Pesti Napló, 1871. július (22. évfolyam, 149-174. szám)

1871-07-01 / 149. szám

149 szám. Szombat, julius­­ 1871. 22. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Ferencziek-tere 7. szám földszint . A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­ hivatalhoz Intézendők. Kiadó-hivatal: REGGELI-^ilS&IDÁS Előfizetési föltételek: Vidékre, postán, vagy * helyben, házhoz hordva: Egész évre ... 22 frt. ► Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 5 . 50 kr. Két hóra .... 3 „ 70 kr­ Egy hóra ... 1 „ 85 kr Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilttér: 5 hasábos petitsor 25 ujkr. Előfizetési felhívás „Pim IPLba. A folyó Junius hó végével az első félév le­telvén, kérjük azon t. előfizetőinket, kiknek megrendelése lejár, annak mielőbbi megújí­tására. Előfizetési árak : Egész évre 1871. jul. 1—1872. jun. vég. 22 ft. Fél évre 1871. jul. 1— decz. vég. lift. Negyed évre 1871. jul. 1.—sept.vég. 5 ft 50 kr. Jul. 1-jével belépő uj előfizetőinknek a lapunkban most közölt regény megjelent részeit kívánatra díjtalanul megküldjük. Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. " Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó­hiva­tala“ czim alatt az „Athenaeum“-hoz, Pest, ferencziek­ tere,7. sz. alá küldendők. Pest, június 30. Ismét Zsedényi úr dicsőségét kell zengnünk. Mint a magyar delegátió kül­ügyi vitájának első napján, úgy a máso­dikon is az ő fellépése vonja magára a közfigyelmet, és pedig olykép, hogy na­­gyobbára igazat kell neki adnunk. Első észrevételei a római ügyre vonat­koztak , s ez észrevételek azonnal megszó­laltatták Haynald érseket, ki első napon szok­ás hallgatással nézte, a mint a viták dagadó hullámai sz. Péter hajója körül is felcsapongnak. A második napon a ka­­tholikus érsek már nem tűrheté a luthe­ránus egyházgondnok felszólalását, s ha­bár külön is kinyilatkoztatá, hogy nem mint érsek s kizárólag mint delegátus akar szólani, ezzel sem lehetett elhallgat­tatnia némi gúny­or Os megjegyzéseket. A római ügyben Zsedényi tulajdonké­pen nem támadott, hanem csak bizonyos eszmetisztázást akart előidézni. A külön római követség fennállását nem roszalta, de miután e követség csakis egyházi vi­szonyokra vonatkozik, e viszonyok pedig nem közösek, Zsedényi azt kérdezi, hogy a követ eljárásáért tulajdonképen ki fe­lelős? Nézzük kissé tüzetesebben ezt a kér­dést. Mi minket illet, meg vagyunk győ­ződve , hogy ha összes követségeinket megszüntetnők, ezzel viszonylataink a külfölddel nem lennének roszabbak. A je­len közlekedési forgalom mellett a kül­ügyi hivatalok bízvást közvetlenül érint­kezhetnének egymással, s ha némely ese­tekben mégis személyi megbízottra szük­ség lenne, azt rendkívüli küldöttek által lehetne elintézni, a­kiket a mostani követ­ségek sem tesznek feleslegessé. De mind­ennek daczára senkinek sem fog eszébe jutni követségeinket megszüntetni, s ha ilyesmi valaha talán történnék, a kezde­ményezést — ha t. i. akkor is a jelen ha­talmi állásnak fognánk örvendeni — nem Ausztria-Magyarország fogja tenni. A római követséget is fentartjuk tehát azért, mert a többi európai állam ugyan­ezt teszi, mert a megszüntetés megkezdé­se részünkről, mind a római szék, mind talán Olaszország irányában is, oly de­­monstratiónak vétetnék, melyre semmi szükség, s a­mely által okozott zavar bi­zonyára tetemesen túlhaladná azt a pénz­beli hasznot, melyet a követség megszün­tetése eredményezhetne. E sorokból bizonyára senki sem fogja azt kiolvasni, hogy a római követséget mi reális szükségletnek is tartjuk. De fentartandónak véljük opportunitásból, femn azért, mert az elismerése a pápa souverainitásnak, mit az ultramontánok tagadnak, mit mindazok igaznak valla­nak, kik ilyesmihez nem tartják szüksé­gesnek a világi hatalom ama mértékét, melyet a pápa reclamál. Ha már most a kérdés másik részét te­kintjük, t. i. azt, hogy a római követ el­járásáért ki felelős, látni fogjuk, hogy e kérdés, a­mint azt Zsedényi felálíítá, csak első pillanatra lehet meglepő. Vol­­taképen ez a kérdés már rég megoldatott. A római nagykövetséget eddig csakis a pápának, mint egyházfőnek, s nem mint világi uralkodónak állása indokol­­ható. Ha ez utóbbi tekintet lenne mérv­adó, bizonyára alig tarthattunk volna ott mást, mint egyszerű ügy­vivőt, s miután a római állammal sem valami nagy ke­reskedelmi , sem más összeköttetésünk nincs, tán beérhettük volna azzal is, hogy monarchiánk érdekeit itt valamely barát­ságos hatalom ügyvivője képviselje, mint az egyebütt is történik. De megoldatott e kérdés más tekintet­ben is. Monarchiánk a külfölddel a kül­ügyi hivatal által érintkezik, s a magyar kormánynak is ez mintegy a posta­hiva­­tala. A külügyminisztériumnak ily ese­tekben semmi más hivatása nincs, mint­­hogy a magyar kormány óhajtásait, né­zeteit egyszerűen kifejezze. S nem hisz­­szük, hogy ez eddig is akár a legcseké­lyebb részben másként történt volna. Ha jól tudjuk, ugyan igy ’intéztettek el az egyházi ügyek is. Ez üg­yeknek van­nak oly részleteik, melyek az összes mo­narchiát illetik, s ismét olyanok, melyek külön érdeklik Ausztriát s kiülön Magyar­­országot. Az előbbeniekben, mint minden közös ügyben, a külügyminis­ztérium csak a két orsz. kormány megegyezésével in­tézkedhetik ; az utóbbiakban ellenben az intézkedést nem is ő teszi, han­em csak közvetíti az illető orsz. kormány trsztézke­­dését, így például az osztrák intercom­­fessionális törvények szentesítéséért az osztrák kormány állt első­sorban a curiá­­val való polémia terén, s ha például Je­­kelfalussy püspök ellen teendő intézke­désekért a curiának valami reclamálni va­lója lenne, ezért a magyar kormány fog­ná vele tudatni replicáit. Hanem — közbevetőleg mondva — ehhez természe­tesen mindenekelőtt az volna szükséges, hogy az utóbb említett esetben intézke­dés csakugyan történnék. Mint ebből látjuk, az a kérdés, melyet Zsedényi feltett,tulajdonképen régen meg van oldva. A működési kör s ehhez ké­pest a felelősség mértéke pontosan meg van határozva, s mindenki, igen termé­szetesen, felelős azért, a­mit tesz. A kezelési gépezet kissé komplicált, de ez az állam­alakulás természetéből foly. A külügymi­niszter állása továbbá még komplicáltabb, mert neki egyet kell érteni majd azzal, a­mit az osztrák, majd azzal, a­mit a ma­gyar kormány tesz; de ez helyzetéből foly, miután Ausztria-Magyarországban, mint már múltkor is megjegyeztük, a kül­ügyminiszternek egyáltalán alig lehet bi­zonyos önálló felfogást s irányt követnie; alkotmányszabta kötelessége lévén, hogy a két parlament, illetőleg a két orsz. kor­mány megegyezésétől tegye függővé ösz­­szes eljárását. Különben reméljük, hogy Zsedényi fel­szólalása nem marad egészen terméketlen. Mint kifejtők, nincs semmi kifogásunk az eddigi rendszer ellen, de ha ez megvál­toztatnék, a dolgot ott kellene kezdeni, hogy a curia nemcsak Bécsben az osztrák császárnál, hanem Budán a magyar ki­rálynál is hitelesítsen külön követet. — ez ügynek azonban oly sok oldala van, hogy rögtön alig tudnák eldönteni, várjon kivánjunk-e ilyesmit, vagy ne? Miután a római kérdésről szólunk, még egy pontot akarunk megérinteni. A na­pokban több lap komolyan ajánlá, hogy a római követségre már most egyházi személy neveztessék ki, s több bécsi lap erre Haynald érseket emlegeti. Mi nagy elismeréssel viseltetünk Haynald diplo­­matiai tehetsége iránt, de azt tartjuk, hogy nem lehet szerencsétlenebb gondo­lat, mint ajánlani azt, hogy a római kö­vetségre egyházi személy neveztessék ki. Csak egy szempontot akarunk felhozni. Az illető pap vagy ultramontán lenne, vagy nem. Ha ultramontán, úgy nem adhatna kifejezést oly utasításoknak — s ezek pedig elég nagy számmal fordul­hatnak elő, — melyekben a monarchia igazai, érdekei védetnek az ultramonta­­nismus ellen; ha pedig nem ultramontán, alkalmasint csakhamar kiátkozzák a Vati­kánból s a pápa még audientiára sem bo­­csátaná. A dolog oly absurd, hogy alig kell róla bővebben szólanunk. A másik ügy, melyben a delegatió szer­dai ülésében Zsedényi szerepelt, a Lloyd­­ügy, s miután a delegatió e tekintetben­­ ugyanazon álláspontot foglalta el, melyet­­­ e tárgyról vi sorainkban mi ajánlottunk, c­sakis Megelégedésünket fejezhetjük ki. Eg­­y kérdést azonban mégis akarunk ten­ni. Várjon kibírhatta rá Szlávy mi­ A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A magyar műtörténelem ügyében. „Magyarország nem tud felmutatni művésze­ket,d­e mondást nem egyszer hallottuk és olvas­hattuk idegenektől, s ha még csak ez egyszerű állításnál maradnának meg : ez még hagyján volna, de a külföld nem egyszer vágta már ar­­czunkba efféle gúnyos megjegyzéseit is, hogy mi e téren sem tettünk semmit, hogy rólunk e­gészben sem talál adatot,­­ még az oly művé­­szek is, a­kik — mint Kupeczky, Oeser, Má­­ny°k Markó Károly, Zichy Mihály stb. — eset­­e^, ia15'.vikban születtek, nem számíthatók a mi embereink^g^ m;ut^n az által hogy külföl­dön szereztek meg művezetőket, s a külföld az otta e­l­evei vesztették nemzeti jellegöket. ■ x ^i_ Válluk1 fSy^szben igazak, a mennyiben 111 h o n eddigelé ]óban kevés müvészütik ve ’ mit,mn... va­ljuk be csak őszintén és hi­­mezés neku az igazat _ mese­s gazdagságu főuraink es főpapjaink nem ,okat gondolkodtak a felett, hogy magyar tehetséget pártfogolja­nak és hogy a kezökben levő anyagi e­szkö­­zökkel ösztönt nyújtsanak egy magyar müs iskola, vagy legalább egy életerős, munkára képes magyar művészi egylet megadására Pedig a művészet éltető levegője a nagymérvű anyagi pártfogolás, s ha ezt nem adjuk meg művelőinek , akkor csak tengődnie lehet, de vi­rágzó életet folytatnia nem. . Azonban ez el nem tagadható szomorú jelen­­ség d­aczára sem adhatunk annyiban igazat a fentebbi ítéletnek, a­mennyiben valóban voltak és vannak kitűnő egyéneink a képzőművésze­tek minden ágában, csak hogy — és itt megint csak reánk súlyosult a hanyagság vádja,ezeket az idegen búvárlók nem képesek felfedezni, mert míg a csehek, morvák, lengyelek, horvátok — nem is említve a németet, francziát, olaszt és angolt — több rendbeli terjedelmes munkákban tárgyalják művészeik életét és munkásságát, addig nálunk úgy szólva kísérlet sem­ volt még téve e téren. Folyóirataink, mint a „Tudomá­nyos Gyűjtemény“, „Athenaeum“, Budapesti Szemle“ és Maszák Hugó képzőművészeti lap­ja, hoztak koronként egyes elszigetelt közlemé­nyeket, Ormós Zsigmond pedig önállóan is megkezdte a magyar festészet méltánylását, de e kísérletek daczára is a saját képenn magyar műtörténelemről szó sem lehet, sőt erre tán a jövőben sem akar gondolni senki. Kupeczkyről, Oeserről, Markóról a külföldön egész irodalom keletkezett, míg nálunk alig van egy pár sovány czikkecske róluk valamelyik napi vagy hetila­punk egyik szögletében. S ilyenformán vagyunk a jelenleg külföldön élő Zichy­vel, Munkácsy­­val, Madarász Viktorral is,a­kiknek a­ haza hatá­rain kívül való működését mi nem kísérjük figyelemmel, s ha majd valaha meg lesz írva a mi művészetünk története is , kényszerülve le­szünk minden legkisebb adatot külföldi forrá­sokból összeböngészni. Hisz például Dürer Albert magyar eredetére nézve nem hiszem, hogy valaki két sornyi eredeti forrást képes volna fölmutatni. A­mit róla, továb­­­­bá atyjáról és nagy atyjáról — a­kik műötvösök voltak Békés vármegyében — tudunk, azt a leg­utolsó betűig külföldi munkákból kellett össze­szednünk. Ki működött aztán Heltai Gáspár ko­lozsvári nyomdájában (1550—1575.) mint fa­­metsző és kidolgozott ez irányban nálunk a XVII., XVIII-dik századon keresztül egészen napjainkig? mindennek nyoma sincs. Vélte továbbá festő oly műveit és gazdag főur udva­rában, mind a XVI-ik században az olasz képzettségű Nádasdi Tamás nádor volt; élt-e a tudomány- és irodalompártoló Bethlen Gábor ször­nyezetében a képzőművészet valame­lyik ágá£aő művelője, vájjon oly egyén, mint Hirschvon­ Ágoston, a­ki a XVI. századi folytán Bécsben élt,i­e több magyar főurat, egyebek közt Perén­ Pétert, több magyar tájképet, mint Murányi várát stb. lefestette vagy rézbe­metszette, járt- e hazánkban is, továbbá föl tud­juk-e mutatni csak puszta, névsorát is azon ma­gyar születésű festőknek, réz- és fametszetnek, a­kik a közelebbi két században éltek ?.... Mindez oly kérdés, mely­re nemzetünk mnal­ dicsőségén örömmel meren­gő, de jövőre aggódva néző lelkünknek tagadó­­lag kell viaszolni, mert nincs forrás, amiből meríthetnénk Hisz még csak annyit sem tudtunk ez ideig megtenni, hogy a több mint másfél szá­zad óta fennálló bécsi képzőművészeti akadémia magyar növendékeinek névsorát fölmutathat­nék. Pedig Bécs csakugyan nincs tőlünk sem földiratilag, sem állami tekintetben nagyon mesz­­sze. Arra nézve vannak elég pontos adataink, hogy Anglia, Holland, Lengyel- és Németország egyetemei hány magyar ember és ki tanult szá­zadok hosszú folyamán át hittant vagy termé­szettudományt, de arra nincs semmi útmutatónk, hogy e közeli intézet mesterei kiket kezdtek be­avat­ni hazánkból a művészet titkaiba, noha e kimutatást nemcsak jogunk, de kötelességünk is volna megszerezni, miután az absolut kormány 1867-ig, tehát hosszú másfél századon át, a mi pénzünket is belefektette ez akadémiába. Ez kétségtelenül visszás helyzet, de a hiba egyenesen bennünk, talán nemzeti jellemünkben van. Külföldön egy Vasary, Fuessly, Bartschi stb., tehát művészek dolgozták fel pályatársaik éle­tét, de nálunk e részben senki sem tett, mond­hatni egy tollvonást sem. Viszonyainknál fogva művészeinknek mentségéül szolgálhat talán a gyarló pártfogolás, melyben úgy az ily tárgyú kiadványok, mint maguk a műtermékek része­sülnek, azonban ott vannak műismerőink, egy gr. Waldstein, Pulszky, Henszlmann, Ráth György stb., a­kik legméltóbban kezdeményez­­hetnének­ ily művet.„Gyűjthet ugyan a dilettáns is adatokat, de kellő műismeret nélkül az ily dolgozatoknál sem méltánylásról, sem bírálati összeállításról szó sem lehet, miután műszlés és a szakirodalom kellő ismerete a legelső és mel­lőzhetetlen feltétel egy műtörténésznél. De nálunk efféle dologgal senki sem törő­dik. Ifjabb időben, ha lassacskán is, sza­porodik szoborműveink száma; nagy embe­reinknek, elesett honvédeinknek emlékszob­rait az ország minden részén állítgatják fel, a képes­lapok igen gyakran hoznak e tárgyú képeket, de ha egy idegen — a­ki a napi köz­leményeket nem kísérheti figyelemmel — az után tudakozódnék, hogy vájjon van e Magyar­­országon emlékoszlop ezredéves történelme vér­tanúinak vagy polgári nagyságainak emlékeze­tére : a meglévő kevésnek sem tudnók előmu­­tatni jegyzékét. Van Ferenczünk, Izsónk, En­­gelünk, de műveik iránt vajmi kevés méltány­­latot mutatunk; vannak emlékszobraink Pesten, Balaton-Füreden, Kecskeméten, Kis-Körösön, Szathmár-Németiben, Debreczenben, Sümegen, Kolozsvárit stb. *), de hogy mégis hol mi van ? *) Itt eszembe jut államférfiaink, költőink, íróink síremlékének ügye is. Olaszországban csak az én tud­tomra is jelent meg már a XVI-dik században (ha jól emlékezem: 1575-ben) oly munka, mely a világ nagy embereinek — köztük a magyar Janus Panno­ni­usnak is — közölte nemcsak sírfeliratát, hanem emlékeik metszvényét is s azóta a külföld irodalma egész tömeg efféle munkát termelt, mig nálunk Bő­ Péter „Hungarus Tymbaules“ (1764—1766.) cz. két vékony füzetkére terjedő ily nemű munk­ás-­ vál tán nyoma sincs ez irodalmi ágnak. Zrin­tést a XVII-dik század mint a keresztyénné ünnepelte, mi pedig egyik legnagyobb kr­teljük benne, de sírjára ma senki nem ! azt csak akkor tudhatjuk meg, ha napilapjaink ujdonsági rovatát 15—20 év­folyamáról átbe­tűzzük. Már pedig ha ily munkától magunk is visszaborzadunk, még kevésbé kívánhatjuk meg ezt a külföldtől. Saját ügyeinknek i­a ezen elhanyagolása az oka annak, hogy a nyugateurópai irodalmak oly munkái is, mint például Nagler „Neues allge­meines Künstler-Lexicon“ (München, 1835— 1852. XXII. erős kötet), továbbá Müller „Die Künstler aller Zeiten und Völker“ (Stuttgart 1857—1869. 4 nagy kötet) és ennek most uj kiadása Ferenczyröl holmi apróságokat hogy nekünk nincs olyan irodalmunk, mint német vagy franczia nemzetnek ; nincs Iv seünk, sőt még olyan temetőket sem , mint a minők Bécsben vannak,de a k is szentnek, sőt a legszentebbnek végre a kerepesi temető Peste Batthyány Lajos, Egressy, egész sora pihen, oly helyű lehetünk, de ha egyszer utód emlékezetében nyugvók nagysága­­ez vagy ama­drá egykoruak kép­is megemlék' még ha ne' levő na radni nap­i­nisztert, hogy ezen egyenest alkotmány­­ellenes kísérletre kedvet érezett, s ha mégis jóhiszemüleg cselekedett, várjon ki hitette el vele, hogy alkotmányosan jár el ? Róma, junius 25. (Saját levelezőnktől.) (Franchi küldetése. — A király érkezése. — Szem­le. — Gadda s a nemzetőrség. — Al pápa ajándéka.) Mgr. Franchi tehát véglegesen visszahivatik Konstantinápolyból; küldetése, melytől IX. Pius annyit várt, tökéletesen meghiúsult. Olaszország befolyása a portánál ez által legkevésbé sem károsodott meg, s az örmények függetlensége sértetlen maradt. Mgr. Franchi, mint a római curia ármányai­ban felette járatos, azzal volt megbízva, hogy a szultán minisztereivel elhitesse, mikép Törökor­szágra véghetetlen előnyös és tisztességes, ha a sz.-székkel közvetlen és folytonos érintkezésbe lép. Ezt leghatályosabban concordatum útján véli elérhetőnek, mely a két, egymással engesz­­telhetlen ellentétben álló vallásfelekezet autocra­­tái közt politikai és vallási frigyet alkotna. Az örmények ellenszegülése az új római bulla ellen, szolgáltatott erre okot. A porta elvben ráállt a javaslatra, de kérlelhetetlenül megtagadott min­den eszközt és segélyt, melylyel az örmények erőszakosan kényszeríttetnének a bulla Rever­­surus és Hassan patricha elfogadására, daczára annak, hogy Franchi e pontnak minden egyéb pápai feltételt és praerogativát feláldozni kész­nek nyilatkozott. Másrészt Oroszország egész erélylylyel lépett fel a portánál az örmények jogai mellett, s a porta még fris emlékezetében a ma­gyarzás­­nak, melyet diplomatáinak, Rustem és Photia­­desnek az állambibornokok részéről tűrni kel­lett, finom, valódi török ravaszsággal fizette a mgri és társai túlzott udvariasságát, midőn meg­értették velük, hogy igen jól tudják, miszerint mindhárom a nép legaljából eredt. A pápa e közben sürgetőleg meghagyta, hogy végre végleges elhatározásra kerüljön az ügy, mire mgr. Franchi, a curia utólagos jóvá­hagyásával elfogadott s aláirt egy concordatu­­mot, mely az örmény püspököknek, valamint az egyházaknak és koronáknak a konstantinápo­lyi patriarchátustól való függetlenségét sti­­pulálja. Midőn­ e szerződés Rómába érkezett, a curia s a propaganda legfelsőbb kárhoz­tatásával találko­zott. Mgr. Franchinak nagyon rosz néven ve­szik, hogy oly okmányt irt alá, melyben a szul­tán az örmények urának s utóbbiak az ő alatt­valóinak neveztetnek. Bernabo bibornok azt irta neki, hogy a sz.­­szék soha legmagasabb tekintélyével szentesíte­ni nem fogja, sem abba soha bele nem nyugod­­hatik , hogy a katholikusok egy része bálvány­imádók uralma alatt álljon. A sz. atya a történteket a legnagyobb mér­tékben fájlalja, és mindenképen utat-módot akar találni, hogy­ a szerződés illető helyei hason­ló esetekben alkalmaztatni szokott egyházjogi ki­tételek által helyettesíttessenek. Mily kísérleteket tett eziránt gr. Franchi Konstantinápolyban, nem tudom; de annyi tény, hogy Bernabo utóbb azt írta neki,"hogy a kérdé­ses szavak, a latin fordításban, mely egyedül fog közzététetni, kellő módon megváltoztassanak. Végre azonban, úgy látszik, azzal sem érték be , és mgr. Franchi,ki engedélyt kért, két barát­jával, Konstantinápolyból Rómába zarándokol­hatni, válaszul azon meghagyást nyerte, hogy azonnal, végleg induljon vissza Rómába. A ki­rály nem sokára itt lesz. Lajatico őrgróf, első kamarása, külön vonaton már ide érkezett, és nagyszámú lovat, hintót, és udv.­szolgát hozott ide magával. A­ hadiszemle, melyet a király az itteni hely­­őrcsapatok felett tartani szándékozik, s a mely­ben a nemzetőrség is részt veend, nem a Farne­­sina melléki Ponte Mailen, hanem a Tibet bal­partján elterülő Aqua acetosá­n tartotik. Gadda miniszter, a római syndicushoz levelet intézett, melyben örömét fejezi ki a nemzetőrség magatartása felett a pápai jubileum alkalmával, és kéri őt, tolmácsolná a nemzetőrség parancs­nokainál a kormány köszönetét s elismerését a magatartás felett, melylyel menten minden szen­vedélyes izgalomtól a rend őreinek, és legjobb biztosítékának bizonyultak. A pápa ismét kedveskedni akart a jezsuiták­nak, és főtemplomuk (san Igna di Loyola) szá­mára értékes, hímzett szőnyeget ajándékozott, melyet maga is épen e napokban vett tisztelet­­ajándékul egy külföldi küldöttségtől. Nem hi­szem, hogy az adományozók nagy örömmel hal­lanák, hogy az ajándék, mely még alig került a pápa kezébe, már is gazdát cserélt. Széchen Antal gr. beszéde (a magyar delegatió június 27-diki ülésében.) (Vége.) Azon nézet, hogy a tényleges ellentállás és igy a háború eshetőségét azon időre kellett vol­na kilátásba tenni, midőn netalán Oroszország elvi igényleteit gyakorlatilag létesíteni töreke­­dendik — ezen nézet, véleményem szerint, a leg­­viszásabb eredményekhez vezetett volna. Mert mi lett volna ez más, mint a háború ve­szélye damoklesi kardjának, függőben tartása Európa feje felett. Ezen kérdésnek háború általi elintézése kétségkívül a legkomolyabb­ ellenve­téseket idézte volna elő, de, annak függőben tartása ezen ellenvetéseket fokozott­­mértékben hívja föl, mert ily politika a viszonyok háború szülte ingadozásának minden káros követke­zéseit hívta volna föl, a­nélkül, hogy legalább annak gyors eredményeit biztosíthatta volna. S azért lett e kérdés békés megoldása a lon­doni conferentianák fő feladata« ! Ismerem azon ellenvetést­^nelyet t. barátom is felhozott, hogy a con^rentia^sem tett mást mint azt, hogy (mtszország kistó­tságát registrálta s egymagától értető nemzetközi jognál? papira történt megállapítása által magát’megnyugtatt * melynek annyival kevesebb jelentősége*. v.' miután az illető hatalom részéről az előbbi sí­ződés kötelező ereje egyszerűen tagadtátok én tagadom, hogy azon eseményeket tekin melyek Európában 20 év óta mutatkoztak, az előnyös visszatérésnek tartom a helyes nemzt­közi elvekhez, hogy az európai areopagus , orosz igényleteket registrálta,melyeket visszaúta­sithatott volna, és registrálta, minekelőtte té­nyekké váltak volna,­ míg számos más esetben nem maradt más hátra az európai hatalmak­nak, mint a minden registrálás és nemzetközi szentesítés nélkül bevégzett tények egyszerű el­ismerése. (Helyeslés.)­­ Azon okoskodás, pedig, hogy Poroszország elfogadása sem gyakorlati jelentőséggel nem bírná, tekintve Oroszországnak előbbi eljárá­sát , ezen okoskodás nézetem szerint kelleténél többet bizonyít. Ezen okoskodás nem az általános elvbeli nyi­latkozatra, hanem minden Oroszországgal köten­dő szerződésre lenne alkalmazható, és ép azért, mert a bebizonyítandó tétel határán túlmegy, rám nézve döntő erővel nem bír. Mielőtt a Duna kérdésére mennék át, melyre nézve annyira leszek bátor a t. bizottság figyel­mét igénybe venni, hogy bocsánatot kérek, ha haszadalmasabb lennék (Halljuk, halljuk!), s mennyiben a tények tisztán való kifejtését alkal­masnak, találom, a londoni confferentia eredmé­nyére nézve még egy megjegyzést kívánok eg

Next