Pesti Napló, 1878. február (29. évfolyam, 30-53. szám)

1878-02-01 / 30. szám

30.­­szám. Szerkesztési iroda­: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, péntek, február 1,1878. 29. évi folyam. Előfizetési feltételek? Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 3 hónapra 6 frt — kr. — 6 hónapra 12 frt — kr. Az esti kiadás postai különkü­ldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Pesti­­N­apló kiadó-hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. REGGELI KIADÁS. Előizetési felhívás a PESTI NAPLÓ 1878-diki,­29-dik évfolyamára. Február 1-jén új előfizetés kezdődik lapunkra. Előfizetési árak: Évnegyedre.............................................6 frt Félévre.....................................................12 » Egy hónapra.............................................2 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év­negyedenként 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a Pesti Napló kiadó hivatalába (Barátok­ tere 7. szám Athe­­naeum-épület) küldendő. A Pesti Napló szerk. s kiadó­ hivatala. Budapest, január 31. Az orosz haderő Konstantinápolyra nyo­mul elő, Andrássy gróf Pétervárra jegyzéket küld, s a hatalmaknál kezdeményezi az euró­pai congressust, a magyar miniszterelnök pe­dig a képviselőházban hozzá intézett kérdés­re azt feleli, hogy a keleti válságra nézve egyáltalán semmi felvilágosítást sem adhat. A kabinet­ politika járja, a törvényhozás­a lehetőleg ignoráltatik. Gorcsakoffnak definiál­ja gr. Andrássy az osztrák-magyar érdekeket, de a törvényhozás előtt az érdekek e defini­­tiója titokban tartatik, s míg a félhivatalosak a kardot csörtetik, a monarchia népei bizo­nyos közönynyel néznek a lépések elé, me­lyekre a külügyi hivatal készül. Ez természetes következménye ama majdnem áthághatlan válaszfalnak, mely a keleti ügyekben a hivatalos politikát a né­piestől eddig elkülöníté. A nemzet vagy nem értette, vagy határozottan rászalta mindazt, a­mit gr. Andrássy a keleti válságban elköve­tett. S hogy most, a félhivatalosak állítása szerint, a magyar-osztrák monarchia actiója következnék be, inkább tartunk ettől, sem­hogy bíznánk benne ; s mig határozott, két­ségbevonhatlan nyilatkozatok nem történnek, mig tények nem bizonyítják, hogy a hivata­los politika beismeri eddigi óriási csalódását és eddigi mulasztásait, hibáit, bűneit, radicá­lis megfordulással jóvá tenni kész , addig a mai hangulat nem is változhatik meg. A külügyi kabinettel a legszorosb ösz­­szeköttetésben levő bécsi levelezők állít­ják, hogy az or­osz békeföltételek gr. Andrássy­t megdöbbenték. Hogyan? Tehát Andrássy gróf mást várhatott, mint a­mit megirt majd, minden lap, mi a helyzet oly természetes kö­vetkezménye, hogy azon, Andrássy grófot kivéve, senki sem csodálkozhatik ? A mon­archia megtörténni engedte az orosz háborút, elnézte még Szerbia hadviselését is, békén tűrte, hogy Oroszország — kétségkívül nagy áldozattal, másfélszázezer ember veszteséggel s egy óriás vagyon elkölt­sével — tönkre verje Törökországot, megsemmisítse a porta minden hadseregét, kiirtsa, a­merre a kozák jár, a török lakosságot, s most megdöbben azon, hogy az orosz a maga befolyását ülteti a kiirtott török helyére? Az orosz irtó háborút indított s Andrássy gróf, ki a dele­­gátiók előtt azt mondá, hogy nem vállalja el a felelősséget az Oroszország ellen intézendő háborúért, papiros jegyzékkel akarja felfor­gatni mindazt, a­mit az orosz véres háborúk­ban alkotott ? S ha a monarchia actióját eddig az bénita meg, mert Németország a czár szö­vetségese volt, —ma egyszerre, midőn a mi szövetségesünk, a török, leveretett, kisebb ennek veszélye, mint midőn még volt a kele­ten szövetségesünk, a hatalmas török had­sereg ? Nem azért teszszük fel e kérdéseket, mintha a pillanatban, midőn Andrássy gróf oroszellenes actióra készül — ha való­ban készül erre! — csak a múltak miatt akarnánk recriminálni, vagy a monarchia erőkifejtésének pillanatában — ha valóban ily pillanat következett be! — a közlelkese­dést, mely minden állami erőkifejtésnek egyik hatalmas tényezője, lohasztani szándékoznék. Intenzióink természetesen az ellenkezők. Bár ez actio és erőkifejtés mai nap már nagyon késő, bár sok tény előtt állunk, mely érde­keinkkel ellenkezik s aligha megmászható, teljesen elkésettnek azt még ma sem tartjuk; de midőn félhivatalos lapokban annak bizo­­nyitgatását olvassuk, hogy a monarchia actiójának épen ma és nem korábban kellett volna történnie, kötelességünk annak kimu­tatása, hogy csak oly actióban bizhatunk, mely az eddig követett út téves voltának be­ismerésén alapul s kötelességünk ismételve és ismételve figyelmeztetni a magyar tör­vényhozást, hogy a megnyugtató hangok ál­tal ne hagyja éberségét elaltatni, legyen ré­sen folytonosan és gyakorolja törvényadta jogait. S e felfogásunkban épen nem állunk egyedül. Alantabb idézzük egy bécsi s egy párisi igen kiváló lap nyilatkozatát, melyek a keleti válság ügyében a velünk azonos irányt követik, s melyek a congressus kezde­ményezésére s a félhivatalos kardesörtetésre nem sokat adnak. S a­mennyire mi ismerjük a Magyarországon általán uralgó hangulatot, az e felfogáshoz igen közel áll. András­sy, állítólag, az osztrák-magyar érdekek­kel ellenkezőknek mondja az orosz béke­föltételeket, s a mi érdekeink megóvására nem egy erélyes lépést tesz, hanem barátsá­gos jegyzékeket is Pétervárra és Európához appellál. Ahhoz az Európához, mely tehetet­lennek bizonyult be a konstantinápolyi érte­kezleten, mely mindig elhagyja a gyöngét s mely ha összeül, — nagyon tartunk attól, — inkább a felett tanácskozik majd, hogy osz­­sza fel Törökországot, mint hogy restituálja a kiűzött, kiirtott törököt. A monarchia és Anglia úgynevezett actiója késlelteti az orosz­török békét, kimondhatatlan újabb szenve­dést hárít a török lakosságra,­­ de hogy ed­dig feltartóztatta volna az oroszok előnyomu­lását, azt nem jelenti semmi hír! A diplomátiai tárgyalásokban beletelhe­tik néhány hét, ki tudja e tárgyalások tulaj­­donképeni czélját, ki áll jót az eredmény­ről ! A körülmény, hogy a törvényhozás igno­ráltatik, inkább aggasztó, sem mint biztató. Ily válságos pillanatokban a törvényhozás nem indulhat el bizonytalan hirek után; itt van pillanata —tán az utolsó, vissza­­idézhetlen pillanat! — hogy a keleti ügyekre nézve egyesüljön az ősz­ A Pesti Napló tárczája. A magyar emigratio a keleten. — Két kötet. — Irta : XI. AU. Első kötet. 1850. V­á­r­n­a. (Utazás Sumláról. — A tenger. — Várnai életmódom. — Több emigráns szabó- és czipénz inas lesz. — További életünk s vendégeink.­ — Folytatás. — Később hallottam, hogy kilencz napig káborog­­tak a tengeren; mindjárt az első nap elromlott bus­­soljok, ezentúl csak a csillagok vagy nap után intéz­ték menetelük irányát, de az idő is elborult s 6 nap múlva földet értek, de bámulatukra nem Konstanti­nápoly, hanem Szinope körüljártak. Végre mégis megérkeztek Konstantinápolyba, part mentében úsz­va, mígnem rátaláltak a Bosporus torkolatára. Magam maradtam. Iszonyú, leirhatlan azon érzés, mely keblemet elszoritotta, midőn ez ismeretlen, idegen arczu embe­rek között egyedül álltam! Úgy tetszett, mintha a Sahara puszta közepén lennék, vagy mintha csalá­­dom minden tagja kihalt s én az üres puszta házban magam bolyonganék! Haza mentem, magamra vettem egyetlen tisztes­ségesebb öltönyömet, szegény, vörös zsinóraitól s rang­jelétől megfosztott honvédattilámat. Zsebre tettem dr. Popovicstól Sumlán kapott ajánló levelemet, és bemutattam magamat Fontana olasz kereskedőnek, kihez a levél szólott, olaszul. — Nem tudtam még akkor, hogy egy charlatánnak ajánló levele roszabb a semminél! Ez a kereskedő elolvasta a levelet, és úgy lát­szott, boszankodott rajta, pár perc­ múlva azonban egészen barátságosan megszólított: »parlate italiano signore«, erre én nem tudtam mást felelni,mint »non.« Ő németül nem tudott, az olasz ember, ha csak szerét teheti, nem tanul németül. Francziául én oly nyomo­rultul tudtam, hogy alig értettem meg egyszerű kér­déseit. Azt azonban világosan megértettem,midőn azt kérdezte tőlem: »érti e a könyvvezetést?« »Nem.« »Volt-e valami kereskedésben?« »Nem.« »Hát mihez tud?« »Tanuló voltam, azután meg katona.« »Sajná­lom, úgy­mond, de miután semmihez sem tud, még beszélni sem tud, nem alkalmazhatom önt.« Fülig pirultam szégyenletemben, szégyeltem, hogy 16 évig iskolázva, nem bírtam annyit tanulni, hogy valaki 22 éves koromban hasznomat vegye; megfordultam tehát s elballagtam haza rideg szál­lásomra. Végig gondoltam egész életemet! Nem emlék­szem rá, mikor adtak iskolába, oly kicsiny gyermek voltam! Soha életemben meg nem büntettek, oly jó tanuló, s oly pontos katona voltam, s ime most hu­szonkét éves koromban nem tudok semmit! Úgy van­ semmit, a­miért egy falat kenyeret ad­nának ! Egész éjjel nem tudtam aludni, ez a borzasztó szó »nem tud ön semmit« kisértetként üldö­zött s száz meg száz alakban jelent meg. Végre is megbarátkoztam vele, átláttam, hogy Fontanának , teljesen igaza van és csakugyan egy végzett debre­­czeni tanuló külföldön a szó teljes értelmében »nem tud semmit.« Semmit! megbeszélni se, még csak kérni Se! — De egyet még is tudtam: nem esni kétségbe, s annak tudata, »hogy semmit nem tu­dok,« azon határozatra vezetett, hogy tanulni fogok valamit. — Valamit, a­mi kenyeret ad. Ezen elhatározással mentem másnap a városba figyelvén és szemlélvén, mit birnék itt tanulni, ami eltartana ? Egy helyt németül hallok beszélni, ez egy nagy boltban volt e felirattal: Hermann march and a­­ 11 e­u­r. Azonnal bementem. Hermann úr egy kis zömök termetű, piros arczú, némi rátartó járású és állású porosz ember, nyájasan jött elém s kérdezé, mivel szolgálhat, egyúttal azon­nal teregetni kezdé elém mindennemű ruhának való miméit. Uram mondák, én szabó­ inas akarok lenni. Az én mesterem annyira nem hitt füleinek, hogy még egyszer el kellett mondanom, miszerint én meg akarom tanulni a szabómesterséget, és azért jöt­tem hozzá, hogy fogadjon fel tanítás végett. Eleinte nem tudott mit mondani rá, de mivel nem utasított ki, mint Fontana egy meghajlás ál­tal , én szépen szóba álltam vele s elbeszéltem neki rosz németséggel röviden helyzetemet minden titko­lódzás nélkül, elmondám a Fontanával történteket is. Végre nem lelvén kitérésre okot, beleegyezett kí­vánságomba, de mivel, úgy­mond, »ön mint »ex-Offi­­zier« már holmi inasi szolgálatokat nem tehet, sem magát legalább egy pár évre le nem köti, én önnek megengedem ugyan, hogy mindennap ide jöjjön, és tanítom is, hanem mivel abból semmi hasznom nincs, nem adhatok addig semmit, míg az ön munkája va­lamit nem ér.« »És mit gondol ön, mikorra tanulhatok én any­­nyit, hogy legalább ételemet megkeressem?« »Ha jól iparkodik, 8—10 hét alatt.« »Jól van, holnap reggel itt leszek.« A házban­ azonnal kialkudtam a legkissebbik udvari szobát, mely­ben alig fért el egy ágy, harmincz piaszterért egy hóra, kifizettem költségeimet, meg­olvastam pénzemet s láttam, hogy még van kétszáz tíz gurusom. Ebből 75 lesz a szállás két és fél hóra, 15 kell gyertyára, vagy 10 mosásra, marad tehát étkezésre száz tíz gurus, még tizet előre nem látható költsé­gekre levonva épen 100 és nekem ebből meg kell él­nem 10 hétig! Azaz naponkint nem szabad többet­­ költenem ötvenöt páránál, a­mi valami kevéssel több s egy harmadrész ezüst húszasnál. És én nem költöttem többet; 3—4 napban egyszer ettem valami főtt ételt, rendesen egy részlet tyebábot, máskor hetvával és kenyérrel, vagy egy kevés túró és gyümölcscsel éltem, még­is olyan jó kedvvel, olyan lelki nyugalommal dolgoztam, hogy ilyen magammal elévült állapotban soha életemben még nem voltam az előtt, nem rémizgetett többé a bizonytalanság Saharája, éreztem hogy rövid időn fogok tudni valamit, a­mi eltart. Kebab vagy tyebab nem egyéb juh pecsenyé­nél, de sütés módja megérdemli a feljegyzést. Egy jó hosszú vasnyársat tele duzgálnak tallér nagyságú kövér juhszeletekkel, aztán a nyársat hegyére állítják, azon a végén pedig, hol a forgatója szokott lenni, van egy tányér alakú pléhkarika, oly formán megvagdal­va sugármentesen, mint az ablakok szellőző lyukai­ba a forgó bádog karikák szoktak lenni. Az egész ké­szüléket felállítják egy félkör metszetű, sűrű polczok­­kal ellátott vas pléh katlan elé, minden polczocskára szép parázs tüzet rakván égetett szénből. A­mint a meleg gőz felfelé száll, a nyárs tetején levő pléhet s ez által az egész nyársat és pecsenyét állandó egy­forma forgásba hozza, úgy hogy ennél egyenlőbb automat hús sütés módot képzelni sem lehet. Erről aztán levág egy éles késsel annyit, a­mennyit épen kíván a vendég, leönti egy kis zsírral, meleg lángost ad hozzá, ez az úgynevezett kebab! Jó éhes embernek nem megvetendő kedves pecsenye! A k­etya pedig, ha nem csalatkozom, szuszán gyökérből készített, és mézzel összegyúrt édesség, melyet ha meleg kenyérrel eszik az ember, azt hinné, hogy mákos kalács. Annyira divatos kedves eledele ez a törököknek, hogy mindenütt az utczán hordozzák nagy fatálakon, sőt apró bödönökben tetemes mennyi­ségűt szállítanak külföldre is, különösen Oláh- és Oroszországba. A varrás eleinte szörnyű nehezemre esett, mel­lem szorult, derekam irtózatosan fájt, úgy hogy alig bírtam felegyenesedni, ujjaim megmerevedtek, s kü­lönösen hüvelykeim körmei annyira fájtak, hogy alig tudtam valamit megfogni. Valóban fogalma sincsen annak a szegény mes­terember szenvedéseiről, ki azt a mesterséget maga nem próbálta, s ha minden tehetős embert rászorí­tanának, hogy legalább fél évig valami mesterséget gyakoroljon, kétség kívül nagyobb méltánylásban részesülnének kézmiveseink, vagy legalább lélekölő, s többnyire egészség­rontó fáradságaik bőkezűebben jutalmaztatnának, s talán igazságosabb arány állana be munka és bér között. Lassankint azonban meg­szoktam ; míg az emberben erős akarat van és egész­séges, megszokik s meg tud csinálni mindent, a­mit más ember csinál. Két hét alatt már tudtam varrni, hanem varrni a gép is tud, s még azért nem szabó, még csak nem is szabólegény. Gazdámmal folyvást vitatkoztam politikai dol­gok felett, s a német nyelvet beszélni itt tanultam meg. Rétséges eszmékkel volt ennek a porosznak feje tele a mi ügyeinket illetőleg, bezzeg meglátszott itt, hogy nekünk nincsenek külföldön képviselőink, consulaink és a­mit tudnak rólunk, azt mind ellenségeinktől tud­ják ! Mi istentelen rebellisek vagyunk, kik rabolni és gyilkolni szeretünk csak, egy cseppel se jobbak, mint voltunk ősünk, az Isten ostora Attila alatt, mi most is ki akartuk irtani a császári családot és minden idegen népeket, úgymint: németeket, tótokat, szerb, oláh, horvátokat csak azért, hogy földjeiket elvehes­­sük és rajta megosztozhassunk, mert mi nem sze­retünk dolgozni, csak rabolni és szomszédjainkat haddal háborgatni, m­ilyen a mi nemzetünk! Hazánk meg egy elláthatatlan nagy posványos nádas térség, melyben egy-egy napi járásra van egy rongyos falu, az is tele betyárokkal, útonálló zsiványokkal, legfel­jebb ott van valami kis mivelődésnek nyoma, a­hol németek la­knak, mint Pesten vagy Pressburgban. Nyelvünket még jóformán írni se lehet, megtanulni pedig idegennek könnyebb a sinait; ha beszélünk, min­den szavunk égbe kiáltó isten káromlás és szitkozó­­dás adta teremtettéből, bümbürübümbümből áll! (Folyt, köv.)­szes ellenzék, és tegyen oly eré­lyes lépést, a­minőt a parliamenti forma egyáltalán megenged! Budapest, január 31. (A helyzetről) a N. Fr. Presse igy ír: » A legvisszásabbnak az tetszik előttünk, ha a félhivata­losak ma a kardot csörgetik. Ha hivatalos köreink nem félnek a háborútól Oroszországgal, akkor azt a múlt nyáron kellett volna megindítaniok. Akkor Törökország erős és becses szövetséges volt. Három le nem győzött és harczra kész hadserege állott a sí­­kon : Plevna mellett, a Lom mentén és a Sipka-szo­rosban. Ha egy osztrák sereg a Duna-fejedelemsé­­gekbe nyomul, az oroszok két tűz közé kerülnek és megsemmisíttethettek volna. Ezzel a keleti kérdés évtizedekre kitöröltetett volna a diplomaatia napi­rendjéből . Európa békéje épen ily hosszú időre biz­tosíttatott, monarchiánk jövője, befolyása a keleten, hatalmi állása a világon megalapittatott volna. — Egy nagy államférfin merte volna megindítani a há­borút, Angliát magával ragadja s önmagának hal­hatatlan nevet szerez. Andrássy gr. elmulasztotta a pillanatot, melyben megérdemelte volna azon dicsére­tet, melylyel hízelgői elárasztják. Németországra való tekintet bénította őt meg ? Ez a tekintet máig is fennáll, a többi viszonyok pedig monarchiánk hátrá­nyára változtak meg és Törökország ma már nem nevezhető szövetségesnek.« A Journal d. Débats ezeket mondja: »Zavarban vannak Londonban és meglepetve Bécs­­ben. Az oroszok mulatnak e zavaron és örülnek e meglepetésen. Mennek előre. És e közben Anglia és Ausztria-Magyarország diplomatiailag arra készül­nek, hogy jó arc­et vágjanak egy még bizonytalan congressushoz. Ausztria arra fog törekedni, hogy némi módosításokat eszközöljön ki a békefeltétele­ken. Anglia legalább tekintélyét fogja akarni megóv­ni. — »Az emberre csak akkor hallgatnak, a­mikor erős, így szólt Northcote. Mutassuk meg, hogy nem félünk a háborútól.« Tehát az angol kormány ezért kér hitelt. De várjon megadja-e e hitelt az ellenzék ? Bright nem érti, miért jelenne meg Anglia a con­­gressuson ágyukkal és revolverekkel; azt hiszi, hogy gyapjú-bombák eléggé félelmetessé teszik Angliát.« (Andrássy gróf actiojáról) s Péter­várra küldött jegyzékéről, mint esti lapunkban je­leztük, a Presse mai vezérczikke hosszasabban nyi­latkozik. A nevezett lap szerint a jegyzék tartalma következő három pontban foglalható össze: 1. Ausztria-Magyarország Törökország azon jogát, hogy saját érdekében szerződéseket kössön, semmiképen sem akarja tagadni; 2. de a kazanluki megállapodásokat, a­mennyi­ben azok a fennálló szerződéseket módosítják, vagy osztrák-magyar érdekeket érintenek, jogilag mindad­dig nem létezőknek kell tekintenie, míg 3. a biztosító hatalmakkal új egyezmények nem köttettek. »Ez — mondja az idézett lap —­ az osztrák jegyzék azon körülbelüli alaphangja, melyben e pil­lanatban ama diplomatiai tárgyalások mozognak, melyekről az angol parlamentben az utóbbi napok­ban ismételve és oly módon beszéltek, mintha Ausz­tria a hármas szövetségtől elválni s eddigi bará­tai iránti határozott frontváltoztatással Angliához csatlakozni készülne. Ez lenne tehát ama jegyzék, melyet a pesti lapok egyedül elküldésének hírére politikánk nagy fordulata jelének harczias buzdítás­sal fogadtak.« A bécsi félhivatalos lap nem osztja e felfogást , a jegyzékben még a pillanatnyi feszültség kifejezé­sét sem látja a bécsi és pétervári kormányok közt. Nézete szerint csak azt ismétli az, a­mit Andrássy gróf és az osztrák s magyar miniszterek minden al­kalommal mondottak. A jegyzék eszmemenete, mely körülbelül megfelelni látszik azon nyilatkozatoknak, melyeket Zichy gr. két héttel ezelőtt a portának tett,­­ olyan magától értetődő, hogy azon kérdés merül fel mert kellett azt a pétervéri kormánynyal szemben most hangsúlyozni, hisz Oroszország mindenkor el­ismerte Ausztria azon jogát, hogy szava legyen a kelet viszonyainak végleges rendezésében. Felmerül továbbá azon kérdés, mert mondja el mindezt Ausztria most, s nem mint Anglia — a tárgyalások kezdetén. Azért — mondja az officiosus — mert a tárgyalások menete s a győző fél követelései a bécsi kormányt is arra kényszerítik, hogy állás­pontját határozottabban hangsúlyozza. Nem egyes orosz követelések, nem is e követelések egész soro­zata bírta a felszólalásra Andrássy grófot, hanem azon egész helyzet, mely a török birodalom teljes veresége által alakult. Míg a háború folyamat­ban volt, Oroszország mindenkor elismerte Európa és az egyes államok azon jogát, hogy keleti érdekei­ket a változott hatalmi viszonyoknak megfelelően biztosítsák. De a­mióta Skobeleff tábornok a gyö­nyörű Drinápolyban háziasan berendezi magát s az orosz diplomatia a katonai sikerek facitját levonni igyekszik, az orosz praxis az említett elmélettel sok­kal komolyabb ellenmondásba jön, mint a mennyire az az európai békének megfelelne. Országgyűlés. A képviselőház ülése jan. 31-kén. I. Tisza Kálmán beszéde két részre oszlott: sophisma és hazafiságra. A soph­ismákkal el­lenfeleit c­áfolgatta, a hazafisággal pártját feltüzelte; mindkét irányban azonban csak félsikert aratott. A ház nagyon figyelt, de inkább kiván­csi volt, mintsem okulást keresett. Nem is okult Tisza nemzetgazdasági fejtegetésein senki, mert azok csak a tudomány negatíójá­­ban voltak nevezetesek. Sem tiszta fogalom, sem elv, sem gyakorlat nincs abban, mit Ti­sza vámjavaslata védelmére a nemzetgazda­ság terére tévedve felhozott: védvám, szabad­kereskedés, közös és különvámterület, kis­ipar, nagy ipar, földmivelés és gyárak, munkafelosz­tás és munkabérek,a vámok befolyása az árak­ra és a fogyasztásra, a pénzügyi jövedelmezés szempontjai — mind csodálatos zagyvalékban összekeverve, felforgatva és kiforgatva jelen­tek meg e nagy beszédben, melyet a ház ér­telmes és nemzetgazdasági ismeretekkel bíró része ámulva, bámulva hallgatott végig. A szégyenérzet fogta el az embert, hogy száz évvel Smith Ádám könyvének megjelenése után Európa közepén, Magyarországban, a parliament színe előtt egy nemzetgazdasági főkérdésben a kormányelnök ily beszédet mondhat, mert ha ezt Bécsben olvasni fogják, mit fognak gondolni rólunk? A ház pártkü­lönbség nélkül érezte, hogy a beszéd argu­mentumokban igen gyönge, s a többség kétes hallgatással kísérte vezérének polemikus okos­kodásait. Mindenki meggyőződhetett, hogy ha a kormányfő csak ennyit ért a nemzetgaz­dasághoz, akkor nem csoda, hogy ily rész közgazdasági kiegyezést kötött. Bármi gyönge lett légyen azonban a beszéd a tudomány és a­ kritika szempontjá­ból, parliamentáris kortesbeszédnek nem írott rész. Az ellenzéket bántani tudta. A falusi gazdáknak hizelgett, ugyan csak puszta szó­val, mert épen az ő érdekeiket fenyegeti a szer­ződések nem kötése és az osztrák védvám, de a kedélyes magyar gazdák, kik a parliament­­ben ülnek s nem igen törik fejüket a posztó súlyán és a fonalak számán, vagy a tarifa­tételek krajcrárjain, nagyon hamar elérzé­­kenyednek, ha a miniszterelnök úr nekik bucolicákat énekel a mezőgazdaság szépsé­geiről. A vége, mint rendesen, az önzetlen h­a­zafiság és önfeláldozó miniszterkedés öndi­csérete volt. A balközépi gárda tapsolt. A ház e tapsokon elcsodálkozott, mert a demon­stratio erőltetett volt s claqueszerűvé vált. A minisztert igen emelkedett hangulatba hozta híveinek tetszése s elkezdte jósolgatni, hogy mint lesz, ha ő megbukik. Ez persze rémitő lesz. Ő azért marad helyén, hogy meg­mentse a hazát. Még mindig? Bámulatos ön­tudat beszélt belőle, mikor kimondta a tör­vényhozásban, hogy az ő bukása után vége mindennek. Hát az alkotmány mirevaló ? Ha Ti­sza Kálmán azt meri állítani magáról : aprés moi le déluge, s ez igaz, úgy ő felelős ama vízözönért, melyet hibás politikája idézett fel. Tisza Kálmánon kívül még Plachy Ta­más és Orbán Balázs beszéltek, kevesek által hallgatva. Végül Örményi Miksa interpellált a keleti kérdésben. II. — Folytatás esti lapunkhoz. — Tisza Kálmán beszéde bevezetésében meg­jegyzi, hogy a közös vámterület hive mindaddig, míg az annak fenntarthatása érdekében követelt áldoza­tok nem károsabbak az országra nézve, mint milye­nek volnának a szakítás következményei. Ezen ala­pon a jelenlegi egyezséget nemcsak elfogadhatónak, de elfogadandónak is tartja. Áttérve az egyes szónokok beszédeire, utal azon ellenmondásokra, melyek Simonyi Lajos b. és M­u­d­r­o­n­y Soma különvéleményében foglaltat­nak. Sajnálja, hogy le kell mondania azon hálás és mulatságos feladatról, hogy egyik tételét e különvé­leménynek a másikkal szembe állítsa. (Balról: Hall­juk ! Halljuk!­ Máskor teszi ezt meg, most másról akar beszél­ni. Természetesnek is tartja ezen ellenmondásokat. A különvéleményben két ellenkező irány: közös vámte­rület, szabad kereskedelem és iparvédelem küzködik; lehetetlen tehát, hogy ezen küzdelem — írták volna bár a munkát a világ legnagyobb genie-jei — azon meg ne lássék. (Mozgás a baloldalon. Halljuk­ a középen.) Simonyi Lajos dr. érvelésére vonatkozólag megjegyzi, hogy nem áll az, hogy Magyarországon az évnek csak egy részében nincs munkaerő, s az év többi részében a munkás nem kap munkát, úgy, hogy Európában alig van vidék, hol a munkabér az év legnagyobb részében oly nagy volna, mint Magyar­­országon. Simonyi b. azon megjegyzésére, hogy Magyar­­országnak nincs szüksége arra, hogy a fősúlyt a gaz­­dászatra fektesse, s a­ki ezt akarja, az azt kívánja, hogy a magyar ember a legroszabb munkát telje­sítse és rab legyen, kijelenti, hogy a gyári munka sokkal jobban rabbá teszi a munkást, mint a gazdá­­szat ezer változatossága. Mellékesen megjegyzi, hogy voltak ugyan a történelemben példák arra, hogy né­pek a kézi munkát elítélték, de azt még nem mondta senki a mezei munkáról, mint Simonyi b., hogy az lealacsonyítja az embert. Sok hivatkozás történt az ország iparos érde­keire. Iparosainkat sok szerencsétlenség érte. Ezt legnagyobb részben az országot sújtott csapások idézték elő. A kisiparosnak akkor van jó dolga ná­lunk, midőn a mezőgazda is jólétnek örvend. Ha már most oly politika követtetnék, mely egyfelől — mert hiszen a védvám nem kézipart teremtene, hanem gyári ipart, — a nagy ipar concurrentiáját a kis iparhoz közelebb hozná; másfelől a munkaerőt és a tőkét, mely a gazdászatra sem elégséges, a gyári ipar czikkek felé vonván, a gazdaközönséget is nyomná, akkor azon kis iparos érdekei leginkább volnának föláldozva, és a­kinek nevében a különvélemény most védvámokat és az ipar emelését hirdeti, épen akkor volna a legrettentőbb helyzetbe sodorva. (Mozgás a balodalon.) »A t. képviselő uraknak — úgymond — lehet ezen nézetet osztani, vagy nem. De az, hogy minél közelebb hozatik a gyáripar a kisiparhoz, ezen kis­ipar annál inkább nyomatik : ezt nemcsak a logika

Next