Pesti Napló, 1870. december (21. évfolyam, 289-313. szám)
1870-12-01 / 289. szám
289. szám. Csütörtök, deczember 1. 1870. 21. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. 11 lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS: Előfizetési feltételek: Vidékre, postán! Hirdetmények dija: © hasábos petitsor egyszeri hírdietésnél 9 ujkr. Helyben, házhoz hordva Egész évre ... 22 frt Bélyegdij külön 30 ujkr. Félévre . . . 11 frt, _____ Negyedévre ... 6 , 50 kr. Két hóra.... 3 , 70 kr Nyilttér: 5 hasábos petitsor Egy hóra . . . 1 , 85 kr 25 ujk* Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“-ra December hóra . . . 1 frt 85 kr. Dec.—mart. 4 hóra . . 7 fit 35 kr. Az esti kiadás postai különküldéseért felüldzetés havonkint 30 kr. A „P. Napló“ kiadóhivatala. PEST, NOVEMBER 30. Gravelotte, Sedan és Metz a franczia császári hadsereg három nagy temetőhelyét jelzik. Itt léptek le ama hírneves franczia hadak, melyek négy év alatt Európa akkor két legnagyobb katonai hatalmát összetörték a világtörténelem színpadáról, hogy régi alakjukban soha többé vissza ne térjenek oda. Eltűntek, mint valami álom, császárjukkal, tábornagyaikkal, tisztjeikkel, zászlaikkal, hadi szereikkel, dicsőségük minden fényével együtt. Vilmos király diadalittasan jelenti nejének, hogy nincs többé franczia hadsereg, hogy nyitva előtte az út Párisba, hol a védelmi erőitől egészen megfosztott nemzetnek a béke feltételeit fogja diktálni. A „ grande nation“ a német fanatismus gúny tárgyává lett; kinevették erőfeszítéseit, physologiai okokkal bizonyíták be, hogy nemzeti életének alapja demoralizálva van, s feltartóztathatlanul esik a hanyatlás lejtőjén lefelé. A pangermanismus apostolai Francziaország vereségeit nem előbbi uralkodójának könyürelműségeiből, nem vezéreinek ügyetlenségéből, hanem a nemzet elöregedéséből magyarázák ki, s megvető pillantásokkal nézték a védelmére irányzott végerőfeszítését. És ma három hóval Sedan és egy hóval Metz után Berlin zászlókkal ékesíti fel magát azon hítre, hogy a franczia északi hadsereg megveretett, noha a berlini lapok s Vilmos király havak óta hirdetik, hogy egyáltalán nincs franczia hadsereg többé. Ma kitűnik, hogy a porosz fővezénylet hatalmasan elszámította magát. Bármenynyire ignorálták a franczia nemzet végerősödését, meglepő siker koronázta azt. Ma ismét van franczia hadsereg, még pedig nem egy, hanem több. Északon,keleten,délen s nyugaton fegyvert von kezébe az egész nemzet. Páris, a német tudósok demoralizált, erkölcsileg tönkre jutott Párisa, tíz hét óta heroicus hősiességgel daczol a diadal mámorában elvakult sergek támadásával, s oda jutottunk, hogy egyik kisebb begyakorlatlan újonczokból álló, hiányosan vezetett, gyöngén elfegyverzett franczia hadtest megveretését örömünnepre méltó eseménynek tekintik Németországban. Pedig nem északon fog a hadjárat sorsa eldőlni. A poroszok tízszer tönkre tehetik az általuk „északi hadseregének keresztelt franczia újonczcsapatokat, ha a Loire erdőkoszorúzott vidékein nem mosolyog reájuk a szerencse, iparkodásuk hasztalan marad, s négy havi véres munkájuk gyümölcseit nem ők fogják learatni. Hiányosak ugyan a Loire-környékről jövő hírek, de általánosságban kivehetni belőlük, hogy épen itt, a döntő események színhelyén nem oly kedvező a poroszok helyzete, mint előbbi nagy hangzású jelentéseikben hirdetők. A Loire-hadsereg ködös alakja már akkor testté és vérré lön, midőn Tann tábornok bajor hadtestét csapásainak súlyával kiűzte Orleansból. Azóta e sereg folyton szaporodott, s a szélrózsa minden irányából özönlöttek hozzá a polgárok, kik a halállal küzdő haza megmentésére kardot rántottak, s kiknél a katonai készültséget az önfeláldozás és elszántság eszméi pótolák. Ezen rögtönzött, de számos és lelkesedett sereg már Frigyes Károly herczeg csapataival is éreztette hatalmát. A 28-diki csata a porosz sereg egy részének visszaverésével végződött. Mindez azonban a kezdetnek csak eleje. Talán tegnap vivatott, talán ma vivatik ama óriási tusa, mely mindenesetre Páris és talán az egész hadjárat sorsára döntő befolyást fog gyakorolni. Frigyes Károly hadainak jutott ama feladat, hogy mint előbb Bazainet Metzben, úgy most Paladine tábornok seregeit a Loire vidékén fogva tartsa s előnyomulását Páris felé megakadályozza. Ez a porosz fő vezénylet terve, mely biztosan hiszi, hogy Páris — ha tiz-tizenöt nap alatt föl nem mentetik — capitulálni lesz kénytelen. A Loirehadsereg előnyomulását kell tehát minden áron feltartóztatni, s ha e terv megvalósítható, előbb Párist, azután magát a Loire-hadsereget is a poroszok hatalmába hajtja. Itt van tehát az eldöntés színhelye s pár nap múlva eldől, vájjon ama csodás áldozatkészség, mely a franczia nemzetet elragadta, képes-e a porosz fegyelem és tulszám ellen eredményt kivívni. Ha Paladine földre veri Frigyes Károly hadait, úgy mi sem tartóztathatja fel őt Páriáig s a főváros felmentése valószínűleg már csata nélkül fog végbemenni. Ez esetben a helyzet a csatatéren egy pillanat alatt nem is sejthető változásokon mehet át. Az ország belsejében levő német hadak oly állapotba juthatnak, melyet a haditörténet annaljaiban hasztalan keresünk s a mecklenburgi herczeg csapataira nem igen várakozik más, mint a capitulatió. Hogy a fanatizált lakosságon át mily állapotban érnék el az üldözött poroszok Metzet és a német határt, azt lehetetlen rajzolni. Azonban az ellenkező eshetőség is bekövetkezhetik. Ha Frigyes Károly döntő csapást mér a Loire-hadseregre, úgy egész a határig megnyílik előtte az ország s Páris capitulatiója is csak néhány napnyi idő kérdését képezi. Az apró népharcz még az esetben is hónapokon át folyhat, nagy, az óriási áldozatokkal fölérő sikerre azonban kilátást nem igen nyújt. Melyik fog e két eshetőség közül megvalósulni : a hadak sorsintézőjének kezében van, a danceok mindkét részen nagyok , a poroszoknak jó vezényletük, szoros fegyelmük és gyakorlottságuk, továbbá kitűnő tüzérségek, a francziáknak pedig számuk és lelkesedésük nyújtanak kilátást a sikerre. Bármelyik részre dőljön elazonban a koczka, annyi már ma is bizonyos, hogy a franczia nemzet megérdemli ama rokonszenvet, melylyel önvédelmi harczát a testvérnépek kisérik és méltó ama hírnévhez, melyet a múlt időkben viselt. Francziaország a párjukat nem lelő szerencsétlenségek hoszú sorát a legizmosb lelki erővel és heroizmussal áltotta ki. Az országot nem terheli felelősség a sedani gyászért,a metzi árulásért. Erejének és életképességének teljében áll ma is a franczia nép a világ előtt, a sors csapások meg nem ingaták elszántságát s egy emberként küzd legnemesebb érdekei s a szabadságért. A nép, mely igy viseli magát, nem lehet demoralizálva, ereiben még a férfiasság heves vére lüktet s világtörténelmi szerepétől megfosztatni nem fog. Bármily véget érjenek is mostani erőfeszítései, Francziaország ezen harczait legszebb lapjaira sondja a történet, s e fényes példákból az utóvilág évszázadok után is erőt és lelkesedést merít! A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A zene Beethoven előtt. Világhírű lángeszek helyes felfogására, csodált műveik alapos áttanulmányozására nincs sikeresb mód, mint tüzetesebb megismerése azon kornak, mely fölléptüket megelőzte vagy követte. Az általuk eszközlött haladás nagyságát csak így észlelhetni higgadtsággal, csak igy a nekik tulajdonított érdemek jogosságát. Egyenként csupán saját ízlésünk szerint ítéljük meg őket, mely ítélet külbefolyásoknak lévén alávetve, nem mindig azonos a szépészetével. Midőn tehát százados évnapja alkalmával, melyet a zenevilág decz. 17-én fog ünnepelni, mind Beethoven, mind művei most a nagyközönség figyelmét magukra vonják: nem lenne talán szükségtelen megértésük, becslésükre, ha előbb a tizennyolcadik század zene viszonyainak szentelnénk néhány perczet, remélvén, hogy egy más alkalommal azokról magokról s az általuk gyakorolt befolyásról is fogunk értekezhetni. De még az igazat bevallva, ama korszakkal nem is foglalkozunk minden előszeretet nélkül, jól esik róla minél többször megemlékeznünk, mert egy jellege van, melyet a mienkben hiába keresünk, melynek hiánya a miénket minden hevülékenyebb lélek előtt gyűlöltté teszi, kétségbe vonhatlan nagysága daczára, s ez a jelleg: a költészet. Évlapjainak minden sorában erre találunk; ez tűnik ki minden eseményében utolsó indokként. Avagy a Pultavánál elbukott XII. Károlyt saját érdekei vezették-e őrült vállalataiban ? politikából kiáltottuk-e ama nevezetes szavakat: „Mariamur pro rege nostro ?“ számítólag fogott-e fegyvert az emberiség jogaiért a franczia nép? Avagy nem volt e azon hatalomnak, melyet a költészet a múlt században gyakorolt, elmaradhatlan következménye az is, hogy egy Voltaire-rel a pápa, a czárnő, a porosz király leveleztek.? nem volt-e az üres időtöltésnél több, midőn Maria Antoinette, a kis trianoni kert falujába vonult vissza barátnőivel ? És ez szerintünk a tizennyolcadik századnak nem egyedüli előnyös oldala; ekkor véljük, hogy támadott először Európa nemzetei között a testvérülési hajlam a véres vallási villongások után; ekkor terjedt el általánosan a közvagyon gyarapodása által a jólét; ekkor kezdett a kard s a toll egyenjogba lépni. Szóval, oly korszak volt ez, melyben a művészet leginkább virágozhatik, mert benne létének minden anyagi, minden szellemi feltételét könnyen megtalálhatja. Más részről ott állt fejlődésében már akkor a zene is, honnan a tökély tetőpontjára jutni csak néhány évtized s néhány ember munkája. Alkatrészeiben , a dallam-s öszhangzatban megvolt a folyékonyság ;Lully, Palestrina, s a két Scarlatti kezei között tartalmilag változatossá, formailag hajlékonynyá vált; az előadatásához szükségelt ügyesség pedig naprólnapra újabb vívmányokat mutathatott fel. Nem kell felednünk e mellett azt sem, hogy a hangszerkészítés némi tekintetben már ekkor elérte netovábbját, hogy a szerzemények a mindig gyorsabban s szebben eszközölt nyomtatás által szerzőik hírét s vagyonát már ekkor megnövelhették. A viszonyok ily szerencsés összefüggése nem sokáig maradt eredménytelenül; ama természeti törvény, hogy minden idő megszüli férfiait, ez alkalommal is hatályba lépett s nyomban követte egymást Haendel, Bach Sebestyén, Pergolese, Haydn, Cluck, Cimarosa és Mozart. Ha tapasztalásunk nem csal, e nevek olvasása jelenleg nagyobbára az elavultság fogalmát ébreszti föl. Maguknak a művészeknek többsége, melyhez valaha mi is tartoztunk — sem tulajdonít nekik sokkal több fontosságot az úttörőkénél, kik tekintélyes tehetségük, gáncsolhatlan kifejezési modoruk által megkönnyítők a későbbiek munkáját, a zene szellemének szerintük egyedül megfelelőt, s velők csak e meggyőződés értelmében foglalkoznak. Innen van, hogy szerzeményeikkel mind a hangversenytermekben, mind a színpadokon minél ritkábban találkozhatni, hogy a zenei nevelés terén inkább tanul- s mányok, mint czélként szerepelnek. Ezen tényállás oka nem műveikben, de azon távolságban rejlik, mely kiindulási pontjukat korunk irányától elválasztja. Ugyanis mi ösztönözte e hat poros szerzőket az Írásra ? a századokban uralkodó költői, eszményi áradat; mit akartak elérni szerzeményeik által ? az absolut szépnek valóvá tételét; a kivitelhez mily alakot, mily eszközöket választottak ? a legtömörebbet, s csak a lényegeseket. Gyakorlati emberek lévén, mi ezzel szemben kimagyarázható eredetet teszünk fel mindenütt; a folytonos haladást vallván, véglegesnek semmit sem ismerünk el, s gyorsan lezajló életünkben csak a mennyiség észlelésére jut időnk, így az, mit azon zenészektől követelünk, kielégítetlen, s az, mit munkáikban nyújtanak, megértetlen marad. A kérdés , hogy vájjon tehát kinek is van ez esetben igazan nagyon nehezen oldható meg, mert az egyetlen bíró, kit alkalmazni kellene : a közvélemény, s ez itt pörös fél, szülőjét, elhíresedett századunkat képviselvén. Ennélfogva abban kell megnyugodnunk, hogy a végső ítéletet egy késő jövő nemzedéke fogja kimondani, melynek részrehajlatlanságát a feleselő két kor iránti közönye biztosítandja. Ha azonban szabad sejtelmünkre hivatkozni, úgy azt jósolnánk, hogy az ügyet elveszteni a mostani kor fogja. Ezen hiedelmünk védelmére azt hozzuk fel, miszerint egy más, de ehhez tökéletesen hasonló esetben s körülmények között mi is ily értelemben ítéltünk. Rafael iskolájának s az utána következő festészeknek ama viszályát értjük, melynek polémiai jelleme az időben nem igen lehetett, de melynek létezéséről a képeik közt mind tárgyra, mind színezetre, mind rajzra nézve szembeszökő eltérés eléggé tanúskodik. Hihető, hogy Carlo Dolce, Ribera, Caravaggio, Murillo rovására épen úgy lerántották kortársaik az őket minden tekintetben megelőző nagymestereket, mint a tizenkilenczedik század fiai, mi lerántjuk a múltnak zenészeit, mert különben e festők nem maradtak volna meg modoruknál, s nem futották volna be pályájukat oly fényesen. De meddig tartott az elferdült ízlés ez uralkodása ? mig független itéletü ember elég nem akadt, kik visszaterelvén a közvéleményt a szépészet valódi álláspontjára, kinyilatkoztatták átalános helyeslése között a világnak, hogy bár amazoknak igen sok s igen nagy érdemeik vannak, a festészet koronája mégis az isteni Rafaelé. S a természet különös játékaként, Urbinó e gyermekének géniusban, fenségben egyenlő testvérével adományozta meg a zenészetet, életét s külviszonyait is amazéra szabván : a nagy Mo z a rt-tal. A kétszázharminczhat év, mely egyiknek születését a másiknak halálától elválasztja, közös szellemüknek csak nyilvánulási eszközét változtatta meg; egyebekben elévülhetlen tulajdonaik ugyanazok maradtak, mint a pataknak vize, mely egyszerre eltűnik a föld alatt, s messzebb újra vígan előtör. Az a melegség ömlik el a „Varázs-síp“ írójának minden szerzeményén, azzal a szelíd jósággal van eltöltve minden ütenye, annak a gazdag képzeletnek bélyegét hordja nála minden dallam, melyet a leirhatlan bájú Madonnákon, a Loggiák ezer szövevényében, s a Stanzák frescóiban bámulhatunk. Mindkettőjük előtt ismeretlenek voltak a kivitelnek nehézségei; lángeszük öntudatában dolgoztak, s mégis igénytelenül. Bennük a pogány élet-szeretet a keresztyén földön túli vágyakodással, a valónak élvezete az eszményi utáni csengéssel egyesült; általuk kifejezését nyerte az emberiség azon büszke öntudata, hogy joga van a boldogsághoz e világban. De e párhuzam itt még nem végződik; még azt is meg kell jegyeznünk, a mi hasonlatosság nagy művésztársaik között létezik. Tanáraikul Perugino-t s Haydn-t ismerjük, s lehet-e az ihlettségnek különböző nemét fedezni föl munkáikban ? Leonardo da Vinci s Haendel voltak reájuk legtöbb befolyással, s e két művész modora magasztos egyszerűségében ugyanaz; ugyanaz Donatello és Gucké, a görög szobrászati dráma ez újjáteremtője. Vagy végül egy általános összevetést eszközölvén, állíthatjuk, hogy a festészet aranykora a tizennyolcadik század zenéjében ismétlődött , hogy ez ismétlődés e művészetnek is aranykorát idézte elő. Ily meggyőződésre nemcsak a hasonlatosságnál fogva juthatni; szépészetileg bebizonyíthatnánk, miszerint azon tulajdonok, melyek egy műre nézve a legfontosabbak, oly tökélylyel jelentkeznek a fent előszámolt zenészek munkáiban, minőnél többel azóta nem jelentkeztek. S a szépészeten kívül mellettünk szólna maga a zene is, melynek sarktörvényeit csak ekkor tartották igazán szem előtt. Mindezekről azonban másként ítél a közvélemény most, midőn mint mondottuk, a múlt század megértéséhez érzéke hiányzik. A franczia első forradalom kiütésekor vesztette el azt, az „Isten kegyelméből“ királyságokhoz való hitével együtt. Veszteségének kipótlására új oltárokat emelt, s a classicus-nak fogalmával szemben egyenjogúlag felállította a romantikusét,mint a conservativuséval szemben a revolutionáriusét. A nagy mérvet öltött mozgalomban majd Kárpáté, majd magasztalóként szerepelt, s hogy többé önmagával ellentétbe ne jöjjön, a művészetben mindent jogosnak nyilvánított. Azok pedig, kik e keletkező vallásnak apostolai lettek, magukra nem várattak sokáig. A nagy emberek egész raja által látjuk ellepve a művészetek minden ágát s az irodalmakat; műveik az üvegház buja növényzeteként tárulnak elénk, s e virágok s teremtőik egyaránt tárgyai a legbuzgóbb imádásnak. De különösen van egy név a többiek közt, melynek fénye bajtársaiét elhomályosítja, mely e század legnépszerűbbjei közé tartozik, kihatván működési körén kívül, s ez a név Bee thoven-é. Midőn tehát legközelebb föladatunk lesz róla megemlékezni, elhagyván a zenész elvont álláspontját, a tizenkilenczedik századét foglalandjuk el. A Mozarts Rafael Olympusát el fogja elölünk födni az ágyufüst s a mozdonyok gőze: a hivatást nem, csak az akaratot fogjuk elismerni a Schoppenhauer ral, s a művészetben nem a tökélyt, de egy eszmének kifejezését fogjuk keresni. így átalakulva közeledünk Beethoven hez; elfeledjük az aranykort és drága chiméráit: a valóság vezet útmutatóként s ahová tartunk, az a zene Miedel-Angelójának műhelye. I f j. B e r t h a S á n d o r. A conferentia kérdéséről diplomatiai tudósítónktól a következő tudósítást veszszük : Pest, nov. 30. — 1— Midőn tegnapelőtt e helyütt kifejtem abbeli aggodalmamat, hogy a Bismarck gr. által javasolt conferentia, mely az orosz confliktust kiegyenlítse,csak les találna lenni, melyet jóbarátaink Bismarck és Gorcsakoff hánynak, ekkor még őszintén bevallva, féltem, hogy kell még intés, mely óvja az európai diplomatiát e hálótól. Annál nagyobb megelégedéssel konstatálhatom ma, hogy amennyire legalább eddigelé áll a dolog, az érdekelt kabinetek nem mellőzik a kellő óvatosságot. Csak az első meglepetésnek kell tulajdonítani,ha Londonban kezdetben úgy viselték magukat, mintha mindkét kézzel nyúlnának a bismarcki javaslat után. Utólag azonban mégis meggondolták e dolgot, de körülbelül ugyanazon tekintetek, amelyeket e lapok is említettek, határozhatták Angliát arra, hogy ne rohanjon vakon a lesbe. Az ottani államférfiak talán meggondolták,hogy a conferentia csak akkor tekinthető becsületes és tisztességes expediensnek, ha nem szolgál arra, hogy Oroszország makacsságát megerősítse, és egyoldalúan kinyilatkoztatott akaratát ratifikálja. Ha a hatalmak Oroszországgal a zöld asztal mellé ülnek, így csak a párisi béke alapján követelheti a meghallgattatás jogát. Ekkor azonban e jogczímnek teljesen épen meg kell óvatnia. A Dorcsakoff-féle körjegyzék egyenes vétkes sértése a párisi szerződésnek, oly sértése, mely nem hajtatott ugyan végre, hisz különben már rég kitört volna a háború, azonban oly súlyos körülményekkel kapcsolatban intéztetett, hogy a védhatalmaknak igaz oktuk volna kardot húzni. Képtelenség, ma eltépni oly szerződést, melyre holnap ismét hivatkozunk. Ha Oroszország méltányosabb szerződési jogokat igényel, s e czélból a szerződő hatalmasságokhoz folyamodik, úgy szerződési kötelezettségeit is teljesítenie kell, és mindenekelőtt tehát a szerződést sértetlenül jogérvényesnek elismernie. Vagy egyiket vagy másikat; vagy a szerződés elismerése és conferenczia, vagy szerződésszegés és háború. A „szerződési hűség“ természetesen csak blasfemia a XIV. czikk ilyetén brutális felmondása mellett. E felmondásnak kell mindenekelőtt elenyészni, mielőtt Oroszországgal egyáltalában magyarázatokba bocsátkoznak.Hogy is értekezzenek egy hatalommal akkor, midőn látják, hogy ez mily czinikus módon bánik el a nemzetközi határozatokkal? Oroszország soha sem fogja eltörölni ama benyomást, melyet mostani szerződésszegő eljárása előidézett. Az egyetlen, mit neki engedményezni lehet, az, hogy némileg szemet hunynak, ha maga nem beszél többet eme tempóiról. Meg lesz kímérve ezáltal a visszavonás közvetlen kinyilatkoztatásától, de tényleg még is csak visszavonás, ha késznek nyilatkozik, hogy a conferencziához minden előfeltétel nélkül küldi követeit. S Anglia úgy is szabta feltételeit. Meg akarjuk hallgatni panaszaid s óhajaidat. — Ezt mondja Oroszországnak — de mi olyannal nem ülünk egy asztalhoz, ki az asztal végén készen tartja a dorongot, melylyel a legközelebbi alkalommal, mihelyt ez vagy amaz nem tetszik neki, agyonüsse az egész társaságot. Nem ülünk oly asztalhoz, melyre te eltépett abroszt akarsz teríteni. Neked ki kell nyilatkoztatnod, hogy az abrosz ép.“ És úgy látszik, Oroszország — amint hírlik — kész e nyilatkozatot tenni. Minden tartalék s előfeltétel nélkül akarja elfogadni a conferencziát, s ezzel tényleg a szerződés alapjára állni. Ha ez csakugyan így van, akkor a conferenczia létesülése várható. Hozzátehetem ehhez, hogy e felfogást gr. Bismarck, s a florenczi kabinet is helyesli és közös kormányunknak, ha csak azon erejét elveszíteni nem akarja, mely épen a londoni és florenczi kabinetekkel való egyértelműségben rejlik, mondom,a közös kormányunknak nem szabad késedelmeskednie abban, hogy Angol-és Poroszországtól egyértelműleg ajánlott gondolathoz csatlakozzék. Nincs okunk azt kétségbe vonni, hogy ezt immár valóban meg is tette, s egy helybeli lapnak azon sürgönye, mely Beust grófnak azon állítólagos szándékáról értesít, hogy ő a conferentia tervét meghiúsítani akarja, nem egyéb, mint tendentiosus magyarázata Beust gróf azon fáradozásainak, melyek által elhárítani igyekezett azt, hogy a conferentia csak szeget képezzen a párisi béke koporsójához. Habár a kérdés jelen stádiuma kétségkívül kedvezőbb, még sincsenek ez által minden nehézségek megoldva. Mindenekelőtt azon kell lenni, hogy a porta, mely első pillanatban minden conferentia ellen óvást jelentett ki, a tervnek megnyeressék. Ha ez valakinek sikerülhet, úgy bizonyára csak a bécsi és londoni kabineteknek. A porta minden bizonynyal hajlandó lesz megjelenni, ha mi azt tanácsoljuk neki, hogy bízvást részt vegyen a londoni diplomatiai tárgyalásokon. De mindkét hatalmasság csak úgy lesz képes Törökországnak e tanácsot adni, ha részükről azon biztosítást megszerezték, hogy Törökország jogosult érdekeiben, jó uton szerzett igényeiben nem fog megrövidíttetni. Mindkét hatalomnak jó korán kellene tehát a fölött egyetértésre jutni, hogy mily esetleges concessiókat tehetne Törökország, s ennek fejében mily ellenszolgáltatásokat kellene nyernie. Mindkét hatalomra nézve ez nem pusztán a lelkiismeret, hanem az önérdek dolga is. Hacsak egy hajszálnyi bántalma lesz a keletnek, Londonban, Bécsben s Pesten érezni kell annak fájdalmát. Ezen solidaritásban fekszik a keleti kérdés jelentősége ; kell tehát, hogy a kabinetek magatartása is megfeleljen ennek. Oroszország visszavonulásban van. Hadd térjen tehát egész nyugalommal vissza főhadiszállásába. — Verjünk hidat számára, mely őt a biztos révbe visszavezeti, de törjük azt le utána, s ne tegyük lehetővé, hogy új kirohanást tegyen, s a világban félelmet és zavart terjeszszen. Ez legyen most a nyugati kabinetek politikája, kiknek sorában Francziaországot, a regenerált Francziaországot, mielőbb óhajtanék illő helyen láthatni. Pest, november 30. (A magyar delegátió hadügyi bizottsága) nov. 30 -án tartott ülésében elnöke. Wenkheim Béla jelenté, hogy a közös külügyminiszternek az albizottság kívánságát előadta, minek folytán a külpolitikát illető felvilágosítások megadása végett a közös kül- és hadügyminiszterek, és a magy. kir. miniszterelnök az albizottság decz. 2-kán tartandó ülésében meg fog jelenni. Ezután folytattatott a múlt delegáció által hozott határozatok és a közös hadügyminiszternek ezekre adott válasza feletti tárgyalás. Az ezekre hozott fontosabb határozatok következők : A 109. czikkre nézve, hogy t. i. a közös hadügyminisztérium alatt álló összes ingóvagyon felszerelési és fegyverzeti szerekről egy tökéletes leltár készíttessék, mely határozatnak e hadügyminiszter az 1869. végével létezett állapot szerint megfelelt. Jövőben is leltárak készítése elhatároztatott. Ez alkalommal indítványoztatott, hogy ezen leltáraknak a valóságos állapottal való összeharsonlítása végett egy bizottság küldessék ki. Az albizottság ezen indítványt annak idején figyelembe fogja venni. Továbbá a hadügyminiszter fel fog szólíttatni, hogy a felszerelési tárgyak, fegyverzeti szerek stb. jelen állapotáról az albizottságnak jelentést tegyen. A ludoviceumi alapra vonatkozólag az albizottság, mely ez alapnak és a ludoviceumi épületnek eredeti rendeltetésének megfelelő alkalmazását erélyesen sürgeti, fel fogja szólítani a közös hadügyminisztert és a magyar honvédelmi minisztert az alap épület átadása iránt folyó tárgyalások jelen stádiumának előadására, hogy az átadást gátló körülmények elhárításáról gondoskodjék, s a ludoviceumi in-