Pesti Napló, 1866. november (17. évfolyam, 4961–4985. szám)

1866-11-01 / 4961. szám

251-4961. Csütörtök, november 1.1866. 17. évi folyam.­­ Szerkesztési iroda: f­­erencziek tere 7. szám. 1. emelet. fő- lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők.PESTI MPLC Előfizetési feltételek: Vidékre, postán, vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o. é. Évnegyedre . 5 frt 25 kr. o. é. Hirdetmények díja: 7 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 nj kr. Bélyegdij külön 30 nj kr. Nyilt-tér: 5 hasábos petit sor 26 nj kr. Rendkívüli előfizetés PESTI NAPLÓ november—decemberi folyamára. Előfizetési dij a két hóra ... 3 írt 50 kr. A PESTI NAPLÓ kiadó­hivatala. Pest, oct 31.1866. (Fk) Akárhányszor ismétlik a bécsi lapok, hogy Beust báró politikai pro­­grammja élén azon tétel áll, miszerint sem Porosz-, sem Olaszország felé restauratiói politikát nem szabad követni, porosz rész­ről semmiképen nem mondanak le azon gondolatról, miszerint a nevezett urnák osztrák külügyérré kineveztetése „kihí­vás“ Poroszország ellenében, és világos jele annak, hogy az osztrák kormány se­hogy sem hajlandó a prágai béke álla­­pítmányaiban megnyugodni. Erre aztán igazán azt lehet mondani : se non­é vero, é ben trovato. Habár a szóban álló kinevez­­tetés nem bírna is azon jelentőséggel, me­lyet Berlinben tulajdonítanak neki, a po­rosz kormány már a puszta hir terjesz­tése által is czélját éri annyiban, a­meny­nyiben ébren tartja az aggodalmat, és ürü­gyet nyer annak, a­mit úgy is tervezett, erélyes keresztülvitelére. Bécsben azt beszélik, hogy a porosz király még utolsó pereiben léte volna haj­landó valamivel enyhébb feltételeket en­gedményezni Szászországnak, hogy azon­ban Bismark gróf levélben és Roon had­­ü­gyér szóval figyelmeztette ő felségét, mi­szerint Beust urnak osztrák miniszterré kineveztetése világosan mutatja, hogy a bécsi kormány csak fegyverszünetnek te­kinti ezt a jelenlegi állapotot, melyből, mihelyt csak lehet, új támadásra fog át­menni, hogy tehát Poroszországra nézve önfenntartás kérdése, a strategice oly fon­tos Szászországot teljesen a maga hatal­mába ejteni. Kiemelték, hogy a mostani szász hadsereg, mely hónapokon át tar­tózkodott Ausztriában, Poroszország el­lenében kétségenkívül még ellenségesebb indulattal térend haza, mint a minővel kivonult vala, hogy ennélfogva e had­­serget semmiféle alakban nem szabad fenntartani , hanem legalább huzamos­ ideig a szász királyt minden fegyveres ha­talomtól meg kell fosztani, mely — habár külsőleg porosz főparancs alá állítva — szíve mélyében mégis JáDOS királyhoz szítana, és válságos időben előre nem lát­ható, vagy talán nagyon is előrelátható szerepet viselhetne, így sikerült Vilmos királyt rá­venni, hogy oly feltételeket szabjon szászországi cousiojének, melyek az utóbbinak állását csak a mediatizálta­­tás közvetett és szelidebb nemének tünte­tik elő, míg voltaképen ott Poroszország leend az úr. De nemcsak felfelé, hanem lefelé is megtette hatását a Beust kineveztetésé­­vel történt ijesztgetés. A porosz nép több­sége amúgy is kezdettől fogva Szászor­szágot egyszerűen annedtáltatni kívánta, és nemcsak hogy nem sokalja, hanem még kevesli azt a megalázást, melyet a béke­kötés a szász dynastiára rótt. Azonkívül arról sem szabad megfeledkezni, hogy az összes németországi democratia régen kimondta az anathemát Beust­ur felett, a­ki épen nem csinnyán bánt az 1848 vo­ki forradalom alkalmával compromittált de­­mocratákkal, és e tekintetben minden­esetre tovább ment, mint Bismark gróf, ki legfeljebb gorombaságokkal traktálta az ellenzéket, de különben nem igen bán­totta, sőt újabb időben még jó lábra is tö­rekszik jutni e hajdani ellenségeivel. Annyi tehát bizonyos, hogy Beust­ur­­ kineveztetése, ámbár hivatalosan még nincs közzé téve, Poroszországban „rosz­vért csinált,“ a­mint mondani szokták, még pedig úgy fent, mint alant, és egyelőre azt az eredményt hozta létre, hogy mind a két irány felé megszilárdította Bismark gróf állását, a­ki most egyszerre is egész­séges is lett megint, s néhány nap múlva visszatérvén Berlinbe, a külügyek veze­tékét ismét személyesen fogja átvenni. Magában véve, ez természetesen még nem valami nagy szerencsétlenség, Po­roszország is eleget tett, a­mi Ausztriá­nak nem volt ínyére, miért ne tehetne Ausztria is olyat, a­mi Poroszországot bo­szantja? Azonban nem hihetjük, hogy ez lehetne Beust báró kineveztetésének egye­düli czélja. Kell, hogy ne csak Poroszor­szágnak boszúságára, hanem egyszers­mind Ausztriának előnyére, örömére is váljék e kineveztetés, hogy általa az osz­trák helyzet javulása éressék el, mert ha e helyzet változatlan maradna, a po­rosz ellenfél boszantása nem volna előny, hanem veszteség, minthogy véleményünk szerint még Poroszországnál sokkal gyen­gébb államokat sem kellene kényszerítő ok nélkül ingerelni. Aztán Beust bárónak, mint osztrák kü­l­­ü­gyérnek úgya bizony nem lesz rózsákon vetve, hogy ő mint protestáns, a külügyék él­re lép, már e tény egy­maga is mu­tatja, miszerint ő nem osztja a birodalom katholika missiójáról való nézeteket, és ez kétségen kívül az új miniszter ellensé­geivé teendi mindazokat, a­kik e tekin­tetben más véleményen vannak. A kato­nai párt csak oly kevéssé fogja őt pár­tolni, miként az aristocratia. A bureau­­cratia betolakodót látand benne, s habár rokonszenvet fog színlelni irányában, e rokonszenv aligha őszinte leend. A biro­dalom népei pedig közönyösen fogadand­­ják az idegent, gyűlölet, de szeretet nél­kül is. Mindezek oly világos dolgok, hogy kérdeni kell: várjon kire szándékozik tá­maszkodni az új miniszter ennyi természe­tes ellenséggel szemben ? E tekintetben egyszerű on die gyanánt megemlítjük, hogy B.-ust báró hatalmas szószólóra talált volna oly fejedelemben, a­kinek barátsága, ha nem puszta szavakban nyilvánul, kétségenkívül nagyon becsessé válhatik Ausztriára nézve, sajnáljuk azon­ban, hogy nem teszik hozzá, váljon Beust úr kineveztetésével bizonyos­­, hogy ez áron ama barátság okvetlenül meglesz? Mert — elég furcsán — Berlinben ugyan­ezen barátságra látszanak számolni, és Bismark gróf közlönyei azt sejtetik, mi­szerint a porosz diplomatia azon a bizo­nyos helyen nem minden siker nélkül fá­radozik, hogy Ausztriát a nyeregből ki­emelje. Emlékezünk még, hogy ugyan­ezen jóbarát a schleswig-holsteini háború után is amúgy asztal alatt majd az osztrák, majd a porosz követtel szorított kezet, s utólag mindegyiket a maga czéljaira hasz­nálta fel. A mi igénytelen nézetünk szerint Beust úr állását nem az fogja megszilárdítani, a­mit ő in camera charitatis ez vagy ama hatalmas személyiséggel szólt, hanem az, a­mit ő in conspectu populi tenni fog. Ha politikája szabadelvű, korszerű, a monarchia népei jogos kívánatainak megfelelő, akkor ő nemcsak bármely el­lenséges cotteria felett fog győzelmesked­­ni, hanem egyszersmind a kü­lhatalmak sorában is őszinte barátokat szerzeni Ausztriának. Nem csekélyszerű feladat lesz ez, s ő excra meg fogja bocsátani, ha még nem tartjuk bizonyosnak, misze­rint neki, és épen neki sikerülni fogna a megoldás. Azon kételyek, miknek e te­kintetben nem rég kifejezést adtunk, még gyöngü­tetlenül fennállnak, és csak tények­kel szemben fognak ledőlni. Egyik lap­társunk elmésen jegyzi meg a minap, hogy Ausztriában valami 18 év óta vég­­­hossza nincs az „előestéknek.“ Minden évben egy párszor halljuk, hogy ismét fontos események „előestéjén“ állunk. Erre aztán rendesen valami komor szür­kületféle szokott következni, a­mi nap akar lenni, s midőn az ember azt gon­dolja, hogy most és most fog igazán kez­dődni a pitymallat, nagy csodálkozására azt veszi észre, hogy megint itt van az a fatális „előestve.“ Ez Tamásokká tett mindnyájunkat, és azok vagyunk most is, sőt most talán inkább mint valaha. A pél­dabeszéd szerint: a napot nem kell megdi­csérni az est előtt, mi megfordítva: tartóz­kodunk ennek a Beust-féle előestvének megdicsérésétől mindaddig, míg nincs sze­rencsénk a rá következő napot is ismerni. A Deák-párt helyzete. ii. Mellőzve az alkotmányos formákat, melyek az octoberi diplomában foglal­tatnak,­­ csak lényegét emelve ki, annak sarkpontját az egységes állam eszméje képezi, ugyanazon eszme, melyért Ausz­tria államférfiai különböző módon száza­dok óta küzdöttek. Az autonómia azon ügyekre nézve, melyek abban Magyar­­ország belü­gyei közé soroltattak, akár Oroszországban is, az egység minden csorbája nélkül fennállhatna. Egy tollvo­nással megszünteti az Magyarország ön­álló politikai lételét, nemzeti lételét pedig egy közös birodalmi tanács lassú de biz­tos absorptiójának adja át. Az nem volt egyéb, mint Ausztria régi traditiója újabb kiadásban. A szabadelvű pártnak a birodalomról egészen más fogalmai voltak és vannak. Szerintünk a pragmatica sanctio nem egy­séges államnak, hanem egy oly feloszt­­hatlan birodalomnak veti meg alapjait, mely két nagy és egymástól független államtestből áll. E két nagy önálló állam­test őszinte és szívélyes cohaertója képezi a legtermészetesebb és azért a legerősebb kapcsot, mely a birodalom két részét egymáshoz fűzi; ámde e cobaesió egye­dül azon meggyőződésen alapulhat, hogy mindkét rész speciális életérdekei, me­lyeket a történet kifejtett és megszentesí­­tett, a birodalomban kellő védelmet és biztosítékot találnak. A­míg e meggyőző­dés fennáll, meglesz a cobaesió ösztöne; ellenben a mint a birodalom a­helyett, hogy védené és biztosítaná a két nagy ál­­lamtest legfőbb életérdekét, inkább meg­támadja azt: önként és ellenállatlanul beáll a szétmállás processusa, melyet az anyagi erőhatalom egy időre eltakarhatna vagy visszafojthatna ugyan, de melynek lefolyását nem lenne képes megakadá­lyozni. Felfogásunk szerint a birodalom rege­nerálója nem újabb és újabb transactiók­­tól, hanem egyszerűen attól függött és függ, hogy azon destructiv politika he­lyébe, mely oly sokáig ült a hatalom polczán, s mely a birodalmat természe­tes sarkaiból kiforgatta, a fenntartás po­litikája lépjen, azaz oly politika, mely a monarchiát valódi alapjaira visszahe­lyezze, s életműködését saját jellemével és organismusával benső összhangzásba hozza. Meggyőződésünk azt súgta, hogy a­ki a történeti jogot — a birodalom ezen egyedüli jogalapját — megtámadja: az a birodalmat nem újjáteremteni, hanem ter­mészetes alapjaiból kiemelni akarja, a­nélkül, hogy helyette más jogalapot tudna kölcsönözni, az a kézzelfogható valót, po­litikai fictióknak és ábrándoknak áldoz­za fel. Politikai hitünk azt tartá, hogy a his­tóriai jog, s ennek természetes kifolyása, a legalitás, a birodalomnak egyetlen élet­törvénye és életfeltétele; s hogy minden eltérés ettől, kompromittálná a birodalom európai hivatását, szétbomlással fenye­getné benső kötelékeit, jövőjét a sors szeszélyéhez kötné, s lehetetlenné tenné magát a valódi alkotmányosságot is. Tisztában voltunk az iránt, hogy mi­dőn a históriai jog és a legalitás nevében a magyar korona integritását és hazánk törvényes önállóságát követeljük,­­ egy­szersmind a birodalom integritását, egy­úttal azon jogalapot is védelmezzük, melytől a birodalom tétele, benső életere­je, hatalma és jövője függ; mert a­mely joggal Magyarország egyes alkatrészei felmondhatnák a hűséget a magyar koro­nának , ugyanazon joggal kiválhatnának jövőre a birodalmi kapcsolatból is. Elvégre tisztában voltunk magunkkal arra nézve is, hogy az összes birodalom alkotmányosságának nem tehetünk jobb szolgálatot, mintha saját alkotmányunk­hoz ragaszkodunk,­­ a legvastagabb önámítás lévén, s azt hinni, hogy azon ha­talom, mely egy, századok óta fennálló nemzetközi szerződések által is biztosí­tott alkotmányt egyszerűen mellőzni bírt, több tiszteletet tudjon és akarjon tanúsí­tani egy új alkotmány iránt. Ezek voltak a szabadelvű pártpolitiká­jának vezérelvei. Szóval, mi akartunk egy életerős, hatalmas, és épen ezért al­kotmányos Ausztriát, — de nem úgy, hogy az Magyarország romjain keletkez­zék ; mig az octoberi diploma Magyaror­szágból a birodalomnak egy nagy várme­gyét csinált. Mi a históriai joggá vált régi Ausztriát akartuk uj életre ébreszteni; ellenben az octoberi diploma czélja volt : egy uj Ausztriát alkotni, melynek még sok időre lett volna szüksége, hogy histó­riai joggá váljék. Nekünk a történeti jog és a legalitás lévén jelszavunk, logikai következetességgel kelle tiltakoznunk az ellen, hogy történelmünkből alkotmányos életünk legutolsó és legszebb korszaka kegyeletlenül kiszakittassék, s hogy tör­vényeinknek épen azon része áldoztassék fel, mely állami önállóságunk és alkot­mányos életünk rég nélkülözött legfőbb biztosítékait elvégre kezünkbe adta; mig az octoberi fér­fiak böngészetet tartottak történelmünk és törvényeink felett, s ezek­ből mindazt, mi tt sokban állt, a hatalom zsámolyára letevék. Ily éles ellentét fejlődött ki az octoberi férfiak és az ország szabadelvű pártja közt, az octoberi diploma által. E pártszakadás meghasonlást idézett elő a szabadelvű párt soraiban is, azon­ban nem a czélra, nem az elvekre, hanem csak a párt taktikájára nézve. Az egyik rész nem hitt a hatalom kiábrándulásában, sem abban, hogy az, egy újabb válság kényszere nélkül, a teljes törvényes álla­pot viszszaállítására hajlandó legyen, s ennélfogva idő előttinek tartá a passiv negatio sorompóit elhagyni, sőt károsnak is annyiból, a­mennyiben a negatio feladása a hatalmat megerősíthetné azon tévhitében, hogy a nemzet félrendszabályok által ki­elégíthető. Ez volt oka, hogy a­midőn az octoberi diploma után a megyei rend­szer életbeléptetése munkába vétetett, a szabadelvű pártnak most említett része teljesen távol akart maradni az úgyneve­zett csonka megyék alakításától.­­ El­lenben a szabadelvű párt másik része, mely Deák Ferencz nézeteit fogadta el, a félalkotmányos tér elfoglalása mellett nyi­latkozott. És itt a helye, hogy e párt nézetei­nek, elhatározás­ának indokait röviden el­mondjuk. A Deák párt sem hitte a hatalom teljes kiábrándulását , de azon reményben volt, hogy e kiábrándulást és azzal a válság kedvező lefolyását elősegítheti, gyorsít­hatja az által, ha a nyilvánosság verefé­­nyében felderíti a helyzetet, és kimutatja, hogy hazánk önállósága, és mindaz, a­mit a nemzet jogosan követel, nemcsak nem ellenkezik a birodalom érdekeivel, sőt hogy épen a birodalom jól felfogott érde­kei azok, a­melyek Magyarország teljes kielégítését sürgetik. Azt hittük, hogy mivel kölcsönös biza­lom nélkül a békés kiegyenlítés nem kép­zelhető , a nemzet bizalma és engesztelé­­kenysége hasonló bizalmat és jóakaratot fog kelteni oda fenn, és lefegyverzi azon elleneinket, kik a nemzet passiv maga­tartását folyvást elszakadási törekvé­sk gyanújával terhelek. Súlyt helyeztünk arra , hogy passiv magunk tartása által az országgyűlés egy­­behivása ne késleltessék, s hogy itt a ha­talomnak mielőbb alkalma nyíljék a nem­zet kívánalmait nem egyes feltolakodó és jogosutlan cotteriák, hanem az egyedül jogosult és törvényes képviselet, — ma­gának a nem etnek előterjesztéséből meg­ismernie. Elvégre nem téveszthettük s.-.em elöl, hogy már most politikai programj­unk ellenfelei az oktoberi férfiakkal is szapo­rodtak, s egyáltalában nem tarthattuk közönyösnek egyrészről ezek havasiai ér­zületét és politikai belátását meggyőzni akarni arról, hogy a nemzet vágyait hibá­san tolmácsolák, másrészről pedig a ha­­talmat felvilágosíta­­ aziránt, hogy az oktoberi, férfiak által téves és czélellenes irányba tereltetett. Pártunknak sikerült e nézetekkel át­hatolnia, s a megyék, az összes szabad­elvű párt egyetemes részvéte mellett, csak­ugyan megalakultak. De alig történt ez meg, a Deák-pártot már­is nagy veszteség érte. A hatalom, be sem várva a magyar országgyűlés egybe­­jövetelét s a nemzet nyilatkozatát, egy lépéssel tovább ment azon sikamlós téren, melyet az octoberi diploma teremtett, megjelent a február 26-diki pátens, tett­­leg életbeléptetvén azon intézményt , mely elvileg ugyan már az octoberi diplo­mában el volt határozva, de mely iránt e diploma értelmében a magyar nemzet előbb meghallgatandó lett volna. Mindamellett az 1861-dik évi ország­gyűlés első felirata, mely pártunk irá­nyának és modorának hű­ tükre volt, ta­núsítja, hogy az érintett csapás nem in­­gatá meg bátorságunkat és kitartásunkat, noha kétségtelen, hogy az sokkal jelenté­kenyebb többséggel megy keresztül, ha a február 26-diki pátens nem lát róla nap­világot. Nemsokára jött a második csapás: a kormány ismeretes leirata , mely elolta a remény és bizalom utolsó sugarát is, s mintha egyenesen ellenünk lett volna in­tézve: pártunk kiindulási pontját, feltevé­seit és számítását az utolsó határvonalig defavoyálta, a szabadelvű párt azon ré­szének jóslatát igazolván, mely az 1861- diki országgyűlés alatt a „határozati párt“ elnevezését nyerte, s mely a békülékeny­­ség politikáját előre sikertelennek hirdeté. A második felirat hangja már ez ismé­telt csatavesztés eredménye volt, melyet pártunk felülről szenvedett. A közvéle­mény áradata ellen lehetetlen volt magun­kat tartanunk, s ez nem is állhatott szán­dékunkban. Egy politikai párt vezéreinek nemes feladata nem terjedhet tovább, mint a közvéleménynek irányt adni, tévedéseit leleplezni, a való és igaz számára utat törni még akkor is, midőn a siker re­ménye a távol ködében dereng előttük; ámde egy ország közvéleménye ellen so­rompóba lépniök annyi volna, mint magu­kat, egyéni véleményüket, a nemzet aka­rata fölé emelni akarni. Legkevésbé sza­­bad pedig ezt tenniük akkor, midőn a közvéleménynek, mint 1861-ben volt az eset, igaza van. Tény az, hogy az 1861-dik évi máso­dik leirat véget vetett a Deák-párt ural­­­mának, s az ország közvéleményét a ha­tározati párt táborába vitte át. E közvéle­mény, melyet az országgyűlés feloszla­tása csak megszilárdított, uralmának vilá­gosabb jelét alig adható, mint a Deák párt befolyása alatt alig egy évvel előbb alakult megyék önkénytes visszalépése által, a­mi a passivitás egy időre elejtett poétikájának restitutiója, és pedig oly hatályos restitutiója volt, hogy a bekövet­kezett provisoriumoknak az administra­­tióra szükséges közegeket majdnem kö­télen kell­ fogniok. A Deák-párttal azonban az oktoberi férfiak politikája is megbukott, legalább rendszerükből csak az maradt fenn, a­mi benne a legroszabb volt. Tanulságnak ez is megjárná, de, mint a későbbi esemé­­­­nyek múltak, az oktoberi férfiak bizony kevéssé okultak, mint a hatalom, mely­nek példáját követék, midőn később a tért ismét elfoglalva, korábbi politikájuk­nak nem irányát, hanem csak modorát változtaták meg. A mai szent ünnep miatt lapunk legközelebbi száma szombaton, november 3 dikán fog megjelenni. Egy pár szó az or­sággy­ű­lés egybehivása előtt I. Sz­abad­ Szállás, oct. 26. Midőn pár hóval azelőtt Tisza Kálmán és Ghiczy Kálmán igen tisztelt hazánk­fiai, a „Hon“-ban közrebocsátották néze­teiket a közös érdekek és ügyek, s a 15-ös alválasztmány többségének és kisebbsé­gének azokat tárgyazó munkálatai iránt, s kijelentették egyszersmind, miben velük mindenki egyetértett, hogy óhajtandónak tartják e fontos tárgyak felett az eszme­cserét, hogy minden oldalról megvitattas­­sanak és tisztáztassanak, — én is elhatá­roztam magamat, igénytelen nézeteimet kö­zölni e tárgyban. Nem mintha­ azokat legkevésbé is irányadóknak véltem volna, csak mert czélszerű­nek tartottam, hogy az ország­gyűlés és a Deák-párt tömegéből a legki­sebb közlegény is, ki a közös­ ügyi nagy bizottságon kívül áll, mondja el őszintéén nézetét e főfontosságú tárgyban, ha vala­mi még nyomja szívét, s talán csak egy legkisebb pont felett vagy aggodalma van, vagy valamely felmerült aggodalmat el­oszlathatni remél. Ha a nagyok nézeteit meghallgatnunk mindig szükséges, a ki­csinyeké is sokszor érdekes. Részleteztem volna, bár röviden, néze­teimet a fennforgó tárgyban, melyek egész­ben véve találkoznak az alválasztmány többségének munkálatával, egy lényeges pontban azonban eltérnek attól, a­nélkül azonban, hogy épen abban a kisebbség véleményéhez közelednének. Halogattam azonban felszólalásomat, mert az országgyűlés egybehívását napról napra távolabbi és bizonytalanabb határ­időkre láttam elodáztatni, s az országgyű­lési tárgyalás biztos és közeli kilátása nélkül meddőnek véltem minden hírlapi fejtegetést, épen a napi sajtónak „idősza­ki“ természeténél f­ogva, mely szerint in­kább hivatása: közvetlenül irányozni és táplálni a közvéleményt, mint távoli esé­lyekre tekinteni. S halogattam, mert a tudvalevő értekezések, melyek országgyűl

Next