Pesti Napló, esti kiadás, 1876. december (27. évfolyam, 262-289. szám)

1876-11-02 / 262. szám

Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Ath­enaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: barátok-tere, Ath­enaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, Csütörtök, november 2.1876. 27. évfolyam. 262. szám. ESTI KIADÁS. Előfizetési föl­tételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai kü­lönküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Pesti ISTapló kiadó­hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Ath­enaeum-épület, küldendők. Budapest, november 2. Bécsből a következő levelet veszszük : * Bécs, november 1. Ma hírekkel nem, csak »benyomásokkal« szolgálhatok. A pénzvilág emberei, a politikusok, a journalisták még most sem tértek magukhoz megdöbbenésükből, mely a szentpétervári hivatalos lap jegyzékére fogta el őket. A pénz emberei leginkább sinlik a csapást. Tegnap délelőtt még rendületlenül hitték az »Agence Havas«-nak, hogy a fegyverszünet megkötése bevégzett tény, s e hír hatása alatt fölrúgtatták papírjaikat, míg ugyan­ekkor a berlini börze, mely a szentpétervári hivata­los lap közleményéről már tudomással bírt, ha­talmas baissere adta a fejét. Csak 1 óra tájban tudták meg a Corr­­bureau útján azt, a­mit Berlinben már három órával azelőtt tudtak, s e késedelem — így mondják — egypár százezer forintjába kerül a bör­zének. A szerkesztőségekbe is későn szivárgott a hír, ámbár 24 óra sem lett volna elég tiszta képet sze­rezni a dolgok állásáról. A legelső s több oldalról fölmerülő versió az volt, hogy az ultimátum megha­ladott álláspont s a fegyverszünetet tényleg megkö­tötték. Az orosz hivatalos lap közleménye — így magyarázták a dolgot — csak a szláv világnak szólt, hogy kilássák belőle: mily hatalmas védője a czár a szláv elemnek s mily mérvben számolhat a szlavismus Oroszország támogatására. E verzió annál valószí­nűbbnek látszott, minthogy a konstantinápolyi nagy­követek tegnapelőtt mind Berlinbe mind Bécsbe azt a tudósítást küldötték, hogy a fegyverszünet megkö­tése idestova bevégzett tény. Mind Zichy gróf, mind Werther báró erről tudósították kormányukat oct. 30-án. Az említett verzió azonban teljesen elvesz­tette valószínűségét, mikor az ultimátum dátumáról tegnap este tudomást szereztek. Ebből kiderült, hogy az ultimátumot ép az­nap nyújtották át, mikor a fegyverszünetet meg kellett volna kötni. Még inkább hitelét vette a versiónak az itteni török követség ama kijelentése, hogy a fegyverszünet megkötéséről semminemű hivatalos tudomással nem bír, így álltak a dolgok s igy állnak még ma is, mert a hely­zet még ma sem világosabb. Az ultimátum fenyegető jel gyanánt lángol a politika láthatárán. E fölött már nem lehet vitázni, nem okoskodni. Hogy a czárt a törökök újabb győzelme vagy valami más fontosabb ok bírta-e a határozatra, az másodrendű kérdéssé törpül a tény jelentősége mellett. Ma jár le a portának adott kegyelmes határ­idő , a jövő sorsa tehát ma dől el. Ez iránt komoly körökben nem élnek illusiókban. Hiszik ugyan, hogy a jelen válság is közvetlen catastropba nélkül fog le­folyni, hogy Törökország a fegyverszünetet concedálni fogja s ez­által a háború egyelőre kiszorul az esemé­nyek sorából, de abban midenki egyetért a ki józan észszel vizsgálja a helyze­tet, hogy a dolog vége mégis háború lesz. A politikai helyzet ismét a legkomolyabb alakot öltötte. Az OrOSZ ultimátum, mely­nek elküldését az oct. 31-ei orosz hivatalos lap olyan nagy hanggal hirdette, nemcsak egész Európát, hanem úgy látszik, magát Ig­­natieff tábornokot is rendkívül nagy mérték­ben meglepte. Mint tegnapi keletű hiteles táviratok kiemelik, a török fővárosban a hely­zet a legutóbbi negyvennyolc­ óra alatt lé­­nyegesen roszabbra fordult. Előbbi távira­tainkból tudják olvasóink, hogy a porta odt. 29—30-ka közti éjjel elhatározta a két havi fegyverszünet engedélyezését, mely fegyver­­szünet esetleg kétszer meg lett volna hosszab­­bítható. Ignatieff tábornok vasárnap elfogadta a porta ezen ajánlatát. Ez már megtörtént, midőn Livádiából egyszerre azon parancsot vette, hogy ultimátumot nyújtson át a török kormánynak. Ignatieff egy ideig azt hitte, hogy az ultimátum az események által már túl van haladva, azonnal visszatáviratozott kormányának, ismételve tudatta vele a léte­sült megállapodásokat s azok jóváhagyását kérte. Az orosz kormány azonban egyszerűen azt felelte neki, hogy fenntartja az ultimátu­mot s azonnali átadására utasította a nagy­követet. A czári kormány egyszersmind megje­lölte a porta és Ignatieff közötti megállapodás azon pontjait, melyeket elfogadhatatlanoknak tart, különösen visszautasította azt, hogy a fegyverszünet a lázadó tartományokra ki ne terjesztessék. Oroszország az ultimátumban az ellenségeskedések azonnali és feltétlen megszüntetését követeli a portától minden további tárgyalás s minden kikötés nél­kül. Mindezt későbbi alkudozásoknak akarja Oroszország fenntartani s először is a fegy­verszünetet követeli. A porta hangsúlyozta, hogy a garantia-hatalmaktól mindenekelőtt megnyugtatást kell nyernie az iránt, meg­szünteti-e Szerbia és Montenegro is az ellen­ségeskedést. De ez érvre Ignatieff nem hall­gatott , utasításához ragaszkodva, átnyújtotta az ultimátumot. E fontos esemény oct. 31-én esti n­y­o­l­c 7 órakor történt. A portának negyvennyolcz óra alatt kell válaszolnia; e határidő ma nov. 2-án este nyolcz órakor jár le. Ha addig a porta föltétlenül el nem fogadja az orosz kívánságokat. Ignatieff és a követségi sze­mélyzet azonnal távozik a török fővárosból, s Oroszország hadüzenete közvetlenül kü­szöbön áll. A porta tegnap vette tárgyalás alá az ultimátumot. A nagy nemzeti tanács ült ösz­­sze, hogy e történeti jelentőségű esemény­ről határozzon. Minő határozatokat hozott, azt még ez ideig nem tudjuk. De ta­lán nem egészen valószínűtlen, hogy a por- 1­­­ta ezúttal is meghajlik az orosz parancsszó előtt. Az összes nagyhatalmak békés szellem­­ben érvényesítik befolyásukat s a többek közt , arra utalnak, hogy Szerbia és Montenegro részéről úgy sem lehet kétséges a fegyverszü­net elfogadása. Főleg az angol nagykövet működik ez értelemben s azt mondja, hogy bizonyítsa be a porta ünnepélyesen a világ előtt, hogy mindent elkövetett az orosz hábo­rú kikerülésére. Csakhogy Konstantinápoly­ban a legnagyobb izgatottság uralkodik s a török közvélemény azt követeli, hogy inkább legyen háború, semhogy a porta újólag csor­bát üssön tekintélyén Oroszország akaratának teljesítése által. Így tehát a helyzet nemcsak fölötte válságosnak mutatkozik, hanem a had­üzenet akármely pillanatban be is követ­­kezhetik. Sándor orosz czár harczias elhatározásá­nak s az orosz kormány kihívó fellépésének oka kizárólag a törökök legújabb és nagysze­rű diadalaiban keresendő. Livádiában attól tartanak, hogy a török csapatok elárasztják Szerbiát s pár nap múlva Belgrádban lesz­nek. A szerb kormány maga is ezt hitte s oct. 30-án éjjel Kartoff belgrádi orosz főcon­­sul Livádiába táviratot küldött, melyben Milán nevében arra kérte a czárt, hogy vagy hat heti fegyverszünetet eszközöljön ki, vagy fegyveres erővel segítse ki Szerbiát szeren­csétlen helyzetéből. Erre történt a czár sze­mélyes beavatkozása s az ultimátum. Ennek híre a szerb nép hangulatát, mely az újabb vereségek folytán igen lehangolt volt, ismét fölélénkítette. A kormány falra­gaszok útján tudatta ezt a belgrádi lakosság­gal; a falragaszok azt is állítják, hogy a sem­­legességi vonal az oct. 27-ki statusquo alap­ján fog létesülni. Ez azonban Risztics részéről kétségkívül csak ámítás. A porta hadai Ale- I­vináczot és Kruseváczot, melyeket 27-ke óta hatalmukba kerítettek, nem fogják elhagyni. És ezt annál kevésbé tehetik, mert Abdul Kerim pasa és az összes tábornokok már akkor, midőn a porta vasárnap tudatta ve­lük, hogy fegyverszünet készül, kijelentet­ték, hogy elhagyják a hadsereget, ha a há­ború legalább addig nem folytattatik, míg Kruzsevácz, Deligrád és Alexinácz el nem foglaltatnak, mert ezek nélkül a hadsereget nem lehet, jó téli szállásokba elhelyezni. Most midőn e két hely elveszett a szerbekre, a tö­rökök a béke végleges megkötése nélkül nem fogják azokat elhagyni. Ha ezenkívül tekin­tetbe veszszük, hogy az orosz kormány teg­­i napra a birodalom nagyobb városaiban a há­ború javára tömeges tüntetéseket rendeztetett, úgy vajmi kevés reményt táplálhatunk a béke fenntartása iránt. A Csatatér eseményeiről is érdekes hí­reket veszünk. Minden azt mutatja, hogy Cser­­nojeff serege nem létezik többé. Horvatovics 30 —35.000 embere teljesen megsemmisittetett s Kruzsevácz az ellenség birtokába jutott. Alexinácz szintén a törököké s ennek helyőr­sége 8000 ember részint leöletett, részint el­fogatott. Csernajeff Deligrádban van vagy 20.000 emberrel. De minthogy a török lovas­ság már 30-án Razaniig nyomult előre s igy hátban fenyegette őt, Csernajeff teljesen be van kerítve s ha fegyverszünet nem létesülne, akkor a török hadak egy hét alatt Belgrád­ban fogják Szerbiától a békét kierőszakolni. előtt mondtam az itteni orosz consulnak: »Emlékszem reá, hogy Mária Therézia csak igen nehéz szívvel és nagy ellenzés után egyezett bele Lengyelország fel­osztásába. Könnyes szemmel írta alá a nagy emlékű szegény fejedelemnő a szerződést. Keserű könnyeket hullatott, de mégis elfogadott egy részt.­ így történ­hetik ez most is. Fájdalommal áldozhatnak fel most bennünket,­­ de mégis feláldoznak. »Ily körülmények között Romániára nézve csak az lehet correct eljárás, ha semleges marad és bízik a nagyhatalmak védelmében. E védelem előnyöket biztosít nekünk, de kötelességeket is szab ránk Él­veztük az előnyöket, most teljesítenünk kell a kö­telmeket is. Ha valamely hadsereg megsértené a mi határainkat, mi védeni fogjuk magunkat, s egy­úttal utasítást kérünk a nagyhatalmaktól s a szerint járunk el. Meglehet, hogy a túlerő elnyom bennünket de ez esetben azon öntudattal bukunk el, hogy telje­sítettük kötelességünket.« A »Presse« levelezője erre megjegyzi, hogy a közvélemény egészen másként gondolkodik Romá­­niáról. »Higgyen nekem, — viszonzá a miniszter, — a diplomatia nagyon jól tudja, mit tartson felőlünk, ha a lapok tévednek is. Azt nagyon jól tudják, hogy mi nem fogunk kalandokat hajhászni. Mit nyerhetnénk háború esetén. Semmit, csak veszíte­nünk lehet. Hiszen nekünk semmi okunk sincs nagyobb szláv államok képződését előmozdítani, mert ez­által Románia befolyása megggyengíttetnék, vagy épen megsemmisülne. Valóságos Don Quichotti eljárás volna, ha mi a bosnyákok és szerbek érdeké­ben háborút viselnénk. Vannak hatalmasabb államok is, mint mi, melyek lovagiasságot gyakorolhatnak. Nekünk erre sem kedvünk, sem pénzük. Mi a kis ál­lamok jogosult önzésére szorítkozunk. Legjobban szerettük volna, ha a keresztény tartományokat ma­ga Törökország emancipálta volna. Valahányszor kormányon voltam, — így különösen 1867-1868- ban, midőn azzal vádoltak, hogy hadat akarok üzen­ni Törökországnak, folyton arra törekedtem, — mást nem tehettem, — hogy a reformok tényleg végrehaj­tassanak. Ez volt az egyetlen útja annak, hogy Tö­rökország megmeneküljön azon catastróphától, mely most a törököket fenyegeti.« Angliára térvén át a beszélgetés, Bratiano így nyilatkozott: »Anglia csak most veszi észre, hogy ke­leten nemcsak törökök vannak. Ha ezt Anglia koráb­ban belátta volna, sok csalódástól kímélte volna meg magát. Törökország Anglia támogatása mellett fennhéjázó és haszonleső lett; nem lehetett vele be­szélni. Még azon méltóságot is levetheté, mely a tö­­­­rököket nagyságuk idejében jellemzé. Ma Törökor­szág örvény szélén áll. Háború esetén a törökök veresége még akkor is bizonyosnak tekinthető, ha Anglia segíti őket. A törökök sokat dicsért hősies­sége nem fog sikert aratni a szláv népek dühével­­ szemben. Ezért azt hiszem, hogy Törökország, ha lassan is, engedékenynek fogja mutatni magát. E pillanatban kaptam Konstantinápolyból azon távi­rati értesítést, hogy a porta elfogadta a hat heti fegy­verszünetet, de nem az orosz feltételeket. A törö­köknek végre is engedniük kell. A levelező végül monarchiánk román alatt­valóinak viszonyát Romániához hozta szóba : »A magyarok — így szólt Bratiano — büszke nemzet; az egész nemzet mintha »grand seigneur«-ökből ál­lana. Ez sok tekintetben előnyükre szolgál, de más­részt hiba is. Könnyen szem elől tévesztik a gyakor­lati szempontokat, s nagyon szeretnek nagyszerű, de valószínűtlen tervekkel foglalkozni. Így azt hiszik, hogy a jelenlegi viszonyok között, ők, az 5 millióból álló faj, tíz millió szláv és román fölött uralkodhat­nak. Ha a magyarok valóban bírnának politikai ér­zékkel, akkor a különböző fajokat külön csoportosí­tani, azokat közös cultur­érdekek által egymáshoz kapcsolni iparkodnának s egyszersmind tiszteletben tartanák nyelvüket és autonomiájokat.« Bratiano ismételve áttért a török reformokra és sajnálatát fejezte ki a fölött, hogy a krími háború után a nagyhatalmak nem intézkedtek arról, hogy a reformok tényleg végre is hajtassanak. Ez által lehe­tővé tették, hogy Oroszország igen szép és rokon­szenves szerepet játszhasson s ma mint a szlávok megszabaditója szerepelhessen, mig a krimi háború alatt Oroszország mint hóditó volt kénytelen fel­lépni .Van egy hatalom — mondá Bratiano, — mely egyenesen arra lett volna hivatva, hogy a refor­mok végrehajtása fölött őrködjék és a ráják ügyét a magáévá tegye. E hatalom Ausztria volt.« »L’Autri­­che aurait du faire cela!« kiáltott fel a miniszter s izgatottan ütött kezével a karszékére. A levelező erre elhagyta Bratianot, kérdezvén tőle, megengedi- e, hogy a társalgás lényegesebb moz­zanatait közzé tegye ? Bratiano ezt igen szívesen megengedte, csak arra intette, hogy az ő nevét óva­tosságból ne említse, mert utóvégre azt mondanák, hogy megvásároltatott. Erre elbeszélte, hogy a na­pokban két franczia hírlapíró látogatta meg, kik kö­zül az egyik nyíltan arról vádolta az ő jelenlétében a másikat, hogy az orosz nagykövet által megvásá­roltatott, kivel hosszabb ideig társalgott. A levelező végül megjegyzi, hogy utólag igen megbízható forrásokból oly adatoknak jutott birto­kába, melyek a román miniszterelnök nyilatkozatai­val nem épen állanak összhangzásban. Másával, nem hajtják a dolgot végletekig, s megeléged­nek azzal,hogy Szerbia előbbeni állásába visszahelyez­tetik, Montenegro Antivár­ birtokába jut, s a többi tar­tomány a zsarnokság és vérengző kegyetlenség igája alól megmenekül. Ausztria, — ha nem occupálja Bosz­niát és Herczegovinát, a­mit meg sem tehetne — nyu­godtan el fogja nézni, hogy a pacifikált tartományok továbbra is a porta birtokát képezzék, föltéve, hogy a porta nem fog zsarnokoskodni fölöttük ; a­mi Bul­gáriát illeti, több mint valószínű, hogy kormányzója N­u­b­a­r pasa lesz, ki európai műveltségű ember s teljesen képes arra, hogy a török részről ígért refor­­moknak érvényt szerezzen. Ha a conferentia nem jö létre, Oroszország a fegyverszünet alatt okvetlenül keresni fogja a békés megoldást; ha létre jó, akkor is be fogja látni, hogy absolut föltételeiből engednie kell s engedékenyebb lesz a hatalmak béke­tárgya­lásain.« Budapest, november 2. (Bratiano monarchiánkról.) A »Presse« egyik munkatársa a napokban meglátogat­ta Bratianut, a romániai miniszterelnököt, ki társal­gás közben monarchiánkról következőleg nyilat­kozott : »A miniszter mindenekelőtt a bécsi és a párisi lapok egy részének túlzásai miatt panaszkodott, me­lyeket azoknál Romániára nézve tapasztalhatni s ki­emelte azon makacsságot, melylyel e lapok a romá­niai kormánynak a legkülönfélébb terveket tulajdo­nítják. Egyebek között mesének nyilvánította az Oroszország és Románia között fennálló szövetségről szóló híreket s azt, hogy Románia Erdélyt meg akar­ná hódítani, vagy annectálni. »Hogyan tulajdoníthatnak nekünk ily terve­ket !« szólt Bratiano. »Ausztria-Magyarország ter­mészetesen jó­szántából nem adná ide Erdélyt, le kellene tehát mindenekelőtt győznünk hadseregét, ez pedig a lehetetlenségek közé tartozik. Egyetlen egy kabinet kivételével a többiben ez idő szerint a legnagyobb zavar uralkodik. A helyzetnek váratlan roszabbra fordulása mindenütt aggodalmat s igy a szomszédok elleni bizalmatlanságot szült. Innen szár­maznak a gyanúsítások.« »Aggodalmakról szóltam — folytatá a minisz­ter, — de roszul fejeztem ki magamat. Mi nemcsak aggódunk, de félünk. Nem tudjuk, mi vár reánk és mily könnyen megtörténhetnek, hogy mi iszszuk meg mindennek a levét. Bécsben nagyon is közönyösen nézik az orosz törekvéseket. Ez a közönyösség előt­tünk épen nem látszik igazoltnak s azért azt hiszszük, hogy ez nem is egészen őszinte. Önkénytelenül is azon kérdést intézzük magunkhoz, vájjon nem léteznek-e bizonyos megállapodások valakinek rovására s ez a valaki nagyon mi lehetünk. Jól tudom, hogy Orosz­ország a legtisztább szándékkal viseltetik Románia iránt; tudom, hogy Oroszország Románia létének szükségét ismételve hangsúlyozta, de ki tekinthet a jövőbe s kitudhatja ama elhatározásokat, melyek a viszonyok súlya alatt keletkeznek. Csak néhány nap (Az ultimátum előtti helyzetről) a »Times« párisi levelezője a következőket írja: »Orosz­országnak a rögtöni fegyverszünetre nagy szüksége van. A szerbeket megverték s ha gyors segély nem jó támogatásukra, semmivé vannak téve; ha a fegy­verszünetet haladéktalanul meg nem kötik, Oroszor­szág csak kettő közt választhat: vagy ott hagyja a szerbeket a faképnél (a­mi lehetetlen) vagy maga áll ki a síkra helyettük. Világos, hogy Oroszország hely­zete napról napra nehezebb. Hogy kérjen engedmé­nyekeket Szerbiának, ha fél Szerbia a győző törökök kezében van ? Nagyon természetes, hogy Oroszor­szágnak most engedni kell. — A conferentiára nézve Ausztria gördít akadályokat, mely a bonyoda­lom kezdete óta ellensége volt a conferentia eszméjé­nek. Ausztria oppositiójának nagy része van Oroszország megszelidülésében, mert ha a conferen­tia eszméje haladéktalanul nem fogadtatik el, Oroszor­szág mást nem tehet, mint hogy közvetlenül alkudo­zik Törökországgal, s ezt csak akkor teheti sikerrel, ha engedékenyebbnek mutatja magát, vagyis ha fel­tételei nagy részétől eláll. Remélhető, hogy a czár és tanácsadói beérik a hat heti fegyverszünet elfogadta­ A pénzügyi bizott­ságból — nov. 2. A képviselőház pénzügyi bizottsága tegnapi ülésében folytatta a pénzügyi tárc­a előirányzatának tárgyalását. A határvám kiadási s bevételi előirányzata változatlanul megszavaztatott. A b­é­l­y­e­g előirányzatánál M­u­z­s­­­a­y figyel­mezteti a minisztert a sok kellemetlenségre és nehéz­ségre, melyet a marhalevelek kezelése a gazdaközön­nek okoz. A legtöbb bajt az idézi elő, hogy minden egyes marha után külön levelet kell kiállítani. A bi­zottság több tagja is ily értelemben nyilatkozik. — Széli miniszter ígéri, hogy a gyakorlati életet lehe­tőleg tekintetbe véve, segíteni fog e bajon. — Z­s­é­dé­n­y­i lehetetlennek tartja, hogy a kártyabélyegnél nagy bélyegcsonkítások ne legyenek, mert különben többnek kellene bejönni 128 ezer írtnál. — Hor­váth L. megjegyzi, hogy a vadászatjogy-űrlapok bevétele mindinkább csökkenni fog, ha semmi fel­ügyelet nem lesz ezen űrlapokra. Itt gyökeres intéz­kedések volnának szükségesek.­­ Széli miniszter szerint ennek ellenőrzése a közigazgatási orgánu­moknak képezné feladatát, s fog is e tekintetben rendeletet kibocsátni a közigazgatási bizottságokhoz. S o m s s i c h szeretné, ha egyszer mindenkorra meg lehetne váltani a vadászjegyet. — S­i­m­o­n­y­i a jegyek drágaságában látja annak okát, hogy keve­sen váltanak jegyet. A hirdetmény-bélyeg aránylag igen keveset jövedelmez, mert senki sem néz ponto­san utána a lapok hirdetéseinek. — Széll minisz­ter utána fog annak nézni, hogy a hirdetményi díjak pontosan beszedessenek. Az előirányzat tételei válto­zatlanul megszavaztattak. A jogilletékek és díjaknál Lukács megjegyzi, hogy a zárszámadások nem tesznek bi­zonyságot az illeték-kiszabási hivatalok előnyös mű­ködéséről. A Széll miniszter megjegyzi, hogy a zárszámadások által kimutatott hátralék nem bizo­nyít e hivatalok ellen, mert ezek kiszabták az illeté­ket, de a behajtás nem az ő feladatuk. Hiszi, hogy az illeték-kiszabás ezután helyesebben történik, mint eddig, de épen ezért kissé lassabban dolgoznak e hi­vatalok. — Zsedényi különösnek találja, hogy ezen új hivatalok s a közjegyzőségek felállítása után még apadt a jogilletékek bevétele. —■ Széli mi­niszter válaszolja, hogy az illetékek befolyására igen nyomasztólag hatnak a rész anyagi viszonyok. Az ad­ministrate reformja egyébiránt itt is fog segítni. Ott hol a hagyatékok átadatnak a közjegyzőnek, ott be­folyással van e körülmény az illetékek befolyásának gyorsítására, de ez nem mindenütt történik meg, s a hagyatékok átadása a közjegyzőknek imperative volna kimondandó. Z i­c­h­y gr. a jogilletékek folytonos csökkené­sében a forgalom pangásának szomorú jelét látja. A zárszámadási eredményeknél többet nem tart itt megszavazhatónak, ha csak a folyó év eddigi részé­ben nem mutatkozott kedvezőbb eredmény.­­ Széli miniszter jelenti, hogy a folyó év első felében az ille­tékek és dijak hanyatlottak mintegy 700.000 írttal s ezért le is szállitá 1 *­2 millióval az előző évi praeli­­minaret. De a 18 milliónyi hátralék nagy része ese­dékes a jövő év folytán s valószínűleg tetemes összeg be is lesz hajtható. Nem ellenzi azt sem, ha az elő­irányzatból pár százezer­ért még levonatik. — M­á­­r itt a jövedelem csökkenésének fő okát abban látja, hogy az illetékek felemeltettek, a­mi által szinte min­den forgalom meg lett szüntetve. A legnagyobb vissza­élés az, hogy az átruházási illetékekre itt a fővá­rosban községi pótlékot is vetnek ki. Lukács is megjegyzi, hogy a házak s jószá­gok adásvevési forgalmára nézve nagy akadályt ké­pez a magas illeték. Az illetékhátralékok behajtásá­ra nézve oly intézkedéseket kíván, a­minek az egye­nes adóhátralékoknál tétettek. A szigor itt még jogo­sultabb, mint az adóknál. Itt legalább egy milliónyi leszámítás teend szükséges. — Horváth L. az elő­irányzatban harmadfélszázezer forintot mindenesetre törlendőnek tart. — Wahrmann szerint a tényle­ges eredmények szerint a jogilletékeknél nagy csök­kenés fog bekövetkezni. Az 1872—73-diki év eri­­sisének utóhatása alatt még a múlt évben is sok kényszerített adás-vevés történt, a­melyek jogilleté­keket eredményeznek. Ez azonban már a jövő évek folytán elmarad, s így nem lehet a múlt évi ered­ménynél többet előirányozni. Egy millió az előirány­zatból szerinte is törlendő. A forgalom csökkenésére annyi tényező hatott, hogy nem lehet meghatározni, mi befolyása volt erre az átruházási illetékek emelé­sének. Bizonyos tekintetben nem oszthatja azt, hogy az ingatlanok átruházása szerfelett megkönnyít­­tessék. S­i­m­o­n­y­i helytelennek tartja azt, hogy kü­lönösen a főváros a törvényhozás minden meghatal­mazása nélkül mindenféle községi pótlékot vet ki. A jogilletéket czélszerűbb volna nem a vevőtől, hanem az eladótól venni be. — Hegedűs 250.000 frt levonással megszavazza az előirányzatot, a jövő év­ben több eredményt remélvén az illetékkiszabási hi­vatalok működéséből. Szintén megrója azon rendkí­vüli gondatlanságot, melylyel főleg a főváros a köz­ségi pótlékok ügyét kezeli, s ezt a bizottság jelenté­sében is felemlítendőnek tartja. — Muzslay szerint ezen administratív után is segítni lehetne, mert az illetékek után községi pótadó kivethetésére egy törvény se jogosítja fel a várost. — Horváth L. megjegyzi, hogy a főváros és más városok a tör­vényhatóság rendezéséről szóló törvény alapján veti ki — a kormány engedélyével s ellenőrzése mel­lett — a pótlékokat, s e tekintetben a ház előtt sem­miféle pozitív javaslat tétele nem szükséges. Elég garanciát lát a kormány felügyeleti jogában. — Somssich szerint is ha vannak visszaélések, azok orvoslása iránt a kormányhoz kell fordulni. Az előirányzatba elégnek tartja 15 millió felvételét. — Zichy gr. szerint nem vehető fel több 14.200.000 írtnál. — Széli miniszter legjobban közvetítve lát­ja a felmerült nézeteket, ha kerek számban 15 millió vétetik fel. A bizottság 695.000 frt törlésével 15 milliót szavaz meg, felvevén jelentésébe a miniszter azon nyilatkozatát, hogy az illetékszabási törvény reformja tárgyában előmunkálatokat tesz. A fémjelzés, s az út-, híd- és védvám­ szükség­lete vita nélkül megszavaztatott. Az állam jószágigazgatóságoknál Széll miniszter jelenti, hogy azok számát lehetőleg apasztó, tavaly 3-at megszüntetett, most csak hat van, s ezek száma tovább nem apasztható. A költség­vetés e megtakarítások folytán az előző évieknek felére apadt le.­­ Az előirányzat megszavaztatik. Az állam jószágoknál Széll miniszter megjegyzi, hogy a kiadások legnagyobb része adó és közteher, s az összes kezelési kiadásokra alig marad 200.000 frt. A múlt évi megtakarítás egészen fenntar­tatott, s még azonfelül 18.000 frt megtakarítás prae­­limináltatik. A bevételi előirányzatnál az idei gazdasági csapások tettek szükségessé némi leszállítást. Az idei bevétel eddigi részében sokkal roszabb ugyan, de az év hátralevő része lesz e tekintetben mérvadó. — S­i­m­o­n­y­i magasnak találja a bevételi elő­irányzatot. — Széll miniszter megjegyzi, hogy itt absolut határozottsággal nem lehet számokat fel­venni, nem ellenzi egyébiránt, ha itt is levonatik pár száz­ezer forint.­­ A bevételi előirányzat 254.957 frt törlésével 5 millióban megszavaztatott. Az államerdőknél Széll minisz­ter előadja, hogy a kiadások már az előző években milliókkal lesz­állíttattak, s a jelen előirányzatban is megtakarítások által 200.000 frt leszállítást tett. A bevételi praeliminare tényleg alantabb áll az 1875-iki eredménynél, hogy egészen biztos legyen az előirányzat. — Zsedényi megjegyzi, hogy a bevételi összegek nagy része nem jó készpénzben az állampénztárba. — Széll miniszter válaszolja, hogy a tényleg készpénzben bejött összegnél is keve­sebbet vett fel előirányzatába. Hegedűs fölemlíti, hogy Erdélyben a túlsá­gos termelés folytán az erdők nagyon elpusztittattak s a készlet rothadása sok kárt okozott a kincstárnak.­­ Kerkapoly szerint aránylag jóval kevesebb termeltetett, mint a­mennyi az erdélyi erdőkben pusz­títás nélkül termelhető, s erdőpusztítás sehol sem merült fel.­­ Széli miniszter is megjegyzi, hogy a múlt évek termelése nagy volt ugyan a kelendőségi viszonyokhoz képest, de az évi vágás soha sem érte el az erdők termelési képességét. A maga részéről lehetőleg arra törekszik, hogy a fának exportját idézze elő, s e tekintetben történtek is sikeres lépé­sek. Az anglo-magyar bankkal fennállott szerződés a kincstár kára nélkül bontatott fel, mert ugyanazon erdők, melyek az anglo-banknak voltak kiadva, tisz­tességes feltételek mellett még azon évben ismét ki­adattak, s a bank cautiója s befektetései a kincstár­nak maradtak.­­ Az előirányzatot változatlanul megszavazta a bizottság. A bányászat és pénzverésnél Széll mi­niszter előadja, hogy az 1875-diki eredmények­hez képest lényegesen leszállitá mind a bevéte­lek, mind a kiadások előirányzatát.­­ A ter­melést a rosz üzleti viszonyok folytán a legszűkebb­re szob­ta. A diósgyőri vasművek üzleti költségeit legnagyobb részben kihagyta, s az e vasművek bérbe­adása iránti szerződést — ha addig létrejö — még a budgettárgyalás előtt leteszi a ház asztalára. — Kerkápoly kérdi, hogy a szerződési tervbe be van-e vonva az ottani kőszéntermelés, s az aczél­­singyártásra való átmenetel a bérleti idő elején fog-e megtörténni. — Széll miniszter válaszolja, hogy a kőszéntermelés nincs bevonva, s az átmenetei a bérleti idő elején fogva történni. — Simonyi a budget cooreetsége szempontjából azt hiszi, nem kel­lene kihagyni a tételt, mig a szerződés meg nincs kötve. — Széll miniszter az eredményre nézve ezt közönyösnek tartja, mert ha nem jö létre a szer­ződés, a ház visszateheti a budgetbe a kérdéses ösz­­szeget. — Zichy az 1875-iki eredményekhez ké­pest még mindig igen nagynak tartja a bevételi elő­irányzatot. Széll miniszter azon intézkedésből, hogy vasutaink ezentúl az állam vasgyáraiból szerzik be sin-szükségleteiket, a jövő évre az előző évinél vala­mivel több bevételt vár, nem ellenezvén egyébiránt itt sem pár százezer­ért törlését. — Lukács meg­jegyzi, hogy nem ártana a bányaigazgatóságoknál a fizetéseket rendszeresítni, mert pl. a selmeczi bánya­gróf igen nagy fizetést húz. — Az előirányzat válto­zatlanul megszavaztatott. Az államnyomdánál Széll miniszter kiemeli, hogy a bevételi eredmények e nyomdánál most valamivel kedvezőbbek. — Hegedűs szerint óhajtandó volna, hogy az állam minden nyomtatvá­nya e nyomdában állíttassák ki. — Kerkapoly megjegyzi, hogy pár év előtt a pénzügyi bizottságban épen ellenkezőleg azon irány jelöltetett ki, hogy az egyszerű nyomtatványok lehetőleg a magániparnak adandók át. — Hegedűs kérdi, hogy a szükséges papír e nyomdába a magyar gyárakból szállittatik-e ? — Széll miniszter válaszolja, hogy a víznyomatú papírok kivételével igen. — Az előirányzat, — vala­mint az államépületeké is — változatlanul megsza­vaztatott. Az ingó államvagyon, a különféle ki­adások és bevételek, a nyugdíjak s átmeneti kiadá­sok előirányzata vita nélkül megszavaztatván, az ülés véget ért. Az állambevételek és kiadások. I. Kimutatás a magyar koronához tartozó állampénztáraknál 1876. évi julius 1-től September végéig előfordult bruttó állambevételekről, összehasonlítva azokat az 1875. évi eredményekkel, kerek számokban. Tényleges eredmény Bevételek 1876. 1875. évi 111-dik negyedben Egyenes adók 23,005.906 18,795.098 Fogyasztási adók 2,925.110 3,092.994 Vámkezelési átalányból 139.984 130.476 Bélyeg 1,935.738 1,828.566 Jogilletékek 3,526.596 3,507.358 Dijak; 126.249 96,189

Next