Pesti Napló, 1874. április (25. évfolyam, 75-99. szám)
1874-04-01 / 75. szám
75. szám. ____________________ Budapest Szerda, april 1.1874. _____________________35. folyón Szerkesztési iroda, Kiadó-hivatal: y Előfizetés! feltételei:? * Hirdetések Barátok-tere,^Athenaeum-épület. Barátok-We, Athenaeum-épül*. *T\ ■ 1 Ol fi g ITT TkT A U * "T“ szintúgy mint'előfizetések köziemény^ szerkesztőséghez A lap anyagi részét illető közle i' || | g g | fcAI | 1 | | 6 ‘ ‘ 12 » ~ ’ KIADÓ-HIVATALBA, ■*‡—«‡« «1, p„„aok, , JL -U JL. -JL. -A. 1 A a,. -JL. jl.j \j »"ítok-|s'e‡ “«-‘p»» kezektől fogadtatnak el. hónapban megkezdhető, ha ennek bármely l tikion/-frt ij-Kézi-atoll nem adatnak vissza. kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS, napjától szám itt a tik. ' jj A lap Szellemi részét illető minden I BE Blj ® ISI ■ S'A H II 11 S S ad.ia együtt - Előfizetés „PESTI KiPLd“-ra. Előfizetési árak: Egész évre .... 34 frt. Félévre ..... 13 frt. Negyedévre ... O frt. Egy hóra .... 3 frt. Évnegyedes t. előfizetőinket, kiknek megrendelése f. évi mártius hó végén lejár, figyelmeztetjük annak minél előbbi megújítására, hogy a lap megküldésében fennakadás ne történjék. Az előfizetés Pestre, a »Pesti Napló« kiadó-hivatalának (ferencziek tere , Athenaeumépület) küldendő. A „P. Napló" szerkesztő- és kiadóhivatala. mmsaammi im imi Budapest, martius 31. A kilenczes albizottság munkálatában mindenek előtt az a rész ragadja meg figyelmünket, mely a közigazgatás általános rendezésére, a vármegyékre,a helyhatósági önkormányzatnak a decentralizált administratióval öszhangzatbahozatalára s általában az ezekkel összefüggő kérdésekre vonatkozik. Összes politikai működésünkben e kérdések azok, melyek legkevésbé vannak tisztázva; e kérdések azok, melyek felett legeltérőbbek az illetékes vélemények. E kérdések azok, melyekre különböző lesz a felelet a szerint, a mint vagy az általános szabadelvűségnek, vagy történelmi fejlődésünknek, vagy fajunk nemzeti érdekeinek, vagy végre az államiság erőteljes kifejlesztésének szempontjából indulunk ki. A kilenczes albizottság e szempontokat külön nem emeli ki, vagy legalább nem hangsúlyozá. Tett javaslatokat, de a mérleget nem állíta fel, hogy azok hordereje vagy az általános szabadelvűség, vagy a történelmi fejlődés, vagy a nemzeti érdekek, vagy az állameszme megerősítésének mértékével legyen feltüntetve. Természetesen az albizottság ezt nem tehet és hasonló természetű bizottság nem is teheti. Mindamellett az elvek, melyekből kiindult , a javaslatok, melyeket általános körvonalakban felállított, sőt még a hézagok is, melyek munkálatában előfordulnak, kiváló figyelmet érdemelnek. Semmi kétség, hogy az albizottság a területrendezési törvényjavaslatot azon alakban, melyben az előterjeszte tett, elejtette. Hogy e törvényjavaslat intenziója égető közszükségen alapszik, azon az albizottság sem kételkedett. De azt hive, hogy az égető szükségnek megfelelő területváltozások ha nem is rögtön, de kellő időben önként, az illető lakosság közhajtására be fognak következni, ha a helyhatóságok vissza fogják nyerni az önadóztatásnak nemcsak tényleges jogát, hanem tényleges kötelességét is, s ha másrészről a tudozás kellő rendszabályokról gondoskodik arra nézve, hogy a municipiumok hatási köre világosan megállapíttassék , hogy a municipiumok e hatáskörön belül a nekik engedett, a rájuk ruházott önkormányzati és állami közigazgatási kötelességeket szigorúan teljesítsék. A törvényhatóságok területrendezésének alig volt és alig van melegebb barátja, mint mi. De a vitát arra nézve, hogy a területrendezéssel összekötött nagy czél miként érhető el könnyebben s kevesebb rázkódások nélkül, mindig megengedtük s most is megengedjük. S azt hiszszük — s e tekintetben közel állunk a kilenczes albizottság nézetéhez — ha a municipiumok hatásköre kellőleg tágittatik, de egyszersmind szorosan körül is iratik; ha a municipiumok közegei, melyek egyúttal részben legalább az államnak is közegei, kellőleg qualified utatnak s ha végre bizonyos latitudeon kívül a municipiumok fenntartásának költsége magukra a municipiumokra rovatik, akkor csak idő, mégpedig rövid idő kérdése az, hogy azok, melyek az önálló existentiára képtelenek, önkénytesen resignáljanak. Az albizottság határozottan hangsúlyozza a területi önkormányzat fenntartásának szükségességét. De másrészről ép oly határozottságot fejt ki javaslataival azon irányban is, hogy a tisztán közigazgatási ügyekben a decentralisatio elve léptettessék életbe, és pedig jelentékenyen szélesebb mérvben, mint az eddig történt. Például a közoktatási, pénzügyi s részben a közlekedési administrate az önkormányzati hatóságok területei szerint decentralisáltatnék, illetőleg tagoltatnék szét. Nemcsak, sőt a közadministratiónak ezen részei, az albizottság véleménye szerint, innentől a törvényhatóságok kezelése és intézkedése alá fognának bocsáttatni. E princípium ekként felállítva, tiszta és egyszerű. A dolognak nehéz oldalát azonban azon kérdés képezi, hogy az önkormányzati intézmények gépezete miként alakíttassák át a czélra, hogy az nemcsak a mai, hanem a jövőre jelentékenyen tágítandó hatáskörben is feladatának a legszigorúbb követelmények mérve szerint megfelelhessen. E kérdésre az albizottság nem felel részletesen. Említi a főispán elnöklete alatt működő állandó választmányt. De hogy e választmány mai alakjában absolute semmit nem ér, és semmire fel nem használható, s hogy ezt épen azért gyökeresen át kell alakítani , erről tüzetesen nem nyilatkozik. Valamint arról sem, hogy a végrehajtás állandó s egyénileg felelős közegei, a tisztviselők miként nyerendik alkalmaztatásukat. Tudjuk, hogy ezek nem könnyű kérdések. Azt is tudjuk, hogy épen ezek voltak azok, melyek a kilenczes albizottság kebelében a legellentétesebb véleményeknek szolgáltak küzforrásul. De mindemellett e kérdéseknek meg kell oldatni. Gyorsan és erőteljesen. Ezekre még mi alkalmilag visszatérünk s akkor meg fogunk emlékezni azon eszmékről is, melyeknek egy évvel ezelőtt e helyütt adtunk hangot. Most csak jelezni akartuk, hogy az albizottság pozitív javaslatait általában helyeseljük. A „Pesti Napló“ tározója: „Paris és Versailles száz év előtt“ — J. Janin új műve. — Mily szép idők voltak azok, midőn még Rachel egy egész éven keresztül csak »középszerű művésznő« volt, mert véletlenül elfeledett Jules Janinnek névnapja alkalmából ajándékot adni. De midőn az év elmúlt, s az ajándék pontosan megérkezett, Jules Janin ki volt engesztelődve s Rachel kisasszony »megjárta« ismét »tehetséges művésznőnek« is. S midőn Rachel elment, jöttek más színészek és színésznők, volt előadás, jelentek meg könyvek, s a kritikusok királya mindig talált módot, hogy önmagát szóba hozza. Midőn pedig végre már semmi sem használt, kijelenté, hogy elhagyja mesterségét, hátat fordított a »Debats«-nak, Caraguel Clement-nak adta át a kormány gyeplőjét a hétfői tárczák birodalmában,és Páris erről is beszélt. De Páris gyorsan feled, s alig múlt két hete, hogy Jules Janin visszavonult pompás nyaralójába, elmaradtak egyszersmind ama szép fiuk és nők, kik ezelőtt neki udvaroltak. Egymásután elmaradtak azután az »udvar« többi tagjai is s a lapok közül alig egy vagy másik emlékezett meg arról, aki nem élhet, ha a világ megfeledkezik róla. A genialis író erre egy igen genialis ötletre jött. Beteg lett, s a lapok kénytelenek voltak állapotáról bulletineket közölni. Miután azonban a bulletinek csak nyolcz napon át jelentek meg, Jules Janin úr, csupa méregből, elhatározta magát, hogy ismét egészséges lesz. Ez is megtörtént, s minden lap hirdette az örömteljes eseményt. S midőn ennek is vége volt, arra az ötletre jött, hogy végre egy könyvet is kellene írnia. A könyv alig látott napvilágot s legalább is nyolcz napig fogja Párist foglalkoztatni. Több idő különben nem is szükséges Jules Janinnak, hogy ismét valamit kigondoljon, hogy róla ismét beszéljenek. A könyv czíme e czikk élén olvasható, tartalma után indulva, ép úgy XIV. Lajos kora történelmének volna nevezhető. E kor valamennyi szereplő egyéneit feltaláljuk e munkában; a jellemzés, mint ez Jules Janintól másként nem is várható, szellemdús, néha azonban a frivolitásig könnyed. Jules Janin művének kezdetén Versaillest rajzolja le a régensség alatt. Akkoriban Versailles valóságos világváros volt ; feltaláltad ott a világ minden népének képviselőit. Mindenki Versaillesba sietett, hogy bámulhassa az ott teljes pompájában ragyogó királyságot. Az udvar mulatott időtöltésből. Monsieur Bouillon, a pénzügyminiszter, vendégei elé csemege gyanánt egy tál új veretű Louisd'ort állíttatott; egy másik pénzügyminiszter minden vendégeinek tányérjára egy zacskó aranyat tett, hogy legyen mivel játszani ebéd után. A király is játszott vendégeivel s amit nyert, azt rögtön ellopták tőle. A régens a reimsi káptalan által az ottani székesegyház képeit ajándékoztatta magának protectiójáért; a gyermek király bezáratta magát mademoiselle d'Hunniéres-sel, s a kisasszony gyermekes együgyüségében ebben semmi különöset nem látott Néha-néha az udvar meghallgatta Bos- Buet-t is, a híres egyházi szónokot. Massilon szintén nem lett elhanyagolva s Massilon mentül inkább dörgött a pharaok udvaronczaira, sőt gyakran magára a pharaora is, annál nagyobb közönsége lett. — »Az igaztalanság, a rágalom, a hazugság, a házasságtörés s a világ legundokabb vétkei elárasztották az emberiséget,« mondá a hírneves szónok »Mendacium et furtum, et adulterium inundaverunt« ... Az udvar végig hallgatta az egyházi szónoklatot, megdicsérte Massilont. . . . s folytatta korábbi életmódját. Ha a királynő utazni ment, a lehető legnehezebb vasládát vitte utána négy szamár. »Önnek sok pénzének kell lennie, szólt a királynőhöz fivére. A királynő felnyittatta a vasládát, s találtak benne tíz darab francot. De la Papeliniére, szintén pénzügyminiszter, egy gyönyörű szépségű, de szegény leányt vett nőül. Neje erényes, házias nő volt; alig akarta magát a világ előtt mutatni. Legnagyobb hibája az volt,hogy nagyon szerette zongora szobáját. A férj kíváncsiságból megnézte egyszer e szobát s figyelmes vizsgálat után egy titkos folyosót fedezett fel, mely a föld alatt egy másik házba, egyenesen Richelieu del- I gozó szobájába vezetett. Egy tehetséges vésnök, — hogy folytassuk tovább — gyönyörű képet készített. Voltak azon koldusok, naplopók, tolvajok, kéjhölgyek a legnagyobb változatosságban. Voltaire meglátván e képet, e szavakat írta alá : »rex fecit.« Ehhez járultak Law operatiói, parlamenttel való huzavona s viszálkodás, a nagy urak kihágásai, a nép nyomora, a szellemek forrongása Párisban, a salonok cselszövényei és a »chronique scandaleuse.« Nem használ semmiféle rendszabály; a chronique-ot nem lehetett elnyomni. Munkatársai a társadalom minden rétegében voltak, s e lap csakhamar valóságos intézménynyé fejlődött ki. Ehhez járult azután még sok kis és nagy esemény. Ilyen volt pl. de Pons asszony históriája. E história nagyon egyszerű. A nő szegény, de szép volt. Szeretett pedig egy fiatal embert, aki még szegényebb volt nálánál. Colas-nak hívták. Az aszszony volt hivatva szerencsét keresni mindkettejüknek. Ezt gondolta magában Pauline egy derűs napon, midőn a prince jelentőségteljesen reápillantott. Colas nem találta fel a puskaport, ha valami fontos dolgot akart elvégezni, rendesen azt szokta mondani: »beszélni fogok Paulinnel róla« s amit Pauline mondott, azt hűségesen megcselekedte. Colas egy napon kétségbeesetten rohan be barátnője szobájába. »Meg vagyok rontva, megöltek, megbecstelenítettek, lealáztak!« kiáltott nagy hangon. Pauline, ki jól ismerte Colas-t, csak azt kérdé tőle, hogy »mi újság megint ?« Colas kisimította előbb uj kalapját s azután igy kezdé mesélni szerencsétlenségét: »Az én főnököm, Mr. Garay, a titkos alap kezelője, ma magához hivatott. Megvallá, hogy az alapból egy fél milliót ellopott, s arra kényszeritett, hogy magamra vállaljam a lopást. Holnap tiz órakor egy általa szerkesztett iratot kell aláírnom, melyben tolvajnak nyilvánítom magamat. Ezért egy útlevelet s 60,000 frankot kapok jutalmul. Különben elzárnak a Bastillebe élethossziglan.« Pauline erre egész nyugodtan csak annyit mondott, hogy »majd meglássuk!« Pauline ezen eseményt nagyon részletesen elmesélte a herczegnek, ki szerette őt. A herczeg elmesélte azt Madame Pompadournak, ki viszont őt szerette. Madame elbeszélte azt a királynak, ki Madame-ot szerette. Garay elmozdíttatott állomásától, elfogatott, s megbüntettetett, helyét pedig Colas-nak adományozta a király, az egész világnak, de főleg Colasnak magának legnagyobb bámulatára. Pauline megköszönte ezt a herczegnek, a herczeg Madame-nak, Madame a királynak. Colas, kit tulajdonképen Nikolas Rosiernak hívtak, divatba jött. Egyszer egy nyilvános kertben sétált. Ott véletlenül az angol követség egy tagjával találkozott. Mindkettő Madamoiselle Juliette-nek, a pénzügyminisztérium könyvkötője leányának udvarolt, s mindkettő féltékeny volt. Szóváltásba elegyedtek. Az angol erre kijelentette, hogy ő ezer grisettet ismer, kik valamennyien szebbek, mint madame Pompadour, ennélfogva nem is követet kellene az angol királynak Versaillesbe küldeni, hanem egy londoni dámát, ha nem is épen a legjavából. Természetes, hogy párbaj lett a dolog vége. Colas hatalmas szúrást kapott mellén. Midőn Colas-t hazavitték, sebésze azon megjegyzést tette, hogy ha tőle függne, valamennyi angolnak útlevelet adna. Colas megesküdött, hogy Angliának megüzenteti a háborút. Midőn Pauline meglátogatta Colast, ez elmondá neki a történteket, különös súlyt fektetett természetesen Pompadoura, Versaillesra s a királyra vonatkozólag mondottakra. Hozzátette, hogy ha felgyógyul, ismét megverekszik az angollal. — Pauline természetesen lebeszélte, ahogy csak bírta, s elhatározta, hogy inkább hadat visel Angliával. Rögtön elmesélte az ezer grisetteről szóló históriát a herczegnek , bölcsen kifejtvén, hogy Colas azért verekedett meg az angollal, mert nem tűrhette, hogy ez a herczeget bántalmazza. A herczeg elmesélte a dolgot Madame Pompadournak ; madame természetesen nagyon megharagudott s elmesélte az esetet a királynak. — A király még jobban megharagudott s az angolok megkapták útleveleiket. Midőn Colas felgyógyult, Pauline valami jutalmat kért a herczegtől sebeiért, a herczeg Madamétól, Madame a királytól kért hasonló jutalmat s Colas nem sokára Br. de Rosiére lett. Egy napon nagy társaság volt együtt Staremberg grófnő termeiben. — »Mily szép ő!« sóhajtott Colas. — »Istenem!« mondá Pauline, »mily szép fátyola van. Nekem sohasem lesz olyan.« — »Ugyan miért nem ?« — Mert csak három hasonló fátyola létezik. Az egyik ez, a másik a királynőé, s a harmadik sohasem fogja vállaimat érinteni.« — Ki tudja ? mond Colass Stahremberg gr. felé tartott A gróf azért jött Versaillesbe, hogy szövetséget hozzon létre Ausztria és Francziaország között Poroszország ellen. A bibornok és Madame Pompadour nagyon ellenezték a szövetséget. — És ha én létrehozom e szövetséget ? kérdé Colas. — »Akkor öné a fátyol,« felelt a gróf. Pauline csakugyan megkapta a fátyolt s Colashoz nőül ment a rossbachi csata napján. Szentebb, mint a törvény, szentebb, mint a vallás, sérthetlenebb, mint a király volt az etiquette. Rettenetes, kegyetlen és nevetséges egyszerre. Mindenki sértegette a törvényt; az etiquettet nem merte senki megsérteni. Minden alkalom, minden fogadtatás, minden székhely, minden időpont, az uralkodó család mindegyik tagja részére külön etiquette dívott. Született herczegnek kellett lennie,aki reggel a királynak a tiszta vizet átadta. Hasonló rang feljogosított arra is, hogy a királynak asztalkendőt adhasson valaki át. Az öreg Richelieu herczeg rendesen a hálóköntöst nyújtotta át a királynak, s a marsall inkább fejét, mint ezen előjogát vesztette volna el. Egy gyönyörűen írt fejezet Richelieu fiatal koráról szól. Tizenkét éves volt, midőn az udvarnak bemutattatott. Mindenkinek megtetszett, Maintenon és Bourgogne asszonyok szerelmesek lettek a fiúba. Befolyása mindig nagyobb lett. A király maitresseit megszöktette s elnyerte pénzét. Midőn a Bastillebe zárták, a Sant-Antoine külváros valóságos Budapest, martius dr. (Bittó míniszterelnök) tíz ország összes tvhatóságaihoz köriratot intézett, melyben tudtukra adja saját és minisztertársainak kineveztetésé. A miniszterelnök kifejezést ad azon várakozásának, hogy a törvényhatóságok az alkotmányos kormányt minden intézkedésében, mely a közjó emelését, a közigazgatás rendezését czélozza, saját hatáskörükben pontosan és erélyesen fogják támogatni. (A közös költségvetés), mint a »P. C.«-nek Bécsből sürgönyzik, a mai közös minisztertanácsban, melyben ő Felsége elnökölt, végleg megállapittatott. A természetbeni élelmezés és a legénységi eleség czimeit kivéve, melyek némileg magasabbra vannak előirányozva, a többi tételek majdnem egyformák az 1874. évi költségvetés tételeivel, sőt néhány tétel valamivel alacsonyabbra is van előirányozva. Bittó miniszterelnök és Zichy közlekedési miniszter ma este visszatérnek Budapestre; Ghyczy pénzügyminiszter holnap délutánig Bécsben marad, és mint a »P. C.« hozzáteszi, nem folytatott tárgyalásokat sem a bankkérdés, sem az új kölcsön tárgyában. (A váltótörvényjavaslat megvitatása tárgyában az igazságügyminiszter által öszszehívott szakbizottság első ülését a miniszter elnöklete alatt tegnap tartotta meg, melyben a javaslat négy első §-a tárgyaltatott. A legközelebbi ülés az ünnepek után és pedig jövő hét szerdáján délután 5 órakor fog megtartatni. Dr. (A delegatiókról a »Presse«) a következő megjegyzéseket teszi: »A magyaroknak egy ideig panaszuk volt a delegatiók ellen. Midőn a háború idején azok valóságos parlamentté kezdtek kifejlődni, mely tanácskozásai által a nagy politika kérdései, a pontusi szerződés felmondása, a német császárság megalkotása tárgyában és az olaszok bevonulása felett Rómába, az egyidejűleg ülésező pesti országgyűlést teljesen háttérbe szorította,odaát féltékenyek kezdtek lenni. — Ma ezen veszély is megszűnt. Andrássy vörös könyvei külföldi viszonyainkat illetőleg a legszűkebbre szorítottak bennünket, s a delegátiók szépen csendben végzik dolgukat. Működésük lényegileg parliamentáris bizottságokéval egyenlő, melyek komolyan és lelkiismeretesen hivatják megfontolni az állam haderejének kiadási előirányzatát. Hogy azok ezt a kellő nyomatékkal tehessék, s hogy határozataik ne csupán a papíron maradjanak, ez iránt eddig mindig kellő biztosítékot nyújtott azon körülmény, hogy nem fognak előbb a budget tárgyalásába, mintsem a két fél pénzügyminiszterei a fedezet kérdésére nézve határozottan nyilatkoztak. Erről természetesen mit sem szól a delegationális törvény , de a szokás e függeléket szentesítette s épen azon felelősségben, melylyel az illető pénzügyminiszter Bécsben és Pesten a delegátiók hátvédét képező országgyűléseknek tartozik, fekszik e bizottságok erőssége.« (A moszkvai Szláv egylet) legutóbbi közgyűlésén jelenték, hogy az egylet 100 rubelt küldött a klagenfurti »Slovenec« szerkesztőjének, 450 rubelt pedig Bécsbe; ez utóbbi összeg rendeltetése azonban nem tudatik. Budapest, mártius 31. Közoktatási ügyünk haladása sokak előtt igen lassúnak látszik. Ha csak hátramaradottságunk és szükségeink érzetét, ha csak saját óhajtásainkat kérdezzük meg e részben, mi is szívesen egyetértünk azokkal, akik lassúnak mondják a haladást. Mert ki ne óhajtaná, hogy egyszerre, vagy bár kevés évek alatt, kipótolva láthassa a százados mulaszásokat , odaállítva láthassa nemzetét e részben is, ahol a legelőrehaladottabb nemzetek állanak, ki ne kevesellené a haladást,látva, hogy még ma is mennyi község van minden iskola nélkül , feledve, hogy mennyi község, melynek 1869. előtt nem volt vagy csak nyomorult iskolája volt, nyert azóta jó iskolát; látva , hogy felsőbb oktatásunk még nem birt kibontakozni régi nyűgeiből, s feledve, hogy például egy új országos egyetem felállításán kívül, e téren is, legalább az előmunkálatok megtétettek; s látva, hogy tankönyvek s egyéb taneszközök, valamint tanerők s azok képzése tekintetében is mennyi még a kívánni való, s feledve, hogy e részben is mily nagy erőfeszítések történtek s mennyi érezett el már eddig is. Igen, haladásunk lassú. De e lassúság okai csak részben fekszenek tőlünk függő körülményekben, s csak legkisebb részben múltak a törvényhozáson és a közoktatási kormányon, s ha e téren eddig felmutatható haladásunkat az 1869 előtti helyzettel s a nagy akadályokkal lelkiismeretesen összehasonlítjuk : a haladás nem fog oly igen lassúnak feltűnni. Azok, kik közoktatási ügyünk s különösen a népoktatás terén eddig történteket keveslik s a haladást lassúnak, vagy a jelen rendszer keretében épen lehetetlennek tekintik, részint a kormányt, részint az 1868: XXXVIII. törvényczikket okolják; tehát tulajdonképen ez utóbbit főleg, mint a melynek intézkedései a tanügy egészséges és életerős fejlődését, ha épen lehetetlenné nem teszik is, szerintük mindenesetre bénítják s nehezítik. E lapok számtalanszor adták jelét, hogy a népiskolai törvényjavaslatot — ha főelveiben mozdíthatlannak is, — de részleteiben s a kivitel és végrehajtás módozataiban teljességgel nem tartják tökéletesnek és kifogástalannak. Tisztelt munkatársaink közül többeknek nyújtottunk módot,mikor a népiskolai törvény revisiója volt napirenden, hogy ez iránt mind az elvi vitában részt vegyenek, mind a részletek iránt behatólag s kimerítőleg nyilatkozhassanak. Többi közt a felekezeti és községi népiskolák közötti határjárás, a népiskolai hatóságok s jelesen a megyei iskolatanács, és az állami közegek, jelesen a tanfelügyelői intézmény módosítása, vagy teljes átalakítása iránti nézeteknek is több oldalról engedtünk s adtunk magunk is kifejezést. Nem eshetünk tehát abba a gyanúba, hogy mikor a népiskolai törvény által megteremtett rendszert egy bizonyos oldalról védni akarjuk, ebben a törvény iránti elfogultság által engednők vezettetni magunkat. Közelebbről több oldalról merült föl a nézet, hogy a népoktatási ügynek a központosítás képezi legnagyobb akadályát, hogy azt egészen megyei vagy épen községi ügygyé tenni volna a rég tervezett panacea. S legutóbb Pest megye, tehát az ország egyik legtekintélyesebb hatósága a képviselőházhoz beadandó kérvényében hasonló nézetnek adott kifejezést, egyenesen arra kérve a törvényhozást, hogy az 1868-diki törvény megváltoztatásával, a népiskolai ügy kezelését egészen a megyei hatóságnak adja át. Eötvös törvényének főelve, éltető szelleme a népiskolai autonómia. Az intézkedés a népiskola fölött a község (felekezeti és polgári község) s némi csekély (nézetünk szerint is igen csekély) részben a megyei hatóság közege (iskolaszék) kezébe van adva. Tulajdonképi intézkedési jog az államnak csak is államintézetek fölött adatott. Mi részt ad a törvény az államnak ? A felügyeletet a tanfelügyelők által , az elhatározást az államsegély ügyében , s a miniszterhez való felebbezést a tanító elmozdíttatása esetében. Többet nem. A tanfelügyelői intézmény s tehát az állami felügyelet gyönge oldala, e törvény szabványai szerint, hatáskörének nem túlságos nagy, hanem épen túlságosan csekély voltában van, s eddigelé minden részről, és méltán, épen ez hangsúlyoztatott. Csekélyebb hatáskörrel, mint a kormányt és közegeit, csak a megyét ruházza föl a törvény a népiskola fölött. S hogy ez hiba, hogy a megyének nagyobb hatáskört óhajtunk mi is, ezt nem titkoljuk. De nem óhajtjuk a megye hatáskörét az állam rovására terjeszteni s különösen nem fogadhatjuk el azt, hogy a népiskolaügy egészen — tehát minden megszorítás és kivétel nélkül — a megye keretébe menjen át. Angliában, az alkotmányosság e hazájában, melyre annyit szeretünk hivatkozni, a közoktatás — igaz — legkevésbé államügy, hanem legnagyobb részben magánügy, részint felekezeti s községi ügy. Ott a közoktatási autonómia a lehető legszélesebbre van terjesztve. Mert az államot meggyőzte róla a tapasztalás, hogy nyugodtan és aggály nélkül hagyhatja az iskolák állításának és fenntartásának egész dolgát a községi s magán - helyhatósági intézkedésre, iskolákban azért hiány nem lesz, sem az iskolák czélszerűsége nem lesz kevésbé biztosítva, mintha maga az állam kezelné azokat. Mondhatjuk-e ezt Magyarországról is? Bízhatjuk-e itt a népoktatás ügyét akár a magánvállalkozásra, akár a községekre s helyhatóságokra, az állam folytonos éber fölvigyázata, erélyes sürgetései s itt-ott tetemes segélyezése nélkül ? Feleljen e kérdésre az elfogulatlan; feleljen aki népünk, községeink indolentiáját, hogy ne mondjuk — itt ott ellenséges indulatát a közoktatás s annak áldozatokkal járó felvirágoztatása iránt — ismeri. S a megyehatóságra? Elhiszszük, hogy egy Pest megye e részben is jó példával járna elől. De nincsenek-e megyéink, melyekre a magyar állam közoktatási ügyét, nyugodtan, nemzetellenes aspirátiók félelme nélkül, egy perezre sem bízhatná. Arra, hogy a törvényhatóságok hatásköre a népoktatás körül nagyobbíttassék, hogy a megye és iskolatanácsa tevékeny és hatékony munkássági tért nyerjen, ez életkérdéses, az autonóm közvetlen kezelésre oly alkalmas ügyben, alapos kilátásunk lehet. íme, a kilenczes bizottság is, terjedelmes munkálata egyik pontjában, a közoktatásügyi tárcánál, többi közt azt jelenti ki, hogy a tanfelügyelői intézmény, jelen alakjában, nem lesz fenntartható, hanem szoros