Pesti Napló, 1866. április (17. évfolyam, 4783-4808. szám)

1866-04-01 / 4785. szám

75^4785 Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó-hivatalhoz in­­tézendők. Vasárnap, april 1. 1866, Előfizetési feltételek: Vidékre, postán , vagy helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 50 kr. o. 6. Évnegyedre : 5 frt 25 kr. o. é. 17. évi folyam. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 uj kr. Bélyegdíj külön 30 uj kr. Nyilt-tér: 5 hasábos petit-sor 25 uj kr. Előfizetési felhívás Il­dik­ó évi folyamára. April—júniusi folyamra . . . • 5 Irt 25 kr. A „FESTI NAPLÓ“ kiadó-hivatala. ne is: nem késznek nyilatkozott-e az országgyű­lés a módosításokra ? — A közös ügyek megha­tározása, mely most az országgyűlés legkiválóbb fér­fiainak teljes munkásságát igénybe veszi, nem épen arról gondoskodik-e, hogy azon részben, mely miatt az „O. Z.-nak aggodalmat okoznak az 1848 iki törvények, aggodalmai elenyés­sze­­nek? — Jobb lenne röviden kimondania az „Osterr. Zeitungénak , hogy nem bíznak bennünk, a helyett, hogy a bizalmatlanságot ránk tolják, s átokoskodásokkal igyekeznek azt bizonyítgat­ni, a mi nincs. Post, mart. 31.1866. (Fk) Talán még soha nem volt háború, melynek kimenetelét, bizonyos feltevés mellett, oly határozottan lehetett elő­re­mondani, mint azét, mely e perczben Ausztria és Poroszország közt készül. E feltevés t. i. az, hogy az osztrák hadse­regnek egyedül csak a poroszszal, s leg­feljebb még annak egy-két német szövet­ségesével legyen dolga. Nem szokásunk a ■­„bramarbás”” szerepére vállalkozni, és kanállal emészteni fel a Gutgesinntheitot, de meg vagyunk győződve, hogy ily fel­tevés mellett Ausztriáé leszen a győze­lem. A porosz katona egyénileg talán több önállósággal bír mint az osztrák, de egészben véve az osztrák had mind szer­vezésénél, mind harczedzettségénél fog­va felülmúlja a poroszt, és nevezetesen a lo­vasság, melynek kifejtésére az esetleges harcztér oly igen kedvező, átalában pár­ját ritkítja Európában. Ha tehát ezen feltevés teljesül, a kimenetelről jóformán biztosak lehetnénk. De vajjon egészen alapos-e ezen felte­vés ? És ha nem, kik lehetnének Porosz­­ország szövetségesei ? Ez, természetesen, a jelen keret legfontosabb kérdése. Az esetleges szövetségesek közt első­sorban Olaszországot emlegetik, s nem egy tény arra mutat, hogy Berlin és Florenc közt nem közönséges intimitás létezik. Olaszország hadi­­ készületeire nézve látszólag egymással ellenkező hírek vannak forgalomban. Egyik roppant ké­születekről szól, a másik azt mondja, hogy Victor Emanuel kormánya az évenkénti rendes ujonczozás határain nem ment túl. Egyik azt állítja, miszerint Francziaor­­szág komoly, majdnem fenyegető han­gon inté az olasz kormányt, hogy semmi­be ne ereszkedjék Poroszországgal, má­sok azt írják Párisból, hogy a tuilleriák­­ban nagy örömmel nézik a Berlin és Flo­renc közti közeledést. Azt mondák, miszerint e hírek csak látszólag ellenkeznek, míg voltaképen tö­kéletesen megférnek egymással. Kiemel­tük már egy ízben, hogy mind Olasz-, mind Francziaország a legszigorúbb sem­legességben fogja magát tartani mindad­dig, míg elvitázhatlan tények, azaz, míg a háborúnak valóságos kezdete által nem szereznek maguknak teljes biztosságot arról , hogy nem fog megint valami Gastein-féle rögtönzés közbejöni. Mert ha a két nagyhatalom váratlanul kibékül, az, a­ki közéjük akart volna tolakodni, nemcsak a földre jutna, hanem azonkívül még ki is nevettetnék, s előforduló alka­lommal elhamarkodásának tán még ko­molyabb következményeit is megérez­­hetné. Ennél fogva természetes, hogy III. Napoleon a mentori szerepet játs­sza, s hogy Olaszországban lehetőleg ártatlan képet vágnak, úgy hogy — ha holnap semmi sem lenne a háborúból — amaz arra hivatkozhatnék, hogy íme, ő nyuga­lomra inté a hővérű olaszokat, ezek pedig azt mondhatnák, hogy szót fogadtak , és hogy eszök ágában sem volt, Ausztriának netaláni szorultságára spekulálni. Ez így fog maradni mindaddig, míg a két nagyhatalom közti viszony teljesen világossá, átlátszóvá nem lett, de meg fog változni azon pillanatban, midőn innen vagy onnan az első ágyút elsütik. Az ily helyzeteket lehetőleg tárgyilagos szem­pontból kell tekinteni. Ha Olaszország ma — az eset valószínűtlen, de tegyük fel, hogy beállana — ha Olaszország ma Francziaországgal háborúba bonyolód­nék, vajjon nem fogna-e Ausztria, mi­helyt erre csak félig meddig képesnek érezi magát, kísérletet tenni, hogy azon szép tartományt, melyet elvesztett, és tán még ennél többet is — visszafoglaljon ? Ne ámítsuk el magunkat, és valljuk meg, hogy a bécsi cabinet perczig sem haboz­nék a körül: vájjon kelljen-e ezen benne fortune­nel élnie vagy sem. Pedig Lom­bardia birtoka Ausztriára nézve koránt­sem oly fontos, mint Velenczéé Olaszor­szágra nézve. Mi előttünk kétségtelen tehát az, hogy Olaszország — csak lássa, hogy Poroszország komolyan kezdi a háborút — azonnal kísérletet fog tenni ezen, reá nézve kedvező helyzet kizsákmányolá­sára. De ugyan mit mondana erre Franczia­ország ? E napokban fejtegettük, hogy Fran­­cziaországnak már saját érdekének szem­pontjából is kívánni­a kell a háborút, de e szempontot ezúttal mellőzzük, csak a Fran­czia- és Olaszország közti viszonyt vevén szemügyre. Tegyük fel, hogy Napóleon őszintén inti Olaszországot a háború­­bani részvéttel. Akkor két kérdés támad: először: képes-e az olasz kormány ily­en résnek engedelmeskedni, habár akarna is ? és másodszor: ha nem engedelmeskedik, képes-e Francziaország őt engedelmesség­re kényszeríteni? Mind a két kérdésre nemmel kell fe­lelni. Nincs oly olasz kormány, mely által a nemzet magát gátoltatná oly kedvező al­kalomnak felhasználásában, a­milyen nem egyhamar fogna visszatérni. Ez, vélemé­nyünk szerint, semmi további bizonyítás­ra nem szorul. — Hanem épen oly bizo­nyosnak tartjuk azt is, hogy ily gátolásra Francziaország sem képes, mert e végre csak egy eszköze maradna — a fegyveres erő. Már most képzeljük el, hogy a fran­czia sergek az olaszok ellen küzdenének, mivel ezek­­ nem a pápai birodalmat támadnák meg, melyet Napóleon oltal­mazni akar, hanem az osztrák területet, melyre nézve a franczia császár nemcsak semmi kötelezettséget nem vállalt, de me­lyet még ő maga is megtámad hét év előtt, ha ebben külső okok nem gátolták volna. Ily eshetőség, megvalljuk, leg­alább a mi eszünkbe nem tud bele­férni.......... így állanak tehát a dolgok. Annak tu­data, hogy az osztrák hadsereg győzel­mesen birkózhatnék meg a poros­szal egymagával, ennél fogva nem nyújt teljes megnyugtatást, mivel oly feltevésen ala­pul, melynek teljesülése legalább is bi­zonytalan. Francziaországnak, ha Ausztriának őszinte barátja, csak egy módja van Po­roszországot elszigetelni, és ez abban áll, hogy ha az olaszoknak kilátást nyújthat­na arra, miszerint kívánataik kisebb-na­gyobb mértékben valósíthatók lesznek, a­nélkül, hogy Olaszország a háborúba elegyednék. Ha tehát Francziaország nem kívánja a maga érdekében is, hogy a há­ború nagyobb terjedelmet nyerjen, an­nak megindulása után kétségkívül meg­­kezdendi Bécsben diplomatikai működését az olasz kérdés valami módoni megoldá­sára. Cseppet sem félünk attól, hogy ez előre­látásunkat az események meghazud­tolnák. — Azon esetre, hogy ha Fran­cziaország saját érdekében is kívánná a háború terjeszkedését, ez esetre semmi­féle előrelátásunk nincsen! Bécsi dolgok. ” Az „Österreichische Zig” egy, Pestről kel­tezett, de azért, úgy látszik, szintén sugalmazott czikkben ismét szól a magyar ügyről, — mint csaknem mindennap. Szerinte a magyar ország­gyűlés feliratai kétségessé tették az egész ki­egyenlítést, — sőt kétségessé Ausztriában min­dent. Ó úgy véli, a kormány mindent megten hogy a nemzetbe bizalom legyen öntve, — és azt hiszi, csakugyan általános lelkesedéssel fo­gadtatott a trónbeszéd is, — csak később, az or­szággyűlés folyama alatt változott bizalmatlan­sággá a bizalom, — holott a korona csakugyan nagy áldozatokat tön ennek eszközlésére, a reichsratch felfüggesztése stb. által. Mi helytelen felfogásból eredőnek tartjuk mindezt. A kormánynak előre kell vala tudnia, mik a kiegyenlítés mulhatlan feltételei magyar részről. Csalódása kétségkívül nem abban áll, hogy ezt ne tudta volna, hanem hogy azon re­ményében csalatkozott, mely szerint sikerül m­­ég némely manőverekkel oda terelni az ország­gyűlést, a­hol saját politikája áll.­­ Az „Österr­ Ztung“ levelezője félreérti a dolgot abban, a trónbeszéd fogadtatása dolgában is. Igaz, hogy az, mint egy lépés a felséges uralkodó és a nem­zet közti bizalom teljes egyetértésre, lelkesedés­sel fogadtatott, s a köztetszés nyilatkozata fé­nyesnek mondható. De ezen ragyogó napban is meg­voltak a napfoltok. A képviselők köreiben azonnal kételyeket támasztott az államokmány nem egy helye. Hogy ezeken a többség átsiklott, oka az, hogy meg­volt a remény, hogy ama ki­rályi propositiókhoz hasonlító okmányban ki­mondott nézetek épen a benne kifejezett kölcsö­nös bizalom szüksége folytán, az országgyűlés nyilatkozatai által módosulást fognak szenvedni, mert épen ezt hozta magával az országgyűléssel megindított alkudozás fogalma. Sőt volt oly része a trónbeszédnek — még­pedig lénye­ges része, melyre nem hangzottak éljenek, — mint ezt a „P. Napló“ akkor meg is jegyezte volt. Azért sajnos, ha kormánykörökben azt hitték, s azt hiszik ma is, hogy a budai várban nyilatkozott lelkesedés azt tette, hogy az ország­­gyűlés tagjai a legmagasabb trónbeszédet sa­ját politikai meggyőződésükkel egészen ösz­­hhangzónak ismerték el. Átalán véve ki hitte volna , hogy a­zon éljeneket, melyek Buda­pesten oly mesterkéletlen őszinteséggel hang­­zanak , s melyek az uralkodó felséges sze­mélyében vetett bizalom hangjai voltak, — arra fogják magyarázni, hogy a nemzet egészen m­a­gáévá teszi a korona mostani tanácsosainak is politikai eljárását, s hogy amaz éljenekre, me­lyek az utczákon és termekben kitörtek, mint valami államnyilatkozatra fognak hivatkozni ? Az „Ostereich. Ztg.“ czikkének jő része azt akarja bizonyítani, hogy az 1848-iki törvények ellenmondásban vannak a sanctio pragmaticá­­val! Nem a miniszteri felelősség elvének beho­zatala van ily ellenmondásban. — így az „Őst. Ztg." az 1848-iki III-dik czikk főtárgyának, a kormány felelősségének megkegyelmez. De ki­fogást teszen a nádori hatalom ellen, mely a ki­rály távollétében souverain jogokkal lenne fel­ruházva. De tudtunkkal a magyar nemzet és képviselői nem is tartják az alkotmány és auto­nómia fő biztosítékának a nádori méltóságot, s az arról szóló 48-iki törvényt nem olyannak, melyet tetemesen módosítani ne lehessen. Ezen­kívül kifogása van az „O. Z.“-nak az ellen is, úgy látszik, hogy az 1848-iki törvények had- és pénzügyminiszter kinevezését is követelik. Azt mondja ugyanis az „O. Z.,“ hogy a 48-ki törvé­nyek nemcsak a pragmatica sanctióban kikötött országos kormányzatot, hanem azon kor­mányzatot is magukhoz ragadják, melyek az ál­lamjogi kapcsolathoz tartoznak, s eddig örökké az uralkodó kezében voltak, és Magyarország soha sem gyakorlá! Nagyon járatlannak kell lenni valakinek a históriában, hogy ilyeket állíthas­son. A magyar pénzügyek nemcsak a prauiatica sanctio idején valának elkülönözve, hanem ké­sőbb is, s mint mindenki tudja, a bécsi absolutis­ticus államférfiak e részben való túlkapásai min­dig törvényteleneknek nyilváníttattak. A had­ügyekre nézve idők folytában tettleg még több vétetett el, de az ujoncz­ megszavazás és hadi­adó kivetése mindig megmaradt az országgyű­lésnél. Sőt a kü­lügyek dolgában is a pragmatica sanctio idejében is — mire az „O. Z.“ hivatko­zik — nem elismert jogot tartanak-e a rendek arra, hogy­ a Magyarországot illető békekötések alkalmával magyar biztosok is vegyenek részt bennük ? Mindezek beleértetnek a pragmatica sanctióba. Csakhogy a 48 ki törvények épen a felelősség elvének­ behozatalával lehetlenné tet­ték, hogy egy-egy nem felelős, és néha idegen kormány oly könnyen túltegye magát az al­kotmányszabta határokon, s ugyanezen felelős­ség által szabályozá az ügyeket. — Azért, ha az „Österreichische Ztg.“ megengedi nekünk, hogy a miniszteri felelősség által 48 nem jön el­lenkezésbe a sanctio pragmaticával, elismerte, hogy az lényegében sem ellenkezik, legfeljebb az új rendezés által a dolgok természeténél fog­va eredményeiben biztosít több önállóságot, mint a­mit megadhatónak vélnek. De a meg nem adha­­tásra nézve maga a kormány nem közvetlenül a pragmatica sanctio jogi alapjából indul ki, ha az a­c­t­u­a­l­i­s szükségességet hozzák fel. A pragmatica sanctióról csak annyit mondanak: az garantirozza az egy korona alatti országok együ­tt­­maradását, — s ez kívánja meg, hogy az 1843-i törvényekben meghatározott kormány független­ségből levonjunk az egység több biztosítására. De feltéve, hogy az 1848-iki törvények tár­gyukban ellenkeznének is a pragmatica sanctió­­val, — nem von le az semmit azok törvényessé­géből. A nemzet képviselete és a koronázott ki­rály — a pragmatica sanctióban is biztosított jogi formánál fogva — mindig teljes joggal hoz­hatnak törvényeket, — s igy olyakat is, melyek a korábbiakat eltörlik. Az 1848-iki törvényeket pedig nem egyoldalúan, hanem a koronás király­­lyal hozta a nemzet. — És mindezek, ha más­ként lennének is, — ha, mint az „O. Z.“ állítja, az 1848 iki törvények némelyike kártékony len­ Pest, mart. 31. XXX. Mióta a „M. Sajtó“ „M. Vi­lág “-gá lett, egy párszor alkalmat vet­tünk magunknak, e lap politikai irányát jellemezni. Az olvasó nem hazudtolhat meg minket, midőn azt mondjuk, hogy e jellemzés tisztán objectív természetű volt,­­ ámbár határozottan és félremagyarázha­­tatlanul mondtuk ki, hogy politikája el­lentétben áll a nemzet nagy többségének politikájával, s az általa papolt jogfeladás ellen az ország jogérzete fellázad, — de őrizkedtünk minden oly kifejezéstől, mely­ben a legkényesebb kedély és társadalmi illem megsértését fedezhetné fel. Ily hangra művelt ember részéről, vagy mellőzés, vagy csak oly felelet volna le­hetséges, mely a követett politika üdvö­zítő voltát evidenssé tegye. A „Magyar Világ“ nem ezt tette, va­lószínűleg főleg azért, mert nem tehette. Örömében, hogy felszólalásunk folytán alkalma van szóllani — megeredt a szó ajakán, nem érvelt, hanem kiabált, s mint a verklis rigó, mely természetes nótájába visszaesik, ő is természetét követve, lelé­pett az irodalom szószékéről, hogy piaczi lármát üssön. Kiabálása hatás nélkül volt ránk. El­tűrtük neki; csak a peres kérdés állott szemeink előtt, mert tudtuk, hogy szen­vedélyességgel, ráfogással, dicsekvéssel, tolakodással,s még egy sereg ezekhez ha­sonló „Magyar Világ“-i tulajdonsággal ezt csak elveszíteni lehet. Tudtuk, hogy merőben felesleges vitázni vele oly modor­ért, melyet közönségünk igazságérzete és ízlése úgy is elkárhoztat. Azonban a „M. Világ“ visszaél türelmünkkel, s minden alkalmat megragad, nem hogy érvet érv ellen fordítva küzdjön ellenünk, hanem hogy kifejezései durvasága által tegyen benyomást ránk. Czélját érte: E benyo­más meg van, még pedig olyan, a­milyet kifejezései, modora eszközölhetnek. Nem tetszett neki az a mellőzés, melyben ed­digi h­etvenkedéseit, a „Napló“ íróinak bántalmazását, részeltettük, megragadjuk most már a legközelebbről nyújtott alkal­mat, s a mellőzés hibáját ezennel jóvá tes­szük. E legújabb alkalom a „M. Világ“-nak mártius 29-diki és 30-diki főczikke által van szolgáltatva. A „M. Világ“ hibáztatta a lapokat, melyek a képviselőházban félre­tett felirati vitát hasábjaikon felelevení­tik. Mi azt, hogy a képviselőház a vitától elállótt, egészen más­oknak tulajdonítottuk, mint a „M. V.“ Erre ő, a­helyett, hogy a tárgynál maradna, lapunk (y) jegyű író­ját, a Deák-párt egyik legkitűnőbb em­berét, „a dolgok felületén eviczkélő dille­­tánsnak, „zöld politikusnak“ elnevezve, nekünk esik , s ismert virágos nyel­vén megtisztel egy sereg czimmel, melyek ha nem is hasonló czimek visszaadására, de eddig elhallgatott véleményünk őszinte kimondására köteleznek. A „M. Világot“ az tette ez alkalommal indulatossá, hogy mondhatja valaki, hogy nem szokta őt rendesen olvasni. Erre aztán felbuzdul bátorsága, erei dagadni kezdenek, és saját szavai szerint „úgy bánik a Naplóval, mint az indul, ki bálványa élhetetlenségét látva, ezt néha előveszi, s jól eldöngeti.“ De talán a „Magyar Világ“ saját erejét, nagyságát, vitézségét valódibb, igazabb és hihetőbb színben tüntette volna fel, ha azt a hőst idézi, a­kinek nem volt más fegy­vere, csak egy szamár­ áll, és azzal 40 ezer filisteust vert le. Ez a Napló-döngető csak azért nem veszi pöffeszkedésnek a Naplótól, hogy ott a „Magyar Világot“ nem olvassák, mert e szerencsétlen lap csak szerkesz­­tődik, nem kívánhatja, hogy azok, kik a maguk lapját sem olvassák, a másét ol­vassák. A „M. V.“ az invectiváknak egész tá­borát gyűjtötte össze erre a gőgös lené­zésre, hogy őt a Naplónál nem olvassák. Y. kétségen kivül igazat mondott, hogy ő nem olvassa rendesen. De azért legyen megnyugodva, a Nap­lónál olvassák, hol egyik, hol másik meg­ kérdezi, van-e benne valami scandalum, s ha van, olyankor rendesen kézről kézre jár. E sorok írójának nincs szerencséje személyesen ismerni a „Szép Helénát,“ de mivel a „M. Világ“ hivatkozott rá, s a „Napló“ XX. jegyű íróját Ajaxhoz ha­sonlította, szabad lesz nekünk a Heléná­ról hallottak után kimodani, hogy a „M. Világ“ olynemű terménye a hírlap­iroda­lomnak, mint a­milyen a szép Helena a drámainak. Aztán csodálkozik, ha a jobb ízlés hamar hátat fordít neki. S a­ki beletekint, legfeljebb a botrány­ emotióját keresi benne. A „Pesti Napló“ nem tartja politikáját kiváltságoknak Magyarországra nézve. Alaptalan fecsegés, kötözködés a „M. Világ“tól, midőn azt állítja, hogy a „N.,“ ha vélemény kell, azt megírja magának, a másé előtte oktalanság. Ilyesmi ellen épen a „M. Világ“ nem emelhet panaszt. Mert nézetét tekintetbe vette a „Napló.“ El is mondta róla véleményét. Az igaz, hogy ez hidegen, szárazon történt, azon­túl abba nem bocsátkozott a „Napló,“ hogy az utczára kövesse a „Világot“ sár­ral dobálózni. És ha valamiért, panasza csak azért le­het, hogy kiváló figyelembe őt vészeltette a „Napló.“ Mi értjük azt, hogy e figyelem oly határok között, mint a melyek között ezt gyakoroltuk, nincs ínyére a „M. Világ“­­nak. Ő borzad attól a puritanus szigortól, mel­ly­el ő­rá és pártfogóira rámutattunk, hogy a nemzeti politikától külön szakad­nak, és ezt elválásukkal gyengítik. Egy sereg idétlen czim-osztogatásban, s még idétlenebb fecsegésben és nevetséges ön­­tetszelgésben keresett kárpótlást, midőn a kimondott szó mellett megmaradva, nem bocsátkoztunk feleselésba vele. E szá­nandó figura, ki ma, mint bálványt mutatja be a „Napló“t, kit ő, mint indul, jól eldön­get, egy más alkalommal mint gyávát, vagy bambát mutatta be, ki nem tud ne­ki felelni, hanem felelet helyett „ill a be­rek nád a kert“ megfutamodik. Ha fentebbi soraink nem ábrándut4­­ták ki eléggé ez önhittségből, im kiáb­rándítjuk jobban is. Ha a „Magyar Vi­lág“ a kérdést mindig azon a téren hagy­ta volna, melyen felette vitázni lehet, bi­zonyosan leszáltunk volna, mint ő mond­ja, „az olympusi magasságból,“ és illedel­mes szóváltásba bocsátkozunk vele, — s ha nem bocsátkoztunk, az undor tar­­tott vissza , melyet már legelső felelete támasztott bennünk. A „M. Világ“ mindjárt kezdetben azt a benyomást tette ránk, melyet egy zsib­­árus bolt ; van benne minden, de jó nincs semmi; avatag, elnyűtt; drágára tartják, tizedrészárért oda adják az egészet. És a zsibárus benne, ez a derék úri em­ber, ki sohasem szólhatott úgy a „Napló“ valamelyik írójához, hogy azt enfant ter* riblenek,sereghajtónak,dervisnek, zöld po­litikusnak stb. el ne nevezze, e czimek után a mi társadalmi fogalmaink szerint bo­­szantó curiositással nézi, kutatja, kérdi, hogy tulajdonképen ki legyen az, a ki­ vel „ez alkalommal szerencséje van sz­ólani? ‘ Mi első ily tudakozódását már botrá­nyosnak találtuk, mert senki szájában se oly visszatetsző, e kérdés, hogy ki az, mint a „M. Világ“ tulajdonosánál. Ü. a ki Magyarországon senki, ily pöffeszkedés­­sel annyit elér, hogy valaki lesz, de egy oly­anliki, a­ki nevetséges. Ő boldogító önteltségében bámulhatja és imádhatja magát, de ezzel jogot nem nyer , hogy Magyarországon szavának több súlya, személyének több tekintélye legyen, mint a legutolsó szavazóénak. És boszantó, visszataszító volt az az in­­diseret modor, melyet csak a legüresebb fecsegőknél tapasztalunk, kiket, ha egy­szer szóba állunk velük, nem bírunk le­rázni nyakunkról. így jártunk mi a „M. Világ“gal. Midőn először vettük ajkunkra a „M. Világ“ nevét, megrohant egy se­reg kérdéssel , melyeknek semmi köze épen ahhoz, a­miért felszólaltunk. Láthatja ennyiből a „M. Világ,“ hogy ha mi vele szóba nem álltunk, az nem roppant erejétőli félelemből, sem elveink csalhatatlansága feletti elbizakodásból származik, hanem egyszerűen onnan, mert a „rut esthetic­áj­a“ iránt semmi ro­­konszenvet sem érzünk.­­— Nincs , és nem is lehet kifogásunk az ellen, ha a mieinktől eltérő politikai nézetnek Olgá­immá van nálunk. Megtámadjuk, küz­dünk ellene, mert hiszen az elnézés saját elveink feladása volna. Az ideg­i nézetek tiaztelése parlamentáris frázis, tires ud- A húsvéti szent ünnepek, miatt lapunk legközelebbi száma szerdán, ápril 4-én fog megjelenni.

Next