Pesti Napló, 1874. április (25. évfolyam, 75-99. szám)

1874-04-01 / 75. szám

75. szám. ____________________ Budapest Szerda, april 1.1874. _____________________35. folyón Szerkesztési iroda, Kiadó-hivatal: y Előfizetés! feltételei:? * Hirdetések Barátok-tere,^Athenaeum-épület. Barátok-We, Athenaeum-épül*. *T\ ■ 1 Ol fi g ITT TkT A U * "T“ szintúgy mint'előfizetések közi­emény^ szerkesztőséghez A lap anyagi részét illető közle i' || | g g | fcAI | 1 | | 6 ‘ ‘ 12 » ~ ’ KIADÓ-HIVATALBA, ■*‡—«‡« «1, p„„aok, , JL -U JL. -JL. -A. 1 A a,. -JL. jl.j \j »"ítok-|s'e‡ “«-‘p»» kezektől fogadtatnak el. hónapban megkezdhető, ha ennek bármely l tikion/-f­rt ij-Kézi-atoll nem adatnak vissza. kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS, napjától s­zám itt a tik. ' jj A lap Szellemi részét illető minden I BE Blj ® ISI ■ S'A H II 11 S S ad.ia együtt - Előfizetés „PESTI KiPLd“-ra. Előfizetési árak: Egész évre .... 34 frt. Félévre ..... 13 frt. Negyedévre ... O frt. Egy hóra .... 3 frt. Évnegyedes t. előfizetőinket, kik­nek megrendelése f. évi mártius hó végén lejár, figyelmeztetjük annak minél előbbi megújítására, hogy a lap megküldésében fenn­akadás ne történjék. Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló« kiadó-hivatalának (ferencziek tere , Athenaeum­­épület) küldendő. A „P. Napló" szerkesztő- és kiadóhivatala. m­m­saammi i­m i­mi Budapest, martius 31. A kilenczes albizottság munkálatában mindenek előtt az a rész ragadja meg figyel­münket, mely a közigazgatás általános ren­­dezésére, a vármegy­ékre,a helyhatósági önkor­­mányzatnak a decentralizált administratióval öszhangzatbahozatalára s általában az ezek­kel összefüggő kérdésekre vonatkozik. Összes politikai működésünkben e kérdések azok, melyek legkevésbé vannak tisztázva; e kér­dések azok, melyek felett legeltérőbbek az illetékes vélemények. E kérdések azok, me­lyekre különböző lesz a felelet a szerint, a mint vagy az általános szabadelvűségnek, vagy történelmi fejlődésünknek, vagy fajunk nemzeti érdekeinek, vagy végre az államiság erőteljes kifejlesztésének szempontjából indu­lunk ki. A kilenczes albizottság e szempontokat külön nem emeli ki, vagy legalább nem hangsúlyozá. Tett javaslatokat, de a mérleget nem állíta fel, hogy azok hordereje vagy az általános szabadelvűség, vagy a történelmi fejlődés, vagy a nemzeti érdekek, vagy az ál­lameszme megerősítésének mértékével legyen feltüntetve. Természetesen az albizottság ezt nem tehet é­s hasonló természetű bizottság nem is teheti. Mindamellett az elvek, melyekből ki­indult , a javaslatok, melyeket általános kör­vonalakban felállított, sőt még a hézagok is, melyek munkálatában előfordulnak, kiváló figyelmet érdemelnek. Semmi kétség, hogy az albizottság a területrendezési törvényjavaslatot azon alak­­ban, melyben az előterjeszte tett, elejtette. Hogy e törvényjavaslat intenziója égető köz­szükségen alapszik, azon az albizottság sem kételkedett. De azt hive, hogy az égető szük­ségnek megfelelő területváltozások ha nem is rögtön, de kellő időben önként, az illető lakosság köz­hajtására be fognak következni, ha a helyhatóságok vissza fogják nyerni az önadóztatásnak nemcsak tényleges jogát, ha­nem tényleges kötelességét is, s ha másrész­ről a tudozás kellő rendszabályokról gondosko­dik arra nézve, hogy a municipiumok hatás­­i köre világosan megállapíttassék , hogy a muni­­cipiumok e hatáskörön belül a nekik engedett, a rájuk ruházott önkormányzati és állami közigazgatási kötelességeket szigorúan tel­jesítsék. A törvényhatóságok területrendezésének alig volt és alig van melegebb barátja, mint mi. De a vitát arra nézve, hogy a terület­ren­dezéssel összekötött nagy czél miként érhető el könnyebben s kevesebb rázkódások nélkül, mindig megengedtük s most is megengedjük. S azt hiszszük — s e tekintetben közel állunk a kilenczes albizottság nézetéhez — ha a mu­nicipiumok hatásköre kellőleg tágittatik, de egyszersmind szorosan körül is iratik; ha a municipiumok közegei, melyek egyúttal rész­ben legalább az államnak is közegei, kellőleg qualified u­tatnak s ha végre bizonyos latitu­­deon kívül a municipiumok fenntartásának költsége magukra a municipiumokra rovatik, akkor csak idő, még­pedig rövid idő kérdése az, hogy azok, melyek az önálló existentiára képtelenek, önkénytesen resignáljanak. Az albizottság határozottan hangsúlyoz­za a területi önkormányzat fenntartásának szükségességét. De másrészről ép oly határo­zottságot fejt ki javaslataival azon irányban is, hogy a tisztán közigazgatási ügyekben a de­­centralisatio elve léptettessék életbe, és pedig jelentékenyen szélesebb mérvben, mint az eddig történt. Például a közoktatási, pénz­ügyi s részben a közlekedési administra­te az önkormányzati hatóságok területei sze­rint decentralisáltatnék, illetőleg tagoltatnék szét.­­ Nemcsak, sőt a közadministratiónak ezen részei, az albizottság véleménye szerint, innentől a törvényhatóságok kezelése és in­tézkedése alá fognának bocsáttatni. E princípium ekként felállítva, tiszta és egyszerű. A dolognak nehéz oldalát azonban azon kérdés képezi, hogy az önkormányzati intézmények gépezete miként alakíttassák át a czélra, hogy az nemcsak a mai, hanem a jövőre jelentékenyen tágítandó hatás­körben is feladatának a legszigorúbb köve­telmények mérve szerint megfelelhessen. E kérdésre az albizottság nem felel részletesen. Említi a főispán elnöklete alatt működő ál­landó választmányt. De hogy e választmány mai alakjában absolute semmit nem ér, és semmire fel nem használható, s hogy ezt épen azért gyökeresen át kell alakítani , erről tüzetesen nem nyilatkozik. Valamint arról sem, hogy a végrehajtás állandó s egyénileg felelős közegei, a tisztviselők mi­ként nyerendik alkalmaztatásukat. Tudjuk, hogy ezek nem könnyű kérdé­sek. Azt is tudjuk, hogy épen ezek voltak azok, melyek a kilenczes albizottság kebelé­ben a legellentétesebb véleményeknek szol­gáltak küzforrásul. De mindemellett e kérdé­seknek meg kell oldatni. Gyorsan és erőtel­jesen. Ezekre még mi alkalmilag visszaté­rünk s akkor meg fogunk emlékezni azon eszmékről is, melyeknek egy évvel ezelőtt e helyütt adtunk hangot. Most csak jelezni akartuk, hogy az albizottság pozitív javasla­tait általában helyeseljük. A „Pesti Napló“ tározója: „Paris és Versailles száz év előtt“ — J. Janin új műve. — Mily szép idők voltak azok, midőn még Rachel egy egész éven keresztül csak »középszerű művész­nő« volt, mert véletlenül elfeledett Jules Janinnek névnapja alkalmából ajándékot adni. De midőn az év elmúlt, s az ajándék pontosan megérkezett, Jules Janin ki volt engesztelődve s Rachel kisasszony »megjárta« ismét »tehetséges művésznőnek« is. S midőn Rachel elment, jöttek más színészek és színésznők, volt előadás, jelentek meg könyvek, s a kritikusok királya mindig talált módot, hogy ön­magát szóba hozza. Midőn pedig végre már semmi sem használt, kijelenté, hogy elhagyja mesterségét, hátat fordított a »Debats«-nak, Caraguel Clement-nak adta át a kormány gyeplőjét a hétfői­ tárczák birodalmában,é­s Páris erről is beszélt. De Páris gyorsan feled, s alig múlt két hete, hogy Jules Janin visszavonult pompás nyaralójába, elmaradtak egyszersmind ama szép fiuk és nők, kik ezelőtt neki udvaroltak. Egymásután elmaradtak az­után az »udvar« többi tagjai is s a lapok közül alig egy vagy másik emlékezett meg arról, a­ki nem él­het, ha a világ megfeledkezik róla. A genialis író erre egy igen genialis ötletre jött. Beteg lett, s a lapok kénytelenek voltak álla­potáról bulletineket közölni. Miután azonban a bul­letinek csak nyolcz napon át jelentek meg, Jules Janin úr, csupa méregből, elhatározta magát, hogy ismét egészséges lesz. Ez is megtörtént, s minden lap hirdette az örömteljes eseményt. S midőn ennek is vége volt, arra az ötletre jött, hogy végre egy könyvet is kellene írnia. A könyv alig látott napvi­lágot s legalább is nyolcz napig fogja Párist foglal­koztatni. Több idő különben nem is szükséges Jules Janinnak, hogy ismét valamit kigondoljon, hogy róla ismét beszéljenek. A könyv czíme e czikk élén olvasható, tartal­­­­ma után indulva, ép úgy XIV. Lajos kora történel­­­­mének volna nevezhető. E kor valamennyi szereplő egyéneit feltaláljuk e munkában; a jellemzés, mint ez Jules Janintól másként nem is várható, szellem­­dús, néha azonban a frivolitásig könnyed. Jules Janin művének kezdetén Versaillest rajzol­­ja le a régensség alatt. Akkoriban Versailles valósá­gos világváros volt ; feltaláltad ott a világ minden né­pének képviselőit. Mindenki Versaillesba sietett, hogy bámulhassa az ott teljes pompájában ragyogó király­ságot. Az udvar mulatott időtöltésből. Monsieur Bou­illon, a pénzügyminiszter, vendégei elé csemege gya­nánt egy tál új veretű Louisd'ort állíttatott; egy másik pénzügyminiszter minden vendégeinek tá­nyérjára egy zacskó aranyat tett, hogy legyen mivel játszani ebéd után. A király is játszott vendégeivel s a­mit nyert, azt rögtön ellopták tőle. A régens a reimsi káptalan által az ottani székesegyház képeit ajándékoztatta magának protectiójáért; a gyermek­ király bezáratta magát mademoiselle d'Hunniéres-sel, s a kisasszony gyermekes együgyüségében ebben semmi különöset nem látott Néha-néha az udvar meghallgatta Bos- Buet-t is, a híres egyházi szónokot. Massilon szintén nem lett elhanyagolva s Massilon mentül inkább dör­­gött a pharaok udvaronczaira, sőt gyakran magára a pharaora is, annál nagyobb közönsége lett. — »Az igaztalanság, a rágalom, a hazugság, a házasságtörés s a világ legundokabb vétkei elárasztották az embe­riséget,« mondá a hírneves szónok »Mendacium et furtum, et adulterium inundaverunt« ... Az udvar végig hallgatta az egyházi szónoklatot, megdicsérte Massilont. . . . s folytatta korábbi életmódját. Ha a királynő utazni ment, a lehető legnehe­zebb vasládát vitte utána négy szamár. »Önnek sok pénzének kell lennie,­ szólt a királynőhöz fivére. A királynő felnyittatta a vasládát, s találtak benne tíz darab francot. De la Papeliniére, szintén pénzügyminiszter, egy gyönyörű szépségű, de szegény leányt vett nőül. Neje erényes, házias nő volt; alig akarta magát a világ előtt mutatni. Legnagyobb hibája az volt,hogy nagyon szerette zongora szobáját. A férj kíváncsi­ságból megnézte egyszer e szobát s figyelmes vizs­gálat után egy titkos folyosót fedezett fel, mely a­­ föld alatt egy másik házba, egyenesen Richelieu del- I gozó szobájába vezetett. Egy tehetséges vésnök, — hogy folytassuk tovább — gyönyörű képet készített. Voltak azon koldusok, naplopók, tolvajok, kéjhölgyek a legna­gyobb változatosságban. Voltaire meglátván e képet, e szavakat írta alá : »rex fecit.« Ehhez járultak Law operatiói, parlamenttel való huzavona s viszálkodás, a nagy urak kihágásai, a nép nyomora, a szellemek forrongása Párisban, a salonok cselszövényei és a »chronique scandaleuse.« Nem használ semmiféle rendszabály; a chronique-ot nem lehetett elnyomni. Munkatársai a társadalom minden rétegében voltak, s e lap csakhamar valósá­gos intézménynyé fejlődött ki. Ehhez járult azután még sok kis és nagy esemény. Ilyen volt pl. de Pons asszony históriája. E história nagyon egyszerű. A nő szegény, de szép volt. Szeretett pedig egy fiatal embert, aki még szegényebb volt nálánál. Colas-nak hívták. Az asz­­szony volt hivatva szerencsét keresni mindkettejük­nek. Ezt gondolta magában Pauline egy derűs na­pon, midőn a prince jelentőségteljesen reápillantott. Colas nem találta fel a puskaport, ha valami fontos dolgot akart elvégezni, rendesen azt szokta mondani: »beszélni fogok Paulinnel róla« s a­mit Pauline mon­dott, azt hűségesen megcselekedte. Colas egy napon kétségbeesetten rohan be ba­rátnője szobájába. »Meg vagyok rontva, megöltek, megbecstele­­nítettek, lealáztak!« kiáltott nagy hangon. Pauline, ki jól ismerte Colas-t, csak azt kérdé tőle, hogy »mi újság megint ?« Colas kisimította előbb uj kalapját s azután igy kezdé mesélni szerencsétlenségét: »Az én főnököm, Mr. Garay, a titkos alap ke­zelője, ma magához hivatott. Megvallá, hogy az alap­ból egy fél milliót ellopott, s arra kényszeritett, hogy magamra vállaljam a lopást. Holnap tiz órakor egy általa szerkesztett iratot kell aláírnom, melyben tol­vajnak nyilvánítom magamat. Ezért egy útlevelet s 60,000 frankot kapok jutalmul. Különben elzárnak a Bastillebe élethossziglan.« Pauline erre egész nyugodtan csak annyit mon­dott, hogy »majd meglássuk!« Pauline­ ezen eseményt nagyon részletesen el­mesélte a herczegnek, ki szerette őt. A herczeg el­mesélte azt Madame Pompadournak, ki viszont őt szerette. Madame elbeszélte azt a királynak, ki Ma­­dame-ot szerette. Garay elmozdíttatott állomásától, elfogatott, s megbüntettetett, helyét pedig Colas-nak adományozta a király, az egész világnak, de főleg Colasnak magának legnagyobb bámulatára. Pauline megköszönte ezt a herczegnek, a her­czeg Madame-nak, Madame a királynak. Colas, kit tulajdonképen Nikolas Rosiernak hívtak, divatba jött. Egyszer egy nyilvános kertben sétált. Ott vé­letlenül az angol követség egy tagjával találkozott. Mindkettő Madamoiselle Juliette-nek, a pénzügymi­nisztérium könyvkötője leányának udvarolt, s mindkettő féltékeny volt. Szóváltásba elegyedtek. Az angol erre kijelentette, hogy ő ezer grisettet is­mer, kik valamennyien szebbek, mint madame Pom­padour, ennélfogva nem is követet kellene az angol királynak Versaillesbe küldeni, hanem egy londoni dámát, ha nem is épen a legjavából. Természetes, hogy párbaj lett a dolog vége. Colas hatalmas szú­rást kapott mellén. Midőn Colas-t hazavitték, sebésze azon megjegy­zést tette, hogy ha tőle függne, valamennyi angol­nak­­ útlevelet adna. Colas megesküdött, hogy An­gliának megüzenteti a háborút. Midőn Pauline meglátogatta Colast, ez elmon­­dá neki a történteket, különös súlyt fektetett termé­szetesen Pompadoura, Versaillesra s a királyra vo­natkozólag mondottakra. Hozzátette, hogy ha fel­gyógyul, ismét megverekszik az angollal. — Pauline természetesen lebeszélte, a­hogy csak bírta, s elhatá­rozta, hogy inkább hadat visel Angliával. Rögtön el­mesélte az ezer grisetteről szóló históriát a herczeg­nek , bölcsen kifejtvén, hogy Colas azért vere­kedett meg az angollal, mert nem tűrhette, hogy ez a herczeget bántalmazza. A herczeg elmesélte a dolgot Madame Pompa­dournak ; madame természetesen nagyon meghara­gudott s elmesélte az esetet a királynak. — A király még jobban megharagudott s az angolok megkapták útleveleiket. Midőn Colas felgyógyult, Pauline valami jutal­mat kért a herczegtől sebeiért, a herczeg Madamé­tól, Madame a királytól kért hasonló jutalmat s Co­las nem sokára Br. de Rosiére lett. Egy napon nagy társaság volt együtt Starem­­berg grófnő termeiben. — »Mily szép ő!« sóhajtott Colas. — »Istenem!« mondá Pauline, »mily szép fá­­tyola van. Nekem sohasem lesz olyan.« — »Ugyan miért nem ?« — Mert csak három hasonló fátyola létezik. Az egyik ez, a másik a királynőé, s a harmadik so­hasem fogja vállaimat érinteni.« — Ki tudja ? mond Colas­s Stahremberg gr. felé tartott­ A gróf azért jött Versaillesbe, hogy szö­vetséget hozzon létre Ausztria és Francziaország között Poroszország ellen. A bibornok és Madame Pompadour nagyon ellenezték a szövetséget. — És ha én létrehozom e szövetséget ? kérdé Colas. — »Akkor öné a fátyol,« felelt a gróf. Pauline csakugyan megkapta a fátyolt s Co­lashoz nőül ment a rossbachi csata napján. Szentebb, mint a törvény, szentebb, mint a vallás, sérthetlenebb, mint a király volt az etiquette. Rettenetes, kegyetlen és nevetséges egyszerre. Min­denki sértegette a törvényt; az etiquettet nem merte senki megsérteni. Minden alkalom, minden fogadta­tás, minden székhely, minden időpont, az uralkodó család mindegyik tagja részére külön etiquette dí­vott. Született herczegnek kellett lennie,a­ki reggel a királynak a tiszta vizet átadta. Hasonló rang feljogo­sított arra is, hogy a királynak asztalkendőt adhas­son valaki át. Az öreg Richelieu herczeg rendesen a hálóköntöst nyújtotta át a királynak, s a marsall inkább fejét, mint ezen előjogát vesztette volna el. Egy gyönyörűen írt fejezet Richelieu fiatal koráról szól. Tizenkét éves volt, midőn az udvarnak bemutattatott. Mindenkinek megtetszett, Maintenon és Bourgo­gne asszonyok szerelmesek lettek a fiúba. Befolyása mindig nagyobb lett. A király maitres­­seit megszöktette s elnyerte pénzét. Midőn a Bas­tillebe zárták, a Sant-Antoine külváros valóságos Budapest, martius dr. (Bittó mínisztereln­ök) tíz ország összes tvhatóságaihoz köriratot intézett, melyben tud­­tukra adja saját és minisztertársainak kineveztetésé. A miniszterelnök kifejezést ad azon várakozásának, hogy a törvényhatóságok az alkotmányos kor­mányt minden intézkedésében, mely a közjó emelé­sét, a közigazgatás rendezését czélozza, saját hatás­körükben pontosan és erélyesen fogják támo­gatni. (A közös költségvetés), mint a »P. C.«-nek Bécsből sürgönyzik, a mai közös mi­nisztertanácsban, melyben ő Felsége elnökölt, végleg megállapittatott. A természetbeni élelmezés és a le­génységi eleség czimeit kivéve, melyek némileg ma­gasabbra vannak előirányozva, a többi tételek majd­nem egyformák az 1874. évi költségvetés tételeivel, sőt néhány tétel valamivel alacsonyabbra is van előirányozva. Bittó miniszterelnök és Zichy közleke­dési miniszter ma este visszatérnek Budapestre; Ghyczy pénzügyminiszter holnap délutánig Bécsben marad, és mint a »P. C.« hozzáteszi, nem folytatott tárgyalásokat sem a bankkérdés, sem az új kölcsön tárgyában. (A váltótörvényjavaslat­ meg­vitatása tárgyában az igazságügyminiszter által ösz­­szehívott szakbizottság első ülését a miniszter elnök­lete alatt tegnap tartotta meg, melyben a javaslat négy első §-a tárgyaltatott. A legközelebbi ülés az ünnepek után és pedig jövő hét szerdáján délután 5 órakor fog megtartatni. D­r. (A delegatiókról a »Press­e«) a következő megjegyzéseket teszi: »A magyarok­nak egy ideig panaszuk volt a delegatiók ellen. Mi­dőn a háború idején azok valóságos parlamentté kezdtek kifejlődni, mely tanácskozásai által a nagy politika kérdései, a pontusi szerződés felmondása, a német császárság megalkotása tárgyában és az ola­szok bevonulása felett Rómába, az egyidejűleg ülése­ző pesti országgyűlést teljesen háttérbe szorította,oda­át féltékenyek kezdtek lenni. — Ma ezen veszély is megszűnt. Andrássy vörös könyvei külföldi viszo­nyainkat illetőleg a legszűkebbre szorítottak ben­nünket, s a delegátiók szépen csendben végzik dol­gukat. Működésük lényegileg parliamentáris bizott­ságokéval egyenlő, melyek komolyan és lelkiismere­tesen hivatják megfontolni az állam haderejének ki­adási előirányzatát. Hogy azok ezt a kellő nyoma­tékkal tehessék, s hogy határozataik ne csupán a papíron maradjanak, ez iránt eddig mindig kellő biz­tosítékot nyújtott azon körülmény, hogy nem fognak előbb a budget tárgyalá­sába, mintsem a két fél pénzügy­­miniszterei a f­e­dezet kérdésére nézve határozottan nyilatkoz­tak. Erről természetesen mit sem szól a delegatio­­nális törvény , de a szokás e függeléket szentesítet­te s épen azon felelősségben, melylyel az illető pénz­ügyminiszter Bécsben és Pesten a delegátiók hátvé­dét képező országgyűléseknek tartozik, fekszik e bizottságok erőssége.« (A moszkvai Szláv egylet) leg­utóbbi közgyűlésén jelenték, hogy az egylet 100 ru­belt küldött a klagenfurti »Slovenec« szerkesztőjé­nek, 450 rubelt pedig Bécsbe; ez utóbbi összeg ren­deltetése azonban nem tudatik. Budapest, mártius 31. Közoktatási ügyünk haladása sokak előtt igen lassúnak látszik. Ha csak hátramaradott­­ságunk és szükségeink érzetét, ha csak saját óhajtásainkat kérdezzük meg e részben, mi is szívesen egyetértünk azokkal, a­kik lassúnak mondják a haladást. Mert ki ne óhajtaná, hogy egyszerre, vagy bár kevés évek alatt, kipótolva láthassa a százados mulaszásokat , odaállítva láthassa nemzetét e részben is, a­hol a legelőrehaladottabb nemzetek állanak, ki ne kevesellené a haladást,látva, hogy még ma is mennyi község van minden iskola nél­kül , feledve, hogy mennyi község­, melynek 1869. előtt nem volt vagy csak nyomorult iskolája volt, nyert azóta jó iskolát; lát­va , hogy felsőbb oktatásunk még nem birt kibontakozni régi nyűgeiből, s fe­ledve, hogy például egy új országos egyetem felállításán kívül, e téren is, legalább az előmunkálatok megtétettek; s látva, hogy tankönyvek s egyéb taneszközök, valamint tanerők s azok képzése tekintetében is mennyi még a kívánni való, s feledve, hogy e rész­ben is mily nagy erőfeszítések történtek s mennyi érezett el már eddig is. Igen, haladásunk lassú. De e lassúság okai csak részben fekszenek tőlünk függő körülményekben, s csak legkisebb részben múltak a törvényhozáson és a közoktatási kormányon, s ha e téren eddig felmutatható haladásunkat az 1869 előtti helyzettel s a nagy akadályokkal lelkiismeretesen összeha­sonlítjuk : a haladás nem fog oly igen lassú­nak feltűnni. Azok, kik közoktatási ügyünk s különösen a népoktatás terén eddig történteket keveslik s a haladást lassúnak, vagy a jelen rendszer keretében épen lehetetlennek tekintik, részint a kormányt, részint az 1868: XXXVIII. tör­­vényczikket okolják; tehát tulajdonképen ez utóbbit főleg, mint a melynek intézkedései a tanügy egészséges és életerős fejlődését, ha épen lehetetlenné nem teszik is, szerintük mindenesetre bénítják s nehezítik. E lapok számtalanszor adták jelét, hogy a népiskolai törvényjavaslatot — ha főelvei­ben mozdíthatlannak is, — de részleteiben s a kivitel és végrehajtás módozataiban teljes­séggel nem tartják tökéletesnek és kifogásta­lannak. Tisztelt munkatársaink közül többek­nek nyújtottunk módot,mikor a népiskolai tör­vény revisiója volt napirenden, hogy ez iránt mind az elvi vitában részt vegyenek, mind a részletek iránt behatólag s kimerítőleg nyilat­kozhassanak. Többi közt a felekezeti és községi népiskolák közötti határjárás, a népiskolai hatóságok s jelesen a megyei iskolatanács, és az állami közegek, jelesen a tanfelügyelői in­tézmény módosítása, vagy teljes átalakítása iránti nézeteknek is több oldalról engedtünk s adtunk magunk is kifejezést. Nem eshetünk tehát abba a gyanúba, hogy mikor a népis­kolai törvény által megteremtett rendszert egy bizonyos oldalról védni akarjuk, ebben a törvény iránti elfogultság által engednők vezettetni magunkat. Közelebbről több oldalról merült föl a nézet, hogy a népoktatási ügynek a közpon­tosítás képezi legnagyobb akadályát, hogy azt egészen megyei vagy épen községi ügy­­gyé tenni volna a rég tervezett panacea. S leg­utóbb Pest megye, tehát az ország egyik legte­kintélyesebb hatósága a képviselő­házhoz be­adandó kérvényében hasonló nézetnek adott kifejezést, egyenesen arra kérve a törvényho­zást, hogy az 1868-diki törvény megváltozta­tásával, a népiskolai ügy kezelését egé­sz­e­n a megyei hatóságnak adja át. Eötvös törvényének főelve, éltető szel­leme a népiskolai autonómia. Az intézkedés a népiskola fölött a község (felekezeti és pol­gári község) s némi csekély (nézetünk szerint is igen csekély) részben a megyei hatóság közege (iskolaszék) kezébe van adva. Tulaj­donképi intézkedési jog az államnak csak is államintézetek fölött adatott. Mi részt ad a törvény az államnak ? A felügyeletet a tan­­felügyelők által , az elhatározást az államse­gély ügyében , s a miniszterhez való fe­­lebbezést a tanító elmozdíttatása esetében. Többet nem. A tanfelügyelői intézmény s tehát az ál­lami felügyelet gyönge oldala, e törvény szabványai szerint, hatáskörének nem túlsá­gos nagy, hanem épen túlságosan csekély voltában van, s eddigelé minden részről, és méltán, épen ez hangsúlyoztatott. Csekélyebb hatáskörrel, mint a kormányt és közegeit, csak a megyét ruházza föl a törvény a nép­iskola fölött. S hogy ez hiba, hogy a megyé­nek nagyobb hatáskört óhajtunk mi is, ezt nem titkoljuk. De nem óhajtjuk a megye ha­táskörét az állam rovására terjeszteni s külö­nösen nem fogadhatjuk el azt, hogy a nép­iskolaügy egészen — tehát minden megszorítás és kivétel nélkül — a megye ke­retébe menjen át. Angliában, az alkotmányosság e hazájá­ban, melyre annyit szeretünk hivatkozni, a közoktatás — igaz — legkevésbé államügy, hanem legnagyobb részben magánügy, ré­szint felekezeti s községi ügy. Ott a közokta­tási autonómia a lehető legszélesebbre van terjesztve. Mert az államot meggyőzte róla a tapasz­talás, hogy nyugodtan és aggály nélkül hagy­hatja az iskolák állításának és fenntartásának egész dolgát a községi s magán - helyható­sági intézkedésre, iskolákban azért hiány nem lesz, sem az iskolák czélszerűsége nem lesz kevésbé biztosítva, mintha maga az ál­lam kezelné azokat. Mondhatjuk-e ezt­ Magyarországról is? Bízhatjuk-e itt a népoktatás ügyét akár a magánvállalkozásra, akár a községekre s helyhatóságokra, az állam folytonos éber föl­­vigyázata, erélyes sürgetései s itt-ott tetemes segélyezése nélkül ? Feleljen e kérdésre az elfogulatlan; feleljen aki népünk, községeink indolentiáját, hogy ne mondjuk — itt ott el­lenséges indulatát a közoktatás s annak áldo­zatokkal járó felvirágoztatása iránt — ismeri. S a megyehatóságra? Elhiszszük, hogy egy Pest megye e részben is jó példával járna elől. De nincsenek-e megyéink, melyekre a magyar állam közoktatási ügyét, nyu­godtan, nemzetellenes aspirátiók félelme nél­kül, egy perezre sem bízhatná. Arra, hogy a törvényhatóságok hatás­köre a népoktatás körül nagyobbíttassék, hogy a megye és iskolatanácsa tevékeny és hatékony munkássági tért nyerjen, ez életkér­déses,­­ az autonóm közvetlen keze­lésre oly alkalmas ügyben, alapos kilátásunk lehet. íme, a kilenczes bizottság is, terjedel­mes munkálata egyik pontjában, a közokta­tásügyi tárc­ánál, többi közt azt jelenti ki, hogy a tanfelügyelői intézmény, jelen alakjá­ban, nem lesz fenntartható, hanem szoros

Next