Pesti Napló, 1866. április (17. évfolyam, 4783-4808. szám)
1866-04-01 / 4785. szám
75^4785 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadóhivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok , hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Vasárnap, april 1. 1866, Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. 6. Évnegyedre : 5 frt 25 kr. o. é. 17. évi folyam. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt-tér: 5 hasábos petit-sor 25 uj kr. Előfizetési felhívás Ildikó évi folyamára. April—júniusi folyamra . . . • 5 Irt 25 kr. A „FESTI NAPLÓ“ kiadó-hivatala. ne is: nem késznek nyilatkozott-e az országgyűlés a módosításokra ? — A közös ügyek meghatározása, mely most az országgyűlés legkiválóbb férfiainak teljes munkásságát igénybe veszi, nem épen arról gondoskodik-e, hogy azon részben, mely miatt az „O. Z.-nak aggodalmat okoznak az 1848 iki törvények, aggodalmai elenyésszenek? — Jobb lenne röviden kimondania az „Osterr. Zeitungénak , hogy nem bíznak bennünk, a helyett, hogy a bizalmatlanságot ránk tolják, s átokoskodásokkal igyekeznek azt bizonyítgatni, a mi nincs. Post, mart. 31.1866. (Fk) Talán még soha nem volt háború, melynek kimenetelét, bizonyos feltevés mellett, oly határozottan lehetett előremondani, mint azét, mely e perczben Ausztria és Poroszország közt készül. E feltevés t. i. az, hogy az osztrák hadseregnek egyedül csak a poroszszal, s legfeljebb még annak egy-két német szövetségesével legyen dolga. Nem szokásunk a ■„bramarbás”” szerepére vállalkozni, és kanállal emészteni fel a Gutgesinntheitot, de meg vagyunk győződve, hogy ily feltevés mellett Ausztriáé leszen a győzelem. A porosz katona egyénileg talán több önállósággal bír mint az osztrák, de egészben véve az osztrák had mind szervezésénél, mind harczedzettségénél fogva felülmúlja a poroszt, és nevezetesen a lovasság, melynek kifejtésére az esetleges harcztér oly igen kedvező, átalában párját ritkítja Európában. Ha tehát ezen feltevés teljesül, a kimenetelről jóformán biztosak lehetnénk. De vajjon egészen alapos-e ezen feltevés ? És ha nem, kik lehetnének Poroszország szövetségesei ? Ez, természetesen, a jelen keret legfontosabb kérdése. Az esetleges szövetségesek közt elsősorban Olaszországot emlegetik, s nem egy tény arra mutat, hogy Berlin és Florenc közt nem közönséges intimitás létezik. Olaszország hadi készületeire nézve látszólag egymással ellenkező hírek vannak forgalomban. Egyik roppant készületekről szól, a másik azt mondja, hogy Victor Emanuel kormánya az évenkénti rendes ujonczozás határain nem ment túl. Egyik azt állítja, miszerint Francziaország komoly, majdnem fenyegető hangon inté az olasz kormányt, hogy semmibe ne ereszkedjék Poroszországgal, mások azt írják Párisból, hogy a tuilleriákban nagy örömmel nézik a Berlin és Florenc közti közeledést. Azt mondák, miszerint e hírek csak látszólag ellenkeznek, míg voltaképen tökéletesen megférnek egymással. Kiemeltük már egy ízben, hogy mind Olasz-, mind Francziaország a legszigorúbb semlegességben fogja magát tartani mindaddig, míg elvitázhatlan tények, azaz, míg a háborúnak valóságos kezdete által nem szereznek maguknak teljes biztosságot arról , hogy nem fog megint valami Gastein-féle rögtönzés közbejöni. Mert ha a két nagyhatalom váratlanul kibékül, az, aki közéjük akart volna tolakodni, nemcsak a földre jutna, hanem azonkívül még ki is nevettetnék, s előforduló alkalommal elhamarkodásának tán még komolyabb következményeit is megérezhetné. Ennél fogva természetes, hogy III. Napoleon a mentori szerepet játssza, s hogy Olaszországban lehetőleg ártatlan képet vágnak, úgy hogy — ha holnap semmi sem lenne a háborúból — amaz arra hivatkozhatnék, hogy íme, ő nyugalomra inté a hővérű olaszokat, ezek pedig azt mondhatnák, hogy szót fogadtak , és hogy eszök ágában sem volt, Ausztriának netaláni szorultságára spekulálni. Ez így fog maradni mindaddig, míg a két nagyhatalom közti viszony teljesen világossá, átlátszóvá nem lett, de meg fog változni azon pillanatban, midőn innen vagy onnan az első ágyút elsütik. Az ily helyzeteket lehetőleg tárgyilagos szempontból kell tekinteni. Ha Olaszország ma — az eset valószínűtlen, de tegyük fel, hogy beállana — ha Olaszország ma Francziaországgal háborúba bonyolódnék, vajjon nem fogna-e Ausztria, mihelyt erre csak félig meddig képesnek érezi magát, kísérletet tenni, hogy azon szép tartományt, melyet elvesztett, és tán még ennél többet is — visszafoglaljon ? Ne ámítsuk el magunkat, és valljuk meg, hogy a bécsi cabinet perczig sem haboznék a körül: vájjon kelljen-e ezen benne fortunenel élnie vagy sem. Pedig Lombardia birtoka Ausztriára nézve korántsem oly fontos, mint Velenczéé Olaszországra nézve. Mi előttünk kétségtelen tehát az, hogy Olaszország — csak lássa, hogy Poroszország komolyan kezdi a háborút — azonnal kísérletet fog tenni ezen, reá nézve kedvező helyzet kizsákmányolására. De ugyan mit mondana erre Francziaország ? E napokban fejtegettük, hogy Francziaországnak már saját érdekének szempontjából is kívánnia kell a háborút, de e szempontot ezúttal mellőzzük, csak a Franczia- és Olaszország közti viszonyt vevén szemügyre. Tegyük fel, hogy Napóleon őszintén inti Olaszországot a háborúbani részvéttel. Akkor két kérdés támad: először: képes-e az olasz kormány ilyen résnek engedelmeskedni, habár akarna is ? és másodszor: ha nem engedelmeskedik, képes-e Francziaország őt engedelmességre kényszeríteni? Mind a két kérdésre nemmel kell felelni. Nincs oly olasz kormány, mely által a nemzet magát gátoltatná oly kedvező alkalomnak felhasználásában, amilyen nem egyhamar fogna visszatérni. Ez, véleményünk szerint, semmi további bizonyításra nem szorul. — Hanem épen oly bizonyosnak tartjuk azt is, hogy ily gátolásra Francziaország sem képes, mert e végre csak egy eszköze maradna — a fegyveres erő. Már most képzeljük el, hogy a franczia sergek az olaszok ellen küzdenének, mivel ezek nem a pápai birodalmat támadnák meg, melyet Napóleon oltalmazni akar, hanem az osztrák területet, melyre nézve a franczia császár nemcsak semmi kötelezettséget nem vállalt, de melyet még ő maga is megtámad hét év előtt, ha ebben külső okok nem gátolták volna. Ily eshetőség, megvalljuk, legalább a mi eszünkbe nem tud beleférni.......... így állanak tehát a dolgok. Annak tudata, hogy az osztrák hadsereg győzelmesen birkózhatnék meg a porosszal egymagával, ennél fogva nem nyújt teljes megnyugtatást, mivel oly feltevésen alapul, melynek teljesülése legalább is bizonytalan. Francziaországnak, ha Ausztriának őszinte barátja, csak egy módja van Poroszországot elszigetelni, és ez abban áll, hogy ha az olaszoknak kilátást nyújthatna arra, miszerint kívánataik kisebb-nagyobb mértékben valósíthatók lesznek, anélkül, hogy Olaszország a háborúba elegyednék. Ha tehát Francziaország nem kívánja a maga érdekében is, hogy a háború nagyobb terjedelmet nyerjen, annak megindulása után kétségkívül megkezdendi Bécsben diplomatikai működését az olasz kérdés valami módoni megoldására. Cseppet sem félünk attól, hogy ez előrelátásunkat az események meghazudtolnák. — Azon esetre, hogy ha Francziaország saját érdekében is kívánná a háború terjeszkedését, ez esetre semmiféle előrelátásunk nincsen! Bécsi dolgok. ” Az „Österreichische Zig” egy, Pestről keltezett, de azért, úgy látszik, szintén sugalmazott czikkben ismét szól a magyar ügyről, — mint csaknem mindennap. Szerinte a magyar országgyűlés feliratai kétségessé tették az egész kiegyenlítést, — sőt kétségessé Ausztriában mindent. Ó úgy véli, a kormány mindent megten hogy a nemzetbe bizalom legyen öntve, — és azt hiszi, csakugyan általános lelkesedéssel fogadtatott a trónbeszéd is, — csak később, az országgyűlés folyama alatt változott bizalmatlansággá a bizalom, — holott a korona csakugyan nagy áldozatokat tön ennek eszközlésére, a reichsratch felfüggesztése stb. által. Mi helytelen felfogásból eredőnek tartjuk mindezt. A kormánynak előre kell vala tudnia, mik a kiegyenlítés mulhatlan feltételei magyar részről. Csalódása kétségkívül nem abban áll, hogy ezt ne tudta volna, hanem hogy azon reményében csalatkozott, mely szerint sikerül még némely manőverekkel oda terelni az országgyűlést, ahol saját politikája áll. Az „Österr Ztung“ levelezője félreérti a dolgot abban, a trónbeszéd fogadtatása dolgában is. Igaz, hogy az, mint egy lépés a felséges uralkodó és a nemzet közti bizalom teljes egyetértésre, lelkesedéssel fogadtatott, s a köztetszés nyilatkozata fényesnek mondható. De ezen ragyogó napban is megvoltak a napfoltok. A képviselők köreiben azonnal kételyeket támasztott az államokmány nem egy helye. Hogy ezeken a többség átsiklott, oka az, hogy megvolt a remény, hogy ama királyi propositiókhoz hasonlító okmányban kimondott nézetek épen a benne kifejezett kölcsönös bizalom szüksége folytán, az országgyűlés nyilatkozatai által módosulást fognak szenvedni, mert épen ezt hozta magával az országgyűléssel megindított alkudozás fogalma. Sőt volt oly része a trónbeszédnek — mégpedig lényeges része, melyre nem hangzottak éljenek, — mint ezt a „P. Napló“ akkor meg is jegyezte volt. Azért sajnos, ha kormánykörökben azt hitték, s azt hiszik ma is, hogy a budai várban nyilatkozott lelkesedés azt tette, hogy az országgyűlés tagjai a legmagasabb trónbeszédet saját politikai meggyőződésükkel egészen öszhhangzónak ismerték el. Átalán véve ki hitte volna , hogy azon éljeneket, melyek Budapesten oly mesterkéletlen őszinteséggel hangzanak , s melyek az uralkodó felséges személyében vetett bizalom hangjai voltak, — arra fogják magyarázni, hogy a nemzet egészen magáévá teszi a korona mostani tanácsosainak is politikai eljárását, s hogy amaz éljenekre, melyek az utczákon és termekben kitörtek, mint valami államnyilatkozatra fognak hivatkozni ? Az „Ostereich. Ztg.“ czikkének jő része azt akarja bizonyítani, hogy az 1848-iki törvények ellenmondásban vannak a sanctio pragmaticával! Nem a miniszteri felelősség elvének behozatala van ily ellenmondásban. — így az „Őst. Ztg." az 1848-iki III-dik czikk főtárgyának, a kormány felelősségének megkegyelmez. De kifogást teszen a nádori hatalom ellen, mely a király távollétében souverain jogokkal lenne felruházva. De tudtunkkal a magyar nemzet és képviselői nem is tartják az alkotmány és autonómia fő biztosítékának a nádori méltóságot, s az arról szóló 48-iki törvényt nem olyannak, melyet tetemesen módosítani ne lehessen. Ezenkívül kifogása van az „O. Z.“-nak az ellen is, úgy látszik, hogy az 1848-iki törvények had- és pénzügyminiszter kinevezését is követelik. Azt mondja ugyanis az „O. Z.,“ hogy a 48-ki törvények nemcsak a pragmatica sanctióban kikötött országos kormányzatot, hanem azon kormányzatot is magukhoz ragadják, melyek az államjogi kapcsolathoz tartoznak, s eddig örökké az uralkodó kezében voltak, és Magyarország soha sem gyakorlá! Nagyon járatlannak kell lenni valakinek a históriában, hogy ilyeket állíthasson. A magyar pénzügyek nemcsak a prauiatica sanctio idején valának elkülönözve, hanem később is, s mint mindenki tudja, a bécsi absolutisticus államférfiak e részben való túlkapásai mindig törvényteleneknek nyilváníttattak. A hadügyekre nézve idők folytában tettleg még több vétetett el, de az ujoncz megszavazás és hadiadó kivetése mindig megmaradt az országgyűlésnél. Sőt a külügyek dolgában is a pragmatica sanctio idejében is — mire az „O. Z.“ hivatkozik — nem elismert jogot tartanak-e a rendek arra, hogy a Magyarországot illető békekötések alkalmával magyar biztosok is vegyenek részt bennük ? Mindezek beleértetnek a pragmatica sanctióba. Csakhogy a 48 ki törvények épen a felelősség elvének behozatalával lehetlenné tették, hogy egy-egy nem felelős, és néha idegen kormány oly könnyen túltegye magát az alkotmányszabta határokon, s ugyanezen felelősség által szabályozá az ügyeket. — Azért, ha az „Österreichische Ztg.“ megengedi nekünk, hogy a miniszteri felelősség által 48 nem jön ellenkezésbe a sanctio pragmaticával, elismerte, hogy az lényegében sem ellenkezik, legfeljebb az új rendezés által a dolgok természeténél fogva eredményeiben biztosít több önállóságot, mint amit megadhatónak vélnek. De a meg nem adhatásra nézve maga a kormány nem közvetlenül a pragmatica sanctio jogi alapjából indul ki, ha az actualis szükségességet hozzák fel. A pragmatica sanctióról csak annyit mondanak: az garantirozza az egy korona alatti országok együttmaradását, — s ez kívánja meg, hogy az 1843-i törvényekben meghatározott kormány függetlenségből levonjunk az egység több biztosítására. De feltéve, hogy az 1848-iki törvények tárgyukban ellenkeznének is a pragmatica sanctióval, — nem von le az semmit azok törvényességéből. A nemzet képviselete és a koronázott király — a pragmatica sanctióban is biztosított jogi formánál fogva — mindig teljes joggal hozhatnak törvényeket, — s igy olyakat is, melyek a korábbiakat eltörlik. Az 1848-iki törvényeket pedig nem egyoldalúan, hanem a koronás királylyal hozta a nemzet. — És mindezek, ha másként lennének is, — ha, mint az „O. Z.“ állítja, az 1848 iki törvények némelyike kártékony len Pest, mart. 31. XXX. Mióta a „M. Sajtó“ „M. Világ “-gá lett, egy párszor alkalmat vettünk magunknak, e lap politikai irányát jellemezni. Az olvasó nem hazudtolhat meg minket, midőn azt mondjuk, hogy e jellemzés tisztán objectív természetű volt, ámbár határozottan és félremagyarázhatatlanul mondtuk ki, hogy politikája ellentétben áll a nemzet nagy többségének politikájával, s az általa papolt jogfeladás ellen az ország jogérzete fellázad, — de őrizkedtünk minden oly kifejezéstől, melyben a legkényesebb kedély és társadalmi illem megsértését fedezhetné fel. Ily hangra művelt ember részéről, vagy mellőzés, vagy csak oly felelet volna lehetséges, mely a követett politika üdvözítő voltát evidenssé tegye. A „Magyar Világ“ nem ezt tette, valószínűleg főleg azért, mert nem tehette. Örömében, hogy felszólalásunk folytán alkalma van szóllani — megeredt a szó ajakán, nem érvelt, hanem kiabált, s mint a verklis rigó, mely természetes nótájába visszaesik, ő is természetét követve, lelépett az irodalom szószékéről, hogy piaczi lármát üssön. Kiabálása hatás nélkül volt ránk. Eltűrtük neki; csak a peres kérdés állott szemeink előtt, mert tudtuk, hogy szenvedélyességgel, ráfogással, dicsekvéssel, tolakodással,s még egy sereg ezekhez hasonló „Magyar Világ“-i tulajdonsággal ezt csak elveszíteni lehet. Tudtuk, hogy merőben felesleges vitázni vele oly modorért, melyet közönségünk igazságérzete és ízlése úgy is elkárhoztat. Azonban a „M. Világ“ visszaél türelmünkkel, s minden alkalmat megragad, nem hogy érvet érv ellen fordítva küzdjön ellenünk, hanem hogy kifejezései durvasága által tegyen benyomást ránk. Czélját érte: E benyomás meg van, még pedig olyan, amilyet kifejezései, modora eszközölhetnek. Nem tetszett neki az a mellőzés, melyben eddigi hetvenkedéseit, a „Napló“ íróinak bántalmazását, részeltettük, megragadjuk most már a legközelebbről nyújtott alkalmat, s a mellőzés hibáját ezennel jóvá tesszük. E legújabb alkalom a „M. Világ“-nak mártius 29-diki és 30-diki főczikke által van szolgáltatva. A „M. Világ“ hibáztatta a lapokat, melyek a képviselőházban félretett felirati vitát hasábjaikon felelevenítik. Mi azt, hogy a képviselőház a vitától elállótt, egészen másoknak tulajdonítottuk, mint a „M. V.“ Erre ő, ahelyett, hogy a tárgynál maradna, lapunk (y) jegyű íróját, a Deák-párt egyik legkitűnőbb emberét, „a dolgok felületén eviczkélő dilletánsnak, „zöld politikusnak“ elnevezve, nekünk esik , s ismert virágos nyelvén megtisztel egy sereg czimmel, melyek ha nem is hasonló czimek visszaadására, de eddig elhallgatott véleményünk őszinte kimondására köteleznek. A „M. Világot“ az tette ez alkalommal indulatossá, hogy mondhatja valaki, hogy nem szokta őt rendesen olvasni. Erre aztán felbuzdul bátorsága, erei dagadni kezdenek, és saját szavai szerint „úgy bánik a Naplóval, mint az indul, ki bálványa élhetetlenségét látva, ezt néha előveszi, s jól eldöngeti.“ De talán a „Magyar Világ“ saját erejét, nagyságát, vitézségét valódibb, igazabb és hihetőbb színben tüntette volna fel, ha azt a hőst idézi, akinek nem volt más fegyvere, csak egy szamár áll, és azzal 40 ezer filisteust vert le. Ez a Napló-döngető csak azért nem veszi pöffeszkedésnek a Naplótól, hogy ott a „Magyar Világot“ nem olvassák, mert e szerencsétlen lap csak szerkesztődik, nem kívánhatja, hogy azok, kik a maguk lapját sem olvassák, a másét olvassák. A „M. V.“ az invectiváknak egész táborát gyűjtötte össze erre a gőgös lenézésre, hogy őt a Naplónál nem olvassák. Y. kétségen kivül igazat mondott, hogy ő nem olvassa rendesen. De azért legyen megnyugodva, a Naplónál olvassák, hol egyik, hol másik meg kérdezi, van-e benne valami scandalum, s ha van, olyankor rendesen kézről kézre jár. E sorok írójának nincs szerencséje személyesen ismerni a „Szép Helénát,“ de mivel a „M. Világ“ hivatkozott rá, s a „Napló“ XX. jegyű íróját Ajaxhoz hasonlította, szabad lesz nekünk a Helénáról hallottak után kimodani, hogy a „M. Világ“ olynemű terménye a hírlapirodalomnak, mint amilyen a szép Helena a drámainak. Aztán csodálkozik, ha a jobb ízlés hamar hátat fordít neki. S aki beletekint, legfeljebb a botrány emotióját keresi benne. A „Pesti Napló“ nem tartja politikáját kiváltságoknak Magyarországra nézve. Alaptalan fecsegés, kötözködés a „M. Világ“tól, midőn azt állítja, hogy a „N.,“ ha vélemény kell, azt megírja magának, a másé előtte oktalanság. Ilyesmi ellen épen a „M. Világ“ nem emelhet panaszt. Mert nézetét tekintetbe vette a „Napló.“ El is mondta róla véleményét. Az igaz, hogy ez hidegen, szárazon történt, azontúl abba nem bocsátkozott a „Napló,“ hogy az utczára kövesse a „Világot“ sárral dobálózni. És ha valamiért, panasza csak azért lehet, hogy kiváló figyelembe őt vészeltette a „Napló.“ Mi értjük azt, hogy e figyelem oly határok között, mint a melyek között ezt gyakoroltuk, nincs ínyére a „M. Világ“nak. Ő borzad attól a puritanus szigortól, mellyel őrá és pártfogóira rámutattunk, hogy a nemzeti politikától külön szakadnak, és ezt elválásukkal gyengítik. Egy sereg idétlen czim-osztogatásban, s még idétlenebb fecsegésben és nevetséges öntetszelgésben keresett kárpótlást, midőn a kimondott szó mellett megmaradva, nem bocsátkoztunk feleselésba vele. E szánandó figura, ki ma, mint bálványt mutatja be a „Napló“t, kit ő, mint indul, jól eldönget, egy más alkalommal mint gyávát, vagy bambát mutatta be, ki nem tud neki felelni, hanem felelet helyett „ill a berek nád a kert“ megfutamodik. Ha fentebbi soraink nem ábrándut4ták ki eléggé ez önhittségből, im kiábrándítjuk jobban is. Ha a „Magyar Világ“ a kérdést mindig azon a téren hagyta volna, melyen felette vitázni lehet, bizonyosan leszáltunk volna, mint ő mondja, „az olympusi magasságból,“ és illedelmes szóváltásba bocsátkozunk vele, — s ha nem bocsátkoztunk, az undor tartott vissza , melyet már legelső felelete támasztott bennünk. A „M. Világ“ mindjárt kezdetben azt a benyomást tette ránk, melyet egy zsibárus bolt ; van benne minden, de jó nincs semmi; avatag, elnyűtt; drágára tartják, tizedrészárért oda adják az egészet. És a zsibárus benne, ez a derék úri ember, ki sohasem szólhatott úgy a „Napló“ valamelyik írójához, hogy azt enfant ter* riblenek,sereghajtónak,dervisnek, zöld politikusnak stb. el ne nevezze, e czimek után a mi társadalmi fogalmaink szerint boszantó curiositással nézi, kutatja, kérdi, hogy tulajdonképen ki legyen az, a ki vel „ez alkalommal szerencséje van szólani? ‘ Mi első ily tudakozódását már botrányosnak találtuk, mert senki szájában se oly visszatetsző, e kérdés, hogy ki az, mint a „M. Világ“ tulajdonosánál. Ü. a ki Magyarországon senki, ily pöffeszkedéssel annyit elér, hogy valaki lesz, de egy olyanliki, aki nevetséges. Ő boldogító önteltségében bámulhatja és imádhatja magát, de ezzel jogot nem nyer , hogy Magyarországon szavának több súlya, személyének több tekintélye legyen, mint a legutolsó szavazóénak. És boszantó, visszataszító volt az az indiseret modor, melyet csak a legüresebb fecsegőknél tapasztalunk, kiket, ha egyszer szóba állunk velük, nem bírunk lerázni nyakunkról. így jártunk mi a „M. Világ“gal. Midőn először vettük ajkunkra a „M. Világ“ nevét, megrohant egy sereg kérdéssel , melyeknek semmi köze épen ahhoz, amiért felszólaltunk. Láthatja ennyiből a „M. Világ,“ hogy ha mi vele szóba nem álltunk, az nem roppant erejétőli félelemből, sem elveink csalhatatlansága feletti elbizakodásból származik, hanem egyszerűen onnan, mert a „rut estheticája“ iránt semmi rokonszenvet sem érzünk.— Nincs , és nem is lehet kifogásunk az ellen, ha a mieinktől eltérő politikai nézetnek Olgáimmá van nálunk. Megtámadjuk, küzdünk ellene, mert hiszen az elnézés saját elveink feladása volna. Az idegi nézetek tiaztelése parlamentáris frázis, tires ud- A húsvéti szent ünnepek, miatt lapunk legközelebbi száma szerdán, ápril 4-én fog megjelenni.