Pesti Napló, 1867. szeptember (18. évfolyam, 5209–5233. szám)
1867-09-01 / 5209. szám
201-5209. Vasárnap, sept 1 1867. 18. évi folyam. Szerkesztési iroda*. Ferencziek tere 7. szám. 1. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiané-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz intézendők.PESTI NAPLÓ Előfizetési feltételek: vibékre, postán, helyben, házhoz hordva. Félévre . . 10 frt 60 kr. o. á. Évnegyedre . 6 frt 25 kr. o. á. Hirdetményeik dijai 1 hasábos petitsor egyszeri hiretésnél 7 nj kr. Bélyegdíj külön 80 njkr. Nyílt tér: 6 hasábos petit sor SS nj kr. Rendkívüli előfizetés PESTI NAPLÓ september — decemberi Folyamára. S lőfizetési 6L,r. September—novemberi 3 hóra . . . 5 ff 25 kr. September—decemberi 4 hóra . . . írt — kr. A PESTI NAPIsó kiadó-hivatala. Pest, aug. 31. 1863. Bécs, aug. 30. A Alkalmunk volt e napokban egy berlini levelet olvasni, melynek írója talán nem tudja, hogy voltaképen mi történt Salzburgban, hanem igenis tudhatja azt, hogy mint vélekednek porosz kormánykörökben ama találkozás eredményére nézve? A levél írója szerint Napóleon pillanatig csakugyan lehetségesnek hitte, hogy a déli német államokat Ausztria vezénylete alatt külön szövetséggé lehetne egyesíteni. Ez eszme azonban két bökkenőbe ütközött. Egyik Bajorország ellenállása volt, mely elég érthetően kijelenté, hogy ha átalában létre jöne valami déli szövetség féle, akkor a vezénylet nem Ausztriát illetné, hanem őt Bajorországot, s hogy ez igényét alkalmas időben érvényesíteni is. A másik akadály Ausztria vonakodása volt, mely erkölcsi és anyagi okokból nem hitte magát képesnek azon szerep átvállalására, melyet Napóleon neki szánt volna. A franczia császárnak imént említett tervét még a salzburgi találkozás előtt elejtettnek lehetett tekinteni, s ha csak a német ügy körül akart volna értekezni ő Felsége, a salzburgi találkozásból alkalmasint semmi sem lett volna. E helyett azonban a franczia császár a keleti kérdést tolta előtérbe, ez képezte, a berlini levél írója szerint, a salzburgi értekezlet főtárgyát, s erre nézve történt is bizonyos megállapodás, melynek lényege ez volna: míg a porta területén felmerülő villongások kizárólag a szambuli kormány és annak keresztény alattvalói közt forognak fenn, mind Francziaország, mind Ausztria barátságos közbenjárásra fog szorítkozni. De mihelyt külhatalom— értsd Oroszországot — avatkoznék a dologba, Francziaország fog vele szembe lépni, mellette pedig, Napóleon állítása szerint, Anglia is álland. A csoportosulás tehát körülbelől ugyanaz volna, miként a krímiai háború korában. A lapokban szó volt róla, hogy Napóleon a porosz-orosz szövetségi szerződés másolatát mutatta volna elő Salzburgban. Ez — forrásunk szerint — már azért sem lehet igaz, mert ily szerződés nem létezik, hanem a franczia császár igenis tett egy leleplezést, t. i. azt, hogy azon egyezkedésnek, mely négy év előtt a lengyel forradalom alkalmából Orosz- és Poroszország közt köttetett, s mely amaz időben oly rettenetes vihart keltett a porosz követek házában ■— titkos czikkei is vannak, melyek egyes eventualitásokra vonatkoznak, s a szerint lesznek hatályosakká, a mint az eventualitások egyike vagy másika valósággá lesz. Mindaz, amit Poroszország néhány év óta a német kérdés terén tett, e titkos czikkekben mintegy csirában megvolt, de van benne még több is, ami az alkunak Oroszországot illető részére vonatkozik. Ezen titkos pontok értelmében Poroszország köteles volna az oroszoknak segélyt nyújtani, ha keleten más hatalmak útját akarnák állani Oroszországnak Mitevő leendőne Ausztria, ha ily esetben a nyugati hatalmak porosz orosz szövetséggel állanának szemben? Ez azon kérdés, melyre feleletet kérni jött Napoleon Salzburgba, s a berlini forrás szerint a felelet rá nézve kielégítő lett volna Ezen versió nem ellenkeznék az osztrák félhivatalos közlönyök állításával. E lapok bátran állíthatják, miszerint a találkozásnak Európa békéjét fenyegető jelleme nincs, mert az imént említett állapítmányok nem vonatkoznak a két értekező hatalom részéről kiinduló kezdeményezésre, hanem csak azon esetre, hogy ha a béke egy harmadik hatalom által megzavarhatnék, és a békezavaró, midőn rendre akarják utasítani, még más hatalom által is támogathatnék. A berlini levél részleteket is közöl arra nézve, amit Ausztria megígért, a közlemény e részét azonban hallgatással mellőzzük, közel fekvő lévén azon gyanú, hogy az ebbeli tudósítás nem ment a tendentiosus színezettel. Mi részünkről óhajtjuk és reméljük, miszerint Ausztria semmire ne kötelezte volna magát, hanem teljes szabadságot tartson fenn magának, hogy a dolgok állása szerint mindenkor egyedül saját érdekeinek szemmel tartása mellett lehessen cselekednie. És most térjünk ismét házi ügyeinkre. A magyar deputatió ma és holnap nem tart ülést, hanem csak hétfőn. Addig az albizottmány munkálata kész leend, és így lehetetlen, hogy — miként mai lapok írják — a magyar deputatió válasza már hétfőn kézbesíttetnék a németnek. E válasz egyébiránt rövid leend, mert a szőnyegen forgó kérdések már eléggé meg lettek vitatva, az államadóssági ügy pedig a minisztériumot illeti és nem a deputatiókat, melyek csak bizalmas szóváltás útján foglalkozhatnak vele. Amennyiben a felmerülő egyes véleményekből ítéletet alakíthatni, a németek közül sokan azt óhajtanák, hogy mi az államadósság kamataiból nem percentrészt, hanem határozott összeget vállalnánk át, mely aztán változatlan maradna mindenkorra. Nem tudjuk, mit proponáland a minisztérium, de hogy országgyűlésünk az imént említett modalitást nem fogadhatná el, az úgyszólván kézzel fogható. Mert akármennyit lármázzanak is most Lajthán innen a kamatreductió ellen, ha egyszer a státusadósságra nézve velünk megállapodás történt, mégis meglehetne, hogy — nem mondjuk, szabad választásból, de kénytelenségből — maholnap az annyira perkorrestált kamatleszállításhoz folyamodnak. Akkor nekünk ebből semmi hasznunk nem volna; mi, a reductió daczára is, a megállapított „pauschale“-t fizetnek, azaz a bizonyos teherben osztoznánk, de a netaláni könnyítésben nem! Az ilyen alkut országgyűlésünk csakugyan megköszönné ! A mai miniszteri tanácskozásban, melyben mind a két cabinet tagjai részt vesznek, minden esetre meg fog állapíttatni a kormány nézete az államadósság dolgában, s mihelyt ez megtörtént, a helyzet világossá lesz. A deputátiók munkája akkor legfeljebb két hét alatt be fog fejeztetni — eredménynyel, ha lehet, vagy a nélkül is, ha másként nem lehet. Falusi észrevételek Kossuth legújabb levelére. A „Magyar Újság“ aug. 28-ai száma Kossuth Lajos jeles hazánkfia ékes nyelven írt válaszát hozza a váczi kerület választóihoz. Megvalljuk, szívesen találkozunk ebben a hazafias lelkesedés elragadó melegségével, mely csalhatlan bizonyítványa a jeles férfiú törhetlen lelki erejének. Tisztelük is benne a meggyőződés emberét, ki hitének él, küzd, ennek romjaiba temetkezik — de nem adja meg magát! Bocsásson meg azonban t. hazánkfia, ha azon pietásnak, melyet bennünk hazafiusága épreszt, mindenekfelett hazánk iránti kötelességünk teljesítésében adunk kifejezést, midőn érintett levelének több pontjaira nézve elmondjuk röviden véleményünket. A legelhibázottabb törekvésnek tartjuk a haza érdekére nézve, midőn t. hazánkfia nem számolva a körülményekkel, az országgyűlés többsége felett (mely politikája által a nemzeti életnek tért, cselekvés-képességet nyitott), mitsem adva a mélyebben fekvő politikai indokokra, könynyelműen palotát törni igyekszik, s azon a bizalomtól akarja megfosztani, mely a nehéz és válságos időkben a politikai exi-gentiák legfőbbikét képezi. Azt mondja ugyanis — a kellő indokolás mellőzésével — hogy „a többség politikája nagy veszély felé, s tömérdek bajba és szenvedésekbe sodorja hazánkat.“ Minélfogva arra hívja fel a közvéleményt, hogy saját factumát illustriussá tegye. Lesz-e a nemzetnek kedve, akarata, hajolni kívánatéra, hogy egy még befejezetlen műnek talapját összedöntse, s hogy az alkotmányosság helyébe újra a kényszerűség nehéz igáját erőszakolja ? — nem akarjuk eldönteni, de azt igenis tudjuk, hogy Európa előtt — mire ő oly merészen hivatkozik — ily eljárás aligha fogna Magyarország részére érettségi bizonyítványul szolgálni . . . Európának csak eleven, cselekvésre képesített nemzetre lehet szüksége, és nem oly holttetemre, mely türelmetlenségében ügyetlen eljárása által lehetetlenné tette magát. Aki jövőt akar, az ne féljen az áldozatoktól : a siker csak a munka, a küzdelemm gyümölcse lehet. Mi azt hiszszük, hogy a halál a tétlenségben van, s hogy az élet tevékenységet követel, amire a tért, ha áldozattal is, megszerezni kell. A nemzetnek életforrását — véleményünk szerint — nem az intézmények változhatlansága képezi, hanem az erkölcsi nagyság , a népek azon életképessége, melyet sem Monk Angolországban, sem I. Napóleon Francziaországban meg nem törhetett. Igenis, uram, és hála a Teremtőnek, nekünk sajátunk ezen önérzetes hatalom, sajátunk a hit, az erősek hite a jövőben, melyet annyi nehéz századok elvitázhatlan dicsősége támogat. S azért: Szánandó és igazságtalan elitélése az a magyar nemzet életképességének, midőn azt mondja. hazánkfia, hogy „a mit egy szebb jövendő hajnalának hittünk, az állami függetlenségünk alkonya.“ Mintha a nemzetek önállóságának biztosítékát csakis egy darabka papírban s egy unézia tentában lehetne keresnünk. „Hallottuk nyiltan felállítani — mondja t. hazánkfia — a doctrinát, hogy stb. csak az osztrák birodalommali szorosabb egyesülés biztosíthatja hazánkat az orosz ellen stb. Ne higgyen a nemzet , ez ámítás ! Mert stb. épen ez az, ami az orosz invaslót nyakunkra hozza.“ Nem akarjuk fürkészni e jóslat forrását, de ha csupán azon eljárásunk, hogy egy ily eshetőségre készületlenek lenni nem akartunk, s az önfenntartás ösztönszerű érzetét követve, tért és cselekvésképességet szereztünk magunknak, elegendő ok lenne Európának arra, hogy szabad gazdálkodást engedjen a muszkának az Adriáig, s a civilisatió érdekeinek egyik védfalát szétrombolni hagyja , akkor valóban nagyon csekély értelme lehet az európai egyensúly azon tanának, melyet a diplomatia örökösen emleget, s mely századok óta a nemzeteknek annyi pénz és véráldozatokba került. „Ez a szorosabb egyesülés az osztrákkal — mondja tovább t. hazánkfia — nemcsak nem villámhárító, de villámvonzó, s azonkívül stb. tehetetlenekké teszen, mert a maga által provocált kültámadás veszélyét a belső szétbomlás kilátásával komplicálja.“ Azaz , mert bátrak voltunk a szláv terjeszkedés ellenében megerősíteni magmákat, tehát ellenségünkké tettük a muszkát. S várjon, ha ez az oka a muszka nemes haragjának : nem-e az a természetes következtetés, hogy a szétbomlás, és így a veszély is még közelebb állott volna hozzánk az esetben, ha eljárásunk által oda kényszerítjük a német elemet, hogy — tán a monarchia fegyver erejének súlyával együtt — a, nagy anyafajnál keressen jövőt. Vagy hát miért volna „villám vonzó“ a kibékülés? Tán Muszkaország a szenvedély politikáját űzi-e ellenünk Ausztria miatt ? S tán Magyarország egy szép mosolyáért még le is mondana régi hagyományos terveiről? Bocsássa meg a tiszt, hazafi nekünk, ha kinőttünk az illusiók korából, s azért ezen esetben csak afelől vagyunk meggyőződve, hogy sokkal kedvesebb lett volna igenis a muszkának bizonyos eshetőségeknél egy megzsibbadt és készületlen Magyarország, mint egy életre erősült, mely e felett még szövetségese erejére is támaszkodhatik. „Hallom, nem hiányzanak capacitatorok — mondja — kik azzal nógatják a magyar madarat a crogatilus torkába, hogy ilyen meg amolyan szövetség segítségével Ausztria helyre fogja állítani Lengyelországot, s ez majd biztos védfala leend hazánknak az orosz ellen. Ne higgyen — mert a mikorra Lengyelország így visszaállíttatnék, Magyarország jutandott Lengyelország jelen sorsára, s nem lesz mit védfalaznunk.“ Megvalljuk, ezt a combinatiót, legalább európai érdekek szempontjából, megérteni nem bírjuk. Hogy egy szabad, alkotmányos Lengyelország a szláv elemek gravitátióját megváltoztathatná , azt igenis fel bírjuk fogni, de hogy ez szükségkép Magyarország bukását vonná maga után, midőn Lengyelország felszabadítására legalább is meg kellene törni és ártalmatlanná tenni reánk nézve is az orosz haderőt, ez az, amit megérteni teljességgel nem bírunk. Valamint azt sem, hogy az életerős magyar elem nélkül minő védfalat képezhetne Lengyelország az európai érdekek számára. S aztán minő crogatilustól félt minket derék hazánkfia? Legyen vakmerőség vagy csalékony tévedés részünkről, de nem tartóztathatjuk magunkat, abbeli meggyőződésünket kijelenteni, mikép tisztelt hazánkfia az európai események horderejét hibásan mérlegeli, s egyáltalán nem látszik figyelemre méltatni a civilizált democratia egyik leghatalmasabb fegyverét, az erkölcsi fejlődöttség azon súlyát, melyet a nagy német nemzet egységi törekvésében a legújabb időben oly döntő érvényűnek bizonyított. Azt mondja, hogy „nemcsak Magyarország államjogi személyisége sequestráltatik az o. kir. egység számára stb.“ Őszintén kérdjük, hogy hát komolyan hiszi-e, hogy az európai nagy átalakulásoknak egyáltalán más czélja nem lehet, mint egy új 15-iki természetellenes állapot felállítása, mely ellenkezik az európai érdekekkel,harczot üzen a kor eszméinek, meghiúsítja a béketörekvéseket, s a régi roszból csak új roszat csinál. Véleményünk szerint az új természetszerű államalakulások correct tényei egészen ellenkezőt bizonyítanak. Nagyon igazán mondja hazánkfia azt, hogy „elégedés nélkül nincs kiengesztelődés, „de viszont igaz az is, hogy áldozat, szenvedés és türelem nélkül nagy eredmények ritkán várhatók. Olaszország szabadságáért, vérén és pénzén kivül még Savoya tündérvölgyeivel és bérczeivel adózott, s a nagy német nemzet több mint félszázadon keresztül tűrt és tanult. A magyar nemzet tért, alkalmat, forrást nyert életképessége kifejtésére: van országgyűlése, saját felelős minisztériuma, rajta a sor, hogy okszerű előhaladása által erkölcsi értékét jövendője érdekében mérlegbe vesse. Kívánjon mindent, de ne kockáztasson semmit. Az események hatalma által minden illusióvá devalváltathatik, csak az erkölcsi erő azon mértéke nem, mely a nemzetek nagyságát teszi. Hogy nincs tökéletes elégedettség, azt tagadni mi sem akarjuk, de vájjon az állapotok teljes kifejlődöttségének netovábbjánál állunk-e e pillanatban? Vájjon betetőzött épülete-e ez a nemzeti átalakulás nagy munkájának ? S nem kell-e időt engednünk legális türelemmel, hogy meggyőződjék a m. dynastia maga is a felől, mit t. hazánkfia szintén vall, hogy t. i. „a nemzet tökéletes kielégítése egyszersmind a magas dynastia legégetőbb életfeltételét képezi ?“ A beteg birodalom súlyát Magyarország erejének értéke szerezte vissza, minél fogva józanul a monarchiának oly politikát vinni egyáltalában nem lehet, mely Magyarország rokonszenvével nem találkozik, s ha mégis tenné, ha elfeledné a sadowai napok erkölcsi okait, Magyarország semmi esetre sem „ajánlkoznék máglyának,“ el fogná hárítani magáról a felelősséget, s lehetetlen is, hogy ama következmények súlyát, melyeknek okozója nem volt, a józan európai felfogás reá hárítani akarná. S vajjon mi Magyarország jelen politikájának alapgondolata? Nemde elfogadása azon statusquonak, melybe az európai események fejlődése helyezé? Tanácsosnak tartaná-e a t. hazafi ez ellen küzdeni? S talán elébe nyúlni az események rendszeres fejleményének? Vagy előnyösebbnek hinné-e reánk nézve tétlenségre contumachozva állami szemközt tán egy oly jövővel, melyben igen könnyen nemcsak nemzeti, de európai hivatásunk is lehetene bebizonyítani, hogy mi is képesek vagyunk az életre? Mi világért sem kívánjuk ignorálni speciális hazai érdekeinket, de bármi önérzetesek vagyunk is fajunk erejére nézve , a nagy európai érdekek számbavételét nem mellőzhetjük, s azért együtt akarunk azokkal haladni, és nem szemközt velük. Mert azt soha sem szabad ignorálnunk, hogy alkotmányos függetlenségünk csak úgy tekintethetik európai érdeknek, ha helyzetünket felfogva, politikánk által támogatjuk, és nem nehezítjük ama nagy európai átalakulást, melyet a béke, a civilisatió, szóval: az emberiség érdekének tekintünk. Elégeti-e „az osztrák sast a történelem kérlelhetlen logicája?“ —azt mi nem tudjuk ; de hogy az ösvényre, melyen haladunk, épen e logica kényszerített bennünket, az minden gondolkozó ember előtt eléggé világos, aki csak a lefolyt nagy események felett elfogulatlan lélekkel keresztül tekint, akkor igazán „máglya lesz Magyarország,“ melyen a democratia érdeke égett az orosz kanóczok között. Láng kell-e ismét, vagy a béke prismája e hamvakból az új Phönixet feltámasztani ? Mi ismételjük, hogy azon fegyver után kívánunk nyúlni, melyet egy életképes nemzet erkölcsi előnyei nyújtanak. Mennyire bízunk a jelen állapotok tartósságában ? — azt nem akarjuk feszegetni; de hogy a beolvasztási törekvések miatti félelmet a jelen politikai constellatiók között merőben alaptalannak tekintjük, azt nyugodt lélekkel ki merjük mondani. Mi nem vagyunk ama lágy vaj, melyet kenyérre kenve, felemészteni lehet, hanem igazi vas-ék, melyet ha erőszakkal valamely fába bevernek, soha sem ugyanazonosul a fával, hanem szétrepeszti azt, s azért úgy vélekedünk, hogy ezt nem is fogják többé megkísérteni. Valamint Magyarország akarata ellenére bizony azt sem, hogy a németországi befolyás ábrándjaiért csak egy ágyukereket is kockára tegyenek. Mi teljes készséggel írjuk alá az ajánlott békepolitikát, s óhajtjuk, hogy a 1. férfiú reform-izgatásai is ezzel összhangzásban legyenek. Különben mi is reméljük, hogy fenntartva a megyei hatóságok erkölcsi befolyását a közvélemény okszerű fejlesztésére, azokban alkotmányos függetlenségünk egyik főtámaszát találandjuk, ,és teljes lélekből hiszszük, hogy nemzetünk — ha a körülmények higgadt áttekintése után mérsékeltebb magatartást követ is — erejének teljes tudatában „önmagáról lemondani“ nem fog soha. x x x. Bécsi dolgok- A cseh koronázási jelvényeket 29-én szerencsésen, az általunk is közlött terv szerint, hazavitték Prágába. Az ünnepélyre nagy sokaság gyűlt össze, s vagy 100,000 ember nézte a különféle utczákon és tereken az ünnepélyes menetet. E mellett azonban gáncsolják a város részvétlenségét : a kíváncsiságnak mindenki eleget tett, de hogy külső dísz által is jelezze az ünnepélyt, az csak kevésnek jutott eszébe. A város feldiszítése felette szegényes volt. Az ünnepélyes menetbőn a hivatalos tagokon kívül számos egylet csatlakozott zászlójával és zene kíséret mellett. A nemesség csak szórványosan volt képviselve, ami nagy feltűnést okozott. Ezt egyébiránt a nemesség s a helytartó közti viszálynak tulajdonítják. Meghiva voltak ők is, sőt kétszeresen is, mert meghívta a helytartó és a bibornok érsek, ki számunkra a szent Miklós néven nevezett szentegyházban tartott is fenn helyeket, melyeken azután meg is hallgatták az isteni tiszteletet; de a menetben innen a Hradsinra, ismét nem vettek részt. Este népünnepeket és tűzijátékot rendeztek. A követség, mely a jelvényeket az után kisérte, nem győzi beszélni, hogy mily imposant volt a számos hegyi tűz, mit a vasút mentében gyújtottak. A csehországi lapok persze mindezzel vannak teli. Természetes, hogy politikai szemüvegen át vizsgálják a dolgot, és nem egy Magyarországon ejtett igazság paraderozik ott phrasis-képen. „E nap a mienk — kiált fel a „Narodni Listy“— a mienk, a cseh korona örököseié, a cseh államjog védőié Ausztriában.“ Sajnálja, hogy a koronázást oly későre halasztják, „de addig — úgymond — magunk fogjuk koronánkat viselni. E mai nap a mienk, mert ma mi magunk koronázzuk meg magunkat, hazánk iránt, nyelvünk iránt, jogaink iránt, életünk iránt táplált szeretetünkkel !“ Beismeri a „N.L.,“ hogy királyaik nem voltak mindig szerencsések e koronával, hanem „eskü-