ? Az érdekek összeütköz­nének, pedig most a magán­érdek min­den­­­kinek jutna eszébe egy tanító érde­kéért mások érdeke ellen szólani ? Ilyen­kor aztán a családos tanító jó kedvvel ta­níthat, midőn a szánalomból nyújtott kö­­nyöradom­ány tengeti családja keserű életét. Ez nincsen túlozva, sok községben így áll a dolog. Úgy hiszem, itt már az ideje, hogy a sajtó nemzetünket százados aluszékony­ságából felrázza. Lap szerkesztőinknek

Next