Pesti Napló, 1870. augusztus (21. évfolyam, 176-206. szám)

1870-08-01 / 176. szám

176. szám. Szerkesztési iroda: Fe rencz iek­ tere 7. uim. L emelet. E tep »sei lem­i részét illető minden Melemény a verkesztőségbei intézendő. Binnechstten terelek csak ismert kezektől fogadts-fola­l el. Kiadó-hivatal: Ferencziek tere 7. szám földszint A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz létézendők. Hétfő, augustus 1.1870 ESTI STSTflS. Előfizetési föltételek: Tidékre, postán, vagy helyben, hizhoi borára: Égész évre . . . 9. frt Bélivro.....................lt frt Negyed árra ... 5 , 50 kr. Két bóra. .... 3 „ 70 kr Egy hóra .... 1 , 85 kp 21. évi folyam. Hirdetmények díja: 9 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 9 nj kr. Bélyegdij külön 30 nj kr Nyílt­ tér : 5 hasábos petit­sor 75 nj kr. PEST, AUGUSTUS 1. A A bécsi diplomatia körei Londonból azon tudósítást vettek, hogy a Times leleplezései az angol cabinetben roppant elkesere­dést szültek Poroszország e­l-­­ e­n, mely belőlök biztos meggyőződést nyert az iránt, hogy ez összeesküvés Euró­­p­át t ér k­é­p ele­t­le­n, B­i­s­marck gróf­tól indult ki. Ennek következtében a diplomatiai viszony a két hatalom között mind­inkább meghidegül , a porosz lapok az angol kabinet magatartását oly hangon kezdik bírál­­gatni, milyennel Angliáról még eddig soha sem szólottak. A Kreuz 7. legújabb száma követke­ző communiquét hoz: „Nem ok nélkül sajnálták Németországban Lord Clarendon halálát. Lord Granville úgy látszik valóban nem ismeri sem e helyzetet, sem saját hazájának hangulatát. A most érkezett távirati hír szerint Granville azt mondá a felsőházban: Anglia leglelkiisme­retesebb semlegességét legjobban bizonyítja az hogy mindkét hadviselő fél panaszkodik An­gliára.“ Miről panaszkodott Francziaország ? Talán, hogy Anglia töltéseket készít gyalog­sága számára, s hajó­hadának kőszénszállítója, tüzérségének és lovasságának lószállítója ! Az egyenes támogatás alig érhetne többet. Joggal elítélik tehát Granville politikáját Németország­ban s nem czél nélkül kérdezik, várjon Angliának oly nagy szüksége van-e egy máso­dik „Alabama-kérdésre“ ! Ez utóbbi passus sze­rint a győzedelmes Poroszország kérdőre szán­dékozik Angliát vonni állítólagos franczia érzel­­mű politikájáért. A délnémet államok porosz­ érzelmei is, me­lyek egy pillanatig nagy mértékben uralták a kedélyeket, lassan lassan tűnni kezdnek. A po­rosz koronaherczeg fogadtatása Münchenben távolról sem volt oly lelkesedett, mint a porosz távírda hirdeti. Ellenkezőleg a nép részéről a koronaherczeg határozottan hideg fogadtatásban részesült, noha a királyi udvar teljes hivatalos pompában fogadta őt. A koronaherczeg igen ko­molyan néze ki s nyomott hangulatban volt, mit nem egyszer ki is fejezett. B­r­a­y gróf minisz­terelnök rövid értekezletet tartott vele, melyben Bajorország függetlenségét hozta szóba a nélkül, hogy bármi biztosítást kapott volna a herczegtől. Hir szerint a déli hadsereg, melyet a korona herczeg vezetni fog, ma még csak 120,000­ emberből áll, és csak három hét alatt szaporítható 200,000 emberre. Ez keltett a her­­czegben aggályokat a jövő iránt. A csatatérről még mindig nem érkezett fontosabb tudósítás. Egy zürichi magánsürgöny szerint a francziák támadó előnyo­mulása ismét pár napi halasztást szenvedett, mert a csapat­felállítás módosí­tása vált szükségessé. A porosz király tegnap reggel utazott a hadsereghez, miből azt követ­keztetik, hogy két három nap alatt a hadmű­veletek minden­esetre megkezdődnek. A francziák tegnapelőtt megtámadák Saar­brücken, a határ közvetlen közelében levő és némileg megerősített várost. A berlini hírek szerint visszavetettek. Egy más tudósítás sze­rint ágyukkal lőtték a várost s a házak egy részének tetőit el­pusztították, de a golyók senkit sem sértettek meg. Különben igen való­színű, hogy e támadás nem volt más, mint a fő­hadsereg előrenyomulásának m­a­g­­kírozása. Porosz hírek szerint a fran­cziák átlépték Luxenbourg nagy­­herczegség határát. A Moselen több fran­­czia ágyú­naszád működik. Egy római magánsürgöny szerint a franczia nagykövet értésére adta a pápának a franczia csapatok haza­vonulását, s azt mondá, hogy Fran­cziaország a pápát Olaszország becsületére bízza. A franczia vadászok már útnak indultak és eltá­vozásukkor a pápa világi uralma ellen tüntettek. Chigi párisi nuntius Rómába hivatott. Hir szerint a római udvar — illetőleg a bíbornokok — azt tanácsolják a pápának, hogy Máltába tegye át tartózkodási helyét. Végül egy bukaresti sürgönyt kell megem­lítenünk, mely azt mondja, hogy az oroszok betörése Ruméniába minden pilla­natban várható A forrás, melyből e hir fő, igen kétes értékű, s ugy látszik, hogy csak a börzére van számítva. A „Pesti Napló“ tározója. Egy úri társaság. Gaboriau E. regénye. XVI. (Folyt.) Szükségtelen volt Dánielt az öreg hajóorvos­nak különösen figyelmébe ajánli. Az öreg különct, mint a hajón nevezték, ir­galmatlan volt azok iránt, kik betegséget szin­télve, csak a szolgálattól akartak szabadulni, el­lenben betegei iránt nagy gyengédséggel visel­tetett, mely egyenes arányban növekedett a be­tegség súlyával. Egy tengernagy között, ki egyszerűen gyen­gélkedett, és egy veszélyesen sebesült hajóinas között nem sokáig habozott volna. Sok tűnődés nélkül ott hagyta volna a tengernagy urat, hogy a hajóinashoz siessen. Az ilyen különc­ség rit­kább, mint hinné az ember. A nagy veszély, melyben Dániel forgott, elég lett volna arra, hogy drágává tegye előtte. De még más oka is volt erre. Miként mind­azok, kik Champcey hadnagygyal utaztak, az orvos is személye iránt élénk rokonszenvet, jel­leme iránt csudálatot érzett. Végre tudta, hogy a sebesült kulcsát birta egy titkos gazságnak, mely őt rendkívül foglalkoztatta. De Dániel állapota, fájdalom, olyan volt, mellyel szemben a tudománytól lehetetlen, és melynél csak az időtől, a természettől és a test­al­lattól lehet valamit remélni. Balgaság lett volna őt kérdésekkel faggatni, m után a láz folyton tartott. Voltak perczek, mikor sajkáján, a Cambodie mocsarai közepette képzelte magát, de leg­gyakrabban küzdeni hitt vesztére törő ellen­ségek ellen. Folytonosan Brandon Sarah, Elgin Tamás és mistress Brian nevei jöttek ajkaira, átkozódásokkal és i­szonyatos fenyegetőzésekkel elegyítve. És ez így tartott húsz napig.­­ És húsz nap, és húsz éjjel lehetett az ő mat-­­­rózát Lefloch Baptistet, ki a gyilkost elfogta, a sebesült ágyánál látni, hol föléje hajolva legki­sebb mozdulatára figyelt. Egy izgalmas néne, kit a könyörületesség szelleme lelkesít, és kit a földteke minden pont­ján lehet találni, mindenütt hol beteg ápolandó, nem lett volna oly türelmes, oly figyelmes és találékony, mint e nyers tengerész. Levetette czipőit, hogy zajt ne csináljon és lábujjhegyen jött ment, látni lehetett, miként készíti nyugtalan és sürgő arczczal a tént, durva kezeivel miként kezeli, mulattató és egyszer­smind megható óvatossággal az apró gyógyszer­­üvegeket, melyekből óránkint egy kanállal kel­lett a betegnek adni. — Kineveztetlek tengerészeti főbetegápoló­­nak, Lefloch barátom, szólt hozzá az orvos. — Nem volna kedvem ezen hivatáshoz orvos úr, szólt ez fejét rázva. Csak hogy, mikor oda voltunk a Cambodie táján, és mikor Lefloch Baptist mint egy féreg úgy görnyedett a cholera görcsei alatt, és már egészen hideg és kék lett, akkor Champcey hadnagy nem küldött a semmittevő anamiták után, hogy dörgöljék, hanem lánczos lobogós! ő maga dörzsölte mindaddig, míg a meleg és az élet vissza nem tért. És ezt le akarom egy kissé róni. — És jókora gazember is volnál, fiam, ha máskép cselekednél!. . Az orvos sem hagyta el a sebesültet. Minden nap négyszer ötször, éjjel egyszer látogatta és gyakran órák húszat ült ágya mellett, figyelve a kór menetére és a mutatkozó jelenségek sze­rint félelem és remény között hányatva. Ily módon tudta­ meg részben Dániel történe­tét, hogy Ville-Haudry kiasszonyt akarta nőül venni, kinek atyja tébolyodott szerelemből egy kalandornőt vett el, és hogy egy hamisított tengerreszállási parancscsal választák el ará­jától. Ez megerősítése volt az orvos gyantásainak: ily gyáva hamisítók nem habozhattak gyilkost bérelni . . . De az érdemes orvosban sokkal nagyobb volt­­ az állása parancsolta lelkiismeretesség, hogy sem kibeszélte volna a titkokat, melyeket egy beteg ágyánál megtudott. És mikor a vizsgáló biró, kit a türelmetlenség emésztett, felkereste őt, a­mi minden másod vagy harmadnapon tör­tént, mindig azt felelte neki: — Nem tudok semmi újat . . Még hetek fog­nak eltelni, mielőtt a sebesülthez kérdéseket in­tézhet. Igen sajnálom ezt Crochard Evariste miatt, ki unatkozni fog börtönében, de hiába várni kell. Dániel állapotában a hosszú izgatottságot ki­merültség követte. Agyvelejében lassanként helyreállni látszott a rend, ő megismert a kö­rülötte levőket, és néhány érthető szót kezdett rebegni. De annyira el volt gyengülve, hogy majdnem folytonosan bizonyos aléltságban fe­küdt, mely a halálhoz hasonlított. És mikor néha magához tért ezen kábultság­­ból, csak azt kérdezé gyenge hangon : — Nem érkezett számomra levél Francziaor­­szágból? Az orvos szigorú parancsa folytán Lefloch erre változatlanul azt felelte : Nem, hadnagy úr. Ebben pedig hazudott. Mióta Dániel betegen feküdt, három hajó ér­kezett, két franczia és egy angol, és a levelek közül nyolc­ vagy tíz Champcey hadnagyhoz volt czímezve. De az öreg orvos azt mondá, és nem helyte­lenül. — Igaz, ugyan, hogy majdnem lelkiismeret­­beli dolog a szerencsétlent oly kínos bizonyta­lanságban hagyni, de ebben semmi veszély sem rejlik, holott az erős izgalom megölné, oly bizto­san és gyorsan, mint a lehellel kioltja a gyer­tyát. Elmúlt még két hét,mely idő alatt Dániel né­mileg visszanyerni kezdi erejét és végre lábba­­dozni kezdett,ha ugyan lábbadozónak nevezhető oly szerencsétlen, ki képtelen még maga erejé­ből megfordulni ágyában. De állapota tudatával visszatért a szenvedés is, a mely mértékben számot tudott adni magá­nak a megsebesittetése óta lefolyt időről, ugyani­s azon mértékben aggályai is nyugtalanító jelle­get öltöttek. — Lehetetlen, hogy levél ne érkezett legyen számomra, mondá matrózának, csak titkolni akarjátok előttem, adjátok ide . . . Az orvos átlátta, hogy e rendkívüli izgatott­ság, ha sok­ig tart, és oly veszélyessé lehet, mint az, mely a levelek elolvasásából támad­hatott. — Koczkáztassuk tehát a dolgot, mondá egy napon. Egy forró délutánon, — már hetedik hete volt, mióta sebesülten feküdt — Lefloch felemelte párnáira, hogy kényelmesebben olvashasson, és az orvos átnyújta neki a leveleket... Dániel örömkiáltásban tört ki. Három borítékon az első tekintetre felismerte Henriette írását, és ajkaihoz emelve azokat fel­kiáltott : — Végre itt! . .. A hatás oly erős volt, hogy az orvos majdnem megijedt. — Legyen nyugodt, kedves barátom, szólt hozzá, legyen nyugodt! Emberelje meg magát, teringettét! Gondolja meg állapotát! De Dániel mosolygott, mert minden gyanúja elszállott. — Nyugodjék meg, orvos úr, az öröm soha sem veszélyes, és attól, ki nekem ir, csak öröm jöhet számomra. . . Egyébiránt, lássa, milyen nyugodt vagyok .. . Oly nyugodt volt, hogy eszébe sem jutott ki­keresni azt a levelet, mely korábbról vala kel­tezve. Felbontván a legelső borítékot, olvasott: Dániel, kedves Dánielem, egyetlen barátom és reményem e világon! mily gyalázatos kezekre bizott ön engemet ? Mily nyomorultnak adta ön át védelem nélkül az ön szegény Henriettejét ?.. Brévan Maxime, i gaz, kit ön barátjának hitt ha tudná... Ez azon hosszú levél volt, melyet Ville-Haud­ry kisasszony azon nap után irt, melyen Brévan kinyilatkoztatta neki, hogy szereti őt, hogy előbb utóbb, szép szerével vagy erővel az övé lesz, és melyen csak a nyomor iszonyai és azon gyalázat között,hogy nejévé legyen, engedett neki választást. — A mint Dániel haladt a levél olvasásában ha­lál sápadságot láttak már is oly halvány arczá­ra borulni, szemei mérték fölött megnagyobbod­tak, halántékain nagy verejték cseppek folytak le.. . oly ideges reszketés fogta el, hogy fogai egymáshoz verődtek, zokogás fojtogató mellét és színtelen ajkain vérvörös hab tajtékzott. Végre az utolsó sorokhoz ért. „Most már, h­a a leány, értem, hogy talán egy levelem sem érkezett önhöz, alkalmasint elsik­kasztották azokat. Emezt meg fogja kapni, mert magam fogom a postára vinni. Az Isten nevében Dániel, szerelmünk nevében, jöjjön vissza. Gyor­san térjen vissza, ha meg akarja menteni fien k­ettenek nem becsületét, mert, ha kellene, meg tudnék halni, hanem életét!“ Az orvos és a matróz ekkor egy iszonytató jelenetnek lettek tanúi. Ez az ember, ki egy perc­c­el előbb nem volt képes párnain felemelkedni, a szerencsétlen, ki annyira el volt soványodva, hogy csontváznak látszott; ez a sebesült, kiben épen csak a lélek­­zett élt, most lerúgta magáról takaróját, egy ugrással a szoba közepén termett és rettenetes hangon kiáltá: — Ruhámat, Lefloch, ruhámat! Az orvos feléje rohant, hogy támogassa, de ő karjának egy mozdulatával félrelökt­e. — Az Isten szent nevéért! folytatá, Lefloch, nem fogsz sietni ? Szaladj a kikötőbe, gazember­, kell ott gőzha­jónak lenni. .. én megveszem. Azonnal sütsék .. mielőtt egy óra eltelnék, útban akarok len­ni!. . De e hallatlan erőfeszítés kimerítette. . . Tán­torgott, szemei lecsukódtak, és ájultan a mat­róz karjai közé rogyott rebegvén: — A levél, orvos úr, a levél . .. olvassa el, és ön át fogja látni, hogy nekem el kell utaz­nom ! (Folyt, köv.) Frankfurt, jú. 27. (Saját tudósítónktól.) (Cs.) Vilmos király mára egész birodalmában általános imádságnapot rendelt. A lakosok szü­netelnek minden munkától, a boltok zárva van­nak, csak a templomok ajtajai nyitvák, s mind­egyikben nagyszámú sokaság küldte föl fohászait a seregek istenéhez. Az imádságban, hogy a német fegyverek győz­zenek, hogy a háború minél kevesebb áldozattal és minél kedvezőbb eredménynyel folyjon le, tév­etiesen mindenki egy szívvel, egyetértőleg gondolkozik. A­mennyire azonban napról-napra inkább van alkalmam észlelni, annál inkább lá­tom, hogy a háború indokát és német nemzeti jellegét illetőleg meg vannak oszolva a vélemé­nyek s a nyilatkozásokban a porosz rokonszenv és ellenszenv főleg itt Frankfurtban nagy szere­pet játszik. Frankfurt, tudvalevőleg 1866-ig szabad biro­dalmi város s a szövetségnek fővárosa volt. Mint ilyen természetesen sok oly előnyt élvezett, mely épen az annexio által veszendőbe ment. Az euró­pai kereskedés középpontján, maga is egyik leg­első pénzpiaci, tekintetbe alig jöhető adózás, vagyis majdnem teljes adómentesség mellett, Frankfurt az anyagi jólétnek oly magas fokára emelkedett, hogy ha tekintetbe nem vennnők is a német nemzeti jellem particularismusra való hajlandóságát, úgy is kimagyarázható lenne azon féltékenység, melylyel a „senatus populusque Francofurtensis“ több százados függetlenségének eszméjén csüggött. És csüggött is valóban s csak nehezen törődik bele a tényleges viszonyokba, s a tények kényszerűsége által okozott lehangolás utóhangjai itt is ott is, még most is kitörnek. Álta­lában sok ember van Németországon,ki azt szeret­né, hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is meg­­maradjon.Francziaország győzelmét bizonyosan nagyon kevesen óhajtják s nyilvánitni azok sem mernek, de attól bizonyosan sokan tartanak, hogy Poroszország győzelme a vér és vas poli­tikáját fogja érvényre juttatni minden következ­ményeivel együtt, s e következmények a néme­tek egy részének hagyományos kedélyességével nem igen hozhatók összhangzásba. Frankfurt 1866 előtt egészen osztrák rokon­szenv­vel volt eltelve. Bajos volna ezen rokon­­szenvnek indokát adni; én alig tudnám máskép kimagyarázni, mint hogy a lakosság az itt és Mainzban fekvő osztrák katonasággal sokkal fidelisebb lábon állott, mint a poroszszal. Az osztrák tisztek kedélyes könnyed modora, tár­saságossága sokkal jobban összhangzott a la­kosság kedélyével s talán érdekeivel is, mint a poroszok rideg merevsége s elzárkózottsága. A két katonai testület, a­hol csak egymással érint­kezett, a különbözőség érdekes vonásait nyúj­totta. Az osztrák katonaság egész jelleme na­gyon hasonlított egy gazdátlan ifjúéhoz, ki gaz­dag örökségének utolsó filléreit adogatta ki; a porosz katonaság pedig az a szorgalmas fiatal igyekvő ember volt, ki szavával s idejével egy­aránt gazdálkodva gyűjtögette erejét, hogy rö­vid idő múlva amannak örökségét is megszerez­ze. Az embereknek pedig szokásuk az ilyen föl­cseperedett urat először félvállról fogadni a csak lassan kint nyugodni bele abba, mit a tények egész logikája különben elkerülhetlennek bizo­nyított be. Az osztr.-por. háború előtt, midőn a mainzi kö­zös őrség elhagyta az őrséget és Frankfurton ke­resztül vonult el, az osztr. csapatokat hangos ro­­konszenv-nyilvánítások közt kisérte a lakosság, míg a poroszoknak ugyancsak gúnyosan hányták szemek közé az „auf Nimmerwiedersehen“­­ kö­­szöntést.Rövid idő alatt nagyon érzékenyen kel­­lett Franfurtnak tapasztalnia a„vae victis “igazsá­gát. De a keserű tapasztalás nyomait még nem törölte el egészen az idő, s így történik, hogy a mostani nagy napokban egy-egy hidegebb vá­rost, legalább a Majnától északra nem igen le­hetne találni, mint a­milyen a mi városunk. A lapok hiába beszélnek hazafias lelkesedésről, ilyennek bizony — legalább a mi fogalmaink mérve szerint — hirét sem lehet itt látni, ha csak nem épen az újságok hasábjain ; az pedig na­gyon nyomda-festék szagu enthusiasmus. Az itt megjelenő lap közül épen a legtekintélyesebbet a Frankfurter Zeitungot — joggal vagy jogta­lanul — franczia rokonszenvvel vádolják többi kollegái s csakugyan a napokban történt, hogy a nevezett lap szerkesztője a Rajnán túl köru­tazási tevén a hangulat és katonai mozgalmak megtekintése végett, egyik katonailag megszállt helyről a parancsnok kereken kiutasította a szerkesztőt, lapjának hazafiatlan irányával nem tartván megegyezhetőnek a körutazásnak részére való megengedését. A nyilvános helyiségekben aligha foly a há­borús idők fölötti nézetcsere oly élénkséggel, mint a mind térbeli, mind érdekeltségi tekintet­ben oly sokkal távolabb fekvő Pesten; a szabad nyilatkozást egyébiránt a már kihirdetett fél­ostrom állapot is természetszerűleg akadályoz­za. Legfölebb nőknél nem képez ez akadályt, kik különben is von Haus aus érdekesnek inger­lőnek szokták tartani az ostrom állapotot, így ma a table d’ hote-nál három porosz tiszt s egy polgári állású házaspár voltak szomszédaim. A tisztek — távol hatvanhatodiki hirhe­­dett hetvenkedésektől — mindenről inkább beszéltek , mint a háborúról ; a mi hár­munk társalgása pedig természetesen ezen tárgy­ba kapaszkodott bele, főleg miután magyarságo­mat megtudták. A férj porosz volt, a nő szász, amaz félig tréfásan, félig komolyan panaszolta el, hogy mindeddig istennek­ tetsző, békés csalá­di életet éltek, neje soha nem politizált, de mi­óta a háború napirenden van, fölbomlott köztük az egyetértés; felesége nagy szász, jó német, de poroszellenes, ő pedig természetesen jó német érzelmei mellett is első­sorban még­is csak po­rosz. A politika által imigy megmérgezett csa­ládi életnek valóban csakhamar tüzes jeleneteit kellett látnom ; a laubenheimi által talán szo­kottnál jobban is fölhevült kis nőcske nagyon hangzatos és éles kifejezésekben nyilatkoztatta poroszellenességét s fölhívott engem is ismételve, hogy mi magyarok ne rokonszenvezzünk a po­roszszal, hanem csak a némettel, mert az nem mindegy s adjam ezt tudtára a magyar közön­ségnek is. A porosz tisztek bámuló pillantásai, a férj csitítása, az én az udvariasság és kriegsge­richtliche Verherung közt ingadozó habozá­som mind nem volt képes a derék szász me­nyecske pattogásainak határt vetni, még csak szivecskéjének (nőknél természetesen ez a poli­tika székhelye) apró förgetege ki nem tombolta magát. Azt azonban ezen porosz férjtől, vala­mint másoktól is hallom, hogy Dél-németország­­ban, különösen Württembergben nagyon meg vannak oszolva a vélemények. E megoszottságot természetesen nem úgy kell érteni, mintha Francziaországgal rokoszenvezne valamely párt, hanem igen­is van párt, a­mely e háborút Poroszország politikája következmé­nyének tekinti, mely a jövőt fekete színben lát­ja, s a szabadság ügyét félti, bármely lapjára es­sék is a hadikoczka.E párt azonban most elhallga­tott; nyilatkozata egyelőre nem csak időszerűtlen, hanem erélytelen és hazafiatlan is volna. Ausztria és Magyarország magatartása a hír­lapi és magán discussiók gyakori tárgyát képe­zi. A dolgokat itt legtöbbször nagyon visszás alakban szeretik e részben értelmezni, a­mihez természetesen nem kis részben szolgáltat okot az osztrák lapok több, mint nevetséges maguk­­tartása. Itt Ausztriát — beleszámítva persze Magyarországot is — csak úgy fogják föl, mint német hatalmat, melynek most előbbvaló gondja sem lehet, mint előrobogni csapataival a Rajna őrizésére. Ha porosz lap gondolkozik igy, ahoz kell egy kis szemérmetlenség, ha a dél­német ringatja magát ily álomban : ez egy kis politikai rövidlátás­a a 66-ki nyomorúságos fo­­gantatású fegyvertestvériség jámbor reminis­­centiája; ha osztrák lapok viczkándóznak ekép a nagynémetség mámorában , az meg kétszínű­ség. Egyébbiránt épen a porosz az, mely ilyes­mire legkevésbé gondol s hiszem, hogy amaz osztrák penna hősökre — ha segélykészen a Rajna partján látná őket — nem épen udvarias­­san kiáltaná: ki hívta az urakat ide ? mit keres­nek itt ? Különben is a porosz — ha a külsőségek után lehet ítélni — mindjobban el van telve győzel­mi bizodalommal. Ha Francziaország a hadüze­­nettel egyidejűleg készen van német földre törni, akkor talán csekély akadályra talált volna Ber­linig. De, a­mitől a poroszok nagyon féltek, ez nem történt meg; ma pedig már csatakészen áll a németség, s egy ma elterjedt hir szerint — mely azonban lehet csak oly üres hír, mint min­den ilyen napokban — holnap a poroszok fog­ják megindítani a támadást, hogy így a háború színhelyét lehetőleg Francziaors­ágba helyez­zék át.­­ A csapatok fölszerelése, kiállítása, öszpontosít­í­tása nagy szabatossággal ment végbe, vagy még részben folyik. Többször láttam már magam is reggel a vonatokkal több száz behivottat ér­kezni a városba, az érkezők hosszú német pa­raszt kabátjaikban, melyeken azonban egyik­nél másiknál három-négy érdem jel ékeskedett (ebben tudvalevőleg Poroszország nem szokott fösvénykedni) nem nyújtottak épen hadias lát­ványt, de már délután ugyanazon behivottak fényes sisakjai lepték el a piaczot s teljes fegy­verzetben csendes jelszó mellett hagyták el egy másik vaspályán a várost. A lovasság kitű­nő szép lovakkal van ellátva. A közép-rajnai hadsereg főhadi­szállása, me­lyen maga a király fog tartózkodni, még nincs biztosan megállapítva. Először Emsről beszél­tek, melynek azon előnye volna, hogy a király egyszersmind az oly hirtelen félbeszakított gyógyfürdői idényt is folytathatná; újabb hír azonban azt mondja, hogy Frankfurtba fog he­lyeztetni a főhadi­szállás. Frankfurt most már meglehetősen el van vág­va minden közlekedéstől; az itt szorult ide­genek csakis jól kilesett pillanatban mozog­hatnak ezen vagy azon irány felé, mert a vasút­vonalak hadi czélokra vannak nagy részben igénybe véve. Az utczákon a colporteurök nem rosz üzletet csinálnak ; minden fordulatnál találkozik az em­ber „legújabb sürgönyöket“ kínálókkal reggeltől estig; de ezen legújabb sürgönyökben újabb hí­rek teljességgel nem találkoznak; az olyan mond­va csinált újságot, hogy „ismét összeütközés a határon ; a francziák 10 embert vesztettek; a mieink közöl csak egy ló kapott egy sárlövést a hátulsó (!) czombjában — nagy jámborság volna elhinni. A háború. A két hadsereg ordre de batailleja egy bécsi porosz érzelmű lap szerint a legújabb és leg­megbízhatóbb források szerint a következő: A franczia hadsereg. A francziák főműködő hadserege hat had­testből áll. A hetedik hadtest a tartalékot ké­pezi. Az egész franczia hadsereg fel­vonulása be van fejezve. Az egyes hadtestek kiindulási pont­ja a várható offensiva esetén a következő : K­ö­­z­é­p : főhadiszállás Metz, főparancsnok B­a­­zaine tábornagy, egyszersmind a 3-dik had­test parancsnoka; második hadtest, F­r­o­s­­s­a­r­d tábornok, főhadiszállás St.­Avold; ötö­dik hadtest, de F­a­i­r­r­y tábornok, főhadi­szállás Bietsch ; hatodik hadtest (császári gár­da) B­o­u­r­b­a­k­i tábornok , főhadiszállás Nancy. Balszárny: negyedik hadtest, L’ A­d­m­irault tábornok , főhadiszállás Thonville. Jobbszárny: első hadtest, Mac Mahon tábornagy, főhadiszállás Strass­­bourg. A tartalék-hadtest Canrobert tá­bornagy alatt a­lku­tatik a chalonsi táborban. A nevezett hat hadtest — a tartalékok nélkül — 23 gyalog- és 7 hadosztályból áll, mi kerek szám­ban a tüzérséggel együtt 350,000 embert tesz. A tartalék 50,000 emberből áll. A legújabban besorozott újonczok száma 130,000. A keleti departementek mozgó honvédsége 150,000 emberből áll, de ez az ország határain kívül nem alkalmazható. Az egész hadsereg főparancsnoka maga a császár, a táborkar fő­nöke L­e­b­o­e­u­f tábornagy. A német hadsereg. A német hadsereg tulajdonképen három had­seregből áll. Az északi hadsereg a jobb szárny a Köln-Coblenz-Mainzi vonalon a Raj­na balpartján áll. A hetedik (Zastrow) tábor­nok és a 8-ik Goeben) hadtestekből áll, főpa­rancsnok Hervarth von Bittenfeld tábornok. Főhadiszállás Koblenz. A közép vagy nagy hadsereg a Rajna balpartján Mainez és Manheim közt áll, de egyes részei a Rajna jobb partján egész a franczia határokig terjeszkednek. Következő hadtestekből áll: kilenczedik­ (Mann­­stein tábornok), tizenegyedik (Bőse tábornok) tizenkettedik (szász koronásig), hatodik (Tum­­plincz, az első bajor hadtest, és a porosz gá­za (Ágost württembergi herczeg) E hadsereg fő­­parancsnoka Frigyes Károly herczeg, főhadi­szállás Mainz. A porosz király és Moltke tábor­nok ugyan a hadsereghez csatlakoztak. A bal­szárny vagy a déli hadsereg Manheim és Karlsruhe közt áll. E hadsereg a harmadik és negyedik porosz hadtestből, a badeni és második bajor hadtestből, a würtembergi hadtestből és a hesseni hadosztályból alakul. A tartalék a har­madik (Avensleben II.) és negyedik (Avensleben II.) porosz hadtestből Steinmetz főparancs­noksága alatt áll. Ezen haderő összesen 520,000 embert tesz a honvédségen kívül. Megemlítendő azonban, hogy e hadsereg még nincs egészen rendeltetése helyén. Páriából, Napóleon császár következő rendeletben Eu­­genia császárnét nevezte ki az ország régens­­nőjéül .

Next