Pesti Napló, 1871. július (22. évfolyam, 149-174. szám)
1871-07-01 / 149. szám
149 szám. Szombat, julius 1871. 22. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Ferencziek-tere 7. szám földszint . A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó hivatalhoz Intézendők. Kiadó-hivatal: REGGELI-^ilS&IDÁS Előfizetési föltételek: Vidékre, postán, vagy * helyben, házhoz hordva: Egész évre ... 22 frt. ► Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 5 . 50 kr. Két hóra .... 3 „ 70 kr Egy hóra ... 1 „ 85 kr Hirdetmények dija: 9 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 30 ujkr. Nyilttér: 5 hasábos petitsor 25 ujkr. Előfizetési felhívás „Pim IPLba. A folyó Junius hó végével az első félév letelvén, kérjük azon t. előfizetőinket, kiknek megrendelése lejár, annak mielőbbi megújítására. Előfizetési árak : Egész évre 1871. jul. 1—1872. jun. vég. 22 ft. Fél évre 1871. jul. 1— decz. vég. lift. Negyed évre 1871. jul. 1.—sept.vég. 5 ft 50 kr. Jul. 1-jével belépő uj előfizetőinknek a lapunkban most közölt regény megjelent részeit kívánatra díjtalanul megküldjük. Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. " Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadóhivatala“ czim alatt az „Athenaeum“-hoz, Pest, ferencziek tere,7. sz. alá küldendők. Pest, június 30. Ismét Zsedényi úr dicsőségét kell zengnünk. Mint a magyar delegátió külügyi vitájának első napján, úgy a másodikon is az ő fellépése vonja magára a közfigyelmet, és pedig olykép, hogy nagyobbára igazat kell neki adnunk. Első észrevételei a római ügyre vonatkoztak , s ez észrevételek azonnal megszólaltatták Haynald érseket, ki első napon szokás hallgatással nézte, a mint a viták dagadó hullámai sz. Péter hajója körül is felcsapongnak. A második napon a katholikus érsek már nem tűrheté a lutheránus egyházgondnok felszólalását, s habár külön is kinyilatkoztatá, hogy nem mint érsek s kizárólag mint delegátus akar szólani, ezzel sem lehetett elhallgattatnia némi gúnyor Os megjegyzéseket. A római ügyben Zsedényi tulajdonképen nem támadott, hanem csak bizonyos eszmetisztázást akart előidézni. A külön római követség fennállását nem roszalta, de miután e követség csakis egyházi viszonyokra vonatkozik, e viszonyok pedig nem közösek, Zsedényi azt kérdezi, hogy a követ eljárásáért tulajdonképen ki felelős? Nézzük kissé tüzetesebben ezt a kérdést. Mi minket illet, meg vagyunk győződve , hogy ha összes követségeinket megszüntetnők, ezzel viszonylataink a külfölddel nem lennének roszabbak. A jelen közlekedési forgalom mellett a külügyi hivatalok bízvást közvetlenül érintkezhetnének egymással, s ha némely esetekben mégis személyi megbízottra szükség lenne, azt rendkívüli küldöttek által lehetne elintézni, akiket a mostani követségek sem tesznek feleslegessé. De mindennek daczára senkinek sem fog eszébe jutni követségeinket megszüntetni, s ha ilyesmi valaha talán történnék, a kezdeményezést — ha t. i. akkor is a jelen hatalmi állásnak fognánk örvendeni — nem Ausztria-Magyarország fogja tenni. A római követséget is fentartjuk tehát azért, mert a többi európai állam ugyanezt teszi, mert a megszüntetés megkezdése részünkről, mind a római szék, mind talán Olaszország irányában is, oly demonstratiónak vétetnék, melyre semmi szükség, s amely által okozott zavar bizonyára tetemesen túlhaladná azt a pénzbeli hasznot, melyet a követség megszüntetése eredményezhetne. E sorokból bizonyára senki sem fogja azt kiolvasni, hogy a római követséget mi reális szükségletnek is tartjuk. De fentartandónak véljük opportunitásból, femn azért, mert az elismerése a pápa souverainitásnak, mit az ultramontánok tagadnak, mit mindazok igaznak vallanak, kik ilyesmihez nem tartják szükségesnek a világi hatalom ama mértékét, melyet a pápa reclamál. Ha már most a kérdés másik részét tekintjük, t. i. azt, hogy a római követ eljárásáért ki felelős, látni fogjuk, hogy e kérdés, amint azt Zsedényi felálíítá, csak első pillanatra lehet meglepő. Voltaképen ez a kérdés már rég megoldatott. A római nagykövetséget eddig csakis a pápának, mint egyházfőnek, s nem mint világi uralkodónak állása indokolható. Ha ez utóbbi tekintet lenne mérvadó, bizonyára alig tarthattunk volna ott mást, mint egyszerű ügyvivőt, s miután a római állammal sem valami nagy kereskedelmi , sem más összeköttetésünk nincs, tán beérhettük volna azzal is, hogy monarchiánk érdekeit itt valamely barátságos hatalom ügyvivője képviselje, mint az egyebütt is történik. De megoldatott e kérdés más tekintetben is. Monarchiánk a külfölddel a külügyi hivatal által érintkezik, s a magyar kormánynak is ez mintegy a postahivatala. A külügyminisztériumnak ily esetekben semmi más hivatása nincs, minthogy a magyar kormány óhajtásait, nézeteit egyszerűen kifejezze. S nem hiszszük, hogy ez eddig is akár a legcsekélyebb részben másként történt volna. Ha jól tudjuk, ugyan igy ’intéztettek el az egyházi ügyek is. Ez ügyeknek vannak oly részleteik, melyek az összes monarchiát illetik, s ismét olyanok, melyek külön érdeklik Ausztriát s kiülön Magyarországot. Az előbbeniekben, mint minden közös ügyben, a külügyminisztérium csak a két orsz. kormány megegyezésével intézkedhetik ; az utóbbiakban ellenben az intézkedést nem is ő teszi, hanem csak közvetíti az illető orsz. kormány trsztézkedését, így például az osztrák intercomfessionális törvények szentesítéséért az osztrák kormány állt elsősorban a curiával való polémia terén, s ha például Jekelfalussy püspök ellen teendő intézkedésekért a curiának valami reclamálni valója lenne, ezért a magyar kormány fogná vele tudatni replicáit. Hanem — közbevetőleg mondva — ehhez természetesen mindenekelőtt az volna szükséges, hogy az utóbb említett esetben intézkedés csakugyan történnék. Mint ebből látjuk, az a kérdés, melyet Zsedényi feltett,tulajdonképen régen meg van oldva. A működési kör s ehhez képest a felelősség mértéke pontosan meg van határozva, s mindenki, igen természetesen, felelős azért, amit tesz. A kezelési gépezet kissé komplicált, de ez az államalakulás természetéből foly. A külügyminiszter állása továbbá még komplicáltabb, mert neki egyet kell érteni majd azzal, amit az osztrák, majd azzal, amit a magyar kormány tesz; de ez helyzetéből foly, miután Ausztria-Magyarországban, mint már múltkor is megjegyeztük, a külügyminiszternek egyáltalán alig lehet bizonyos önálló felfogást s irányt követnie; alkotmányszabta kötelessége lévén, hogy a két parlament, illetőleg a két orsz. kormány megegyezésétől tegye függővé öszszes eljárását. Különben reméljük, hogy Zsedényi felszólalása nem marad egészen terméketlen. Mint kifejtők, nincs semmi kifogásunk az eddigi rendszer ellen, de ha ez megváltoztatnék, a dolgot ott kellene kezdeni, hogy a curia nemcsak Bécsben az osztrák császárnál, hanem Budán a magyar királynál is hitelesítsen külön követet. — ez ügynek azonban oly sok oldala van, hogy rögtön alig tudnák eldönteni, várjon kivánjunk-e ilyesmit, vagy ne? Miután a római kérdésről szólunk, még egy pontot akarunk megérinteni. A napokban több lap komolyan ajánlá, hogy a római követségre már most egyházi személy neveztessék ki, s több bécsi lap erre Haynald érseket emlegeti. Mi nagy elismeréssel viseltetünk Haynald diplomatiai tehetsége iránt, de azt tartjuk, hogy nem lehet szerencsétlenebb gondolat, mint ajánlani azt, hogy a római követségre egyházi személy neveztessék ki. Csak egy szempontot akarunk felhozni. Az illető pap vagy ultramontán lenne, vagy nem. Ha ultramontán, úgy nem adhatna kifejezést oly utasításoknak — s ezek pedig elég nagy számmal fordulhatnak elő, — melyekben a monarchia igazai, érdekei védetnek az ultramontanismus ellen; ha pedig nem ultramontán, alkalmasint csakhamar kiátkozzák a Vatikánból s a pápa még audientiára sem bocsátaná. A dolog oly absurd, hogy alig kell róla bővebben szólanunk. A másik ügy, melyben a delegatió szerdai ülésében Zsedényi szerepelt, a Lloydügy, s miután a delegatió e tekintetben ugyanazon álláspontot foglalta el, melyet e tárgyról vi sorainkban mi ajánlottunk, csakis Megelégedésünket fejezhetjük ki. Egy kérdést azonban mégis akarunk tenni. Várjon kibírhatta rá Szlávy mi A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A magyar műtörténelem ügyében. „Magyarország nem tud felmutatni művészeket,de mondást nem egyszer hallottuk és olvashattuk idegenektől, s ha még csak ez egyszerű állításnál maradnának meg : ez még hagyján volna, de a külföld nem egyszer vágta már arczunkba efféle gúnyos megjegyzéseit is, hogy mi e téren sem tettünk semmit, hogy rólunk egészben sem talál adatot, még az oly művészek is, akik — mint Kupeczky, Oeser, Mány°k Markó Károly, Zichy Mihály stb. — esete^, ia15'.vikban születtek, nem számíthatók a mi embereink^g^ m;ut^n az által hogy külföldön szereztek meg művezetőket, s a külföld az otta elevei vesztették nemzeti jellegöket. ■ x ^i_ Válluk1 fSy^szben igazak, a mennyiben 111 h o n eddigelé ]óban kevés müvészütik ve ’ mit,mn... valjuk be csak őszintén és himezés neku az igazat _ meses gazdagságu főuraink es főpapjaink nem ,okat gondolkodtak a felett, hogy magyar tehetséget pártfogoljanak és hogy a kezökben levő anyagi eszközökkel ösztönt nyújtsanak egy magyar müs iskola, vagy legalább egy életerős, munkára képes magyar művészi egylet megadására Pedig a művészet éltető levegője a nagymérvű anyagi pártfogolás, s ha ezt nem adjuk meg művelőinek , akkor csak tengődnie lehet, de virágzó életet folytatnia nem. . Azonban ez el nem tagadható szomorú jelenség daczára sem adhatunk annyiban igazat a fentebbi ítéletnek, amennyiben valóban voltak és vannak kitűnő egyéneink a képzőművészetek minden ágában, csak hogy — és itt megint csak reánk súlyosult a hanyagság vádja,ezeket az idegen búvárlók nem képesek felfedezni, mert míg a csehek, morvák, lengyelek, horvátok — nem is említve a németet, francziát, olaszt és angolt — több rendbeli terjedelmes munkákban tárgyalják művészeik életét és munkásságát, addig nálunk úgy szólva kísérlet sem volt még téve e téren. Folyóirataink, mint a „Tudományos Gyűjtemény“, „Athenaeum“, Budapesti Szemle“ és Maszák Hugó képzőművészeti lapja, hoztak koronként egyes elszigetelt közleményeket, Ormós Zsigmond pedig önállóan is megkezdte a magyar festészet méltánylását, de e kísérletek daczára is a saját képenn magyar műtörténelemről szó sem lehet, sőt erre tán a jövőben sem akar gondolni senki. Kupeczkyről, Oeserről, Markóról a külföldön egész irodalom keletkezett, míg nálunk alig van egy pár sovány czikkecske róluk valamelyik napi vagy hetilapunk egyik szögletében. S ilyenformán vagyunk a jelenleg külföldön élő Zichyvel, Munkácsyval, Madarász Viktorral is,akiknek a haza határain kívül való működését mi nem kísérjük figyelemmel, s ha majd valaha meg lesz írva a mi művészetünk története is , kényszerülve leszünk minden legkisebb adatot külföldi forrásokból összeböngészni. Hisz például Dürer Albert magyar eredetére nézve nem hiszem, hogy valaki két sornyi eredeti forrást képes volna fölmutatni. Amit róla, továbbá atyjáról és nagy atyjáról — akik műötvösök voltak Békés vármegyében — tudunk, azt a legutolsó betűig külföldi munkákból kellett összeszednünk. Ki működött aztán Heltai Gáspár kolozsvári nyomdájában (1550—1575.) mint fametsző és kidolgozott ez irányban nálunk a XVII., XVIII-dik századon keresztül egészen napjainkig? mindennek nyoma sincs. Vélte továbbá festő oly műveit és gazdag főur udvarában, mind a XVI-ik században az olasz képzettségű Nádasdi Tamás nádor volt; élt-e a tudomány- és irodalompártoló Bethlen Gábor szörnyezetében a képzőművészet valamelyik ágá£aő művelője, vájjon oly egyén, mint Hirschvon Ágoston, aki a XVI. századi folytán Bécsben élt,ie több magyar főurat, egyebek közt Perén Pétert, több magyar tájképet, mint Murányi várát stb. lefestette vagy rézbemetszette, járt- e hazánkban is, továbbá föl tudjuk-e mutatni csak puszta, névsorát is azon magyar születésű festőknek, réz- és fametszetnek, akik a közelebbi két században éltek ?.... Mindez oly kérdés, melyre nemzetünk mnal dicsőségén örömmel merengő, de jövőre aggódva néző lelkünknek tagadólag kell viaszolni, mert nincs forrás, amiből meríthetnénk Hisz még csak annyit sem tudtunk ez ideig megtenni, hogy a több mint másfél század óta fennálló bécsi képzőművészeti akadémia magyar növendékeinek névsorát fölmutathatnék. Pedig Bécs csakugyan nincs tőlünk sem földiratilag, sem állami tekintetben nagyon meszsze. Arra nézve vannak elég pontos adataink, hogy Anglia, Holland, Lengyel- és Németország egyetemei hány magyar ember és ki tanult századok hosszú folyamán át hittant vagy természettudományt, de arra nincs semmi útmutatónk, hogy e közeli intézet mesterei kiket kezdtek beavatni hazánkból a művészet titkaiba, noha e kimutatást nemcsak jogunk, de kötelességünk is volna megszerezni, miután az absolut kormány 1867-ig, tehát hosszú másfél századon át, a mi pénzünket is belefektette ez akadémiába. Ez kétségtelenül visszás helyzet, de a hiba egyenesen bennünk, talán nemzeti jellemünkben van. Külföldön egy Vasary, Fuessly, Bartschi stb., tehát művészek dolgozták fel pályatársaik életét, de nálunk e részben senki sem tett, mondhatni egy tollvonást sem. Viszonyainknál fogva művészeinknek mentségéül szolgálhat talán a gyarló pártfogolás, melyben úgy az ily tárgyú kiadványok, mint maguk a műtermékek részesülnek, azonban ott vannak műismerőink, egy gr. Waldstein, Pulszky, Henszlmann, Ráth György stb., akik legméltóbban kezdeményezhetnének ily művet.„Gyűjthet ugyan a dilettáns is adatokat, de kellő műismeret nélkül az ily dolgozatoknál sem méltánylásról, sem bírálati összeállításról szó sem lehet, miután műszlés és a szakirodalom kellő ismerete a legelső és mellőzhetetlen feltétel egy műtörténésznél. De nálunk efféle dologgal senki sem törődik. Ifjabb időben, ha lassacskán is, szaporodik szoborműveink száma; nagy embereinknek, elesett honvédeinknek emlékszobrait az ország minden részén állítgatják fel, a képeslapok igen gyakran hoznak e tárgyú képeket, de ha egy idegen — aki a napi közleményeket nem kísérheti figyelemmel — az után tudakozódnék, hogy vájjon van e Magyarországon emlékoszlop ezredéves történelme vértanúinak vagy polgári nagyságainak emlékezetére : a meglévő kevésnek sem tudnók előmutatni jegyzékét. Van Ferenczünk, Izsónk, Engelünk, de műveik iránt vajmi kevés méltánylatot mutatunk; vannak emlékszobraink Pesten, Balaton-Füreden, Kecskeméten, Kis-Körösön, Szathmár-Németiben, Debreczenben, Sümegen, Kolozsvárit stb. *), de hogy mégis hol mi van ? *) Itt eszembe jut államférfiaink, költőink, íróink síremlékének ügye is. Olaszországban csak az én tudtomra is jelent meg már a XVI-dik században (ha jól emlékezem: 1575-ben) oly munka, mely a világ nagy embereinek — köztük a magyar Janus Pannoniusnak is — közölte nemcsak sírfeliratát, hanem emlékeik metszvényét is s azóta a külföld irodalma egész tömeg efféle munkát termelt, mig nálunk Bő Péter „Hungarus Tymbaules“ (1764—1766.) cz. két vékony füzetkére terjedő ily nemű munkás- vál tán nyoma sincs ez irodalmi ágnak. Zrintést a XVII-dik század mint a keresztyénné ünnepelte, mi pedig egyik legnagyobb krteljük benne, de sírjára ma senki nem ! azt csak akkor tudhatjuk meg, ha napilapjaink ujdonsági rovatát 15—20 évfolyamáról átbetűzzük. Már pedig ha ily munkától magunk is visszaborzadunk, még kevésbé kívánhatjuk meg ezt a külföldtől. Saját ügyeinknek ia ezen elhanyagolása az oka annak, hogy a nyugateurópai irodalmak oly munkái is, mint például Nagler „Neues allgemeines Künstler-Lexicon“ (München, 1835— 1852. XXII. erős kötet), továbbá Müller „Die Künstler aller Zeiten und Völker“ (Stuttgart 1857—1869. 4 nagy kötet) és ennek most uj kiadása Ferenczyröl holmi apróságokat hogy nekünk nincs olyan irodalmunk, mint német vagy franczia nemzetnek ; nincs Iv seünk, sőt még olyan temetőket sem , mint a minők Bécsben vannak,de a k is szentnek, sőt a legszentebbnek végre a kerepesi temető Peste Batthyány Lajos, Egressy, egész sora pihen, oly helyű lehetünk, de ha egyszer utód emlékezetében nyugvók nagyságaez vagy amadrá egykoruak képis megemlék' még ha ne' levő na radni napinisztert, hogy ezen egyenest alkotmányellenes kísérletre kedvet érezett, s ha mégis jóhiszemüleg cselekedett, várjon ki hitette el vele, hogy alkotmányosan jár el ? Róma, junius 25. (Saját levelezőnktől.) (Franchi küldetése. — A király érkezése. — Szemle. — Gadda s a nemzetőrség. — Al pápa ajándéka.) Mgr. Franchi tehát véglegesen visszahivatik Konstantinápolyból; küldetése, melytől IX. Pius annyit várt, tökéletesen meghiúsult. Olaszország befolyása a portánál ez által legkevésbé sem károsodott meg, s az örmények függetlensége sértetlen maradt. Mgr. Franchi, mint a római curia ármányaiban felette járatos, azzal volt megbízva, hogy a szultán minisztereivel elhitesse, mikép Törökországra véghetetlen előnyös és tisztességes, ha a sz.-székkel közvetlen és folytonos érintkezésbe lép. Ezt leghatályosabban concordatum útján véli elérhetőnek, mely a két, egymással engesztelhetlen ellentétben álló vallásfelekezet autocratái közt politikai és vallási frigyet alkotna. Az örmények ellenszegülése az új római bulla ellen, szolgáltatott erre okot. A porta elvben ráállt a javaslatra, de kérlelhetetlenül megtagadott minden eszközt és segélyt, melylyel az örmények erőszakosan kényszeríttetnének a bulla Reversurus és Hassan patricha elfogadására, daczára annak, hogy Franchi e pontnak minden egyéb pápai feltételt és praerogativát feláldozni késznek nyilatkozott. Másrészt Oroszország egész erélylylyel lépett fel a portánál az örmények jogai mellett, s a porta még fris emlékezetében a magyarzásnak, melyet diplomatáinak, Rustem és Photiadesnek az állambibornokok részéről tűrni kellett, finom, valódi török ravaszsággal fizette a mgri és társai túlzott udvariasságát, midőn megértették velük, hogy igen jól tudják, miszerint mindhárom a nép legaljából eredt. A pápa e közben sürgetőleg meghagyta, hogy végre végleges elhatározásra kerüljön az ügy, mire mgr. Franchi, a curia utólagos jóváhagyásával elfogadott s aláirt egy concordatumot, mely az örmény püspököknek, valamint az egyházaknak és koronáknak a konstantinápolyi patriarchátustól való függetlenségét stipulálja. Midőn e szerződés Rómába érkezett, a curia s a propaganda legfelsőbb kárhoztatásával találkozott. Mgr. Franchinak nagyon rosz néven veszik, hogy oly okmányt irt alá, melyben a szultán az örmények urának s utóbbiak az ő alattvalóinak neveztetnek. Bernabo bibornok azt irta neki, hogy a sz.szék soha legmagasabb tekintélyével szentesíteni nem fogja, sem abba soha bele nem nyugodhatik , hogy a katholikusok egy része bálványimádók uralma alatt álljon. A sz. atya a történteket a legnagyobb mértékben fájlalja, és mindenképen utat-módot akar találni, hogy a szerződés illető helyei hasonló esetekben alkalmaztatni szokott egyházjogi kitételek által helyettesíttessenek. Mily kísérleteket tett eziránt gr. Franchi Konstantinápolyban, nem tudom; de annyi tény, hogy Bernabo utóbb azt írta neki,"hogy a kérdéses szavak, a latin fordításban, mely egyedül fog közzététetni, kellő módon megváltoztassanak. Végre azonban, úgy látszik, azzal sem érték be , és mgr. Franchi,ki engedélyt kért, két barátjával, Konstantinápolyból Rómába zarándokolhatni, válaszul azon meghagyást nyerte, hogy azonnal, végleg induljon vissza Rómába. A király nem sokára itt lesz. Lajatico őrgróf, első kamarása, külön vonaton már ide érkezett, és nagyszámú lovat, hintót, és udv.szolgát hozott ide magával. A hadiszemle, melyet a király az itteni helyőrcsapatok felett tartani szándékozik, s a melyben a nemzetőrség is részt veend, nem a Farnesina melléki Ponte Mailen, hanem a Tibet balpartján elterülő Aqua acetosán tartotik. Gadda miniszter, a római syndicushoz levelet intézett, melyben örömét fejezi ki a nemzetőrség magatartása felett a pápai jubileum alkalmával, és kéri őt, tolmácsolná a nemzetőrség parancsnokainál a kormány köszönetét s elismerését a magatartás felett, melylyel menten minden szenvedélyes izgalomtól a rend őreinek, és legjobb biztosítékának bizonyultak. A pápa ismét kedveskedni akart a jezsuitáknak, és főtemplomuk (san Igna di Loyola) számára értékes, hímzett szőnyeget ajándékozott, melyet maga is épen e napokban vett tiszteletajándékul egy külföldi küldöttségtől. Nem hiszem, hogy az adományozók nagy örömmel hallanák, hogy az ajándék, mely még alig került a pápa kezébe, már is gazdát cserélt. Széchen Antal gr. beszéde (a magyar delegatió június 27-diki ülésében.) (Vége.) Azon nézet, hogy a tényleges ellentállás és igy a háború eshetőségét azon időre kellett volna kilátásba tenni, midőn netalán Oroszország elvi igényleteit gyakorlatilag létesíteni törekedendik — ezen nézet, véleményem szerint, a legviszásabb eredményekhez vezetett volna. Mert mi lett volna ez más, mint a háború veszélye damoklesi kardjának, függőben tartása Európa feje felett. Ezen kérdésnek háború általi elintézése kétségkívül a legkomolyabb ellenvetéseket idézte volna elő, de, annak függőben tartása ezen ellenvetéseket fokozottmértékben hívja föl, mert ily politika a viszonyok háború szülte ingadozásának minden káros következéseit hívta volna föl, anélkül, hogy legalább annak gyors eredményeit biztosíthatta volna. S azért lett e kérdés békés megoldása a londoni conferentianák fő feladata« ! Ismerem azon ellenvetést^nelyet t. barátom is felhozott, hogy a con^rentia^sem tett mást mint azt, hogy (mtszország kistótságát registrálta s egymagától értető nemzetközi jognál? papira történt megállapítása által magát’megnyugtatt * melynek annyival kevesebb jelentősége*. v.' miután az illető hatalom részéről az előbbi síződés kötelező ereje egyszerűen tagadtátok én tagadom, hogy azon eseményeket tekin melyek Európában 20 év óta mutatkoztak, az előnyös visszatérésnek tartom a helyes nemztközi elvekhez, hogy az európai areopagus , orosz igényleteket registrálta,melyeket visszaútasithatott volna, és registrálta, minekelőtte tényekké váltak volna, míg számos más esetben nem maradt más hátra az európai hatalmaknak, mint a minden registrálás és nemzetközi szentesítés nélkül bevégzett tények egyszerű elismerése. (Helyeslés.) Azon okoskodás, pedig, hogy Poroszország elfogadása sem gyakorlati jelentőséggel nem bírná, tekintve Oroszországnak előbbi eljárását , ezen okoskodás nézetem szerint kelleténél többet bizonyít. Ezen okoskodás nem az általános elvbeli nyilatkozatra, hanem minden Oroszországgal kötendő szerződésre lenne alkalmazható, és ép azért, mert a bebizonyítandó tétel határán túlmegy, rám nézve döntő erővel nem bír. Mielőtt a Duna kérdésére mennék át, melyre nézve annyira leszek bátor a t. bizottság figyelmét igénybe venni, hogy bocsánatot kérek, ha haszadalmasabb lennék (Halljuk, halljuk!), s mennyiben a tények tisztán való kifejtését alkalmasnak, találom, a londoni confferentia eredményére nézve még egy megjegyzést kívánok eg