Pesti Napló, 1875. december (26. évfolyam, 275-299. szám)

1875-12-01 / 275. szám

Budapest, Szerda, december 1,1875. 275. szám. Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Ganíró-In­vatal, Barátok­ tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közle­mények (előfizetési pénz , kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadóhivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra . . . 6 frt — kr. 6 hónapra . . . 12 » — » Az esti kiadás postai kistünkü­ldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. 26. évi folyam. idrítetések szintúgy mint előfizetések a KIADÓ-II ITA­TÁL E­ Barátok­ tere, G­yn3o,im­áplitel küldendők. Előfizetési felhívás a „FESTI SAPLÓ«-ra. Előfizetési árak : reggeli és esti­­kiadás, 1­/2 legnagyobb iv és közgazdasági melléklet .) Egész évre.........................24 frt. Fél évre .........................12 frt. Negyed évre .... 6 frt. Egy hónapra .... 2 frt. Er az előfizetés Budapestre, a »Pesti Napló* kiadó hivatalába (Barátok-tere 7. sz. Athenaeum-épület) intézendő A »Pesti Napló* szeri.­s kiadó­ hivatala. Budapest, nov. 60. A­mit ma a miniszterelnöktől hivatalo­san kijelentve hallottunk, azt ország világ különben is tudta már. A magyar és az osz­trák kormány nem bírt egymással megegyez­ni sem a vámtételek, sem a fogyasztási adó felosztása és visszatérítése fölött; azért a ma­gyar kormány felmondotta a vámszövetséget, de már ezt megelőzőleg hozzájárult az osz­trák kormány azon kívánságához, hogy az angol szerződés és pótconventió felmondas­­sék, a Franczia- és Németországgal kötött szerződések revisiója iránt, még a felmon­dási határidő előtt, kezdessenek meg a tár­gyalások. Hogy mindjárt ez utóbbi pontra, mely a miniszterelnöki válasz első tételét képezte, mondjuk meg nézetünket, nem késünk kije­lenteni, hogy a magyar kormány helyesen járt el, midőn az osztrák minisztérium azon felfogását visszautasította, mintha egy fel­mondásra megérett kereskedelmi szerződést az osztrák kormány egyoldalúlag felmond­hatna az illető külállamnak. Kifejtettük már a múlt héten, hogy az osztrákoknak azon követelése, melyet még October havában in­téztek gr. Andrássyhoz, miszerint egyszerűen az ő kívánságuk folytán és a magyar kor­mány beleegyezése nélkül mondja fel az an­gol, franczia s német szerződéseket, egyenes negatíója a kereskedelmi s vámszövetségnek. Andrássy gróf nem is felelt meg amaz egy­oldalú felfogásnak, és Tisza Kálmán minisz­terelnök ma kijelenté, hogy a magyar kor­mány méltányossági s opportunitási okokból járult ama szerződések felmondásához. Más kérdés az, hogy áll-e az a méltá­nyossági s opportunitási ok, mely a magyar kormánynál a hozzájárulás tekintetében elha­tározó volt? Első­sorban fölemlíti a minisz­terelnök, hogy nem volna méltányos, ha a monarchia egyik állama a másikat, mely egy külállammal kötött, és a felmondási időhöz közeledő szerződést magára nézve károsnak tart, a felmondásban megakadályozná. Mi e tételt egész általánosságban nem fogadhat­juk el. E méltányosság helyesen csak úgy gyakorolható, ha a magyar kormány akkor, midőn az osztrák minisztérium olynemű kí­vánságához hozzájárul, egyszersmind a vám­szövetséget is felmondhatja.Mert ha egy a kül­állammal kötött vámszerződés felmondása a magyar-osztrák vámszövetség azon idősza­kába esik, midőn például Magyar­ország fel nem mondhatja Ausztriának a közösséget, akkor az angol vagy franczia szerződés le­járta s esetleg meg nem újítása következté­ben az általános vámtarifának olyan magas tételei éledhetnek föl és léphetnek érvénybe, a­melyek Magyarország érdekeit súlyosan sérthetik. Azért nem is a méltányosság, hanem in­kább azon opportunitási tekintet kellett,hogy mérvadó legyen a kormány előtt, miszerint­ megmutassa az osztrák minisztériumnak, hogy a külállamokkal kötött szerződések felmondá­sa útján az önálló magyar vámterület esélyé­re is szabad kezet tart fönn magának. A miniszterelnök mai nyilatkozata szerint azon­ban tartani lehet attól, hogy a kormány ezt a szabadságot nagyon platonikus gyengéd­séggel fogja felhasználni. A miniszterelnök ugyanis folyvást oly hévvel magasztalja a vámközösségnek előnyeit Magyarországra nézve, hogy az osztrák kormány joggal úgy okoskodhatik, hogy Tisza Kálmán a vám­szövetséget a félévi alkudozás után föl sem mondotta volna, ha a törvény mintegy köte­lességévé nem teszi. Kár is volt a miniszterelnöknek tiltakoz­ni azon magyarázat ellen, mintha a tegnap történt felmondás azonos volna az önálló vámterület megalapítására c­élzó lépéssel. Senki sem várta ezt a mostani kormánytól, s az önálló vámterület barátai magát a felmon­dás tényét csak­is azért fogadták örömmel, mert elő van készítve legalább a lehetőség arra, hogy esetleg a jelen kabinet akarata ellen is létrejöjjön oly vámpolitika, mely Magyarország speciális igényeit jobban ki­elégítheti, mint a legjobb megoldás a közös vámterület mellett. Felesleges volt tehát a miniszterelnök­­­nek a vám- és kereskedelmi szerződés azon czikkét — mintegy a maga mentségére — felolvasni, a­mely jogot ad a kormánynak és így kötelességévé is teszi a hat havi sikerte­len alkudozás után felmondással élni. És volt egy pillanat, midőn valóban aggódni kezd­tünk, hogy a miniszterelnök azon buzgósá­­gában, melylyel a közös vámterület mellett küzd, a törvény magyarázatában kissé az illő határon túl ragadtatja magát. Tisza K. ugyanis ismételvén a törvénybeli idézetet, különös hangsúlyt fektetett egy kétes értelmű szóra. »Tehát mint ismétlem — úgymond — a törvény tiszta értelmében a szerződés felmon­dása nem a külön vámsorompók felállítását, hanem a szerződés megújítása (és e két szót sajátszerű nyomatékkal ejtette ki) iránti egyezkedés haladéktalan megindítását jelenti.« Szinte aggódtunk, hogy nem fogja e a miniszterelnök már ezúttal úgy magyarázni a törvény szavait, hogy a jövő év a közös vámterület alapján álló vám- és kereskedelmi szerződés fölötti tárgyalásoknak szentelendő. És nem is nyújtott aziránt semmi tájékozást, hogy meddig fogná Ausztriával a vámközös­ség értelmében folytatni a tárgyalásokat, és hogy mikor látná esetleg elérkezettnek az időpontot, a­mikor Ausztriával az önállóság alapján és ugyanígy a többi külállamokkal alkudozásba bocsátkoznék? A miniszterelnöknek, úgy látszik leg­alább ismételt erélyes nyilatkozatai után, ha­tározott meggyőződése, hogy a közös vámte­rülethez annyira kell Magyarországnak ra­gaszkodnia, hogy az önálló vámterületet csupán mint valamely elkerülhetlen bajt le­hetne elfogadni. Keveset indokolta ugyan még eddig e nézetének alapos voltát, de föl­teszszük, hogy gazdasági s politikai okokból merítette e meggyőződését. Csak az a kérdés, hogy helyes-e Magyarország miniszterelnö­kének e nézetét az alkudozások folyamán oly kirívólag odaállítani, hogy az osztrák kor­mány, bízva a magyar minisztérium ezen előszeretetében, mondhatnék előítéletében, okvetlenül fukarabb lesz a concessiókban, mintha tudná, hogy a magyar kormány feje egyáltalában nem irtózik az ö­nálló vámterü­let megalapításától? Azok, kik Tisza Kálmán tacticai ügyes­ségét ismerik és tudják, hogy attól sok min­denféle­ meglepetés kitelik, azt állítják, hogy a vámszövetség magasztalásának mélyebb okai lehetnek Tiszánál, mint a­hogy első te­kintetre látszik. Bíznak a »titkos tervekben«, bár az ily­­féle föltevéseknek ma már nagyon kevés a hitelük. A mi részünkről csak azt tapasztal­juk, hogy Tisza Kálmán oly fegyverrel lép a tárgyalások terére, melyről maga azt tart­ja, hogy ez csak Magyarországnak árt, é­s be nem látjuk, hogy e fegyver, így kezelve, mikép imponáljon Ausztriának? Úgy látszik, a min. elnök bízik magá­ban. A siker fog dönteni politikája felett. Ne­künk azonban a tények s a helyzet ismerete folytán erős meggyőződésünk, hogy a Tisza Kálmán által létrehozandó egyezség lényege­sen hozzá fog járulni ahhoz, hogy az önálló vámterület eszméjét népszerűvé tegye. A mai nap, meglehet, nem az önálló vámterület ba­rátaié , h­a holnap az övék lesz! Az országgyűlési szabadelvű párt köre 1. év deczember hó 1-én délután 6 óra­kor é­rtekezletet tart. A „Pesti Napló” tározója. Parisból. (A hét eseményei. — Miss Blackford.— Különféle tigrisek. — Állatsereglet bronzból. — A beteg Dejazet. — Egy színésznő hitvallása. — Sardou első színműve. — Idegenek és kiván­csiak. — Páris erkölcsisége. — A jelszó.) — nov. 27. Dejazet kisasszony betegsége, miss Blackford viselt dolgai és Barye műveinek kiállítása: ezekről beszéltek Párisban legtöbbet a héten. Miss Blackford typicus alakú megtestesülése mindazon eddig felmerült vagy jövőben felmerülendő »idegen«-eknek, kik hol a bécsi praterben, hol a Neva partján, a rotten road-on vagy a moulin-rouge ligeteiben csinálnak furorét. A »román d'une ameri­caine«, e hirhedt könyvnek szerzőnője nem állapodott meg fél után, visszaemlékezéseiről még egy kötetet irt, mely ép most van sajtó alatt, de nem Franczia­­országba­n nyomatják. A miss háromezer frankot adott valami tollfor­gató embernek, hogy Oroszországban gyűjtött jegyze­teit szedje rendbe, kétségkívül ugyanez a mesterember állítja össze a botránykönyv folytatását is. A raga­dozó asszonyok a szó szoros értelmében kezdik szét­szedni azon férfiakat, a­kiket erkölcsileg, anyagilag úgy is tönkre tettek. A high life tigrisei nagyon ki­növik magukat. Már akkor jobb szeretem azokat a tigriseket, melyek az école des beaux arts nagy termében van­nak kiállítva. E terem nagy állatkerthez hasonlít most, tele van oroszlánokkal, Jaguarokkal, medvék­kel, farkasokkal — mind bronzból. A terem köze­pén felborzogatott sörénynyel meredez előttünk a »kígyóval küzködő oroszlán,« melyet korunk egyik legkiválóbb remekművének lehet nevezni. Mikor a művész, az elhunyt Barge, e bámu­latos művét először bemutatta, általános bámulat fogadta. Eddig alig volt művész, ki az állatokat csakugyan tanulmányozta volna, de Barye ép oly tanulmány tárgyává tette az állatokat, mint mások az embert, és csakugyan bámulatos tökélyre vitte. Egész Páris a quai Malaquais-ra zarándokol és bá­­mulj­a a »gyíkot fojtogató tigris«-t, a »haldokló ga­zellá«-t, a »barlangban heverésző medvé«-t, az »ázsiai elefánt«-ot, a »medve küzdelmé«-t, a számos róka, a nyúl, jaguar, kajmán és ló­ tanulmányt, melyek mind mesteri kézzel vannak alkotva. A Barge műveiből rendezett kiállítás nagysze­rű hatását tetemesen rontja, hogy ott vannak a dísz­műáru-czikkek is, melyeket Barye a kereskedelem számára készített. Többi közt ott van egy óriási fali óra is, mely Apollót ábrázolja, a­mint a napkocsi lovainak zabo­láját tartja. Az a különös benne, hogy Apollo állva hajtja a lovakat. Hanem ezt a megrendelő (Pereire) akarta így, ki van állítva azon minta is, melyet a művész szeretett volna alkotni: itt Apollo olympi nyugalommal, mosolyogva ül a kocsin és hajtja a napkocsi lovait. E fenséges egyszerűség bizonyára kellemesebb benyomást gyakorol az emberre, mint az a színészies állásba helyezkedett Apollo. Hanem hát a műkedvelőknek olykor furcsa szeszélyeik vannak. Flers, a híres festő, egyszer egy kis képet adott el, mely tanyai udvart ábrázolt; a vevő meg volt elé­gedve , de más­nap vissza jön a művészhez : — Kedves Flers úr, legyen oly szives és e fest­ményre fessen valahova egy kis állatot. . .. — Egy állatot ? — lágy malaczot. — Egy malaczot! egy malaczot, dehát hogyan hozzam bele, hisz az egészen elrontja a hangulatot. És miért épen malaczot ? — Tudja, igy mulatságosabb lesz; névnapi ajándéknak szántam a képet, képzelje csak, hogy fog­nak nevetni, ha majd meglátják a malaczot! Flers szerette volna a képet széttépni, olyan dühös lett. Baryenak volt egy műve, mely III. Napóleont ábrázolta, lóháton, babérkoszorúzott fővel, de biz ez nem szép mű volt, Barge nem tudott udvari művész lenni; utóbb maga sem sajnálta, hogy szobrát eltá­volították ; helyébe egy dombormű jön, mely Fran­­cziaországot ábrázolja, a­mint koszorúkat osztogat azoknak, a­kik érte meghaltak. .... Dejazet haldoklik, érzi állapota súlyos­bodását, de ajkairól nem tűnt le az a voltaire-i mo­soly ; feje most is tele van a régi chanson­okkal és trillákkal. Alig egy éve, hogy furcsa álmáról beszélt oly kedvesen, oly sardonicus mosolylyal, mintha Zadig vagy Candide beszélte volna. — Azt álmodtam, hogy meghaltam. Elmentem oda fel az égbe, és a paradicsom kapujánál vártam, hogy szent Péter majd szíves lesz bebocsátani. Amint ott az előcsarnokban várakozom, sok ember megy el előttem, akiket mind ismertem, és akik bólingatva köszön­gettek nekem. Hát hisz az ember csak meg­­ bűnhődik, ha egy évszázadig él, idővel népszerűvé válik. Egyszerre megnyílik az ajtó, szent Péter be­­bocsát, és én egyszerre az atyaistennel állok szemben, ki így szól: Jónapot, Virginie! azt álmodtam. Jelentéktelen kis mese, de a kedves öreg asz­­szonytól milyen meghatóan hangzik! Különben Dejazet k. a. legtalálóbban jelle­mezte magát azon feleletekkel, melyeket Savio Olym­pia bárónőnek adott. A kérdések és feleletek ezek voltak: — Melyik erényt szereti legjobban ? — Az emberszeretetet. Mit tart a férfiak legszebb tulajdonságának? — A becsületességet. És a nőknél? — A jóságot. — Kedvencz foglalkozása ? — Háztartásom rendezése. — Fő jellemvonása ? — Az, hogy nincs ilyenem. — Mi a boldogság fogalma? — A család. — És a boldogtalanságé ? — Ha szeretteink elhalnak. — Melyik virágot és szint szereti legjobban ? — A kéket. A liliomot. — Kedvencz költője ? — Victor Hugo. — Legkedvesebb szerepei ? Richelieu , Le­­toriére, a douairiére,a Prêt Saint Gervais, Garat­ur, Beranger Lisetteje. —­ Minő hibákat tud leginkább megbocsátani ? — Mindegyiket , mert magam is elnézésre szo­rultam. — Kit szeret legjobban olvasni ? — Damast és Balzacot. — Mi szeretne lenni? — Húsz évvel fia­talabb. — Hol szeretne élni ? — A hol mindig van napsugár és virág. — Mit szeret legjobbban enni és inni ? — Bor­sót, zöldbabot, csirkét, bárányhúst, halat, bordeauxt, chambertint, madeirát. — Mit utál legjobban ? — A fukarságot. — Melyik állatot szereti legjobban ? — Az ebet és a lovat. — Melyiket utálja ? — A pókot. — Mi okoz önnek legtöbb fájdalmat ? Ha bol­dogtalan gyermeket látok. — Mostani lelki állapota ? — Nyugtalan va­gyok. — Kik az Ön történeti hősei ? — I. Napóleon Jeanne d‘Arc. — Regény bősei ? — D’Artagnan és Adrienne de Cardoville. — Kiket tart a színpad hőseinek ? — Talma, Polier, Vernet, Mars, Rachel és Dorval asszony. — Kedvencz festői és zeneszerzői? — Akik híven festenek, a­kik dalait el nem feledik. — Mi bájolja el képzelmét legjobban ? — A re­mény és az emlékezet. — Kedvencz nevei ? gyermekeimé. — Mikor bátor a nő ? — Ha szenvedni tud. — És a férfi ? — Ha erős és önszeretettel bír. — Mi volna fővágya? — Megbeszélni ha­zámat. — Politikai véleménye? — Jogegyenlőség a gyomrok részére. Dejazetről szólva, beszéljünk arról is, ki őt min­dig jó tündérének nevezte : Sardouról. Sardou igen szépen írja le első találkozását Dejazetval. Kezdő író volt és Voltaire Candide-jából színdarabot irt. Művét Dejazethoz vitte,az őróla elnevezett szín­ház igazgatónőjéhez. Dejazet nagyon kedvesen fo­gadta, de a drámabíráló bizottság elvetette a da­rabot. Nem lesz érdektelen, h­a elmondják Sardou­e megbukott első művének meséjét. Candide elűzetik a Tender-Ten-Tronck kas­télyból, mert csókot adott Cunegondenak. Flórenczbe jön és ott bemutattatik Pard­ignac marquise házánál, — ez olyan bűnbarlang-féle. A marquisenak megtetszik az egyszerű, naiv Candide, meg akarja tanítani a szerelem tudomá­nyára, a­mi nagyon nyers jeleneteket idéz elő. Ca­­dixban Candide ismét megtalálja Cunegondeot és meg akarja szöktetni. Hanem egy kalóz Stambulba viszi őket és Cu­­negondeot eladja Barbara nevű töröknek. Candida eunuchnak állítja magát és bejut Barbara házába, hol a háremhölgyek sokat nevetnek felette. Hanem Barbara egyszer rajtakapja Candide-ot, a­mint Cu­­negonde-dal szerelmeskedik. Megkegyelmez ugyan neki, de ezt oly feltételhez köti, hogy Candide mondja meg neki, mi a boldogság ? Candide fűnél-fánál tu­dakozódik, végre akad egy napszámos, aki boldognak mondja magát. Ebből Candide azt következteti, hogy csak a munka tesz boldoggá, — Barbara meg­elégszik e válaszszal és visszadja Cunegonde-ot Can­­didenak. És ezt a darabot, erkölcsi indokokból nem hoz­ták szinre soha. Dejazet k. a. örökké sajnálta a neki szánt jó szerepet Sardou aztán megírta »Figaro első fegyverei«-t, de ezt is csak nagy nehezen tudta szinre juttatni. Egy más, nem kevésbé ismert szerző, Meilhac, szintén így járt. Művének czíme volt: L’Étrangére. (Az idegen nő.) Meséje a következő : Ismailoff orosz herczegnő, mint az idegen aristocratia képviselője és Chambry marquise, ki a párisi világot képviseli, egy bizonyos Cas­rucci Ninához jönnek. Amaz kíváncsiságból, az utóbbi pedig találkozni akar udvarlójával. A csomó megoldása az, hogy a herczegnő Castrucci szobájába téved és ott a saját férjét fogadja. Kiváncsi ága ki van elégítve. A bírálók nem akarták e darabot színre bo­csátani, a censura pedig rosznak találta. Azóta már nagyot haladtunk, a kaméliás hölgy úgy tetszik, mint Bernardin de St. Pierre »Virginiá«­­jának unokatestvére. Élvezni! Ez mai nap a czél, a rajongás tárgya, az általános jelszó. Erre fáj fogunk; ez minden esz­ményünk. Egy műben, melyet a minap elkoboztak, nem áldozatokról és kötelességekről szóltak a nép­nek, hanem csordultig telt pohárról, tele vályúról. Elég jellemző, mikor egy párt nem a szívhez, de a gyomorhoz szól. És ezt a nyíltságot szeretjük, nem '"akarunk képmutatást. A Caesarok programmját fo­gadtuk el. A gyülekezés jelszava : »Asztalhoz, és­­ töltsétek!« — nem úgy, mint hajdarában, hogy:­­ »Fegyverre és harczoljunk!« Tempora mutantur. Mai számunkhoz féliv melléklet van csatolva. Budapest, nov. 30. (A Muraköznek) egyházi tekintetben a zágrábi érsekségből az anyaországba visszakebe­­leztetését — mint értesülünk — ő Felsége elvileg 5 helybenhagyta, s a vallás- és közoktatási minisztert , megbízta, hogy az átkeblezés kiviteli módozatai fö­­j­lett, az illető egyházi főhatóságokkal egyetértőleg, s­­ a külügyminisztérium útján a római szent­széknél is­­ a szükséges lépéseket tegye meg. Úgy h­iszszük,­­ örömmel fogadandja az ország a hírt, hogy e régóta függőben levő ügy ily módon a történeti előzmények­nek s a köz­hajtásnak megfelelő megoldást nyer, s mindenki gratulálni fog vallási és közokt­atási mi­niszterünknek ez újabb sikeréhez. (A képv. ház közigazgatási bi­i­zottsága) mai ülésében először is tárgyalás alá vette, s minden módosítás nélkül elfogadta a közigaz­gatási bizottságokról szóló tvjavaslathoz a belügy-­­­miniszter által indítványozott — a városi szaktaná­csosoknak a közigazgatási bizottságban szavazat nél- ■ kül megjelentetésére, s a fővárosi közmunkatanács­­ hatáskörének fenntartására vonatkozó­­ módosí­­­tásokat. Tárgyalás alá vette ezután a bizottság a fő­vár­o­s, Kassa és Pozsony által a köz­­■ igazgatási bizozottságra vonatkozólag a képviselőház­­ elé terjesztett kérvényeket. A kérvények azon felhaj­­tását, hogy a törvényjavaslat ne terjesztessék ki a városokra, illetőleg a fővárosra, nem találta ugyan elfogadhatónak a bizottság, de igyekezett mégis egy­ben másban eleget tenni a kérvényezők kívánal­mainak. Felvette nevezetesen a tvjavaslatba, hogy “a törvényhatóságokban úgy a közgyűlésnek, mint a városokat illetőleg a tanácsnak a törvényhatósági vagyonra vonatkozó hatásköre jelen törvény által nem érintetik ,« hogy a tvhatóságnak csak »törvény­telennek és nem — mint a tvjavaslatban volt — czél­­talan«-nak talált határozatai ellen tehet a közigaz­gatási bizottság a végrehajtás előtt előterjesztést a közgyűléshez, hogy végül a fővárosban a főjegyző helyett a két alpolgármester legyen a közig. bizott­ságnak tagja. E módosítások elfogadásával az ülés véget ért. (A vám kérdés Ausztriában.) Az osztrák kormány ismeretes válaszát a vámügyi interpellation, mint távirataink említették, a reiebs­­rath képviselőházénak közgazdasági bizottsága teg­napi ülésében tárgyalta. Az ülésen, melyen Herbst elnökölt, Chlumetzky és de Pretis miniszterek, továb­bá mintegy száz képviselőből álló hallgatóság voltak jelen. A vitát Z­s­c­h­o­c­k báró nyitotta meg, a dolog érdemére térve át, önálló vámtarifa és mérsé­kelt védvámok szükségét hangsúlyozta. A tarifa minden kereskedelmi szerződésre ugyanaz s bizonyos határidőre megállapított legyen, hogy ez időszak alatt a hazai ipar fejlődésnek indulhasson. Szónok örömmel üdvözli az angol és franczia keresk.­szerző­dés felmondását s arra inti a kormányt, hogy főleg a Németországgal kezdendő alkudozásokban legyen elővigyázatos, mert annak kormánya az osztrák pia­­czot a német iparnak megnyitni iparkodik. Ez érte­lemben hosszasabb resolutio elfogadását ajánlja. A resolutio, mely egészen védvámos szellemben van tartva s minimális tarifa készítését kívánja, a Ma­gyarországgal folyó alkudozásokra nézve azt mondja, hogyha ház, illetőleg a bizottság megvárja, hogy a császári kormány ez alkudozásokban minden szilárd­sággal és erélylyel megóvandja a birodalom osztrák felének érdekeit, s hogy sem az egységes vám- és ke­reskedelmi területnek mindenesetre kívánatos fenn­tartása, sem a belföldi ipar érdekeinek megóvása vé­gett az általános vámtarifán s az új kereskedelmi szerződéseken túl semmiféle pénzügyi engedményt nem teend. Liebig képv. szintén védvámos szel­lemben beszélt. — Azt mondá, hogy az osztrák ipar nem kíván kényelmi díjat, hanem azt akarja, hogy legalább tiz évi időre stabilitást nyerjen. — Ki kívánhatja az iparostól, hogy beruházá­sokat tegyen, ha nem biztosítják neki a beru­házások élvezetét? Domb­a képv. azt mondja, hogy most nem a kérdés érdemleges elintézése, ha­nem az eljárás módja ügyében kell határozatot hozni; albizottság kiküldését indítványozza. S n­e­s­s képv. nem akar albizottságot, hanem egy előadót kíván az ügyben való jelentéstétellel megbízni. E felett azután hosszadalmas vita fejlődött ki. Végül Suess indítvá­nya fogadtatott el, s az ügyben előadóvá Dormi­­t­z­e­r képv. választatott, közigazgatási bizottságokban megnyíló mun­kakörre készséggel vállalkoznak, a hatáskör e részéhez bizonyos előszeretettel fognak ra­gaszkodni. Az első fokú bírák áthelyezhetése és nyugdíjazhatása iránt a minisztériumnak adott felhatalmazás a bírói függetlenségnek, meglehet, túlhajtott eszméje ellen intézett re­­actió kezdetét képezi, de miként a reactiók rendszerint, úgy ezen reactio is nagy részben igazságtalan volt és az ma is. Kik e függet­lenséget akarták és akarják korlátolni, haj­landók igazságszolgáltatásunk összes hiányait a bírói függetlenség igen nagy mérvének tulajdonítni. Elfelejtik, hogy a hiányok nagy része az egyebekben is téves bírósági szerve­zet, sok apró törvényszék, képtelen elnökök, a tömeges és hibás kinevezések és azon kor­látok eredménye volt, melyek az 1869. IV. t. ez. 4. §-a értelmében a kinevezések közül az akkori igazságügyminiszter kezét megkö­tötték. Nem rég volt, hogy az első fokú bírósá­gok a törvényhatóságok által választottak, felügyeletük, ellenőrzésük alatt állottak; az önkormányzat hívei közül sokan kelletlenül hozták meg az áldozatot, melyet tőlük az igazságszolgáltatásnak a közigazgatástól el­választása követelt, s most újra hazafias buz­galmat éreznek magukban arra , hogy tért foglaljanak a bíróságok feletti ellenőrzési jog gyakorlatában, melyet annak idejében nem nagy szerencsével és sikerrel kezeltek. Az igazságszolgáltatásnak a közigazga­tástól elválasztásával a fő és eléggé nem he­lyeselhető ezélt a bíráknak a politikai izgal­maktól elzárása s a politikai párturalom alól felszabadítása volt. A törvényhozás e czélon kétségen kívül túlhajtott, midőn az igazság­szolgáltatási és közigazgatási hatáskör elvá­lasztó vonalát úgy húzta meg, hogy a legegy­szerűbb polgári vitát és a rendőri ügyeket a törvénykezési nehézkes és költséges hatás­körbe terelte; e túlhajtás népszerűtlenné tet­te az elválasztást, és nem is ok nélkül, de azért nem sz­abad megtámadnunk elvileg azt, mi benne kétségtelenül jó, mi a gyakorlat­ban is jó eredményt ígér: a bíráknak oly ér­telemben vett függetlenségét, hogy idegen, különösen politikai befolyástól függetlenek legyenek. Volt és mindig lesz t­ró, ki helyzetének azon előnyével, hogy polgártásai kegyére szorulva nincs, visszaél, és elbizakodva szám­ba nem veszi polgártársai becsülését s daczol a józan közvéleménynyel is ; volt és mindig lesz ily bíró, miként volt és mindig lesz kép­viselő, kit a mentelmi jog a törvény megve­tésére vezet. A nap heve elfogyasztja az egyik gyü­mölcsöt, de a többi­t meleg sugarak nélkül nem érnék meg, s miként tévedne az a ker­tész, ki gyümölcsfái fölé sátrat vonna a nap heve ellen : épen úgy tévedne az a törvény­hozó, ki a birói függetlenséget azért korlá­tolná, mivel némely gyengébb elme nem bír­ja meg. A biróságok visszaélései vagy mulasztá­sai oly természetűek, melyek az egyesek ma- A közigazgatási reform. (IV.) Elősoroltuk az okokat, melyekért a vasúti-, posta- és távirdaügyeket nem tart­juk a közigazgatási bizottság hatáskörébe illőknek. Midőn egész határozottsággal ha­sonlót állítunk a bíróságok feletti ellenőrkö­­dési s a börtönök feletti felügyeleti és intéz­kedési jogról, be kell ismernünk, hogy auto­­nomistáink, azaz azoknak nagy része, kik a

Next