Pesti Napló, 1871. november (22. évfolyam, 252-276. szám)

1871-11-01 / 252. szám

8 Előfizetési felhívás „PISTI mfm­. Előfizetési árak :] Egész évre.......................22 fit. Fél év­e...........................k­ft. Negyed évre......................5 ft 50 kr. Külön előfizetési íveket nem küldünk szét. Előfizetésre a postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítése 10 írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a „Pesti Napló kiadó-hiva­tala“ czim alatt Pest, Ferencziek-tere, 7. sz. alá küldendők. 252. szám. Szerda november 1. 1871. 22. évi folyam. Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere 7. szám. I. emelet. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségh­ez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal Ferencziek-tere 7. sz km fdldasint. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok­, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Befizetési feltételek: Vidékre, postás» ▼»Ez helyben, házhoz hordva: Egész évre ... 22 frt. Félévre .... 11 frt. Negyedévre ... 6 * 50 kr. Két hóra .... 8 , 70 kr­ Egy hóra ... 1 , 85 kr REGGELI KIADÁS. Hirdetmények dija: • hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 9 ujkr. Bélyegdij külön 80 ujkr. Nyilttér­i 5 hasábos petitsor 25 ujkr. SWBZwejsj.':. j ■. I.. ’mxmea Pest, oct. 31. Minduntalan halljuk azt a vádat, hogy a magyar miniszterelnök beavatkozása az osztrák válságokba oly praecedenst állít, mely jogosulttá teszi azt, hogy osztrák részről is beavatkozzanak magyar bel­­ügyeinkbe. Ez állítás, igy általában előadva, nálunk igen élénk nemzeti érzelmeket érint. Reá gondolunk azon sok gaz idegen tanácsosra, kiknek befolyása alatt, a történelem hosz­­szu során át nem egy fejedelmünk állt, s megengedjük, hogy nem egy magyar em­berben felforrhat a vér, ha az emberi szá­mítás alá nem eső távoli jövő bizonytalan eshetőségei közé a gyászos múlt idők ez ismétlődését is számítja. Kiket azonban ez nyugtalanít, azok egy lényeges körülményről felejtkeznek meg. Arról, hogy parl­amenti felelős kormányunk van. A fejedelmet nem lehet korlátolni ab­ban, hogy kivel beszéljen, kinek vélemé­nyét kérje ki. Ha a törvény bármily sán­­czokkal akarná is ezt körülvenni, ha ily törvény egyáltalában képzelhető is volna, az élet s a gyakorlat bizonyára lehetet­lenné tenne minden ellenőrzést. De ilyesmire nincs is semmi szükség. A dolog súlypontja nem abban fekszik, hogy ki tanácsolja ezt vagy azt a fejede­lemnek, hanem abban, hogy m­i­t taná­csol, s ki az, a­ki a fejedelem ál­tal elfogadott tanácsot végre­­ha­j­t­j­a. Ha egykor akadna oly gyönge ma­gyar miniszterelnök, kinek szava magyar ügyek körül a fejedelem tanácsában nem volna döntő, vagy a­kit az összes mon­archiát illető tárgyalásokban figyelembe sem vennének, ez a magyar miniszterel­nök vagy lemondana, s ak­­or az alkot­mányos fejedelem, az alkotmányos szo­kás s a parl­amenti rendszer természeté­nél fogva, a képviselőházi több­ség köréből új elnököt nevez ki, vagy pe­dig, ha az a miniszterelnök oly gyönge volna, hogy a­miben semmi része se volt, azt is signaturájával látná el és elvállalná érette a felelősséget, úgy az ily miniszter­­elnököt az országgyűlés, ha azt, a­mit ez elnök aláírt, az országra nézve károsnak s veszélyesnek találja, bizonyára meg­buktatná, kérdőre vonná. De történhetik még egy harmadik eset is. Ezt képzelni lehet ugyan, és feltenni mindaddig, míg az általános cháosz köze­pette, épen a magyar nemzet rendületlen alkotmány­szeretete, s a törvények iránti hűsége a dynastiának is a legbiztosb tá­maszt és az erő majdnem kiapadhatlan forrását nyújtja, bizonyára bajos. Történhetik tehát — mondjuk — egy államcsíny, melynél nem sokat tö­rődnek azzal : van-e, nincs-e parlamenti felelős kormány, van-e, nincs-e magyar alkotmány? Történhetik — mondjuk — hogy egy jövendő fejedelmet ilyen elha­tározásra épen egy idegen tanácsos véle­ménye bírja. De lesz-e valaha valaki oly botor, hogy ilyesmi jogosultságának bebi­zonyítására gr. Andrássy eljárásának mai praecedensére hivatkozzék ? Magyarorszá­got kötelezte-e valaha más, mint a­mit a magyar országgyűlés kijelentett, a feje­delem szentesített? s ha az a jövendőbeli idegen tanácsos, ki megdöntetni akarja a magyar alkotmányt, mégis gr. Andrássy mai eljárására fogna hivatkozni, hivat­­kozhatik-e az alkotmány megdön­tése czéljából azon eljárásra, mely­nek irányzata az volt, hogy a létező alkotmány fentartassék? A baloldal szereti velünk szembeállítani a personál-uniót. De várjon a personál-unió mellett nem képzelhető-e szintúgy egy idegen tanácsos, ki azt súgja a fejedelem­nek, hogy döntse romba a magyar alkot­mányt? s a 67-es kiegyezés az államcsíny megakadályozására nem hagyta-e meg az országnak mindazon alkotmányos, jogi eszközöket, melyeket ez a personal-unió mellett beírna ? Hiányzik-e csak egy is ? Nem az ország szavazza-e meg az adót, újonczot, nem az országgyűlés vonja-e felelősségre a magyar kormányt? Nem lehet azonban figyelmen kívül hagyni még két körülményt. Az egyik az, hogy e pillanatban még semmi hiva­talos adat sem bizonyítja, hogy mi is volt Andrássy, mint magyar miniszter­­elnöknek befolyása a cseh kérdés el­döntésébe ? Ennek hivatalos constatálása az egész ügy kellő méltatására az egye­düli szilárd támpontot nyújtaná, erre néz­ve azonban be kell várnunk gr. András­­synak az interpellátókra várható feleletét. Bármilyen legyen azonban ez, a lefolyt bécsi válság eredményét már tudjuk, s ez a második körülmény, mely — mint említettük — figyelembe veendő. A baloldal azt hangoztatja, hogy An­drássy eljárása precedenst nyújtott arra, hogy a fejedelem egy idegen tanácsosa beavatkozhatik Magyarország belügyeibe. Fentebb kimutattuk, hogy ez állításban mennyi a logika. De ha igaz is volna, egy tanácsos vagy egy kormány jogtalan beavatkozása általában könnyű szerrel visszaverhető, s mindenki el fogja ismerni, hogy egy idegen országgyűlés, egy idegen nemzet jogtalan be­avatkozását mindenesetre ne­hezebben lehet visszaverni. S mit ért el a Beust-Andrássy-koalitió, legyen abban Andrássynak olyan része, a­milyen? Azt érte el, hogy egy ma­gyar törvény érvényessége ne tétessék függővé egy előttünk jogilag ismeretlen országgyű­lés, a cseh országgyűlés bele­egyezésétől. Világos tehát, hogy a Beust-Andrássy-koalitió nem is annyira precedenst teremtett abban, hogy az osz­trák kormány beavatkozhatik Magyaror­szág belügyeibe, mint visszautasí­totta egy osztrák országgyűlés­nek a magyar ügyekbe megkí­­sérlett jogtalan beavatkozását. Tisza Kálmán mindenekelőtt párt­ember. Bármit tegyen a magyar kor­mány, bármit a Deákpárt, ő soha sem fogja kijelenteni, hogy jót tett. De ha már lényénél fogva ezt nem teheti, józanság és tapintat azt követelte volna, hogy hall­gasson. Tisza Kálmán azonban mást tesz. Midőn Andrássy első ízben Bécsbe uta­zott, a „P. Lloyd“ kifejezte erős remé­nyét, hogy Andrássy vagy a paizszsal, vagy a paizson fog visszatérni. Andrássy a paizszsal tér vissza, s az államférfin Tisza Kálmán épen e pillanatban áll eléje ily kérdéssel: Le tetszik-e mondani és he­­­lyét nekem átengedni ? A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A mi cseh barátaink. (Russland und Oesterreich. Von Joseph Alexander Freiherrn von Helfert. Wien, 1870.) Helfert Sándor báró az osztrák absolut kor­mány egy magas­ rangú bureaucratájának sar­jadéka. Közpályáját mint a történet helyettes tanára kezdette meg Prágában. De nem sokáig maradt ezen aránylag alárendelt állásban. Thun Leo gróf, a hirhedt osztrák cultusminiszter és jelenlegi cseh pártvezér csakhamar Bécsbe hív­ta s államtitkárává nevezte ki a tehetséges tu­dóst, ki már ekkor több tanügyi és történeti munkával vonta magára a közfigyelmet. Bécs­­ben Helfert úr kiváló szerepett játszott; a con­­cordatum megkötésének egyik előkelő tényezője, Thun grófnak­ germanizátori"működésében jobb­keze és tanácsadója volt. Mint hivatalnok több ízben beutazta Magyarországot, meglátogatta a fővárost s a vidéket s mint egyik előkelőbb ha­zai tudósunk előtt az időben nyilatkozott, Ma­gyarország germanizálását már azért is szüksé­gesnek látta, mert a magyar nyelv benső fejlő­dése még egészen a kezdetlegesség stádiumában van s a német mellett nem létezhetik. Helfert ur mint hivatalnok és iró egészen ama légkörben mozog, mely az osztrák bureaucratikus hyerar­chia szalonjaiban otthonos. Ő absolutista meg­győződésből, nem bizik a korlátolt alattvalói ész­ben, az alkotmányos korszakot gyűlöli meggyő­ződésből, mert az absolutismus egyik paizshordó­­ja volt, gyűlöli érdekből, mert carrierejét szakí­totta félbe. Néhány év óta Helfert úr is nagy „fordulatot“ ten. Az egykori germanizátor szélső nationalita jön, s mint minden absolutista, ő is a foederalis­­mus zászlajához szegődött, mert e rendszert tart­ja átmeneti stádiumnak az absolute kormány­zandó észbirodalomhoz. Helfert ma is Thun Leo kebelbarátja, azonkívül a prágai feudal-kleriká­­lis párt hivatalos publicistája, kis, szőke, erélyes emberke, a cseh népfaj prototypje. Igen tehet­séges író; több munkája, melyeket határozott feudalclericális szellem leng át, minden körben érdemelt feltűnést keltett s a fentnevezett mun­kát főleg azért ismertetjük,hogy olvasóink meg­tudják, hogyan gondolkoznak a cseh pár­tok vezetői­nek körében Magyar­­országról s a magyarokról. Ez — meg va­gyunk győződve — kissé le fogja hűteni bizo­nyos körök túlságos lelkesedését a csehek és tö­rekvéseik iránt. Helfert munkájának kiindulási pontját Fade­­jev Rostizlav ismert orosz agitátor tábornok „Oroszország hadi ereje“ czímű műve képezi. Fadejew szerint Oroszországnak kétféle feladata lehet: vagy localizált, kizárólag orosz nép álla­ma marad,s ekkor összes nem orosz tartományait: Lengyelországot,Finnlandot,Lieflandot, Bessará­­biát, Krimiát lassan-lassan elveszti, vagy kilép ezen külön sphaerából s az egyetemes szláv és orthodox világ élére áll, ha az orosz határokon kivül levő törzs- és vallásrokonaiban magának szövetségeseket alkot s azokat a „legszűkebb viszonyban“ magához bilincseli. Ennek el­érésére szövetkeznie kell Fran­­cziaországgal az egyesült Német­ország és Ausztria ellen. Ausztria Oroszország­na­k természetes,legkö­zelebbi és legveszélyesebb el­lensé­­g­e.Mint olvasóink emlékezni fognak, Fadejew úr ezen nézeteit igen bőven fejtegeti és indokolja. Helfert ur ezen eszmékkel foglalkozik. A ke­let­i kérdés az a tér, melyen Oroszország és Ausztria le­g­­hamarább összeütközésbe jön­nek. Míg a török birodalom hatalmas és erős volt, addig a bécsi államférfiak okos és észszerű politikát követtek vele szemben. Küzdöttek el­lene s nem engedték túlságosan terjeszkedni. Mióta azonban a hatalmas padisah „beteg“ em­berré lön s a török birodalomban a fiatal,életerős nemzetiségek, a szerbek, románok, bolgárok léptek előtérbe, Ausztria keleti politikája egészen téves irányt von. A bécsi államférfiak nem is­merik a kelet viszonyait. Midőn egy alkalommal valaki egy diplomatiai értekezleten „Die Her­­tzegovina“ (Herczegovina török tartomány) szót említő, egyik osztrák külügyminiszter így szakítá félbe a szólót: „Die Hertzegovina ? Nincs sze­rencsém e hölgyet ismerni.“ Oroszország tudja, hogy mit akar Törökországban; Ausztria legföl­­jebb csak azt tudja, mit nem akar. Ezért az orosz politika állandó és következetes, az osztrák pedig csak opportunitási politika, néha jó, néha rész, a­mint a véletlen akarja. Ausztriában nincs érzék a keleti politika iránt. De honnan is venné az érzéket, midőn ő maga, mely szintén lényeges része a keleti kérdésne saját magát sem érti, sem ismeri ? Helfert úr ezután azt bizonyítja, hogyan nyomják el D­l­­mátiában, Istriában stb. az olaszok javára a szlá­­vokat, Galicziában a lengyelek javára a ruthé­­neket. Ha a kormány Oroszország zsoldjában állana, nem mutatkozhatnék fáradhatlanabbnak azon munkában, hogy a más nyelvű nemzetisé­gek bizalmát aláássa s növekvő elkeseredéssé változtassa. Galicziában a polonismus néha mégis észre­­térni látszik — mondja a szerző — de még roszabbul áll a dolog Magyaror­szágban. Most beszéljen maga Helfert úr. „A féktelen magyarizmus pártvezérei a politi­kában a legügyesebb ügyvédek, vagy inkább rabulisták, mert politikai ügyvédségük azon jogból való, melyet Lichtenberg következő sza­vakkal jellemez : „Hogy jogszerűen cseleked­jünk, igen keveset kell tudnunk; de hogy biz­tossággal jogtalanságot kövessünk el, ahhoz igen sok jog tanulása szükséges.“ A ki emléke­zik, mily szerény igényekkel állottak elő a ma­gyarizmus előharczosai 1849-ben, az ötvenes évek folyamában, sőt még a hatvanas (?) évek elején, s a ki ezekkel szemben felveszi, az elő­jogok, előnyök és előnyöztetések mily meg nem engedett mértéket tudtak maguknak legújabban adatni, annak ez talány- vagy csodakép tűnhe­tik fel. Valóban, a­ki figyelemmel nézte, hogy a magyarismus a „debreczeni baloldal“ fenyegető kísértetével a dualisticus úgynevezett kiegyezés óriási követeléseinek előbb meghallgatást, és azután a „kényszerhelyzet“ Bécsben sugall phrasisával teljesítést szerzett: hogyan tudta az iszonyú, 1848—49-es évekből még oly friss hon­védemlékek daczára a külön „honvédelmi“ mi­nisztériumot — mert csak ez által lehetett a „debreczeni baloldal“ fenyegető türelmetlensé­gét kielégíteni — életbe léptetni s Bécsben a „kényszerhelyzet“ folytán, mely ott volt, meg­­erősittetni ? hogyan tudta megújított rohamban a horvát Muraközt, a horvát Fiumét, a horvát báni méltóságot, a horvát tartománygyűlést ér­dekeinek hálójával körülfogni, az erdélyi önel­határozást a szászok és románok daczára el­­escamotálni, a határőrvidéket, melynek megol­dásán Zágrábban 22 év óta hasztalan fáradoz­tak,­ merész kezébe venni — a ki mindezt figye­lemmel kisérte s a csodálat vagy legalább cso­­dálkozás meg nem ragadja, az kétségkívül nem tudja, mi a csodálatra méltó. „De annak, ki a dolog mélyébe képes tekin­teni, az ismert virgili „sic vos non vobis“-nak kell eszébe jutnia, vagy legalább azon sokat­mondó nyilatkozatnak, melyet a florenczi Pog­­gio Bracciolini a kosztniczi zsinaton prágai Hyeronimus felett mondott: „Csodálom tudomá­nyát, ismeretét, meggyőzödtető tehetségét, be­szédének jó hangzását, válaszainak élét, de at­tól tartok, hogy mindezt csak saját átkára adta neki a természet.“ Ugyanazt mondhatni a ma­­gyarizmusról : „Csodáljuk hajlékonyságát, a legkülönbözőbb viszonyok kizsákmányolását, eszközeinek és cseleinek kimeri­letlenségét, művészetét czéljainak követésében, kitartását azok elérésében; de attól tartunk, hogy mindezt csak saját átkára adta ne- Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. Fest, oct. 31. (A D­e­á­k-p­árt értekezletének) ma az alelnök s több bizottsági tag választási jelöltsége képezi tárgyát. Legtöbb szavazat az alelnökségre Bánó József mellett nyilat­kozott, után Korizmics László javára is szólott a szavazások egy része. Ennek folytán Bánó József a párt alelnöki jelöltje. Kijelöltettek továbbá: a pénzügyi bizottságba B­á­n­f­f­y Albert b., a számvizsgáló bizott­ságba Urházy György, a naplóbíráló bi­zottságba Urbanovszky Ernő, a tanügyi bizottságba Patrubán Gergely, a közala­pokat és alapítványokat vizsgáló bizottságba Kemény Gábor b., a függő adósságokat ellen­őrző bizottságba Wodianer Béla, póttaggá Wirkner Lajos, az igazoló bizottságba T­ö­­r­ö­k Albert. (A képviselőház pénzügyi bi­­zottsága) ma d. e.­tartott ülésében a h­i­­telműveletek előirányzatát tárgyalta. A közös függő államadósságok kezelése és a földtehermentesítés és örökvártságok fejezeteit megszavazta az előirányzat szerint. A vasúti kölcsön fejezetének tárgyalása, mi­után némely pont eldöntése függőben maradt, nem fejeztetett be. Ezután a szőlő-dézsma és sorsolási kölcsön fejezeteit szavazta meg. Függőben maradt a nagy­körút létesítésére szükséges előleg kérdése, míg ellenben megsza­vaztattak az előirányzat szerint a gömöri vas­­útzáloglevél-kölcsön, függő adósság és pénztári műveletek. Az „Ellenőriből. „Az orosz mumussal kergette a Deák-párt Magyarországot az osztrák reálunióba; most új mumusra tett szert a foederalismusban; nem győznek e lapok örvendni e felséges találmány­nak, s mint látszik, igen boszankodnak érte, hogy mi meg nem ijedünk. Ha nem ijedtünk meg tőle akkor, midőn közelről mutogatták, még kevésbé fogunk megijedni, midőn csak a csehek háta mögött kullogtatják. Mi nem czimborázunk Hohenwart­ tal, mert nem hiszszük, hogy jobb volna a Deák-párt legújabb drága barátainál, a német centralistáknál; a csehek iránt mi sem viseltetünk semmi különös gyengéd szerelmi vonzalommal, valamint nem szerették őseink a cseh zsebrákokat, kik oly sokáig garázdálkod­tak Felső Magyarországon, nem szerettük a cseh trombitásokat, kik Bach alatt szolgabirák let­tek, most sem nagyon szeretjük azokat az intri­­gánsokat, a­kik mindenféle izgága embereket heczczelnek ellenünk, s mert beérnék maguk az octoberi diplomával, szívesen belerántanának min­ket is. De mindennek daczára igazat adunk nekik abba­, a miben igazuk van, s miután ne­künk nincs félteni való delegátió­ gyermekünk,­­ nincs „Andrássy-királyunk“, kiért köte­le­s­sé­g­s­z­er­űl­eg kell lándzsát törnünk: nem gyűlöljük ex ofso köteles­­ségszerüleg a cseheket azért, mivel oly jogokat követelnek, melyek őket úgy a soha nem verwi­kolható történelmi jog, mint a népjog czimén isten és ember előtt meg­illetik, épen úgy, mint minket a magunkéi.“ A fentebbi sorokat az „Ellenőr“ mai számá­nak (M.) jegyű czikkéből közöljük, mely czikk ellenünk van intézve s minket azzal vádol, hogy mi a csehek ellenében a jogeljátszás elméletét hirdetjük. Mindenekelőtt egy rövid megjegyzést czikkíró azon mondására, hogy a jobboldali lapoknak „kötelességszerüleg“ kell gr. Andrássyért lánd­zsát törni. Erre egyszerűen az a feleletünk, hogy a mi minket illet, védjük gr. Andrássyt, a­mig s a mikor meggyőződésünk parancsolja, ha (M.) egyéb „kötelességet“ is tud, mondja ki őszintén és férfiasan, a­mint gentlemanhez illik. Ezzel áttérünk (M.) czikkének lényegére. (M.) ur kétféle esetet ismer. Egyet, ki az octoberi diplomával is megelégszik; s egy másikat, ki azt követeli, „a mi a cseheket a népjog czimén isten és ember előtt megilleti.“ (M.) ur azonban, midőn ezt állítja, rop­pantul téved. Ilyen két párt nem létezik, hanem a dolog úgy áll, hogy ugyanazon cseh párt, mely tíz évvel ezelőtt az octoberi diplomát mint „vív­mányt“ ünneple, most azt áll­ít­­ja, hogy a cseh állam jog eg­y­­rangú a magyarral. A cseh párt ugyanis, mely akkor 81 főből állt, 1861. ápril 18-dikán kijelente a cseh or­szággyűlésen, hogy sajnálja, miszerint „a v­isz­­szavonhatlan oktoberi diplo­ma elvei nem mindenben kö­vettettek.“ kijelenti továbbá, hogy részt vesz ugyan a reichsratbban, de tiltakozik Cseh­ország államjogi viszonyainak minden megcsor­bítása ellen, mely államjogi viszonyok alap­ját „szintúgy képezik Csehország régi szerző­dései, elévülhetlen jogai, mint azok újonnan va­ló, megerősítése és kitágítása (az octoberi diploma útján) ő felsége legkegyelmesebb feje­delmünk által.“ Ezt jelenték ki a csehek 1861-ben; míg 1871-ben ugyanazon csehek a fundamen­tális czikkekben azt állítják, hogy a cseh állam­jog egyenrangú a magyarral! S ez utóbbi követelésre mondja (M.) úr, hogy ez a cseheket „a népjog szerint isten és ember előtt megilleti.“ De ha (M.) urnak ez állítása igaz , akkor a baloldal 1867-ben valóban nagy bűnt köve­tett el. A baloldal közösügyi munkálata ugyanis csak egy Ausztriát, egy osztrák minisztériumot, egy osztrák parliamentet ismer.­Ha (M.) úr­nak van igaza, ha a cseh államjog egyenrangú a magyarral, hogy merte a baloldal Csehországot Ausztria kiegészítő részének tekinteni, hogy merre a cseh országot, a cseh minisztériumot, a cseh parliamentet Ausztriába,az osztrák minisz­tériumba, az osztrák parliamentbe confiskálni ? Csak ez alternatíva állhat . V­agy a bal­oldal tévedt 67-ben, vagy (M.) itt té­ve­d most. Ilyen ez a baloldali logika! Pest, oct. 31. — e— *) Midéin VI. Károly császár, mint Magyarország királya e néven ill­ik, szemeit behunyta, a bajor választó­ fejede­lemnek még erőszakot sem kellett hasz­nálni, hogy Csehországnak mindenkor hű rendeit hódolásra bírja. Mária Terézia hívei Csehországban egyszerűen az osz­trák táborba menekültek. Magyarország akkor legnagyobb kész­séggel felajánlotta összes erejét azon Ausz­tria megvédésére, melylyel még a 18-ik század elején oly erélyes tusákat foly­tatott. A dualismus, habár más alakban, már 1740 előtt is fennállott, és ha a mon­archia a későbbi kor viharainak ellenállni képes volt, úgy részben a magyar ki­rályság különállása volt az, mi a habs­­burg-loth­ringiai háznak azon erőt köl­­csönző, melynél fogva a német-római birodalom bukása után is fenntartani tud­ta állását Európában. Ha a 20-as évek történetéhez visszaté­rünk, úgy találjuk, hogy azon törekvé­sek, melyek ma az osztrák tartományo­kat oly hatalmasan megrázkódtatják, már akkor is jelentkeztek. Ama cseh kézirat állítólagos feltalá­lásával kezdődik a cseh irodalom modern korszaka, és a cseh politikai törekvések­nek felelevenedése. De úgy a nyelv, mint a politika terén folytatott küzdelmek többé-kevésbé egy és ugyanazon czélt tartották szem előtt, egyrészről Ausztria-Magyarország elszlá­­vosítását, ekként egy nyugati szláv biro­dalomnak alakítását, vagy kis szláv or­szágoknak orosz fensőbbség alatti képző­dését. De a szláv törekvéseken kívül ez­úttal másféle törekvések is kezdenek sze­meink előtt jelentkezni, melyek amazok­kal párhuzamosan haladva, szükségkép egyszerűen a birodalomnak feloszlását eredményezték volna. Alig hogy jobb vi­szonyokba kívántunk az uj német biroda­lommal lépni, midőn a dolgok ezen jobbra­­fordulása ellen az ármány keze kezdett működni. Még ma is létezik oly német particula­­rista töredék, mely Németországból újra szövetséges államot akar képezni és még idegen segélylyel is megdönteni kívánja azt, mi 1870 — 71-ben teremtetett. Ha Ausztria-Magyarország őszintén a mai Németország oldala mellé áll, van ideje szervezkedésre, és ha Német­országnak érdekében állana annectálni, úgy valójában elég oka lett volna a szláv törekvéseket gyámolítani. A Hohenwart-miniszterium hí­vei azt állítják, hogy a czélbavett után szintén elérték volna a központi parlamentet, sőt az egységes államot is, de alig értek vol­na el egyebet, mint a monarchia fel­oszlását. — Különös tünemény az Ausztriában, hogy egyébként elég értel­mes férfiak politikailag oly kevéssé isko­l) E betűjel alatt még két czikket fogunk közleni, melyek a nap kérdését Németországhoz való állá­sunkból világítják meg. A s­z­e­r­k.

Next