Pesti Napló, 1870. december (21. évfolyam, 289-313. szám)

1870-12-01 / 289. szám

289. szám. Csütörtök, deczember 1. 1870. 21. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. 11 lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. szám földszint A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS: Előfizetési feltételek: Vidékre, postán! Hirdetmények dija: © hasábos petitsor egyszeri hírd­ietésnél 9 ujkr. Helyben, házhoz hordva Egész évre ... 22 frt Bélyegdij külön 30 ujkr. Félévre .­­ . . 11 frt, _____ Negyedévre ... 6 , 50 kr. Két hóra.... 3 , 70 kr­ Nyilttér: 5 hasábos petitsor Egy hóra . . . 1 , 85 kr 25 ujk* Előfizetési felhívás „PESTI NAPLÓ“-ra December hóra . . . 1 frt 85 kr. Dec.—mart. 4 hóra . . 7 fit 35 kr. Az esti kiadás postai különküldéseért felüld­­zetés havonkint 30 kr. A „P. Napló“ kiadóhivatala. PEST, NOVEMBER 30. Gravelotte, Sedan és Metz a franczia császári hadsereg három nagy temetőhe­­lyét jelzik. Itt léptek le ama hírneves franczia hadak, melyek négy év alatt Európa akkor két legnagyobb katonai hatalmát összetörték a világtörténelem színpadáról, hogy régi alakj­ukban soha többé vissza ne térjenek oda. Eltűntek, mint valami álom, császárjukkal, tábor­nagyaikkal, tisztjeikkel, zászlaikkal, h­adi szereikkel, dicsőségük minden fényével együtt. Vilmos király diadalittasan jelenti nejének, hogy nincs többé franczia had­sereg, hogy nyitva előtte az út Párisba, hol a védelmi erőitől egészen megfosztott nemzetnek a béke feltételeit fogja dik­­tálni. A „ grande nation“ a német fana­­tismus gúny tárgyává lett; kinevették erő­feszítéseit, physologiai okokkal bizonyí­­ták be, hogy nemzeti életének alapja de­moralizálva van, s feltartóztathatlanul esik a hanyatlás lejtőjén lefelé. A pan­­germanismus apostolai Francziaország ve­reségeit nem előbbi uralkodójának köny­­ü­r­elműségeiből, nem vezéreinek ügyet­lenségéből, hanem a nemzet elöregedésé­ből magyarázák ki, s megvető pillantá­sokkal nézték a védelmére irányzott vég­­erőfeszítését. És ma három hóval Sedan és egy hóval Metz után Berlin zászlók­kal ékesíti fel magát azon hítre, hogy a franczia északi hadsereg megveretett, noha a berlini lapok s Vilmos király havak óta hirdetik, hogy egyáltalán nincs franczia hadsereg többé. Ma kitűnik, hogy a porosz fővezénylet hatalmasan elszámította magát. Bármeny­nyire ignorálták a franczia nemzet vég­­erősödését, meglepő siker koronázta azt. Ma ismét van franczia hadsereg, még pedig nem egy, hanem több. Északon,keleten,délen s nyugaton fegyvert von kezébe az egész nemzet. Páris, a német tudósok demoralizált, erkölcsileg tönkre jutott Párisa, tíz hét óta heroicus hősies­séggel daczol a diadal mámorában elva­kult sergek támadásával, s oda jutottunk, hogy egyik kisebb begyakorlatlan újon­­czokból álló, hiányosan vezetett, gyöngén elfegyverzett franczia hadtest megvereté­sét örömünnepre méltó eseménynek te­kintik Németországban. Pedig nem északon fog a hadjárat sorsa eldőlni. A poroszok tízszer tönkre tehetik az általuk „északi hadseregének keresz­telt franczia újonczcsapatokat, ha a Loire erdőkoszorúzott vidékein nem mosolyog reájuk a szerencse, iparkodásuk haszta­lan marad, s négy havi véres munkájuk gyümölcseit nem ők fogják learatni. Hiá­nyosak ugyan a Loire-környékről jövő hírek, de általánosságban kivehetni belő­lük, hogy épen itt, a döntő események színhelyén nem oly kedvező a poroszok helyzete, mint előbbi nagy hangzású je­lentéseikben hirdetők. A Loire-hadsereg ködös alakja már akkor testté és vérré lön, midőn Tann tábornok bajor hadtestét csapásainak súlyával kiűzte Orleansból. Azóta e sereg folyton szaporodott, s a szél­rózsa minden irányából özönlöttek hozzá a polgárok, kik a halállal küzdő haza megmentésére kardot rántottak, s kiknél a katonai készültséget az önfeláldozás és elszántság eszméi pótolák. Ezen rögtön­zött, de számos és lelkesedett sereg már Frigyes Károly herczeg csapataival is éreztette hatalmát. A 28-diki csata a po­rosz sereg egy részének visszaverésével végződött. Mindez azonban a kezdetnek csak eleje. Talán tegnap vivatott, talán ma vivatik ama óriási tusa, mely mindenesetre Páris és talán az egész hadjárat sorsára döntő befolyást fog gyakorolni. Frigyes Károly hadainak jutott ama feladat, hogy mint előbb Bazainet Metzben, úgy most Pala­dine tábornok seregeit a Loire vidékén fogva tartsa s előnyomulását Páris felé megakadályozza. Ez a porosz fő vezénylet terve, mely biztosan hiszi, hogy Páris — ha tiz-tizenöt nap alatt föl nem mentetik­ — capitulálni lesz kénytelen. A Loire­­hadsereg előnyomulását kell tehát min­den áron feltartóztatni, s ha e terv meg­valósítható, előbb Párist, azután magát a Loire-hadsereget is a poroszok hatalmába hajtja. Itt van tehát az eldöntés színhe­lye s pár nap múlva eldől, vájjon ama csodás áldozatkészség, mely a franczia nemzetet elragadta, képes-e a porosz fe­gyelem és tulszám ellen eredményt ki­vívni. Ha Paladine földre veri Frigyes Károly hadait, úgy mi sem tartóztathatja fel őt Páriáig s a főváros felmentése való­színűleg már csata nélkül fog végbemen­­ni. Ez esetben a helyzet a csatatéren egy pillanat alatt nem is sejthető változásokon mehet át. Az ország belsejében levő né­met hadak oly állapotba juthatnak, me­lyet a haditörténet annal­jaiban hasztalan keresünk s a mecklenburgi herczeg csa­pataira nem igen várakozik más, mint a capitulatió. Hogy a fanatizált lakosságon át mily állapotban érnék el az üldözött poroszok Metzet és a német határt, azt lehetetlen rajzolni. Azonban az ellenkező eshetőség is be­­következhetik. Ha Frigyes Károly döntő csapást mér a Loire-hadseregre, úgy egész a határig megnyílik előtte az or­szág s Páris capitulatiója is csak néhány napnyi idő kérdését képezi. Az apró népharcz még az esetben is hónapokon át folyhat, nagy, az óriási áldozatokkal fölérő sikerre azonban kilátást nem igen nyújt. Melyik fog e két eshetőség közül meg­valósulni : a hadak sorsintézőjének kezé­ben van, a d­anceok mindkét részen na­gyok , a poroszoknak jó vezényletük, szoros fegyelmük és gyakorlottságuk, to­vábbá kitűnő tüzérségek, a francziáknak pedig számuk és lelkesedésük nyújtanak kilátást a sikerre. Bármelyik részre dől­jön el­­azonban a koczka, annyi már ma is bizonyos, hogy a franczia nemzet meg­érdemli ama rokonszenvet, melylyel ön­védelmi harczát a testvérnépek kisérik és méltó ama hírnévhez, melyet a múlt időkben viselt. Francziaország a párjukat nem lelő szerencsétlenségek hoszú sorát a legizmosb lelki erővel és heroizmussal áltotta ki. Az országot nem terheli fele­lősség a sedani gyászért,a metzi árulásért. Erejének és életképességének teljében áll ma is a franczia nép a világ előtt, a sors csapások meg nem ingaták elszántságát s egy emberként küzd legnemesebb ér­dekei s a szabadságért. A nép, mely igy viseli magát, nem lehet demoralizálva, ereiben még a férfiasság heves vére lük­tet s világtörténelmi szerepétől megfosz­­tatni nem fog. Bármily véget érjenek is mostani erőfeszítései, Francziaország ezen harczait legszebb lapjaira s­ondja a tör­ténet, s e fényes példákból az utóvilág évszázadok után is erőt és lelkesedést merít! A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A zene Beethoven előtt. Világhírű lángeszek helyes felfogására, cso­dált műveik alapos áttanulmányozására nincs sikeresb mód, mint tüzetesebb megismerése azon kornak, mely fölléptüket megelőzte vagy kö­vette. Az általuk eszközlött haladás nagyságát csak így észlelhetni higgadtsággal, csak igy a nekik tulajdonított érdemek jogosságát. Egyen­ként csupán saját ízlésünk szerint ítéljük meg őket, mely ítélet külbefolyásoknak lévén alá­vetve, nem mindig azonos a szépészetével. Midőn tehát százados évnapja alkalmával, melyet a zenevilág decz. 17-én fog ünnepelni, mind Beethoven, mind művei most a nagy­közönség figyelmét magukra vonják: nem lenne talán szükségtelen megértésük, becslésükre, ha előbb a tizennyolc­adik század zene viszonyai­nak szentelnénk néhány perczet, remélvén, hogy egy más alkalommal azokról magokról s az álta­luk gyakorolt befolyásról is fogunk értekezhetni. De még az igazat bevallva, ama korszakkal nem is foglalkozunk minden előszeretet nélkül, jól esik róla minél többször megemlékeznünk, mert egy jellege van, melyet a mienkben hiába keresünk, melynek hiánya a miénket minden hevülékenyebb lélek előtt gyűlöltté teszi, két­ségbe vonhatlan nagysága daczára, s ez a jel­leg: a költészet. Évlapjainak minden sorá­ban erre találunk; ez tűnik ki minden esemé­­nyében utolsó indokként. Avagy a Pultavánál elbukott XII. Károlyt saját érdekei vezették-e őrült vállalataiban ? politikából kiáltottuk-e ama nevezetes szavakat: „Mariamur pro rege no­stro ?“ számítólag fogott-e fegyvert az emberiség jogaiért a franczia nép? Avagy nem volt e azon hatalomnak, melyet a költészet a múlt században gyakorolt, elmaradhatlan következménye az is, hogy egy Voltaire-rel a pápa, a czárnő, a porosz király leveleztek.? nem volt-e az üres időtöltés­nél több, midőn Maria Antoinette, a kis trianoni kert falujába vonult vissza barátnőivel ? És ez szerintünk a tizennyolc­adik századnak nem egyedüli előnyös oldala; ekkor véljük, hogy támadott először Európa nemzetei között a testvérülési hajlam a véres vallási villongások után; ekkor terjedt el általánosan a közvagyon gyarapodása által a jólét; ekkor kezdett a kard s a toll egyenjogba lépni. Szóval, oly korszak volt ez, melyben a művészet leginkább virágoz­­hatik, mert benne létének minden anyagi, min­den szellemi feltételét könnyen megtalálhatja. Más részről ott állt fejlődésében már akkor a zene is, honnan a tökély tetőpontjára jutni csak néhány évtized s néhány ember munkája. Al­katrészeiben , a dallam-­s öszhangzatban meg­volt a folyékonyság ;Lully, Palestrina, s a két Scarlatti kezei között tartalmilag változatossá, formailag hajlékonynyá vált; az elő­­adatásához szükségelt ügyesség pedig napról­­napra újabb vívmányokat mutathatott fel. Nem kell felednünk e mellett azt sem, hogy a hang­­szerkészítés némi tekintetben már ekkor elérte netovábbját, hogy a szerzemények a mindig gyorsabban s szebben eszközölt nyomtatás által szerzőik hírét s vagyonát már ekkor megnö­velhették. A viszonyok ily szerencsés összefüggése nem sokáig maradt eredménytelenül; ama természeti törvény, hogy minden idő megszüli férfiait, ez alkalommal is hatályba lépett s nyomban követte egymást Haendel, Bach Sebestyén, Pergolese, Haydn, Cluck, Cimarosa és Mozart. Ha tapasztalásunk nem csal, e nevek olvasása jelenleg nagyobbára az elavultság fogalmát éb­reszti föl. Maguknak a művészeknek többsége, melyhez valaha mi is tartoztunk — sem tulajdo­nít nekik sokkal több fontosságot az úttörőké­nél, kik tekintélyes tehetségük, gáncsolhatlan kifejezési modoruk által megkönnyítők a későb­biek munkáját, a zene szellemének szerintük egyedül megfelelőt, s velők csak e meggyőződés értelmében foglalkoznak. Innen van, hogy szer­zeményeikkel mind a hangverseny­termekben, mind a színpadokon minél ritkábban találkoz­hatni, hogy a zenei nevelés terén inkább tanul- s mányok,­­ mint czélként szerepelnek. Ezen tényállás oka nem műveikben, de azon távolságban rejlik, mely kiindulási pontjukat korunk irányától elválasztja. Ugyanis mi ösztö­nözte e hat poros szerzőket az Írásra ? a száza­dokban uralkodó költői, eszményi áradat; mit akartak elérni szerzeményeik által ? az absolut szépnek valóvá tételét; a kivitelhez mily alakot, mily eszközöket választottak ? a legtömörebbet, s csak a lényegeseket. Gyakorlati emberek lé­vén, mi ezzel szemben kimagyarázható eredetet teszünk fel mindenütt; a folytonos haladást vallván, véglegesnek semmit sem ismerünk el, s gyorsan lezajló életünkben csak a mennyiség észlelésére jut időnk, így az, mit azon zenészektől követelünk, kielégítetlen, s az, mit munkáikban nyújtanak, megértetlen marad. A kérdés , hogy vájjon tehát kinek is van ez esetben igaza­n nagyon nehezen oldható meg, mert az egyetlen bíró, kit alkalmazni kellene : a közvélemény, s ez itt pörös fél, szülőjét, elhíre­­sedett századunkat képviselvén. Ennélfogva ab­ban kell megnyugodnunk, hogy a végső ítéletet egy késő jövő nemzedéke fogja kimondani, melynek részrehajlatlanságát a feleselő két kor iránti közönye biztosítandja. Ha azonban szabad sejtelmünkre hivatkozni, úgy azt jósolnánk, hogy az ügyet elveszteni a mostani kor fogja. Ezen hiedelmünk védelmére azt hozzuk fel, miszerint egy más, de ehhez tökéletesen hasonló esetben s körülmények között mi is ily értelem­ben ítéltünk. Rafael iskolájának s az utána következő festészeknek ama viszályát értjük, melynek polémiai jelleme az időben nem igen lehetett, de melynek létezéséről a képeik közt mind tárgyra, mind színezetre, mind rajzra nézve szembeszökő eltérés eléggé tanúskodik. Hihető, hogy Carlo Dolce, Ribera, Caravag­gio, Murillo rovására épen úgy lerántották kortársaik az őket minden tekintetben megelőző nagymestereket, mint a tizenkilenczedik század fiai, mi lerántjuk a múltnak zenészeit, mert kü­­lönben e festők nem maradtak volna meg modoruknál, s nem futották volna be pályáj­ukat oly fényesen. De meddig tartott az elferdült íz­lés ez uralkodása ? mig független itéletü ember elég nem akadt, kik visszaterelvén a közvéle­ményt a szépészet valódi álláspontjára, kinyilat­koztatták átalános helyeslése között a világnak, hogy bár amazoknak igen sok s igen nagy ér­demeik vannak, a festészet koronája mégis az isteni Rafaelé. S a természet különös játékaként, Urbinó e gyermekének géniusban, fenségben egyenlő testvérével adományozta meg a zenészetet, éle­tét s külviszonyait is amazéra szabván : a nagy M­o z a r­t-tal. A kétszázharminczhat év, mely egyiknek születését a másiknak halálától elvá­lasztja, közös szellemüknek csak nyilvánulá­­si eszközét változtatta meg; egyebekben elé­­vülhetlen tulajdonaik ugyanazok maradtak, mint a pataknak vize, mely egyszerre eltűnik a föld alatt, s messzebb újra vígan előtör. Az a meleg­ség ömlik el a „Varázs-síp“ írójának minden szerzeményén, azzal a szelíd jósággal van el­töltve minden ütenye, annak a gazdag képzelet­nek bélyegét hordja nála minden dallam, me­lyet a leirhatlan bájú Madonnákon, a Loggiák ezer szövevényében, s a Stanzák frescói­ban bá­mulhatunk. Mindkettőjük előtt ismeretlenek vol­tak a kivitelnek nehézségei; lángeszük öntuda­tában dolgoztak, s mégis igénytelenül. Bennük a pogány élet-szeretet a keresztyén földön túli vágyakodással, a valónak élvezete az eszményi utáni csengéssel egyesült; általuk kifejezését nyerte az emberiség azon büszke öntudata, hogy joga van a boldogsághoz e világban. De e párhuzam itt még nem végződik; még azt is meg kell jegyeznünk, a mi hasonlatosság nagy művésztársaik között létezik. Tanáraikul P­e­r­u­g­i­n­o-t s H­a­y­d­n-t ismerjük, s lehet-e az ihlettségnek különböző nemét fedezni föl munkáikban ? Leonardo da Vinci s Haendel voltak reájuk legtöbb befolyás­sal, s e két művész modora magasztos egyszerű­ségében ugyanaz; ugyanaz Donatello é­s G­­­u­c­k­é, a görög szobrászat­i dráma ez újjá­teremtője. Vagy végül egy általános össze­vetést eszközölvén, állíthatjuk, hogy a festészet aranykora a tizennyolc­adik század zenéjében ismétlődött , hogy ez ismétlődés e művészetnek is aranykorát idézte elő. Ily meggyőződésre nemcsak a hasonlatosság­nál fogva juthatni; szépészetileg bebizonyíthat­nánk, miszerint azon tulajdonok, melyek egy műre nézve a legfontosabbak, oly tökélylyel je­lentkeznek a fent előszámolt zenészek munkái­ban, minőnél többel azóta nem jelentkeztek. S a szépészeten kívül mellettünk szólna maga a zene is, melynek sarktörvényeit csak ekkor tar­tották igazán szem előtt. Mindezekről azonban másként ítél a közvéle­mény most, midőn mint mondottuk, a múlt szá­zad megértéséhez érzéke hiányzik. A franczia első forradalom kiütésekor vesztette el azt, az „Isten kegyelméből“ királyságokhoz való hitével együtt. Veszteségének kipótlására új oltárokat emelt, s a classicus-nak fogalmával szemben egy­enj­ogúlag felállította a romantikusé­t,mint a conservativuséval szemben a revolutionáriusét. A nagy mérvet öltött mozgalomban majd Kár­páté, majd magasztalóként szerepelt, s hogy töb­bé önmagával ellentétbe ne jöjjön, a művészet­ben mindent jogosnak nyilvánított. Azok pedig, kik e keletkező vallásnak apos­tolai lettek, magukra nem várattak­ sokáig. A nagy emberek egész raja által látjuk ellepve a művészetek minden ágát s az irodalmakat; mű­veik az üveg­ház buja növényzeteként tárulnak elénk, s e virágok s teremtőik egyaránt tárgyai a legbuzgóbb imádásnak. De különösen van egy név a többiek közt, melynek fénye bajtársaiét elhomályosítja, mely e század legnépszerűbbjei közé tartozik, kihat­ván működési körén kívül, s ez a név B­e­e t­h­o­­­ven-é. Midőn tehát legközelebb föladatunk lesz róla megemlékezni, elhagyván a zenész elvont álláspontját, a tizenkilenczedik századét fogla­­landjuk el. A Mozarts Rafael Olympusát el fog­ja elölünk födni az ágyu­füst s a mozdonyok gőze: a hivatást nem, csak az akaratot fogjuk el­ismerni a Schoppenhauer­ ral, s a művészet­ben nem a tökélyt, de egy eszmének kifejezését fogjuk keresni. így átalakulva közeledünk Beethove­n­ hez; el­feledjük az aranykort és drága chiméráit: a valóság vezet útmutatóként s a­hová tartunk, az a zene M­ied­e­l-Angeló­jának műhelye. I f j. B e r t h a S á n d o r. A conferentia kérdéséről diplomatiai tudósítónktól a következő tu­dósítást veszszük : Pest, nov. 30. — 1— Midőn tegnapelőtt e helyütt kifejtem abbeli aggodalmamat, hogy a Bismarck gr. által javasolt conferentia, mely az orosz confliktust kiegyenlítse,csak les találna lenni, melyet jóbará­taink Bismarck és Gorcsakoff hánynak, ekkor még őszintén bevallva, féltem, hogy kell még in­tés, mely óvja az európai diplomatiát e hálótól. Annál nagyobb megelégedéssel konstatálhatom ma, hogy a­mennyire legalább eddigelé áll a do­log, az érdekelt kabinetek nem mellőzik a kellő óvatosságot. Csak az első meglepetésnek kell tu­lajdonítani,ha Londonban kezdetben úgy viselték magukat, mintha mindkét kézzel nyúlnának a bismarcki javaslat után. Utólag azonban mégis meggondolták e dolgot, de körülbelül ugyanazon tekintetek, a­melyeket e lapok is említettek, ha­tározhatták Angliát arra, hogy ne rohanjon va­kon a lesbe. Az ottani államférfiak talán meg­gondolták,hogy a conferentia csak akkor tekint­hető becsületes és tisztességes expediensnek, ha nem szolgál arra, hogy Oroszország makacsságát megerősítse, és egyoldalúan kinyilatkoztatott­­ akaratát ratifikálja. Ha a hatalmak Oroszország­gal a zöld asztal mellé ülnek, így csak a párisi bé­ke alapján követelheti a meghallgattatás jogát. Ekkor azonban e jogczímnek teljesen­­ épen meg kell óvatnia. A Dorcsakoff-féle körjegyzék egye­nes vétkes sértése a párisi szerződésnek, oly sér­tése, mely nem hajtatott ugyan végre, hisz külön­ben már rég kitört volna a háború, azonban oly súlyos körülményekkel kapcsolatban intéz­­tetett, hogy a védhatalmaknak igaz oktuk volna kardot húzni. Képtelenség, ma eltépni oly szer­ződést, melyre holnap ismét hivatkozunk. Ha Oroszország méltányosabb szerződési jogokat igényel, s e czélból a szerződő hatalmasságok­hoz folyamodik, úgy szerződési kötelezettségeit is teljesítenie kell, és mindenekelőtt tehát a szer­ződést sértetlenül jogérvényesnek elismernie. Vagy egyiket vagy másikat; vagy a szerződés elismerése és conferenczia, vagy szerződés­szegés és háború. A „szerződési hűség“ természetesen csak blasfemia a XIV. czikk ilye­tén brutális felmondása mellett. E felmondás­nak kell mindenekelőtt elenyészni, mielőtt Orosz­országgal egyáltal­ában magyarázatokba bocsát­­koznak.Hogy is értekezzenek egy hatalommal ak­kor, midőn látják, hogy ez mily czinikus módon bánik el a nemzetközi határozatokkal? Oroszor­szág soha sem fogja eltörölni ama benyomást, me­lyet mostani szerződésszegő eljárása előidézett. Az egyetlen, mit neki engedményezni lehet, az, hogy némileg szemet hunynak, ha maga nem be­szél többet eme tempóiról. Meg lesz kímérve ezál­tal a visszavonás közvetlen kinyilatkoztatásától, de tényleg még is csak visszavonás, ha késznek nyilatkozik, hogy a conferencziához minden elő­feltétel nélkül küldi követeit. S Anglia úgy is szabta feltételeit. Meg akarjuk hall­gatni panaszaid s óhajaidat. — Ezt mondja Oroszországnak — de mi olyannal nem ülünk egy asztalhoz, ki az asztal végén készen tartja a dorongot, melylyel a legközelebbi alkalommal, mihelyt ez vagy amaz nem tetszik neki, agyon­üsse az egész társaságot. Nem ülünk oly asztal­hoz, melyre te eltépett abroszt akarsz teríteni. Neked ki kell nyilatkoztatnod, hogy az abrosz ép.“ És úgy látszik, Oroszország — a­mint hírlik — kész e nyilat­kozatot tenni. Minden tartalék s előfelté­tel nélkül akarja elfogadni a conferencziát, s ez­zel tényleg a szerződés alapjára állni. Ha ez csakugyan így van, akkor a conferenczia léte­­sülése várható. Hozzá­tehetem ehhez, hogy e felfogást gr. Bismarck, s a florenczi kabinet is helyesli és közös kormányunknak, ha csak azon erejét elveszíteni nem akarja, mely épen a londoni és florenczi kabinetekkel való egyértel­műségben rejlik, mondom,a közös kormányunk­nak nem szabad késedelmeskednie abban, hogy Angol-és Poroszországtól egyértelmű­­leg ajánlott gondolathoz csatlakozzék. Nincs okunk azt kétségbe vonni, hogy ezt immár való­ban meg is tette, s egy helybeli lapnak azon sürgönye, mely Beust grófnak azon állítólagos szándékáról érte­sít, hogy ő a conferentia­ tervét meg­hiúsítani akarja, nem egyéb, mint tendentiosus magyarázata Beust gróf azon fáradozásainak, melyek által elhárítani igyekezett azt, hogy a conferentia c­sak szeget képezzen a párisi béke kopor­sójához. Habár a kérdés jelen stádiuma kétségkívül kedvezőbb, még sincsenek ez által minden ne­hézségek megoldva. Mindenekelőtt azon kell­­ lenni, hogy a porta, mely első pillanatban min­den conferentia ellen óvást jelentett ki, a tervnek megnyeressék. Ha ez valakinek sikerülhet, úgy bizonyára csak a bécsi és londoni kabineteknek. A porta minden bizony­nyal hajlandó lesz meg­jelenni, ha mi azt tanácsoljuk neki, hogy bízvást részt vegyen a londoni diplomatiai tárgyalásokon. De mindkét hatalmasság csak úgy lesz képes Törökországnak e tanácsot adni, ha részükről azon biztosítást megszerezték, hogy Törökor­szág jogosult érdekeiben, jó uton szerzett igé­nyeiben nem fog megrövidíttetni. Mindkét ha­talomnak jó korán kellene tehát a fölött egyet­értésre jutni, hogy mily esetleges concessiókat tehetne Törökország, s ennek fejében mily ellenszolgáltatásokat kellene nyernie. Mind­két hatalomra nézve ez nem pusztán a lelkiis­meret, hanem az önérdek dolga is. Hacsak egy hajszálnyi bán­talma lesz a kelet­nek, Londonban, Bécsben s Pesten érezni kell annak fájdalmát. Ezen solidaritásban fekszik a keleti kérdés jelentősége ; kell tehát, hogy a ka­­binetek magatartása is megfeleljen ennek. Oroszország visszavonulás­ban van. Hadd térjen tehát egész nyuga­lommal vissza főhadiszállásába. — Verjünk hi­dat számára, mely őt a biztos révbe visszavezeti, de törjük azt le utána, s ne tegyük lehetővé, hogy új kirohanást tegyen, s a világban félelmet és zavart terjeszszen. Ez legyen most a nyugati kabinetek politikája, kiknek sorában Franczia­­országot, a regenerált Francziaországot, mielőbb óhajtanék illő helyen láthatni. Pest, november 30. (A magyar delegátió hadügyi bi­zottsága) nov. 30 -án tartott ülésében elnök­e. Wenkheim Béla jelenté, hogy a közös külügy­miniszternek az albizottság kívánságát előadta, minek folytán a külpolitikát illető felvilágosítá­sok megadása végett a közös kül- és hadügymi­niszterek, és a magy. kir. miniszterelnök az al­bizottság decz. 2-kán tartandó ülésében meg fog jelenni. Ezután folytattatott a múlt delegáció által ho­zott határozatok és a közös hadügyminiszternek ezekre adott válasza feletti tárgyalás. Az ezekre hozott fontosabb határozatok kö­vetkezők : A 109. czikkre nézve, hogy t. i. a közös had­ügyminisztérium alatt álló összes ingóvagyon felszerelési és fegyverzeti szerekről egy tökéle­tes leltár készíttessék, mely határozatnak e had­ügyminiszter az 1869. végével létezett állapot szerint megfelelt. Jövőben is leltárak készítése elhatároztatott. Ez alkalommal indítványoztatott, hogy ezen leltáraknak a valóságos állapottal való összehar­sonlítása végett egy bizottság küldessék ki.­­ Az albizottság ezen indítványt annak idején figyelembe fogja venni. Továbbá a hadügyminiszter fel fog szólíttatni, hogy a felszerelési tárgyak, fegyverzeti szerek stb. jelen állapotáról az albizottságnak jelentést tegyen. A ludoviceumi alapra vonatko­zólag az albizottság, mely ez alapnak és a ludo­viceumi épületnek eredeti rendeltetésének meg­felelő alkalmazását erélyesen sürgeti, fel fogja szólítani a közös hadügyminisztert és a magyar honvédelmi minisztert az alap­­ épület átadása iránt folyó tárgyalások jelen stádiumának elő­adására, hogy az átadást gátló körülmények el­hárításáról gondoskodjék, s a ludoviceumi in-

Next