Pesti Napló, 1867. augusztus (18. évfolyam, 5184–5208. szám)

1867-08-01 / 5184. szám

176-6184. Szerkesztési iroda: Ferencziek tere 7. szám, 1. emelet. L­ap szellemi részét illeti) minden közlemény a szerkesztéséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok, hirdet­mények) a kiadó-hivatalhoz in­­tézendők. Csütörtök, aug. 1.1867. ____ij PESTI NAPLÓ Előfizetési feltételek: vidékre, postán­­ vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 60 kr. o. é. Évnegyedre . & frt 25 kr. o. i. 18.­évi folyam. Hirdetmények díjas 1 hasábos petitsor egyszeri hirde­tésnél 7 nj­kr. Bélyege külön 30 njkr. Nyílt­ tér: 6 hasábos petit­sor 26 njkr. Rendkívüli előfizetés PESTI NAPIsÓ-ra. % Előfizetési ÉLJC : August—septemberi 2 hóra...................3 fi 50 kr. August—octoberi 3 hóra.......................5 fi £5 kr. August-decemberi 5 hóra...................8 fi 75 kr. A PESTI NAPLÓ kiadó-hivatala. Pest, júliu­s 31.1867. A szultán Buda-Pesten­. A török szultánok nem ismeretlenek Magyarországon. Sokszor beutazták e szép hazát, fényes táboraiktól követve, s dúló vad csordáikkal ránk rontva, habár elhóditák az ország legszebb részét, rab­­lánczaikra füzék hazánk fiait és leányait, megsemmisiték mezei iparunkat, romba dönték, kipusztiták városainkat, a földdel egyenlővé tették templomainkat, s utol­jára büszkeségünk tárgyát , Hunyady Mátyás fénylakót, és Budát is hatalmuk alá keltték; meg kellett vallaniok, hogy vitéz néppel volt dolguk, sok török szivet metszett át a magyar fényes aczéla és sok kopasz fej tört be csattogó buzogánya alatt, s habár a diadal külszine sok éve­kig részükön látszott, Magyarorszá­got teljesen meghódítani s a keresz­­tyénség és az akkori civilisatió védbás­­tyáját, a magyar nemzetet meg­semmisíteni soha sem tudták. Nándor, a Kenyérmező, Jadra, Sziget­vár, Eger, Zenta ép oly kitörölhetlen be­tűkkel vannak a történelem lapjaira írva, mint Várna, Nikápoly, Rigómező és Mo­hács , s a hazánkat látogató szultánok és basáik soha sem panaszkodhattak, hogy méltatlanul fogadtuk volna ! De a századok eltelnek, és a viszonyok megváltoznak. Hajdan az exclusiv természetű és tü­relmetlen mahomedanizmus képviselője és végrehajtója, szivében gyűlölettel, ki­irtó, megsemmisítő szándékkal jött ; — m­a egy békés hajlamú, felvilágosodott elméjű ifjú fejedelem, beutazva a keresz­tyén Európát, minket is meglátogat, s mi is, kik hajdan fegyverrel fogadtuk a támadásokat — most vendégszerető jobbunkat nyújtjuk azon szultánok utó­dának, kik egykor a Hunyadyakkal és Zrínyiekkel világra szóló csatákat küz­döttek. Mindenek előtt pedig hálás elismeréssel kell felemlítenünk, hogy a török szultánok a ven­dégszeretetben minket megelőz­tek. Midőn 18 év előtt a magyar nemzet szabadságh­arcza azzal végződött, hogy hazánkfiainak nagy része kénytelen volt Világosnál a fegyvert letenni — a más­rész pedig kénytelen volt török földre menekülni, az akkori szultán, Abdul- Medshid-Khan, szívesen fogadta me­nekültjeinket, s habár sok felől fenyege­tett nehéz álláspontja volt, hallani sem akart kiadásukról , míg az orosz, bár erős, hatalmas úr volt, hideg vérrel szol­gáltatta ki a kezeibe került foglyokat. Ezt, mint azt, hiven feljegyzi a történe­lem komoly múzsája, a magyar nem­zet pedig a török kormány és szultánok irányában a soha meg nem szűnő kegyelet édes emlé­keit fogja táplálni szívében! A századok eltelnek, s a viszonyok megváltoznak. Hajdan a világ urai akartak lenni a szultánok, Bécset, Párist meghódítva, egész Európát lealázni — a mostani szultán elismeri, hogy" a világ urai a műveltség, a munka, az ipar, az előhaladás, szóval az összes emberiség s a szultánok és császárok csak eszközei a nagy czéloknak; a mostani szultán, kivet­kőzve a régi tanok önhittségéből, beutazza a keresztyén Európát, hogy tanuljon , hogy ismerje meg a civilisatió gazdagsá­gát, a művelt államokat, s az ezeket al­kotó hatalmas népeket. És most, midőn roppant horderejű nagy útjának végéhez közeledve, hazánk földére lépett, egy részről örömmel és szíves üd­vözlettel fogadjuk fényes vendégünket, másfelől azon óhajtásunkat kell kifejez­nünk, hogy miután Európa müveit orszá­gain végig tekintett, s ismerni tanulta azon államok főfő­­ tényezőit, a müveit nemzeteket — midőn majd saját orszá­gára pillant, ne szálljon lelkébe csügge­­dés, hanem ifjú erélylyel, hősi bátorság­gal kezdjen birodalma és nemzete ujjá­­alakitásához; ha volt ereje az előítéletek­kel daczolni és megtörni az utat, hogy, mint a próféta utódja, először menjen ven­dégképen a keresztyén fejedelmekhez, legyen erkölcsi bátorsága tovább haladni, nézzen szét széles birodalmában, s annak erőteljes népeit szabadítsa fel a lealázó járom alól, s az egykori nagyság szána­lomra gerjesztő romjait emelje fel biro­dalma erős oszlopaivá,s nemzetének és népeinek engedjen szabad­ságot, hogy emberek és polgárok le­hessenek. Mahomed kardjának örököse békítse ki és egyesítse Mahomed nagy szellemét az emberiség nagy vívmányaival, Keletet Nyugattal, hogy a szeretet, szabadság, egyenlőség és testvériség szent eszméi a föld kerekségén sehol gátakra ne talál­janak. Egy ily után megoldott keleti kér­dés, az emberi nem második megváltása lenne. És midőn hazánk földére lépve, hol egykor szultánok uralkodtak, észreveen­­di, hogy a török uralom minden emléke egy szegény költő alig feltűnő sirkápol­­nája,, jusson eszébe , hogy a hódítók kora lejárt — és hogy ha akkor is, mi­dőn csak egy osztályé volt Magyarország, hatalmas gátjai voltunk a szultánok rop­pant táborainak, — most, midőn mind egyenlő szabad polgárok vagyunk, mi­dőn e föld, e haza édes mindnyájunké, bizonyára hatalmas szövetségesei lennénk egy szabad Törökországnak! A mely pillanatban a török birodalom megszűnik a szultán és a basák országa lenni, s egy hatalmas török nemzeté le­szen, mely birodalmát felnyissa a sza­badság és előhaladás előtt, azon pillanat­ban véglegesen meg van oldva a keleti kérdés. Többé nem leend beteg ember, ha­nem egy ifjú erőkben gazdag nemes férfi — mert minden kormánynak tudni kell azt, hogy legyőzhetlen erő rejlik népeinek önállóságában, és hogy leigázott nép leg­haszontalanabb bútora egy államháztar­tásnak. És most, midőn a szomszéd birodalom dicsfény-koszorúzta fejedelme hazánk föl­dére lépett — a jobb jövendő s az egy­kori hatalmas szövetség iránt teljes re­ménynyel háromszor kiáltsuk : Éljen a szultán! Éljen a török nemzet! Bécsi dolgok. A birodalmi tanács szünetelését új pártok ala­kítására használják a képviselők. Tegnap már megkísérték a helyzetet némileg jellemezni, kö­vetkeztetni azonban a netáni alakulásokra, a roppant zavar miatt alig lehet. Legfeljebb azt mondhatni, hogy egyik ezt akarja, a másik azt, de hogy mennyiben kivihető az egyeseknek — habár legjobb — akarata is, mutatta a legköze­lebbi multi úgy látszik, egyszerűen újra kezdik a vajúdást, mint kezdték a birodalmi tanács megnyíltakor, hogy ismét úgy végezzék, mint végezték jelenleg. A correct parlamentarismushoz nem elégséges a kifogástalan elmélet, oda gya­korlat kell, ahhoz nevelődni kell. Hir szerint Herbst és Kaiserfeld térítő útra indultak Csehországba, hogy a cseh dissidenseket vala­hogy megszelídítsék. Mások B­e u s­t-nak tulaj­donítanak ilyetén békülékeny szándékot. A Laj­­thán túli szlávok sajnálatos egyenetlenségben vannak, mit a moszkvai zarándokok csak éle­sebbé tettek. A lengyelek félve és remegve álltak a birodalmi tanács két pártja közt, s csak ritkán tudtak egyértelműen eljárni, mentek legyen akár az egyikkel, akár a másikkal. A birodalmi ta­nács szabadelvű pártja, melynek szabadelvűsé­­gét azonban a nemzetiségekkel szemben köve­tett, azaz tán jobban, kilátásba helyezett eljárása korlátoz, tehát e szabadelvű párt több ízben át­­szorította a lengyeleket a jobb oldalra. Compact többség csak nehezen tudott egyszer másszor az egyes kérdésekben alakulni, de az is mindig csak az esetleg dolga volt, és soha sem az együt­tes működés tudatának nyilvánulása. Ki tudja, hogyan lesz ezentúl ? Mondják, két párt készül a Herbst-Kaiserfeld clubb romjaiból: egy jobb és egy szélső bal. Az elsőbe lépnének a nagybirtokosok és néhány cseh képviselő, u. m. Steffens, Wolfrum, B a n h a n s stb. Azt hiszik, Schindler is ehhez fog csatlakozni, mert sértve érzi magát az által, hogy nem választatott a deputatióba. — Megvalljuk, mi jobb véleményt táplálunk róla, s azt hiszszük, elvei nem oly olcsók, mint a­hogy azok, kik ezt híresztelik, természetesnek ta­lálják. A balpárt zömét autonomist­ák képeznék, élü­kön Kaiser­feld, Rechbauer és Brest­­-lel, főkép az osztrák és morva kép­viselők ; kétségtelen , hogy Herbst is ezekhez fog állani, mert, a­mint mondják, belátja egy derék oppositionális iractio alakítá­sának szükségességét, mi azonban nem zárja ki azt, hogy bizonyos kérdésekben a kormány mel­lett szavazzon. íme, ez a dicsőség vége. Herbst, kiről azt írták, hogy egyedül képes a birodalmi tanács ve­zéréül szerepelni, s kiről, midőn a minisztérium megalakításáról vezérczikkeztek, érvül hozták fel, hogy azért nem vállaltak a képviselők tár­­czát, mert senki sem mer, míg vele szemben a képviselőház többségét Herbst vezérli — Íme, ezen férfiúnak ma egy szükséges, életre való oppositió vezérségét szánták. És most kárhoztassa meg valaki a bécsi kor­mányt, hogy nem alakított parlamentáris több­ségi minisztériumot. Az új „Pressernek egy lembergi levele a lengyel képviselők azon része ellen szólal fel, mely p. a Greuter’-féle indítványt aláírta (köztük voltak Potocky, Wodziczky és Grosz; Zyblikiewicz az utolsó pillanatban vonta vissza aláírását.) Levelező szerint az illetők saját nemzetiségi érdekeiket sértették; a lengyel hírlapok — kivéve az ultramontan színezetű „Czas“-t — mind ily értelemben szólnak. — A lengyel delegátusok természetes program­­­ja az, hogy az autonómia kérdéseiben az au­tonómia barátai mellett, egyéb kérdésekben a liberális német párttal szavazzanak. A polgári házasságra vonatkozólag azt mondja levelező, hogy minden gondolkozó lengyelnek szivén fek­szik, hogy lehulljanak a korlátok, melyek a zsidó lakosságot a kereszténytől elválasztják s egy 8­dát az összlakosságnak a nemzet társadalmi és intellectualis életétől elidegení­tik. — A 600,000 zsidónak assimilatiója a keresztény lakosság müveit osztályaival Gács­­országban óriási lépés volna a nemzeti fej­lődés terén előre, s a zsidókra nézve az egyetlen mód, hogy szabadulhatnának mostani elzárkó­­zottságuktól és alárendelt állásuktól. Sajnálni lehet — így végződik a levél — hogy a lengyel clubb solidaris eljárását nem terjeszti ki a con­­cordatum kérdésére is, mert azon esetben azon urak Lengyelországot Gallicziában nem terhelték volna ama szemrehányással, hogy képviselői közül öten a concordatum mellett léptek síkra. — A lengyel lapok a birodalmi tanács műkö­désével sincsenek megelégedve — valamint úgy­szólván senki — hacsak a reichsrath urak ma­guk nem. A „Gazeta Narodowa“ azt hiszi, hogy a miniszter felelősségi törvény és a 13. §. módo­sítása még nem elég bizonyság a ház szabadel­­vűségére ; igaza lehet, s ha az öreg „Presse“ azt mondja erre, hogy „de igenis, azon ház, mely akkor alkot ily törvényeket, midőn saját kebelé­ből készül minisztériumot alakítani,“ felejti, hogy a ház egész többsége, mely a törvényt alkotta, nem lesz miniszter, tehát nem maga ellen, saját ellenőrzésére csinálja, hanem azokéra, kiket közülök a „szerencse“ ér. — Abban azonban igaza van a „Presse“nek, hogy azzal utasítja rendre a „G. N.“t, hogy ne igen beszéljen a libe­­ralizmusról, mert hiszen leginkább a lengyel kö­vetek plaidiroztak a hírhedt „államveszélyes“ szó megtartása mellett. Az azonban ismét igaz, hogy a „G. Narodowa“-t nem lehet felelőssé tenni azért, a­mit a lengyel követek tettek. Hitelbank és ismét hitelbank. Alig néhány hete, hogy egy hitelbank keletkezett, s már egy m­ásik van kelet­kezőben. Szaporaság-e ez, vagy meddőség, előny-e, vagy hátrány? Kétségkívül kívánatos a külföldi tőké­nek hozzánk ömlése, mert az ország pénz­szegény, beruházásokra pedig nagy a szükség. Miután a tőke cosmopolita természetű, mindegy, akár­honnan jön a pénz, csak rendeltetésének megfeleljen. Angol, hol­landul, franczia vagy német-e a tőke, ez különbséget nem tesz, különös tekintet alá csak az jön: olcsó-e az ide folyó pénz, mert olcsósága teszi azt ránk nézve érté­kessé. A­mitől azonban óvakodnunk kell, az, hogy a külföldi tőke rohamosan hazánk­ba ne tóduljon, legalább ne úgy, hogy elhelyezni ne bírjuk, különben a legol­csóbb tőke is visszavonni, miután minden hitel feltétele, hogy a megtakarított tőke mindig új csatornákba foly. Egy életképes üzlet­eszme magában véve nem elegendő, ha újabb vállalatokat nem hoz életbe, vagy folyvást egynemű speculatiók tárgya. A tőke maga magát felemészti, ha több irányban nem értéke­síttetik, vagy azt több­oldalúlag nem hasznosítják. E fogékonyság nélkül a külföldi tőke minél szaporább, annál meddőbb. Spanyolországban nyolcz év előtt há­rom hitelbank engedélyeztetett egyszerre, s mivel a pénz a speculatió egyugyan­azon terére tódult, csakhamar pangásnak indult mind a három üzlet, a külföldi tő­ke szépen visszavonult, és a vállalatok, az ország szorult helyzetén mit sem lendí­tettek. A tapasztalás arra tanít, hogy időt kell az új vállalatnak engedni, hogy a verseny a zsenge intézetnek árt. Ugyan ki eresz­tené birokra a járni kezdő gyermeket ? Hogy gyakorlati példára utaljunk, ki nem látja be, hogy az „első magyar biz­tosító társaság,a­mely pedig annyi idegen biztosítási ügynökséggel szemben meg­erősödött, aligha fog ennyire emelkedni, ha idehaza is egyszerre versenytársa támad! Minden verseny korai, míg arra a tér nincs előkészítve. Azért a nyilvános hazai érdek szempontjából sem mondható sze­rencsés körülménynek, ha az engedélye­zett magyar h­itelbank sarkába, ugyan­azon irányzattal, rögtön egy másik hitelt bank lép. Hogy a tőke angol, ezüstbe vagy aranyba adatik, ez­által az ránk nézve nem előnyösebb, mert a kauia’nál és visszafizetésnél az ezüst vagy arany értéket jobban megérezzük, kiváltba áldo­zattal jár. ‘ ' ‘ ly­­denki halandó — vagy tán épen az egész nem*­zettel. A 67-esek tisztában vannak magukkal, úgy van-e ez a baloldallal is ? — Minő állás­pontot foglal el a baloldal Kossuthtal szemben ? — Igen, ha a baloldal Cs. ur volna ! De tudja Cs. ur, hogy először a baloldal lapja jónak látta Kossuth levelét nem adni; azután kö­zölte a „M. U.“ után, és aláírta ,következett más­nap a „Hon“ névleges szerkesztőjének egy köz­­vetítő és magyarázó czikke, és igy tovább. Kérdést sem szenved, hogy a „Hon.“ nem Kossuth álláspontján áll, mert Kossuth programm­­ját a „M. Újság“ vallja, melynek matadorjai a jelen országgyűlés törvényességét is kétségbe vonták, s a jelen állapot törvényességét elég furfangos peripetiákban felette óvatosan emlege­tik, s így kérdem : melyik párt helyzete kritiku­­sabb Kossuthtal szemben, a jobb vagy a balol­dalé ? Ha Kossuth hazatér, annak első következmé­­nye a forradalom a baloldal keblében,és az ennek következtében való feloszlás, ha Kossuthnak csak félig sikerül is az, a­mit a baloldal egészben tu­lajdonít neki. Második következménye lehet csak azon változás, mely a jobboldal pártállására há­ramlik belőle , de ezt parlamentáris harcz fogja megelőzni, melynek kimenetelét ma aligha le­hetne megjósolni, annyival inkább, mert a balol­dal az országház közepét foglalván el, van jobb szárnya és bal szárnya, min­t ha Kossuth ketté vág, egyik jobbra dől, a másik balra esik. A Deák-párt, mint párt, állani fog akkor is­ a balpártnak a legszebb kilátása nyílik, hogy fractióvá olvadjon. Kérdem : kinek van oka, hogy Kossuth haza­térésétől rettegjen? Csernátony úr „apróságai.“ Csernátony úr irt a papokról, gazdasszo­­nyok­ról, ministránsokról, önönmagáról, a városi drabantokról, nem különben Kossuth Lajosról, s a 67-esekről apróságokat. A többiekkel miattunk kénye szerint­­végezhet, de a két utolsót nem hagyhatjuk­ egészen szó nélkül. Mindenekfelett sehogy sem tudunk nyomára akadni, hogy várjon honnan vette Csernátony azt, hogy a „67-es“-ek rettegnek Kossuth haza­­jövetelétől? — Részünkről nem olvastunk sem­mit e tekintetben, nem emlékszünk semmi röpiratra, semmi czikkre, semmi nyilvános cse­lekedetre, melyben ennek nyomára jöhet­nénk. Itt Cs­­ur nyilván ismét privát tapasz­talataival kedveskedik a közönségnek, mi­ket, hogy hol szerzett, nincs miért utána járjunk; talán egy ál - tigris - ruhába öltözött „67-es“ jelent meg nála a szerkesztőségben, ta­lán „vacsora“ feletti beszélgetés, ki tudja? — Hozzánk nem tartozik. Mi csak arról szólhatunk, a­mi a nyilvánosság előtt történik, s így a nyil­vánosság fóruma, a hírlapok elé tartozik. S ha visszagondolunk arra, hogy semmiféle 67-es színezetű lap Kossuth candidaturáját szóba sem hozta, ha visszagondolunk arra, hogy épen Csernátony volt az, a­ki Kossuth candidaturája ellen , a „M. Ujság“-gal szemben felszólalt, hogy épen a balpárt állított a sikra jelöltet Kos­suth ellen, míg a jobboldal s a 6- esek egészen nyugodtan nézték a dolgokat, akkor igazán — igen keveset törődve azzal, hogy ki bur és ki nem buv ama „bizonyos“ fátyol alá, melyet oly nagylelkűséggel hangoztatott 1861-ben minden szónok Deák Ferencz után, s mely most oly kedvesen csipő gányszava Cs. urnák, tehát iga­zán constatálnunk kell, hogy Cs­­urnok a feledé­­kenységi fátyolból több jutott, mint a mennyi oly hírlapíróhoz illik, a­ki rhapsodicus apróságokkal vagdalkozik jobbra és balra, mert hamar feledi, hogy hol áll saját fele, s igen könnyen erre kop­­panthat a másnak szánt csapással; feledvén ma, a mit tegnap mondott s a mi történt. Azt mutatják-e a tények, hogy a 67-esek fél­nek?— Cs. urnak bizonynyal nincs mire utalnia. Ha pedig okoskodásra veszszük a dolgot, akkor is bajos le.E Z azt kicsavarni, a­mit Cs. ur állít. A 67-­esek határozott pártállást foglalnak el, mely nem egy azon állásponttal, melyen Kossuth áll. Ha Kossuth haza jön és ellenzéki állást foglal el, az igen természetes lesz. Elfoglalta 1848-ban is, győzött itt, és Deák F. visszavonult. Ezt meg­­kísértheti még egyszer. A 67 -esek nem magu­kat féltik, ha félnek, hanem féltik a hazát; a h­a­­zát pedig nem Kossuthtól féltik, hanem féltik az 1849 és 65 közé esett időszaktól, attól, a­mi 1848 után bekövetkezett. Ők legroszabb esetben le fognak szoríttatni ismét a szintéiről,­­ kénytele­nek lesznek ismét várni, mig az idő tettre inti őket, ha különben az idő mást nem gondol akár közülök egyikkel-másikkal — spert hisz min­ Tájékozás protestáns iskolaügyünk és az állam viszonya körül. II. Támadtak nézetek, és kettéváltak ismét, mint az államsegélyre nézve. Az egyik párt örömmel alakítja iskoláit közös­sé (de nem államivá) az 1848. XX. t. sz. 4. §-a értelmében, mely szerint a különböző hitfeleke­­zetek egymás iskoláiba közösen, szabadon jár­hassanak. A másik párt azonban nemcsak közös, de ál­lami iskolák mellett is harczolt. Nemcsak tanít­ványai, de tanárai is bármely bevett hitfelekezet­­ből lehetnek. S mivel e miatt egyes hitfelekezeti egyházak választási joga többé nem volna gya­korolható : a tanárok kinevezését, illetőleg meg­erősítését, majd az egész iskolai kormányzást állam­ kézbe adja. Ezen állásponton a közös iskolák ügye már a teljes közvetlen állami befolyással esik össze. Folyt a vita határozatlan irányban, míg végre a protestáns közvélemény az 1848-ik évi septem­­első napjain Buda-Pesten tartott értekezleten nyilatkozott. E nyilatkozat a kor lázas mozgalmai miatt nem születhetett egy oly kimerítő teljes egészszé, mely magyar protestáns egyházunknak iskolaügyében az állam iránt jelen és jövőre elfoglalandó állás­pontját leplezetlenül feltárta, s ez­által a kedé­lyeket minden irányban megnyugtatta volna. Általában bizonyos tartózkodás jellemzi mind az értekezlet, mind a kormány nyilatkozatát. A protestánsok „örömmel üdvözlik az állam­segélyt, örömmel fogadják és használják fel az álladalomnak is törvényadta iskola­ kormányzati jogaikkal összeférhető befolyását.“ „Az állam­segedelmeket az egyes egyházke­rületeknek kívánják kiadatni, melyek aztán a kiosztásról évenként pontos és legszigorúbb szám­adásokat terjeszszenek fel.“ Ez egészen az 1791. XXVI fi ezikai állás­pont. Van azonban e nyilatkozatnak egy — szerintem legfontosabb — pontja, mely profi iskolaügyünk jövő megoldására ösvényt sejtet, s a jogi álláspontról tért nyit a fejlődésnek is. E nehány szó : „A közös iskolák ügyét oly ér­telemben, hogy ilyen iskolákba minden hitfeleke­­zetü iskolák és a mienk is szükségkép beolvasz­tassanak, jelen értekezletünk törvény­ kijelölte tárgyai közé nem sorolhatjuk, jövendőre is pedig mindaddig, mig az 1848. XX. t. sz. 2 dik §-ában kimondott egyenlőség és viszonosság minden tekintetben életbe léptetve, s ily módon állásunk úgy az állam, mint más hitfelekezetek irányában teljesen biztosítva nem leend, a tárgyról, feleke­zeti létünk veszélyeztetése nélkül nem tanács­kozhatunk,“ a modus procendendit, jelöli meg, melyet protestáns egyházunknak és az államnak egymás irányában követniük kell, s ha nem eléggé kifejtett és indokolt is az, de váltig őszin­te arra nézve, hogy az állam magát tájékoz­hassa. S épen ebben találom ama szavak érdemét, fontosságát. „Léptesse életbe állatnunk a vallás­egyenlőség és viszonosság elvét, s mi tanácskozandunk a közös iskolák ügyéről.“ Ez ügy Pedsig, államsegély­­y­el kapcsolatban, benső és elválasz­hatatlan összefüggésben áll protestáns egyházunk és az állam közt, a közok­­tásügy iránt jelenleg fennálló közjogi viszony gyökeres reformjával. Ha a fentebb idézett nyilatkozatokhoz még hoz­zá csatoljuk azon kijelentést, mely szerint a pro­testánsok „az országosan létrejött (iskolai) köz­alapértéket, népesség arányában az egyenlőség és viszonosság elvénél fogva őket is illetőknek tartják,s előttünk feküsznek az értekezlet elvi megállapodásai. ” Megemlítem végre közoktatási kormányunk­nak a protestánsok aggodalmaira tett nyilatkoza­tát, mely szerint „az egyenlőség és viszonyosság­ra nézve a szabadság a fődolog, mert különben

Next