Pesti Napló, 1868. augusztus (19. évfolyam, 5480–5503. szám)

1868-08-01 / 5480. szám

176-5480. Szombat, augustus 1.1868. 19. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferenciek tere 7. szám. 1. emelet. K­­«P »jellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó­hivatal: Ferencziek tere 1. szám földszint. A lap anyagi részét illető köz­lemények (előfizetési pénz, ki­adás körüli panaszok , hirdet­mények) a kiadó­hivatalhoz in­­tézendők.PESTI EAPLO Előfizetési feltételek: Vidékre, postám , vagy helyben, házhoz hordva . Félévre . . 10 frt 50 kr. o é. Évnegyedre , 5 frt 25 kr. o. é. Uirdem­vétigon­ díjat 7 hasábos petitsor egyezeri hir.ka. tésnél 7 aj kr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilt tér: 5 hasábos petit i­.t ifi ni kr. Előki ztitkiutin­ rPESTI NAPLÓ“ augustus-septemberi két havi folyamára. Augustus —#'-nnemberi két hóra.................... . . 3 frt 50­­ A „Pesti Napló“ kiadó­hivatala. Pest, július 31. 181­8. Szerkesztő úr! Bocsánat, ha az ön dolgába avatkoz­ván, kijelentem, hogy yg y jegyű mun­katársának különben jeles irányczikke, melyben a „Hon“ keddi vezérczikkére felel, engem ki nem elégített. Van e vá­laszban a kitörő és méltó harag mellett valami jóhiszemű, megtisztelő, mi a tárgyhoz nem illik. A „Hon“ czikkében nem a dolog volt a fő, hanem a hang: a hetykeség fe­­lülmúlhatlan kifejezése, s melylyel szem­közt kidobott költség az indignatio és a harag, ha nem kezdődik a megvetés sze­repe. Azt fogja ön mondani, hogy e megve­tésnek leghűbb kifejezése a vállvonító né­maság. Meglehet, és megvallom, azon gondolatra, hogy e tárgyról szólva, az irodalom mily nemével állok szemközt, kedvem is inkább a hallgatáshoz hajol, mintsem ahhoz, hogy egy ítéletben és lelkiismeretben , minden tiszteletet ér­demlő szűkölködő írónak leczkét adjak a nyilvános szemérmetlenség határairól. De itt nem a kedvről van szó, hanem a kötelességről. Magyarország olvasó közön­ségét ez az ember egy oly visszás láto­­m­ányra dobolja össze, hol a komolyan érező és cselekvő személyek felett a fel­vonások közt törvényt ül és ítéletet mond a nyegleség cob­urnusba bujt polichi­­lellje. Azon, félszázadig folytatott dicső harcz után, melyben nemes sajtónk szá­munkra az uj élet alapját kivivta, látnunk jutott, hogy a letett dicső fegyvert ihlet és komolyság, erény és súly nélküli szel­lemi parvenük ragadják kezükbe, és nem az által, hogy ellenünk, de azon mód által, mely szerint forgatják, megbecste­­lenítik a szent fegyvert. Itt nem marad­hat néma az undor és megvetés; kell hogy hangosan nyilvánulván, egységes kifakadásra bírja a közvéleményt; kell hogy felszóllaljon a mi­veit sokaság nevé­ben és megbélyegezze a hívatlan bitorló­kat. A m­i pártunkon van azon küzdők zöme, kik a sajtónak megszerezték e nép keblében a kegyelet környezte tekintélyt, minekünk kell meggátolnunk a tekintél­lyel űzött galád visszaélést. Csakis sajtónk szép múltan alapuló tekintélyére támaszkodhat­ a „Hon“ em­lített czikke, mikor érv és indokolás, mér­ték és korlát nélkül, egyszerűen odavetett ítélettel meri lealacsonyítani az ország­­gyűlés többségét; lealacsonyítani oly hangon és módon, melyhez hozzá nem fér a c­áfoló igazság s a jogosult ellen­­vélemény. A czikkíró egyszerűen itél és végez, midőn azt mondja, hogy az álta­lunk teremtett állapot „csak egyet képes megteremteni : az elégedetlenséget;“ telj­hatalommal insinuál, midőn állítja, hogy az elégedetlenség magától fog mutat­kozni, mihelyt „megkapta hivatalát min­denki, és nem lesz több betöltendő állo­más.“ egyszerű végzéskép mondja ki, hogy az új védrendszeri javaslat, egy be­csületes szándékú kormánytag egy évi munkájának eredménye : „született kato­nává tesz mindenkit a birodalmi hadügy­nek egységes kaszárnyájában.S­a­int souverain szeszélyének szüleményét veti oda, hogy a majoritás tagjai olyanok, mint a legények és szobaleányok, kik az úr csengetésére úgy rohannak be, mintha a csengetyű végére volnának kötve, hogy „megszavazzák, a­mit nem szeretnek, mi­helyt megérintetik a lármagomb.“ Kétségkívül vannak dolgok és nézetek, melyek tények gyanánt említhetők, és nem szorulnak indokoló bizonyítgatásra, de a fentebb elősoroltak ezek közé nem tartozhatnak, mert ellenök van és nyilat­kozik naponként azon ország erkölcsi ere­jének túlnyomó része. Vannak aztán emberek és pártok, melyek saját tekintélyük, szellemi erejük és erkölcsi értéküknél fogva még ilyen­kor is felmenthetik magukat az érvelés és bizonyítgatás alól. Ha valamely, meggyő­ződésének erejéről és szellemének fensőbb­­ségéről ismert férfiú, ki tettekre hivatkoz­­hatik, egyszerűen saját tekintélyére tá­maszkodva mondja szemünkbe amaz ind­okolatlan ítéleteket, szemünket le nem sütjük, hitünket fel nem adjuk, de a szóló nagysága és értéke által megrendülünk, s megfoghatónak találjuk legalább a han­got , a­melyen hozzánk szól. De hogy e képzelt viszony helyes ará­nyaiból egyszerre visszatérjünk a jelen eset kiáltó aránytalanságába, kik és mik azok, a­kik mostan ily hangon mernek hozzánk szólani? Egy politikai journalista, kinek szemé­lyes tulajdonaihoz, hála Istennek, semmi közöm, de ki egy évi működése óta soha komoly politikai ügyről, komoly ítéletet és véleményt nem mondott; kit fontos ügyeink és vitáink közepette csak „Soms­­sich Pál grimaceai,“ Pulszky orra és Li­vingstone pudlija érdekelnek ; ki a parlia­­menti kormány és a megye működési köréről a hevesi kérdésben folytatott vi­tában annak felfedezésében lelte a böl­csek kövét, hogy a „kormány fél,“ ki­nek világtapasztalása összeírt idézetek­ben, eredetisége pedig afféle magyar dictiók­­ban nyilvánul, hogy: „szükséges a ma­gyar politikai jellem lazultságának meg­erősítése;...“ „a sok szolga hang, mely népünknek a sarokba sompolygó tányér-­­ nyalás farkcsóváltató hasznából adott­­ folytonos tanítást,“ stb. . . íme, az író. Egy hirlap, mely arra, hogy a fel fel­merülő­ küzdelmekben megtartható, vagy tisztességgel meg­védhető saját álláspont­ját megválaszsza, soha elég ítélettel arra, hogy egy, bár zavart, de megalakult politi­kai párt becsületes szolgálatában megtart­sa a reá bízott, helyet, elég politikai szi­gorral nem bírt; egy, magában nézve súly nélküli, a pártlapok koncertjébe saját sza­kállára és bizonyos vezérek kegyes türel­méből beledúdolgató közeg : Íme, a lap. Egy fájáról leszakadt, s azt hiába fel­kereső ágacska, egy pillanatnyi szeszély alatt megalakult, s azóta a törvények tisz­telete és tényleges ellenállás közt hány­­kodó pártfractio, melynek vezére nem tudja, mit csináljon lapjával, lapja nem tudja, mit csináljon vezérével. Íme, ez azon szó, ez azon lap, ez azon párt, mely hozzánk ily hangon merészel szólani. És most gondolkodjék a közön­ség, vájjon jogos-e vagy jogosulatlan az a megvetés, melyet ily tekintélyeknek ily hetyke fellépésére egyedül illő válasz­nak tartok. De tovább megyek, s tiszta önérzetem egész hevével, de meggyőződésem nyu­godt öntudatával kimondom, hogy nem csak ők nem, kiket fent rajzoltam, de nincs ember, nincs párt egész Magyarországon, melynek velünk szemközt ily hangra jo­ga volna. Van előttünk egy hazafiakból és jellemekből álló ellenzék, mely nem he­lyesen választottnak tartja utainkat, de ez az ellenzék nem teszi magát nevetség tárgyává oly fellépés által, melyet csak az elismert erkölcsi túlsúly tehet megfog­ható­vá, az sem menthetővé. Ez az ellen­zék bármely nagyobb vitában megérez­hette, hogy nem a leszavazás categoricus imperativusával, hanem az értelem, a po­litikai felelősség és a hazafiúi hivatás ko­moly tekintélyével, okokkal és meggyő­ződéssel kormányozza a haza jobbjaiból alakult eme párt az országot. Ha egy Ghiczy és Tisza ily hangon szólnának ró­lunk, kompromittálnák magukat. Bocsánat, szerkesztő úr, hogy ilyen sa­­játképem­ országos üggyel nem foglalkozó polémiával veszem igénybe becses terét, de úgy hiszem, jövendő hírlapi vitáinkra nem lesz haszonnélküli, ha az hiedelmet nem ismerőknek megmutatjuk, hogy bi­zonyos hang becsületes társaságban nem tüzetik. Az írói hiedelem is megérdemli a maga figyelmét, kivált akkor, midőn a sajtó szabadsága kétszeres kötelessé­get ró a sajtóra „A szabadság“ pedig — írja a „Hon“ — ha a nevelés nem ad neki jó irányt, sokszor zabolátlanságba megy át. Mezei népünk a fesztelenebb életmód a zordonabb szokások és a nyersebb haj­lamok közepette sokszor a törvényes kor­látok áthágására ragadtatik. Nálunk köznépnél „híres betyárénak lenni di­csőségnek tartatik. A zsivány, ki me­rész bűntényeket követ el, „bátor gye­rek.“ Vakmerősége „hősiesség.” S a­he­lyett, hogy utálattal fordulnának el tőle csak csodálni és rettegni tudják. Ön csodálkozik, hogy e józan és he­lyes megjegyzéseket a „Hon“-ban talá­lom? Legyen nyugodt: ez nem politikai czikkből van véve. Friedmann urnak a „rabmunkáról“ irt értekezéséből vettem át, mely Csernatony famosus czikke után következik. Nem ugyanazon tárgyiból szól és mégis mennyire illik rája! Fogadja egyébiránt stb. Egy Deák-párti. Nyílt levél b. Kemény Zsigmondhoz. Tisztelt báró úr! Ne ijedjen meg, ha azon levélhalmaz közt, mely szerkesztőségi gondokkal teli kezeibe kerül, e sorokat megpillantja, s vonásaiból, mint szakértő, rögtön felis­meri a női kézírást. Honny sói — nem is idézem végig e régi mondást, ön tudni fogja, hogy ennek kell eszébe jutnia leve­lem felbontásánál. Mert — entre nous t. báró úr — férjem tudta nélkül irom e soro­kat, mely vakmerőségre csak azon öntudat birt, hogy általa honleányi kötelességet teljesitek. Mert közérdekű tárgy az, mely­re önnek és becses lapjának figyelmét felh­vni akarom. Olvastam én Sand­ot, olvastam Halász Boldizsár úr híres beszédét, de azért higgje el, sem annak, sem ennek nő-eman­­cipatiós eszméi el nem szédítettek, mert sem a házasságot nyűgnek, sem a szabad pipázást az emberi méltóság symbolumá­­nak nem tekintem, s hogy teljesen meg­óvtam magamat Sand elegánsan csábító, és­­ Halász úr dohányillatos irányától, erről meg fogja önö­t lő­ni j­­en­d­ei tartalma.­­ Tudják-e önök, uraim, ott a képviselő-­­ házban, mi az a ny­ugalmas cs­a­l­á­d­i­­ boldogság? S ha meg vagyok róla­­ győződve, hogy sokan már csak udva­­­­­iasságból is igennel fognak e kérdésre­­ felelni, nem fogják rész néven venni egye nőnek, ha figyelmezteti önöket, miszerint e családi nyugalmat a kultusminiszter úr veszélyezteti. Igen, uraim, a báró úr ve­gyes házassági törvényjavaslatában én legalább fenyegetve látom a családi nyu­galmat. Eötvös báró úr javaslatában ugyanis az foglaltatik, hogy vegyes házas­ságban a szülőktől függ, mily val­lásban akarják neveltetni gyermekei­ket. Ez így magában véve igen szép do­log, a szülői hatalomnak eclatáns elisme­rése, s azt hiszem, az apák és anyák kö­szönettel is fognak a cultusminiszter úr iránt e jogért viseltetni. Igen, a szülők,­­ de a házas­tár­sak nem. Át fogja ezt látni mindenki, ha e törvényt a gyakorlati életre alkalmazza. Ezáltal a szülők közti megegyezéstől fog­na függni, mely vallásban neveltessenek a gyermekek. Házasság előtt, könnyen felfogható okokból, me­nyrészzény és vőle­­gény nem igen fognak ez iránt szerződésre lépni, s így a kérdés csak utóbb, adandó alkalommal kerülne szőnyegre. „Esetről esetre,a­mint önök a képviselőházban mondani szokták, kellene férjnek és nő­nek megegyeznie. Ez, ha mindkét fél élénk vallási érzelemmel bír, vitákra, gyakran összeütközésekre vezethet, mely­nek az egész családi életre ártalmas ered­ményei lehetnek. Nő úgy, mint férj, egy­mástól „szerelmük nevében“ fognak en­gedékenységet kivánni, s miután végre is az egyiknek engedni kell, ez sohasem fog­ja feledni, hogy megtagadtatott egy oly kívánsága, melynél szerelmére hivatko­zott. Mert a szerelem, báró úr, a házas­­társak evangéliuma, ez azon fegyver, me­lyet apró viszályokban egymás ellen hasz­nálnak,­­ ön, a kitűnő lélekismerő, nem fogja tagadhatni, hogy e fegyver a sok használat által csak csorbulhat. Igaz, hogy sok esetben a felek közönyössége nem fogja a dolgot viszálylyá fejlődni engedni,­­ de én azt hiszem, hogy ha a törvény már a vallási meggyőződéseket érinti, gondoskodjék ne csak a közönyösségről, hanem a vallásosságról is. Hátha még ehhez a papság beavatkozása is járul! A mindennapi életben látjuk, mily nagy hatással bír a papság főkép a nőnemre, s hogy e befolyását igyekszik is lehetőleg felhasználni. Ha már most a szülőktől függ a gyermekek vallása, nem fog-e a pap például a katholikus nőnél minden eszközt felhasználni, hogy őt protestáns vallása férje ellen felingerelje ? — A pap fog neki vallási kötelességről, talán pokolról és purgatóriumról is be­szélni, — az effélék nagyon hatnak a női képzeletre, felizgatják nervositását, s a fellázított nő mindinkább elidegenedik férjétől. A cultusminiszter úr javaslata tág tért nyit a papság izgatásai számára,­­ s azon családi élet, melynek benső viszo-­­ nyaiba az „ellenállhatlan“ papság bele­­­­avatkozik,­­ elveszté nyugalmát.­­ Nem jobb volna-e e helyett, ha a tör- i vény már előre meghatározná, minő val- I lásban kell a gyermekeknek neveltetniük? • S ha azt határozná is, hogy a fiuk az apa, s a leányok az anya vallását kövessék, é­s e felekezeti különbség a család kebelében­­ sokkal csekélyebb ártalmára lesz a csalá­­­­di nyugalomnak. Akárhány példát talá­lunk erre magyar családainkban, melyek­­­nek különböző vallású tagjai a legjobb­­ egyetértésben élnek egymással.­­ Meg fog bocsátani­­. báró úr, hogy fér­jem háta mögött, ki Eötvös bárónak hat­­ elvtársa, opponálni merészelek a cultusmi­­­­niszter úr ellen, s ha önt felkérem, hogy e soraimat kiadja. Láthatta belőlök, hogy nem fontosko­­dási vagy bírt e lépésre. De miután a há­­­­zasságban önöknek még mindig szüksé­­­­gük van a mi gyöngébb nemünkre, en­­­­gedjék meg, hogy e gyöngébb nem is­­ beleszóljon azon dologba, mely saját sor­­­­sát oly közelről érinti. Szívesen megen­­­­gedem, hogy tudományra nézve önökkel­­ nem mérkőzhetünk, meglehet, nem is ért­jük a dolgot, de érezni tudunk ; s hidje el báró úr, a női érzelemnek helyes tapin­tata van, mely gyakran kifejti a veszélyt­­ ott is, hol az a férfiak figyelmét elkerüli, s Ily veszélyt látok én e törvényben, s miu­­­­tán nézetem szerint a házasság czélja nem az borry valamely vallás híveit szaporít­ott, inti,n­ tíz, hogy egy boldog családot teremtsen, azt hiszem, e tekintet méltó rá, hogy a honatyák szem előtt tartsák. S azért t. báró tíz, több nőtársai nevében a kulturminister úr javaslatának említett pontja ellen ünnepélyesen óvást tesz ön­nek őszinte tisztelője Egy De­á­k-p­ár­ti nö­­ vényjavaslatot általánosságban, a részletes tárgyalás alapjául elfogadják,­­ ketten a javaslatot elutasítják. A szónokok sorát T­i­s­z­a Kálmán nyi­totta meg, ismert higgadt, folyékony elő­adással. Tisza Kálmán azon két elv tekin­tetéből, melyek a javaslat által alkotm­á­­nyos életünkben megvalósítani czéloztat­­nak, t.­i az általános hadkötelezettség, és a honvédség megalapítása, a miniszteri tervezetet részletes tárgyalás alapjául el­fogadja ; F­elsorolja azonban a hiányo­kat, melyeknek kiigazítását a részletek feletti tanácskozás alkalmával ő és elv­társai indítványozni fogják, s ezek elfoga­dásától függ, ha várjon a javaslat végleges megszavazásakor annak pártolói közt áll­­hat-e fel. E beszédet kerekdedség, eszme­tisztaság, s azon előadási könnyűség jel­lemzik, melyek Tisza Kálmán beszédei­nek mindannyiszor ajánlatos sajátságai, valahányszor azokban a szenvedély­esség nem vergődhetik a túlsúlyra; a ház épen ezért figyelemmel hallgató szónok okos­kodását, s több tételét helyeslésével kö­­szönté. Utánna Tóth Vilmos szólott. Hogy Tóth Vilmos kitűnő szónokká váljék, ar­ról gondoskodott a természet, adván neki oly resonans, s férfiasan kellemes hangot, mely nemcsak az emelkedéseknél, de az alantabb hordozásoknál is a ház minden részében érthető. A mai beszédet e­­­agy előny mellett még feltűnőleg szépíték an­nak a következetességben, súlyban, igaz­ságban egy iránt jeleskedő részei. Mada­­rász támadásának visszautasításában nem­csak a szónoki bátorság jellemzi az elő­adást, de a tapintatos modor, a metsző él, az ügyes visszatorlás, melylyel az ellen­nézetet saját fegyverével dönté meg. Nem vélünk tévedésben lenni, ha e beszédet a ma elmondott több jeles beszéd közt ülé­sünk fénypontjának mondjuk. Ivánka Imre, mint e téren ismert szakképzettség hallató nézeteit, szívesen aláírjuk beszédének általános részét; nagy igazságokat avatott ismerettel, nyugalom­mal és biztossággal fejtegetett; tartunk azonban tőle, miként a kiindulás sejteti, hogy ezen igazságok a pontonkénti alkal­mazásnál a miénktől eltérő magyarázatot nyerendnek. Szólót a ház érdekeltséggel hallgató, s e szívességet az által is meg­érdemelni törekedett, hogy ezúttal ígéret nélkül — rövid volt. B. Eötvös József közoktatási mi­niszter a kérdést emberiségi s azután ál­lampolitikai szempontból fejtegetve, ismét egygyel szaporító azon beszédeinek szá­mát, melyeket hallgatva, a hallgató nem tudja, a nyelv meglepő szépsége, a gondo­latok eredetisége, vagy azon mély igazsá­gok előtt hajoljon e meg, melyek oly gaz­dagon, az e­rőtetésnek még látszatát is nélkülözve, bontakoznak ki. Eötvös József a feltett négy kérdést, melyek a védrendszer-féle javaslat szüksége mel­ett szólnak, mesterileg oldotta meg; a ne­gyediknél, melyhez érve a felelősséget említé, mely az állandó ha­dsergek első megállapítóit terheli, érvei oly súlyosak, képei oly elevenek, s maga — az eddig fékezett hang oly emelk­edetté lőnek, hogy szólóval a hallgatók is lelkesedésre ragadtatának, s ez elragadtatásnak több­ször zajos kifejezést adtak. Patay István szin­tén részt vett az általános vitában , — egy jó szokása van (lehet több is) — s ez az, hogy a beszéd­ben a bosszút nem szereti. Ma is rövid volt; terveznek szerinte valamit a hon­védség elhomályosítására; s mivel e tételt figyelemmel hallgatók,mint tán a többinek bevezetőjét, szóló maga figyelmezteti kör­nyezőit, hogy nem kell nevetni. Nem is nevettek,­­ sőt bámulva hallgatták Patay Istv­­n elmélkedését, ki a végrend­szerről úgy okoskodik, mintha még ki se jöttünk volna Ázsiából, vagy ha már ki­jöttünk,­­ mintha még 1526-on s az utána következett évszakokon nem len­nénk túl. Neki nem kell a törvényjavaslat. Bánó Miklós hosszas beszédben in­dokolta a törvényjavaslatnak korunkban, s körülményeink szerinti czélszerűségét. Tóth Kálmán elégi­kus hangon vett búcsút ez alkalomra baloldali párthíveitől; ő nem tehet róla, hogy a kertben, melyet ő mível, a politikának nincs termőfája; viszonyok, körülmények, érdekek é­s más­­féle csekélységek nem jöhetnek te­kintetbe ott, hol a politikai meggyőződést érdelem vezeti Tóth Kálmán költő az életben, s az marad a politikában is, csak hogy­­­ha a nemzet is azon költői elra­gadtatással határozna életkérdéseiben , Érik a szőllő, késik a dézsma eltörlése. Ha az idő hidegre nem változik , a szöllő már annyira kifejlett, puhulni kezd, hogy september elejével a sztíret beáll. A nép várja a szöllő­­dézsm­a eltörlését, mint „kézzelfogható“ kedvez­ményét az alkotmányosságnak, s ennek eltörlé­sét ígéri a baloldal, de ugyanezt ígéri maga a jelen országgyűlés alatt a szabadelvű, és igazán democratikus jobb­oldal is. Az országgyűlés tehát elhalmozott teendői közepe­te se feledkez­zék meg a szöllő-dézsma és a faggató vámok eltörléséről, mert az idő nagyon rövid, s a nép mindennapi imájába foglalja ebbeli óhaját : szöllő-dézsma és vám eltörlése, jöjjön el a te országod. Kelt Nagy-Kürtösön, Nógrádmegyében, julius 29. 1868. Rákosi János: Orzággyülési tudósítások. A képviselőház julius 30 -i ülése. L.nük: Szentiványi Károly, jegy­ző: Horváth Lajos. A tegnapi ülés jegyzőkönyvének hitele­sítése után elnök a beadványokat je­lenti be. Utánna Miletics Szvetozár által az igazságügyminiszterhez benyújtott követ­kező interpellatió olvastatott fel: Interpellatió. Váljon az igazságügyminiszter rendeletéből és tudtával történt-e az, hogy Péterváradon Ivannovics Vladimirnak a Zastava munkatársá­nak a szabályszerű kíséret mellett a szabadleve­­gőre kimenni megtagadtatott, és hogy saját csa­ládjával az összejövetel felügyelet mellett sem engedtetik meg. Ha ez tudtával és rendeletéből történik, mivel igazolja, ha pedig nem, szándé­kozik-e a t. miniszer úr valamit intézkedést tenni, hogy az összejövetel legalább rokonokkal és úgy­szintén a kijárás szabad, és tiszta levegőre meg­engedtessék. Miletieh Svetozár. A felolvasott iromány ki fog adatni az igazságügyi miniszternek. Ez előrebocsátottak után a ház nap rendjére tért, s folytatá a védren­dszer fe­letti általános vitát. Összesen kilenc­ szó­nok nyilatkozott, ezek közül heten a tör­

Next