Pesti Napló, 1878. október (29. évfolyam, 237-264. szám)

1878-10-01 / 237. szám

237. szám. Szerkesztési Iroda: Barátok-tere, A­t­h­­e­n­a­e­u­m - é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. líiidó-k­i­csitíti : Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, kedd, October 1.1878. 29. évi folyasó. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a Festi IS Napló kiadó­hivatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ-ra. Az oktoberi évnegyed beálltával s tekin­tettel a jelen eseményteljes napokra, felhívjuk­­. olva­sóinkat az előfizetés minél előbbi megújítására. Előfizetési árak: Oct.—decz. vége ..... 6 frt Egy hónapra ...... . „ Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés év­­negyedenkint 1 forint. fötp* Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre, a Pesti Napló kiadó­hivatalába (barátok­ tere, Athenaeum-épü­let) küldendő. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala Budapest, sept. 30. Miniszterválság van. Midőn néhány hét­tel ezelőtt bécsi lapokban Széll Kálmán lemondásának híre fölmerült, megjegyeztük, hogy a hir korai, de mondtuk azt is, hogy az occupatióval járó pénzügyi követelések valószínűleg megérlelik a pénzügyminiszter­ben bizonyos erélyes­ fellépés szükségessé­gét. Ez, úgy látszik, bekövetkezett. Bécsben napirendre tűzetett a delegátiók elé terjesz­tendő újabb hitelkövetelés megállapítása. S a magyar pénzügyminiszter értesülvén a Bécsben egyelőre követelt hitel nagysá­gáról, melyet előreláthatólag további hitel­­követelések fognak követni, ez összegek ma­gasságáért nem hitte elvállalhatni a felelőssé­get. A miniszterelnök ezt ő Felsége elé ter­­jeszté, és Széll pénzügyminiszter ma Bécsbe hivattatott, így tünteti elő a válság mai stádiumát két kormánypárti lap. Ez elbeszélés folytán konstatálnunk kell, hogy irányzatos kohol­mány volt mindaz, a­mit az említett, ügyekben Bécsből a magyar félhivatalos lapokban kö­zöltek. A bécsi sajtóiroda levelei alaptalannak akarták feltüntetni mindazt, a­mit mi az oc­cupatio költségeiről írtunk, s azt törekedtek bebizonyítani, hogy a boszniai véres kalandot pénzügyileg könnyen elbírjuk. E költség pe­dig, mint a pénzügyminiszter felszólalása mu­tatja, oly jelentékeny, hogy attól Széll Kál­mán megrettent, s jól megjegyzendő, hogy a költekezésnek még mindig csak az elején vagyunk. A­mi a válság időpontját illeti, az min­denesetre olyan, hogy általánosan megdöb­benthet. Hogyan — e kérdés lebeg bizonyára mindenki ajkán — a magyar kormány nem tudta, hogy Bosznia occupatiója tenger­pénz­be kerül, a mi nekünk nincs s a­mit ily ter­méketlen háborúra az európai pénzpiacz nem hajlandó nekünk kölcsön adni ? S ha mind­ezt tudta, miért egyezett bele már csak pénz­ügyi okokból is, az occupatióba? Vagy tán nem is kérdezték az occupatio megkezdésekor s mai napig tűrte, hogy tudta s beleegyezése nélkül hajtassák végre e nagy fontosságú do­log ! Vagy tán valóban hitt a magyar kor­mány Andrássynak, ki azt állitá, hogy az occupatióhoz nem kell más, mint egy ezred, egy zászló és egy zenebanda? A kormánypárti sajtó mai közléseiből ki­tűnik, hogy a fentebbi kérdés valamelyikére igenlőleg kell felelni, s bármely kérdés ige­neltessék, az egyaránt megbélyegző a ma­gyar kormányra. A­mi a válság közvetlen indokait illeti, e felett e perc­ben eltérők a nézetek és hírek. A kormánypárt körében vannak, kik azt hi­szik, hogy mind gr. Andrássy, mind a magyar kormány feje felett már összecsaptak az általuk megindított szláv mozgalom hullámai, hogy Bécsben hatalmas liga van, mely már is a saját részére való learatásra érettnek találja a ve­tést, melynek magvát Andrássy gróf vetette el s maga gr. Andrássy szükségesnek találja a magyar miniszterválsági kérdés fölvetését, hogy ezzel kikémlelje a saját állása miben létét s eshetőleg azt megerősítse. Mi meg va­gyunk győződve, hogy jön idő, melyben Andrássy már nem lesz ura az általa megin­dított szláv politikának, s melyben nem lesz szükség, mint eszközökre, sem Tiszára, sem Andrássyra; — de hogy várjon m­a ez idő elérkezett-e már, ez a konjektúrák tárgyát igen, de biztos következtetések alapját nem képezheti. Egyelőre csak arra vagyunk tekintettel, a­mit a mai kormánypárti lapok a válság in­dokául mondanak: a pénzbeli követelések maga­sságára, melyeket a hadügyminisz­ter emel. Ha csak ez és semmi más az indok, ha csak arról van a szó, hogy egyelőre ne lépjen fel a hadügyminiszter oly követe­lésekkel, melyektől a delegatio megrettenhet, s melyeket a pénzügyminiszter nem teljesít­het ; ha a magyar kormány egyetért az an­­nexionális politikával (s lapjainak állítása sze­rint egyetért), akkor a válságnak nagy dob­szóval való kihirdetésében alig láthatni mást, mint Tisza Kálmán taktikájának újabb fogását, mely csak arra c­éloz, hogy a kormány lehanyatlott prestigejét fölemelje, s a kormány mellett bizonyos hangulatot keltsen. S nagyon sok jel e mellett látszik bizo­nyítani. Bosznia occupatiója s a mi ezzel egy­értelmű, állásfoglalásunk a keleten, oly mélyen belevág a monarchia existentiájá­­nak kérdésébe, hogy a mi pénzügyi állapo­taink mellett is, a felfogás határtalan frivoli­­tására mutatna az, ha ezen ügy egyedül a pénzügyi szempontból tárgyaltatnék. Mi állami, politikai, a monarchia létezésével kapcsolatos szempontokból roszaljuk Bosznia occupatióját; a pénzügyi tekintet e szem­pontok mellett csak enyhítő vagy súlyos­bító körülmény. Ha tehát a magyar kor­mány, mint lapjai bizonyítják és eddigi tényei mutatják, egyetért a követett poli­tika irányával s csak a költségeken, vagy jobban mondva, a rögtön követelt hitel ma­gasságán akad fel, akkor ma is csak oly téves úton jár, mint azelőtt. Minden delegatív-ülés­­szak előtt szoktak a hadügyminiszter s az országos pénzügyminiszterek között zsörtölő­­dések felmerülni, s ha ezek ma bizonyára te­temesen nagyobbak is, mint egyébkor, a po­litika lényegén azzal semmi sem lesz segítve, ha a fölmerült differenciák úgy intéztetnek el, hogy ideig-óráig ható fogásokkal segítenek a pillanatnyi pénzügyi zavaron, s ha ma csak azért szakíttatik meg az occupationális poli­tika folytatása, hogy az tavaszszal ugyanazon czélra, ugyanazon irányban, s még nagyobb költségekkel újra megkezdessék. Széll Kálmán mint pénzügyminisz­ter, ressortja szempontjából tekinti az egész occupatiót, de az általa fölvetett kérdés csak úgy bírhatna állandó kedvező hatással, ha összeköttetésben az egész helyzettel, tárgyal­tatnék. De mi nem látunk semmiféle okot ab­ban bízni, hogy a magyar kormány oly szem­pontból állítsa fel a kabinetkérdést, mely az e­ddi­g kö­ve­t­e­tt p­oli­ti­k­á­v­al v­al­ó szakítást javalja. S míg ennek nem veszszük hírét, tartózkodással fogadjuk a kor­mánypárti sajtónak a miniszterválságról köz­lött jelentéseit. A népgy­ülésről.­ ­ sept. 30. A tegnapi népgyülés a közérzület imponáló nyilatkozata volt. Hang- és osztály­különbség nélkül gyűltek össze a polgárok s a tömeges együttérzés hatalmával mondottak ítéletet a minisztérium keleti politikája s a bosnyák hadjárat felett. Kemény sza­vak mondattak s a nép hallgatta meleg érdeklődés­sel, de csendes magaviselettel, kerülve minden bot­rányt és akadályozva azokat, kik gyanús czéllal bot­rányt csinálni igyekeztek. A gyűlés sikere ép úgy hatott a r­észtvevők roppant száma, és a közönség válogatott megjelenése által, mint a példás renddel s a hangulat egyértelműségével. Nem kicsiny dolog volt ez! Népgyűlést tartani Budapesten, a kormány gátló törekvéseivel szemben, mikor sokan a jobb módú polgárság közül is a mun­kás­gyűlések és a dec­emberi botrányok behatá­sa alatt azon tartózkodó félelemmel gondoltak a népgyűlésre, hogy abból rendzavarás és vesze­delem keletkezhetik. Az eszme azonban utat tört, s minden ellene felhozott kifogásokat meg­­c­áfolt. Annyira megfelelt az a közérzületnek, a pol­gárság annyira szükségét érző véleménye szabad nyil­vánításának, hogy noha kizárólag szélsőbaloldali férfiak szónokoltak, ami előre tudva volt, az óriási tömegben minden pártkülönbség nélkül állottak a férfiak, s házbirtokosok és kereskedők, honoratiorok és iparosok, fiatalság és munkásosztály keverve él­­jenzett a szónokoknak s pártolta a határozati javas­latokat. Hogy mennyien gyűltek össze, ki tudná meg­mondani. De sok ezer volt s a főkapitány hir szerint harminczezerre becsülte az embereket. S ezen roppant tömeg nyugodtan állott órákig s eloszlott csöndesen. Kell-e ennél nagyobb bizonyí­ték, hogy a népgyűlés a legáltalánosabb érdekeltség kifolyása volt, a közérzületnek valódi kifejezését adta és a népgyűlések feladatának megfelelt ? Kísértsék meg az ellenpróbát! Szerezzen a kor­mány százöt fővárosi polgárt különböző osztályok­ból, kik vörös plakátumokon összehívják gyűlésre a népet a kormány politikája mellett; lármázzon a kormánypárti sajtó néhány hétig, hogy ezen gyűlés szükséges és hazafias demonstratio; válaszszon ki Tisza Kálmán a szabadelvű pártból négy szónokot, a­ki a nép előtt Bosznia occupátióját pártolja, é­s lás­suk az eredményt! A miniszterelnök hivatkozhatik a népről a par­lamentre s ezt fogja is tenni. S a népgyülés megtar­tatott, határozatokat hozott s elmúlt; Tisza Kálmán pedig marad és folytatja bosnyák politikáját. A népgyülések czélja az, hogy ez ne történhes­sék. Igenis, a népgyűléseknek — mint egy szabad nemzet alkotmányos életében egyik factornak, mely­nek segélyével a nemzet saját véleményét érvényre emelni iparkodik — feladatuk az: hatni a kormányra és hatni a képviselőházra. Ezért nem egy népgyű­lésre van szükség, s legyen ez bármily tekintélyes, mert egy népgyűlés szava elhangzik. Visszhangra van szükség. Nem az a kérdés, hogy gondolkozik Buda­pest, hanem az a kérdés, hogy gondolkozik Magyar­­ország; nem az a czél, hogy Budapest országgyűlési képviselői informálva legyenek kerületeik véleményé­ről, mert ők csak kilenc­en vannak, hanem az a czél, hogy Magyarország összes képviselői tudják, mint éleznek és mit óhajtanak választóik, mert Magyaror­szág négyszáztizenhárom képviselőt választ. Budapest polgársága csak példát adott, példá­val ment előre, hogy mások kövessék. Fogják is kö­vetni sokan, mindenfelé. Elvárjuk, hogy p­á­r­t­k­ü­­l­önbség nélkül tartassanak a népgyűlések vidéken is, s reméljük, hogy a mérsékelt el­lenzék tagjai, de sőt kormánypárti A Pesti Napló tárczája, levél Párisiéi. (Leo Delibes a Massenet Budapestre jön. — Gounod és angol hölgye. — A Romeók és Júliák versenye. — A magyar tök. — Dumas magyar lova. — Batazziné ebédjei. — Meissonier ké­pei. — A tenger mellől.­ — sept. 26. Az utóbbi esős napok majdnem mindenkit el­hajtottak a tenger mellől.A tenger vize már alig mu­tatott 12 fokot. Csak Leo Delibes maradt, vagy­is inkább csak ment Trouville-ba, hogy ott egész csendben megírja új operájának, »Jean de Nivelle«­­nek véglapjait. — Delibes nevénél eszembe jut, hogy azt olvastam a hazai lapokban: Delibes nem jönne Bpestre »Sylvia«és a »Király mondta« műveinek első előadásaira. Az ellenkező igaz, Delibes velem együtt fog, mint tavaly, Magyarországba jönni, hol most hosszasabban is kíván tartózkodni, s különösen a vidéket is meglátogatni, hogy nép- és népzene stú­diumokat tegyen a Magyarországon játszó opera szá­mára, melynek szöveg­vázlata már készül. Sőt kilátás van arra is, hogy a tél kezdetén Massenet is meglátogat bennünket nagy dalműve a »Lahore-i ki­rály« első előadását igazgatandó. S mivel itt már mindjárt a kezdetén soraimnak kedvencz thémám, a színházakra vetettem magamat, úgy megemlítek itt még két opera újdonságot, melyek Páris összes zenevilágát izgalomban tartják. Két újdonság ez, melyek egymásután fognak következni októberben — két opera: az egyik Gounod Polyeuche-ja a nagy operában, mely ma október kö­zepe felé fog előadatni, a másik »Les Amants de Vérone«, egy fiatal világfitól, marquis d’Ivrytől. Polyeuche-nek egész legendája van. Budapestre is elhatott híre Gounod czivódásának bizonyos mrs. Weldon-nal, egy hajdan igen szép, de most teljesen bolond angol asszonynyal. Országvilág tudja, azért kiírható, hogy Gounodnak viszonya volt ez asszony­nyal, a mester 4 évet töltött a hölgy miatt London­ban, hol Polyeuche-ot irta. Gounod egyszer azonban összezörrent Weldonnéval s vissza jött családjához Párisba, s nem is ment többé vissza. Erre mrs. Wel­don egyik pert a másik után akasztotta Gounod nyakába. Először férje által házasságtörési pert. Má­sodszor atyasági keresetet. Harmadszor háztartási költségek megtérítését stb. Szegény G­ounod 2 évig nem csinált egyebet, mint védte magát a törvényszé­kek, a közönség előtt, mert Weldonné egyik hirlapi czikket a másik után eresztette világra. Végre meg­szabadult Gounod ez asszonyi vámpyrtól, de mily áron ! Összes könyvtárát, összes jegyzeteit, zen­e­­kéziratait, összes követeléseit az angol kiadóknál ott kellett hagyni Weldonné kezei közt. íme a szerelem vége! Polyeucte ot Gounod Londonban szerzette, de a kézirat ott maradván Weldonné kezei közt, ez sie­tett azt később részletenként kinyomatni, s a mester­nek most egészen újból kellett a partitúrát leírni. Bor­zasztó munka, melyet Gounod még azzal is tetézett, hogy magát ő is megboszulandó az asszonyon, össze­vissza darabolta első szerzeményét, új számokat té­vén közbe-közbe. Van különösen egy melódia, mely­nek czíme a Weldonné-féle partitúrában: »fohász az Istenekhez«, az újban pedig »katona-induló.« Így aztán persze a mostani Polyeucte egészen új lesz. »De azért, majd meglátja, mondá nekem Gounod, hogy találkozni fognak, kik az elsőt jobbnak fogják tartani!« Végre a szerződés meg volt kötve a Nagy­ Opera és Gounod közt. Ekkor meg elé áll a kiadó N° 2, a párisi, s követeli Halanziertől, a nagy opera igazgatójától, hogy fizessen neki a partitúra ki­szolgáltatásáért 25 ezer francot — ez így lévén sti­­pulálva közte (a kiadó) és Gounod közt. A marseil­­les-i szappanosból lett opera­igazgatónak sem kellett több, csinált ez mindjárt olyan lúgot Gounodnak ! Megint röpködtek a bélyeges papirosok a Hue La­­rochefoucauld 17-re, csak úgy zörgött Gounod házá­nak a teteje tőlük. Elvégre kiegyeztek szerző, kiadó és igazgató, s Polyeud­e részlet próbái ezelőtt 2—3 hónapja megkezdődtek. Már a zenekari próbáról be­szélgettek, midőn egy decoratió felett Halanzier meg Gounod megint összepöröltek. Ezúttal 4 heti szünet állt be a próbákban. Egy közös barátnak sikerült mégis kibékíteni e két vas­akaratot s a zenekari ösz­­szes próbák most már folynak. Két hét múlva meg fogom önöknek írni az első előadás eredményét. A marquis d’ Ivry művének szintén ilyen vál­tozatos múltja van. Az »Amants de Vérone­-t talán sohsem hozták volna a közönség elé, ha nincs C­a­p­o­u­l. Capoul ugyanis bele­bolondult e dal­műbe, különösen saját szerepébe, Rómeóba. Ő fogadtatta el a dalművet Escudier-vel, de oh sors! Escudier ezelőtt két héttel visszalépett az igazgatás­tól, mely alatt az olasz operát egyesíté a National Lyrique kel. Capoul az ilyen apró malheurökön nem akad fel. Fogja magát s kiveszi bérbe a színházat saját számlájára, festet uj díszleteket, csináltat uj jelmezeket — fogad karokat, zenekart stb. — s ki­hirdeti a »Veronai szerelmesek« első előadását okt. 5-ére. Már a jegyeket is árultatja. Carvalho, az Opéra comique igazgatója, meg­ijed a szerelmes tenorista vállalkozási dühétől. Még csak az kellene neki, hogy Capoul itt a szomszédban, az olasz opera helyett egy állandó franczia operát létesítsen! Ő is tehát rögtön előkészíti Gounod Ro­meo és Júliáját, hirdeti az első előadást (újonnan szintehozva) okt. 4-ére. Az új házasoknak tehát — a­kik rendesen Páris­ felé veszik a lakodalom után útjukat, lesz mit élvezni — a Rómeók s Júliák e versengésén! * * Dieppe-ben a septemberi évad igen szép volt; az időjárás csak a vége felé kedvezőtlen. Nevezetes egyénekben most sem volt hiány; — ott volt az uta­zók közül mindjárt madame de R­a t­a­z­z­i, pszudo­férjével Miranda úrral; azután Benedetti, a volt híres nagykövet, Emile de Girardin stb. Az ott nyaralókat teljes számban találtam fel — élükön marquis Salisbury­t, az ő számtalan tornyú kas­télyában, aztán me Carvalhot, a­ki kért, hogy tanítanák meg őt a tököt magyarosan főzni. — ő a tököt igen megszerette a kiállítási csárdában. A francziák ugyanis a tököt csak a levesbe teszik. Du­mas meghallván Carvalho asszony kívánságát, igy szól: Mily inyenczek ezek az énekesnők! S mind egy­­től-egyig ilyenek, én asszonyom a századik, kit ilyen­nek ismerek. Egyet találtam, ki egy mézzel bekent kenyérszeletet dugott a hangyabolyba, s midőn arra sűrűn rámásztak a hangyák — lenyelte, de volt is ám hangja — madame Albonnnak!« Dumas puy-i villájában lakik családostul. Más­­helyütt írtam már róla az idén, — különben a Napló olvasói előtt az előbbi években is szóltam felőle. Ezúttal csak Dumas magyar lováról akarok né­hány szót koczkáztatni, melyet a magyar kiállítás­ban vettem neki. Dumas már rég kért, hogy küldjek neki egy gyors ügető lovat hazulról. Most itt volt a jó alkalom erre, melyet nem mulasztottunk el. Ban­dinak hívják Dumas lovát, sötétbarna, igen szép ál­lat s jámbor is, mert ez kellett, miután az idősebbik Dumas kisasszony, Colette kisasszony, hajtja. A Bandi úr nagy feltűnést okoz a környékben, s min­denben díszére válik a lótenyésztő-társaságnak Bpes­­ten, mely vele ezüst­érmet is nyert a nemzetközi ki­állításon. A magyar csikósok (kiknek őrmesterük egy valódi kiállítási darab maga is !) szép sallangos kötőféket, s nemzeti­ szalagos pokróczot tettek Ban­dira, a­mint meghallották, hogy ez a nagy regényíróé lesz. Köszönet nekik Dumas nevében! . . * * A párisi köröket élénken foglalkoztatja egy per, melyet Ratazziné egyik vendége, egy újságíró, Morales ellen indított volt a napok­ban az államügyészség. Morales ellopott a Ho­tel Aquilából (Ratazziné házából) egy pár gyé­mánt fülbevalót, egy aranyozott ezü­stkanalat stb Moralést elitélték pár évre. A közönség azonban, s méltán, elitéli Ratazzinét, mert a per folyamában furcsa dolgok jöttek napfényre. Mindjárt a­hogy a törvényszék Ratazzinét czimezte, igen kemény ezen asszonyságra nézve. » Marie-Léticia Bonaparte Wyse, özvegy Ratazziné!« Itt tehát elesnek mindjárt Ra­­tazziné összes supponált czimei. Hát még az a kép, mely háztartása s a laza házirend felől elénk tárul! Boldog, boldogtalan jár a házba, — csupa férfi, 6-ra terítenek s 12-en ülnek az ebédhez; majd az, a­ki túlterhelte gyomrát, — felmegy Ratazziné hálószo­bájába s ott lefekszik a pamlagra. Biz ez furcsa élet! Nem kevésbbé rész Ratazziné gazdasszonyának egy nyilatkozata is. Ez igy szólt: Ha journalisták voltak ebéden, rendesen hibázott valami az ezüstből! Ke­gyetlen vád a párisi hírlapírók ellen, a­mely azonban rögtön elmúlik, a­mint megtudjuk, hogy Ratazziné journalistái mind olyan 12-ed rangú irkászok voltak. Különben e »mondás« most híressé vált Párisban — s e szavak : »1.1 a été du diner de Mme Ratazzi«, vagy ennek variánsai a legnagyobb megsértések közé tartoznak. — Egyhamar nem is fog kapni Ratazziné — ebédelőket! * . .. * * A kik Messonnier kis képét látták volt tavaly a bpesti műcsarnokban s hallották azon art — 45.000 frankot — melyet érte Tedesco párisi műárus kért, azok közül (kivéve talán egyet-kettőt), a legtöbb bi­zonyára szédelgésnek tartotta ezt. Pedig komoly valóság. Meisonniernek nincs ma már egy vászna sem, melynek négyszeg centimétere 100 frankot ne érne. Sőt már azt is kikalkulálták, hogy egy Meisonnier­­kép annyit ér, mint a­mennyi ezres bankjegybe be lehet csomagolni. Meisonnier nem rég Dumasnál volt Puyben s ott Petit, Páris első képárusa, a következő históriát beszélte el. Egy reggel — mondja Petit — Meison­­nierhez jövök, hogy megnézzem nincs-e valami »új­ság« nála. A mester azonban rest volt, s semmit sem * * képviselők is aktiv részt fognak azokban venni. Egyre kívánunk figyelmeztetni. Annak nincs gyakorlati czélja, hogy a vidéki városok népgyűlé­­seiből a budapestiekhez hasonló határozatok a kor­mánynak bekü­ldessenek, feliratok falakjában, vagy hogy deputátiók járjanak Budára, mintha a minisz­terelnök palotája búcsújáró templom volna. Hanem igenis fontos és hasznos dolgot mivelnek a vidéki vá­rosok, ha csatlakoznak a budapesti hatá­rozatokhoz és azokat saját országgyű­lési képviselőiknek ünnepélyesen át­nyújtják, mint választókerületeiknek kívánságát. Ezt ajánljuk polgártársainknak figyelmébe. A kormánypárti lapok a miniszterválságról, mai Ellenőr a következő bécsi sürgönyt közli: Ő Felsége ma reggel fogadta előbb báró Wenckheim Bélát, azután kormányelnök Tisza Kál­mánt. Ezen kihallgatások után Széll pénzügyér úr táviratilag értesittetett, hogy felmenetele szükséges és sürgős. Itt hire jár, hogy a boszniai hadjáratnak pénzügyi következményei s jelesen a katonai körök túlságos követelései folytán magyar kabinetválság van s hogy ez iránt tegnap Budapesten határozatot is ho­zott a minisztertanács. (Ezen távirathoz az Ellenőr szerkesztősége annyit mond, hogy a legkomolyabb válságoktól lehet tartani.) A P. Lloyd a következőket írja: A magyar miniszterek tanácskozásai Tisza Kálmán és Wenck­­heim Béla bécsi utazása folytán félbeszakadtak. A magyar kabinet e két tagját ő Felsége valószinüleg még e délelőtt folyamában fogadja s ekkor a két mi­niszternek alkalma lesz legfelsőbb helyen azon ne­hézségeket előadni, melyek főleg pénzügyi szempont­ból a magyar kormány jövő eljárása elé gördülnek, míg az occupatio költségei meg nem határozható és nem mérlegelhető összeget képviselnek, mert ily kö­rülmények között a kabinet önmagával sem jöhet tisztába az iránt, hogy váljon Magyarország egyálta­lában képes-e, és mely után a költségek reá eső ré­szét fedezni. A­mint látszik, s a­mint ez természetes is, első­sorban Széll pénzügyminiszter úr, ki visszaijed azon felelősségtől, hogy oly kötelezettségeket vállaljon, melyek terjedelmét és határait még megközelítőleg sem ismeri. Azon bizalom, melylyel iránta, bátran mondhatjuk, az egész európai pénzvilág viseltetik, épen azon meggyőződésben gyökerezik, hogy becsü­letes és lelkiismeretes emberrel van dolguk, ki min­dig megtartja azt, a­mit ígér, s ki azért semmit sem ígér meg, mit a fennforgó körülmények között és az ország erői és képessége teljes ismeretében nem hisz valóban teljesíthetőnek. A pénzügyminiszter aggodal­mait, melyek annak minden esetre becsületére vall­­nak, kollegái is osztják. A két miniszter bécsi idézé­sének eredményétől fog függni, vájjon szükséges-e a pénzügyminiszter jelenléte Bécsben, mely esetben a pénzügyminiszter, ha felhivatik, ma és holnap között fog Bécsbe utazni. A pestmegyei ügy. — sept. 30. Tisza Kálmán és Földváry Mihály so­káig jóbarátok és pártfelek voltak. Mikor Ti­sza Kálmán még Magyarország önállóságát és függetlenségét követelte, s az országgyűlésen a municipális szabadságot védelmezte. Föld­váry Mihály követte Tisza Kálmánt, mikor ez elindult megmenteni a hazát; de mikor Bécsbe ment küzdeni Magyarország mellett, s visszajött küzdeni Magyarország ellen, Földváry Mihály elhagyta Tisza Kálmánt, ami akkor a miniszterelnök úrnak igen zo­kon esett, mert hangosan panaszkodott mi­atta. Ezen idő óta, hogy Tisza Kálmán Bécs­ben lépen ragadt, s mint kalit­ban a csalóka, hamis nótát fütyöl a még szabadon repkedő madaraknak, hogy ők is a lépre szálljanak, azóta Földváry Mihály nem hallgat Tiszára, hanem él a saját eszével, szereti a szabadsá­got, s köztiszteletben részesül. Tisza Kálmán neheztel, s a miniszterel­nök üldözi az alispánt. Az egyenlőtlen harcz­­ban az alispán a törvénynyel védi magát, s a közgyűléshez menekszik; a miniszter a hata­lom erejével sújtja, s fegyelmi eljárással pör­­be idézi. Hajdan a municipalisták feje és ideálja, ki könyvet irt .Felelős kormány és megyei önkormányzat« czim alatt, a régi magyar vármegyék mellett, Tisza Kálmán, mióta bel­ügyminiszter, a megyei autonómiának legve­szedelmesebb ellensége lön. Kinek egész élet­pályája apostasia, attól nem meglepő, sőt következetes, ha a közigazgatási politikában úgy, mint a közjogi és­­közgazdasági téren, hirdetett elveinek megtagadója és kiforga­tója lesz. Ma, Tisza Kálmán municipális törvénye alapján, az adófelügyelő és az állami mérnök elitélik az alispánt. Mily furcsa önkormányzat! A régi megyerendszer hívei nagyokat csodálkoznak, hogy mivé lett a régi vármegye Tisza Kálmán alatt, a­kik pedig nem hívei a régi vármegyének, fejüket ráz­zák, hogy hová lett az igazságszolgáltatás Tisza Kálmán rendszere szerint. Mert az el­járás, mely­­Tisza Kálmán fejéből került ki s általa íratott a törvénykönyvbe, — az igaz, hogy hozzá méltó — egyaránt ellenkezik a régi magyar megyei önkormányzattal, vala­mint a modern közigazgatás és igazságszol­gáltatás minden elvével. Ha áll még vármegye és önkormányzat Magyarországon, pedig még áll, akkor Föld­váry Mihály törvényesen s tehát helyesen cselekedett, midőn jogával élve, a miniszteri rendeletet, az előfogatok kirendelése tárgyá­ban végre nem hajtotta, hanem a közgyűlés elé terjesztette. Neki, a megyének a közgyű­lés által választott első tisztviselőjének bírája a közgyűlés, melytől mandátumát bírja; ha ez eljárását helyesli, őt erkölcsileg a vád alól fölmentette, s ez a municipális autonómia rendszerének logikája s ez a régi praxis. De Tisza Kálmán csinált oly új megyerendezést, melyben meghagyta a municipiumok régi önkormányzatának formáját, de megtörte a megyék szabadságát és önrendelkezési jogát; csinált olyan törvényt, mint neki kellett, ki akármit csinál a lelkében lakó önkényuralmát kívánja terjeszteni; becsempészte tehát a mi­niszteri omnipotentiát a megyei önkormány­zatba s gyakorolja ezen miniszteri omnipo­tentiát a megyékkel szemben, a közigazgatás nagy és kis kérdésében folytonosan, anélkül, hogy a megyék ellenőrzését tűrné , vagy­­ bár törvényes ellenszegülését megtorolatlanul hagyná. E végből kiterjesztő a főispánok hatal­mát, korlátolta a vármegyék jogait a minisz­teri rendeletekkel szemben s megalkotta a közigazgatási bizottságot, mely csak akadéka a jó és gyors közigazgatásnak , de melynek szűk és vegyes elemekből, megyei és állami közegekből componált testületére átruházta a megyei közgyűlés jogainak és teendőinek nagy részét, azon nyílt szándékkal és termé­szetes következeménynyel, hogy a miniszté­riumnak közegévé tegye azon testületet is, mely voltaképen a közgyűlés kifolyása, annak helyettesítője s mintegy állandó bizottsága kellene, hogy legyen, így tehát Tisza Kál­mán kisemmizte a vármegyét és a vármegyé­től az önkormányzatot anélkül, hogy valami

Next