Pesti Napló, 1878. november (29. évfolyam, 265-290. szám)

1878-11-01 / 265. szám

Budapest, péntek, november 1.1878. 265. szftm. 29. évi folyam. Szerkesztési irodai Barátok-tere, Athenaeum-épü­let. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmen­tetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal, Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. REGGELI KIADÁS. Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az Mti kiadta postai kfulfink küldéséért felfelfizetés évnegyedenként 1 forint Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bár­mely napján történik ma, mindenkor a hó első napjától számíttatik. Hirdetések * - i­i. ( szintúgy mint előfizetések i­i a Festi Napló kiadó­ hivatalába) Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épület, V küldendők. Budapest, október 31. A delegáczióknak korai egybehivatása a legfontosabb alkotmányi kérdésekkel függ össze, s a mód, melylyel végre­haj­tazik, a kor­mány nem őszinte politikájának isméti kirívó tanújele. Itt nem formai kérdésről van szó, hanem sokkal többről, a parl­ament s a delegáczió illetékességének kérdéséről. Az egyesült el­lenzék nagy fontosságú kötelességet teljesít, midőn ez ügyet fölveté, s azt, mint látszik, igen alaposan megvitatja. Szilágyi Dezső mai felszólalása a legkitűnőbb érvelések közé tartozik, melyeket törvényhozásunk­ban hallhatunk, s minthogy a vita holnap folytattatik, s még sok kitűnő szónok van felírva, oly nagy arányú parl­amenti vitára van kilátás, a­minőt a tárgy kiváló jelentősé­ge megérdemel. A miniszterelnök tegnap hallgatott azon fölvetett követelésre, hogy a berlini szerződés az országgyűlésnek előter­jesztessék. E hallgatás mindent megmagya­ráz. A delegácziók korai egybehivatása s an­nak erőszakolása megadja a kellő felvilágosí­tást a kormány szándéklatairól. Ha a kormány őszinte eljárást követ és hamis taktikájával nem akarná minduntalan félrevezetni a törvényhozást, nyíltan ki kel­lene jelentenie, hogy a berlini szerződést nem hajlandó előterjeszteni a törvényhozásnak, hogy az egész okkupácziót s mindent, a­mi ezzel összefügg, a delegácziók elé utalja s a­mit a magyar országgyűlés a külügyekről mond, az mind csak olyan vak parádé. E he­lyett azonban Tisza Kálmán taktikázik­, arról szól, hogy a delegácziók ülésezése alatt is tanácskozhatik az országgyűlés, szóval hi­­mez-h­ámoz s ámnok eljárásának czélja az, hogy mint oly sokszor, úgy ezúttal is, bevégzett tények elé állítsa a parl­amentet, mely ténye­ken azután változtatni nem lehet. De ha Tisza Kálmán ezúttal is hamis nyomra akarja vezetni a törvényhozást, az általa követett eljárás eléggé világos, hogy azt mindenki átérthesse, azok kivételével, a­kik a szabadelvű pártban kormányt gyámság alatt tartatnak. Világos, s alig szorul indokolásra, hogy az esetben, ha az országgyűlés illetékességi körét nem akarják megcsonkítani, a delegá­cziók nov. 7-ére való összehivatásának semmi értelme sincs. Ha az országgyűlés elé akar­nák terjeszteni a berlini szerződést, mely az okkupáczió állítólagos jogalapját képezi, a delegáczióknak nov. 7-én alig van tárgyalási anyaguk. A­míg az országgyűlés a berlini szerződésről nem nyilatkozik, a­míg az elvál­lalt mandátumot meg nem vitatja, és an­nak a törvényhozás nélküli keresztülvite­léért a kormányt fel nem menti, vagy el nem marasztalja, a delegácziók az okkupáczióra nem szavazhatnak meg egy krajcrárt sem, s minthogy e költségekkel összefügg a külügyi ressort megvitatása szintúgy, mint a hadügyi budget, a delegácziók nem is tarthatnának érdemleges ülést. S ha nem folytathatnak a delegácziók tárgyalást, a kormány bizonyára nem erőszakolná a delegáczióknak nov. 7-ére való összehivatását. Természetesen egészen máskép áll a do­log, ha a berlini mandátum s az okkupáczió érdemleges része, alkotmányos rendelkezé­seink, törvényeink megsértésével és Deák Ferencz nagy kiegyezési művének meghami­sításával a delegácziók elé utasíttatnak, s az országgyűlés külügyi vitája csak arra való, hogy mustárral szolgáljon­­ az ebéd után. Erről az álláspontról érthető a delegácziók­nak nov. 7-ére való összehivatása, igen ter­mészetes lévén, hogy nov. 7-ig az országgyű­lés még a felirati vitával sem lesz kész, nem hogy tárgyalhatná a berlini szerződést, mely hogy különben az országgyűlésnek elő sem terjesztetik, az világos abból, hogy erről mind a trónbeszéd, mind a miniszterelnök, a tett kérdésre is, konokul hallgat. Tisza Kálmán azonban ma sem mondja meg őszintén és egyenesen szándéklatait. Ő tudja miért. Ma még a kormánypártban is sokan vannak, kik a berlini szerződést s az okkupáczió ügyét az országgyűlés illetékes­ségéhez tartozónak vélik, a kormánypárti sajtó egy része is ily értelemben czikkezett. Hogy mint fognak a kormánypárti urak és hírlapok e tárgyban holnap-holnapután vélekedni, ar­ról semmiesetre sem mernénk jót állani, de bizonyos, hogy ma még a kormánypárt­ban is resensust keltene, ha a kormány őszintén fölvetné a kérdést: megszavazzák-e önök a törvény ellenére azt, hogy a nemzetközi szerződés ne az országgyűlés, ha­nem a delegác­iók elé terjesztessék, megsza­vazzák-e, hogy a delegácziók illetékességi kö­re kiterjesztessék, megszavazzák-e azt, hogy az országgyűlés jogai megcsonkíttassanak ? De ha a kérdés nincs is ily őszintén föl­vetve, az eljárás, melyet a kormány követ, ezt jelenti, csak a vak nem látja. S a dele­gáczióknak a parliament érdemleges tanács­kozásai, s a berlini szerződésnek a parliament elé való előterjesztése előtti erőszakok­ össze­­hivatása az első lépés a mondott lejtőn. Ma a kormány, a lcrárott taktikával sodorja e lejtőre magával a szabadelvű pártot; a többi lépés majd nem lesz oly nehéz, következik önkényt, természetszerűleg. Épen így történt a kiegyezési tárgyalások alkalmával ; ha va­lami véletlen nem lép közbe, így fog történni most is. Ismerjük a kártyát és a kártyást, s ismerhetné a kormánypárt is. Hanem a kor­mánypárt hivatása az, hogy bízzék , s minél többször vezetik félre, annál jobban bízik, ki tehet róla? Ismételjük, a kérdés, melyet ma az el­lenzék fölvetett, nagy fontosságú s az erősza­kosság, melylyel ma a kormányelnök a vitát befejezni és »elütni« akarta, a mellett szól, hogy a kormánynak van oka tartani a diskus­­sió tovább folytatásától. Az ellenzék azonban nem hagyta a vitát befejeztetni, a vitát tovább folytatják s aztán megnyitja azon kormány­­pártiak szemét is, a­kik vakon bíznak. A Pesti Napló tározója. . Tárczalevél Boszniából. Szerajevó, okt. 23. Most már »majdnem biztosan« tudom, hogy pár nap múlva hazamegyünk; az utolsó napokat, a­mennyire időm engedi, arra iparkodom felhasználni, hogy némileg megismerkedjem az itteni viszonyokkal és szokásokkal. De ez nem oly könnyű dolog. Acsar­­siában, a­hol mint jól fizető vevők lépünk fel, elég barátságos hozzánk a nép. Korcsmákban, kávéházak­ban a polgárok, kivált a simulékony szerbek szívesen társalognak a katonával, de attól még igen távol va­gyunk, hogy otthonosan érezhetnék magunkat. A törökök — és ezek a lakosságnak négyötödét képe­zik — csak annyit beszélnek velünk, a­mennyi szük­séges, hogy eladó élelmiszereiket jó drága áron sóz­hassák nyakunkba. Nem kell messze mennem, hogy e tekintetben csattanós bizonyítékot szerezzek magam­nak. A Miljacska balpartján, a város északnyugati ré­szében lakom,a Csohan Hasszan-mehalában. Ezen, va­lamint a szomszéd utczákban, az Abdul Halil-,Skender pasa-, Teki-mehalákban (mehala-nak neveztetik egy dsamia környezete, a dsamia vagyis mecset rendesen arról neveztetik el, aki saját költségén építtette és ilyen mehala Szerajevóban 120 van) majdnem kizáró­lag törökök laknak. Ott járnak-kelnek folyvást azon két ház mellett, ahol mi vagyunk elszállásolva, de szóba nem állnak velünk soha. Az asszonyok a fe­­redzse felső részét ráeresztik még a szemekre is, a hálóköpenyféle felső ruhát, mely gondosan eltakarja egész ruházatukat, úgy hogy csak a sárczipő, vagy a sárga csizma feje látszik, szorosabbra fogják és úgy si­etnek tova. A rabnők, szolgálók természetesen nem vi­selnek feredsét; felső testüket és fejüket nagy kendő­vel takarják; de arczukat nem borítják be és igy olykor alkalmunk van szép fiatal arczokat látni, ki­vált a szemek nagyon szépek. De ezek is ijedten tova szaladnak, ha valamely baka megtalálja őket szólíta­ni. A kapuk természetesen mindig zárva vannak, a házak belsejét magas kerítések rejtik el kiváncsi sze­meink elől; de ha az ablakok az utczára nyílnak is, nem sokat nyerünk vele, mert a kis ablakok sűrű rá­csozatain nem lehet keresztül kandikálni. Csak az úriházakon vannak nagy, európai ablakok, melyeken át megláthatjuk az erkélyszobák tarka kárpitozatát, a szobák négy falán végig húzódó puha pamlagokat, melyek szélessége és magassága a házi ár gazdagsá­gának mérve szerint növekszik. Szép konakja van közelünkben Fazly pasának; valóságos palota, csak­hogy kívülről kevés ékités van rajta. Szegényebb há­zakban a »pamlag« félláb magasságú; a deszkaal­kotmányra csak egy többé -kevésbbé kopott szőnyeg van kiterítve. Abban a házban, a­hol mi lakunk, ter­mészetesen a szőnyeget is leszedték és a deszkák közt ujjnyi szélességű hasadékok vannak. A lép­csők, folyosók s az első emeleti szobák padlója merő ácsmunka, melylyel nagyon csínján kell bánnunk, hogy le ne szakadjon alattunk. Az épület bérház volt, tulajdonosa, Rasznicza Ahmed bég, szomszéd­ságunkban lakik. A bég gyakrabban szokott velünk beszélgetni, nyájaskodik, sőt olykor mikor a raki­t sűrűbben kóstolgatja, figurázni is tud, de azért a há­zába világért se bocsát be. Igen jó véleménye van a magyarokról, sokat tart róluk, ellenben a németek — az ő nézete szerint — semmit se érnek. »Njemci ne valja nista — mondá nekem a minap, — amo mad­­sari szu dobri ljudi.« Hasonló nézetet nyilvánított előttem pár héttel ezelőtt Na-Hres-hanban Murdo­­vics aga is, kinek a Hres-hídon nagy birtokai vannak. Egy kiváló itteni katholikus egyéniség (Fra­­rgo Marties) beszélte is nekem, hogy a törökök csakugyan rokonszenveznek a magyarokkal még most is, mert még mindig remélik, hogy a magyarok ki fogják eszközölni az okkupáló hadsereg hazahi­vatását. A keresztény lakosok természetesen máskép gondolkoznak. Ezek reszketve gondolnak azon lehe­tőségre, hogy a török uralom ismét helyreállhatna. Szerb ismerőseim, ha azt emlegetem nekik, hogy ha­zamegyek, mind azt kérdezik, hogy jön-e ide helyet­tünk más katonaság, a­mire természetesen igennel felelek. Ez aggodalomnak egy kis kalandot is kö­szönhetek. A Feredich-dramia rácsozatánál álltam minap este és néztem az udvarban levő mohamedá­nokat, a­mint a kútnál mosdásaikat végezték, a lép­csőn levetették saruikat és az előcsarnokban imáikat és hajlongásaikat végezték; majdnem félóra hosszat néztem őket; valamennyien egy és ugyanazon egymásutánban végezték a szertartásokat, térde­léseket, arezraborulásokat ; a legcsekélyebb különb­séget sem bírtam felfedezni a modorban, ahogy az egyik vagy a másik imádkozik ; mind nyil­ván a legnagyobb szigorral ragaszkodik az előírt szertartásokhoz. Ezen egyébiránt már nem csodál­koztam, mert már a csarsiában is akárhányszor lát­tam mohamedán kereskedőket, amint imájukat és szertartásaikat végezték és e közben nem törődtek vele, akárhány vevő szólította is meg őket. — Azon kezdtem gondolkozni, hogy e népet, mely annyira ragaszkodik vallásának legkisebb szertartásaihoz, hogyan fogjuk mi európai kormányrendszerhez szok­tatni, hogyan fogjuk megbarátkoztatni a gyökeres reformokkal, melyek itt okvetlenül szükségesek. — Képesek leszünk-e a mély vallásos hiten alapuló szokásokat vérontás nélkül felforgatni ? Le­hetséges lesz-e a keresztény államformákat a moha­medánizmussal összeegyeztetni? Nem­­ kell a moha­medánizmust kiirtani ? És ha igen, akkor nem jelen­ti-e ez egyúttal a török n­é­p f­a­j kiirtását is ? Ez utóbbi kérdésre igennel kellett magamnak felelnem, midőn megnéztem a dsamiából kijövő törökök egyikét. Mogorva, szinte vad pillantást vetett rám, midőn mellettem elment. Borotvált tarfejét hatalmas zöld turbán övezte, villogó szemei, kusza hosszú szakálla arczának vad kifejezést adtak, mely eszünkbe juttatja az »ázsiai fanatizmus« szóhoz kötött fogalmakat. Ál­­mélkodva néztem utána. Egyszerre megszólít egy fia­tal szerb menyecske: »Ugy­e milyen vad ez a török!« — »Biz ez vad ember, vettem észre, hogy ké­pes volna magát is lelőni, pedig nagy kár volna ilyen szép nőért!« felelém neki. Ugy­e csausz úr, ezek többé nem fognak visszajönni ? folytatá a menyecske. — »Ne féljen — biztatom protektori hangon,mintha tő­lem függne Bosznia sorsa — amig ilyen szép nőket találunk Boszniában, addig ki nem megyünk belőle, ki meg nem vernek, mert magyarok vagyunk«. Ő aztán kezdte dicsérni a magyarokat, én meg a bos­nyák nőket és igy társalogtunk, amig csak a me­nyecske lakásához nem értünk. Még ma is nyájasan köszöngetünk egymásnak, ha az utczán találkozunk. A »Latinik«-ban (a főutcza és a Miljacska közti város­rész, ahol a katholikusok csoportosulnak a ka­tholikus templom köré) már nem is ritka eset, hogy szerb leányok katonákkal beszélgetnek ; e város­rész szűk utczái alkalmasint sok titkot tudnának már regélni, a­mely egyik-másik magyar vagy szíriai leány­kának szívgörcsöket okozna. A főutcza általában nagyon európaiasodik. Itt ütötték fel asztalaikat a monarchiából jött kereskedők és más szerencse hajbászok. Vannak pl., kik ide jönnek Boszniába 10—20 írttal, vesznek 100—200 db Virginia szivart nyolcz krjával, árulják az utczákon tíz krjával és eb­ből élnek meg. Mások meg bort árulnak utczahosszat deci literjét tiz krjával és igy tovább. A főutcza és a Feredich-utcza (két párhuzamos utcza) közti kö­rökben gazdag riscsaninek (g. keleti szerbek) laknak. A férfiak közül sokan majdnem egészen franczia öl­tözetben járnak, régi viseletükből már csak a fezt tar­tották meg,­­ a gyermekek meg valóságos párizsi »bébé«-k. De a nők nehezen tudnak megválni festői nem­zeti öltözékeiktől, melyeket teleraknak arany és ezüst hímzésekkel és tarka piperékkel, és csakugyan igen jól illik tüzes fekete szemeikhez a piros fez. Nem is csoda, hogy a főutczából annyi tiszt jár é­s kél a Feredich-utczába és onnét vissza, napjában tízszer is. Ez a köz a szerajevói »váczi utcza,« itt lakik B. gazdag kereskedő , kinek lánya, ha a vasrácsos ab­lakon kikönyököl, nyilván sok nyalka tisztnek és — bakakáplárnak szivén ejt sebet. Hivatalos imádója — egy fiatal szerb kereskedő — mint hallom, halá­los aggodalomban él és naponkint órahosszat ácso­­rog imádottja ablaka előtt, (mert a küszöbön átlép­nie tiltja az itteni szokás,­ hogy mihamarább meg­kérlelje szivét, mert a Szerajevóba került egyenruhás osztrák-magyar Don Jouanok közül alig­ha akad olyan, ki B. kisasszony felé epedő pillantásokat ne­vetett volna. Este, mikor lenyugvóban van a nap, az egész környezet igen érdekes képet nyújt; a riscsanin-csa­­lád — akár gazdag, akár szegény — cercle­t tart a ház kapuja előtti padkán és ott élvezi a szalon­élet örömeit. Olykor németül is beszélnek egymás közt; mutatják, hogy értik a hadsereg hivatalos nyelvét. A riscsanin általában igen nyájas, sőt alázatos az osz­trák-magyar tiszt iránt, de ez csak képmutatás. Meg­hajolnak monarchiánk kétszázezer szuronya előtt, jó képet is vágnak, de bizalmasabb társalgás közben kijelentik, hogy ők nem bosnyákok, hanem szerbek. Egy fiatal riscsanint egyszer megkértem, dalolja el előttem legkedvenczebb nemzeti dalukat és a fiú énekelt Milán fejedelem seregének hőstetteiről, szidta Abdul Kerimet, mint a bokrot és dicsőítette az orosz felszabadítókat. A riscsanin szerbnek érzi magát és orthodoxnak, és ezért a Bosansko Herce­­govacke Novine horvát politikája aligha fog nekik tetszeni. És ha való, a­mit a Zasztava egy banyalukai levelében olvastam, az t. i., hogy monarchiánk nevé­ben itt nemcsak horvát politikát, hanem ráadásul még katholikus propagandát is űznek — akkor elta­lálták, hogyan kell a vizet Riszticsék malmára hajtani. Mert a­mi illeti a szívós ragaszkodást az örökölt vallási intézményekhez, e tekintetben a ris­csanin vetekedik az elsőbbségért törökkel és zsidóval egyaránt. És ez az orthodoxia kiterjed a szokásokra és erkölcsökre. A szerb nők ma is mind úgy viselked­nek, mint ős­anyáik, és Csukovics asszony az első bos­nyák nő, ki — 1876-ban — franczia divat szerint öl­tözködött) mai napig is alig talált utánzókra. Várjon sikerül-e itt európai állapotokat terem­teni, lesz e valaha Szerajevóból modern város, erre nem merek határozott igennel felelni. Arra meg, hogy érdemes-e ezen ezelért még ezentúl is magyar vért ontani, arra feleljen a magyar parl­ament. S. A. Budapest okt. 31. (A képviselőház osztályai.)Holnap pénteken 11 órakor országos ülés lévén tartandó, a képviselőház tegnap hozott határozata szerint, a ta­nácskozó bizottságok közül holnap csak kettő alakul dél­előtt 10 órakor, u. m. a válaszfelirati bizottság az I. osztály, s a naplóbíráló bizottság a IX. osztály ter­mében ; a többi bizottságok alakulásai iránt a ház későbben fog intézkedni. (A reichsrath feloszlatása.) Azon hí­rek, mintha a reichsrathot, hogy a felirati vitát meg­hiúsítsák, fel akarják oszlatni, a N. Fr. Pr. szerint alaptalanoknak bizonyulnak. Biztosítanak bennünket — írja az idézett lap — hogy a kormánynak soha sem volt szándéka a reichsrathot ily módon bruski­­rozni. Sőt ellenkezőleg a kormány kész, ha a felirati vita nov. 7-ig be nem fejeztetnék, a delegáczióknak közvetlenül a megnyitás után az elnapolást ajánlani, hogy a felirati vitát be lehessen végezni. A kormány azonban kész a reichszathot fel is oszlatni, de csak akkor, ha a 25 milliomos hitel egyszerű megtagadá­sát határozná el. Ez eléggé mutatja, milyen fontos lesz a szavazás e kérdésben, hogy a kormány nagyobb súlyt fektet reá, mint a feliratra. De épen ezért — mondja az idézett lap — határozza el a reichsrath az egyszerű megtagadást. A reichsrath, mely az okku­­páló politika következményeinek már tudatára jutott s többségében e politika kártékony volta iránt egy nézetet táplál, minden alkotmányos eszközt felhasz­nálni köteles, hogy a felismert veszedelemmel szembe lépjen. Ha azután a kormánynak tetszenék a reichs­zat­ot feloszlatni s az uj választásokban talán a ese­tiekre támaszkodni, úgy próbálja meg. Mi nem gon­dolhatunk képviselőinknek jobb ajánlatot a válasz­tóknál, mint az, hogy haza küldettek, mert nem hagy­ták magukat rá bírni, hogy olyan rendszabályokra szavazzanak, melyeket kártékonyaknak tartanak. Az alkotmánypárt már nem egy választási küzdelmen ment át; kedvezőbb kilátásai, mint a jelen esetben, sohasem voltak. (A 25 milliomos hitelről), melylyel a reichsrath pénzügyi bizottsága tegnap foglalkozott, a N. Fr. Presse a többek közt így nyilatkozik: A reichs­rath azon formális joga,hogy a hitelt megtagadja, nem vonható kétségbe. Az osztrák pénzügyminiszter az ok­kupáczió czéljaira nagy összegeket adott ki a­nélkül, hogy erre akármelyik alkotmányos testület felhatal­mazta volna, sőt a­nélkül, hogy csak erkölcsi alapot is birt volna a képviselőháznak az okkupáló politika és a pénz elköltése iránti hajlamaiban. Azon aggo­dalom, hogy a meg nem szavazás veszélyezteti csa­patainkat, nem akadatokt, mert hisz a pénzügymi­niszter már úgy is megszerezte a pénzt. A megtaga­dásnak nem is az lesz az értelme, hogy derék csapa­tainkat azonnal hozzák vissza Boszniából. A meg­tagadásnak csak az az értelme, hogy az osztrák kép­viselőház az okkupáló politika folytatásához további eszközöket meg nem szavaz, az e szerencsétlen poli­tika befejezéséhez szükséges eszközöket bizo­ny­ára meg fogja szavazni. Ha a képv.­ház a pénzügyi bizottság tegnapi határozatának értelmében hozná a saját határozatát, úgy a félrendszabályok terére lép, sőt előre elveszi a tervezett felirat élét. A hatalom birtokosaiban azon hitet keltené, hogy a felirat nem is valami komolyan van gondolva. Ezzel a felirat czélja bizonyára el lenne hibázva. (A boszniai dolgokról) egy Keletre utazó franczia ezeket írja a Journa de Débats-nak: Magyarországon való gyors átutazásom alatt találkoztam néhány magyarral, a­kik érdekes felvilá­gosításokat adtak nekem a dolgok valódi állapotáról Boszniában és Herczegovinában. Az osztrák-magyar kormány és lapjai el akarják hitetni a nyugati közön­séggel, hogy a bosnyák hadjárat vége felé jár. A csa­patok visszajönnek a harcz színteréről, a sebesültek tűzhelyeikhez térnek, úgy, hogy sokan még Ausztria- Magyarországban is hajlandók hinni a látszatnak. Azonban jól értesült egyének, azok pl., kiknek roko­nai, vagy barátai a bosnyák harertéren vannak, ma­gán­levelekből tudják, hogy még épen nincs minden rendben. A visszatérő csapatokat új ezredek váltják fel, úgy, hogy a tényleg mozgósítottak száma eddig még nem csökkent. Mintegy 200.000-re teszik szá­mukat, s naponkint egy millióra a háború költségét. A katonák rémítően sokat szenvedtek; megtörtént, hogy a tiszteknek huszonkét órán át tápszer nélkül lovon kellett ülniök. A muzulmán felkelőket a két­ségbeesés a legnagyobb erőszakoskodások elköveté­sére bírja, a­melyek viszont hasonló szigorral torol­­tatnak meg. Az okkupáczió a reichsrathban. — okt. 31. A reichsrath költségvetési bizottságában súlyos vereség érte az osztrák kormányt és vele együtt gr. Andrássyt. Hogy e vereséget mily érzékenyen veszik, az kiderül abból is, hogy feloszlatással fenyegetik a reichsrathot, ha bizottságának javaslatát magáévá teszi s elutasítja a 25 milliónyi hitelkövetelést. Ezzel a reichsrathot ugyan meg nem rémítik, mert mandátumának lejárása úgyis közeleg és a fenyegetést könnyen meghiúsíthatja úgy, hogy a delegácziók összegyűlte előtt dönt a 25 milliós hitel fölött. Ám oszlassák el akkor a a reichsrathot, és keressen magának a kor­mány osztrák delegácziót! A reichsrath legtekintélyesebb bizottságá­ban mellőztetett a kormány egy fontos javas­lata s mellőztetett a külügyi poli­tika rászólása miatt. A jelentés, mely a szóban forgó kormányi javaslatról a képvi­selőház elé terjesztetik, alaposan kifejti, hogy a reichsrath nem is bocsátkozhatik a 25 mil­lió megszavazásába, mielőtt a kormány a törvényhozás , illetőleg a delegácziók előtt igazolta a kiadást, melyre ezen fe­dezet kéretik, vagyis mielőtt az okkupáczió­­ról be nem számol. De még azon esetre is, ha a delegácziók netalán jóváhagynák Andrássy politikáját, és helyben hagynák a tett köl­tekezést , előre is fenn kívánja tartatni a bi­zottság a reichsrath abbeli alkotmányos igé­nyét, hogy a berlini szerződés eléje terjesz­tessék és a fedezet tárgyalásába csak akkor fogna bocsátkozni, ha ezen szerződés is alkot­mányos elintézés végett a reichsrath elé ke­rült. Ez valamivel erősebb rendszabály, mint azon megadás, melynek a mi képviselőhá­zunkban tegnap tanúi voltunk, midőn Tisza Kálmán a berlini szerződés előterjesztése iránt ismételt kérdésre konokul hallgatott. Giskra a maga jelentésében fölveti azt a kedélyes, de mindamellett komoly kérdést: ha várjon nem kivánt-e Andrássy azon ha­talmaktól, kik a boszniai mandátumot reája ruházták, anyagi hozzájárulást e megbízás kiviteléhez? Mert Andrássy az európai man­dátum folytán indította meg Bosznia okku­­páczióját; ő nem kért erre a monarchia tör­vényhozó tényezőitől fölhatalmazást, Ausztria s Magyarország ma is perkorreskálja Bosznia megszállását és megtartását. És minthogy Andrássy úgy tünteti föl a berlini megbízást, hogy nem ő kereste, hanem hogy Európa reára ruházta: miért nem követelte tehát, hogy Európa osztozzék az ezen mandátum végrehajtása által igénylendő vér- és pénzbeli áldozatokban? Hisz a berlini szerződés és Andrássy nyilatkozatai szerint mi úgy sem tartjuk meg Boszniát és Herczegovinát és így nem lelhetünk a hozott áldozatok fejében birtokbeli kárpótlást; Törökországtól pedig annyival kevésbbé követelhetjük a megszál­lás költségeit, melyek már száz millióra rúg­nak, minthogy a porta váltig ellenezte az osz­trák-magyar okkupácziót. Preuis azzal mentegeti ugyan a kor­mányt, hogy nem lehetett a berlini szerző­dést a delegácziók elé terjeszteni, s nem lehe­tett a kellő költségeket a delegácziók által megszavaztatni, minthogy nem létezett már akkor magyar delegáczió. De épen e ponton tűnik ki leginkább a csalárdság, melylyel a kormány mindenekelőtt bevégzett tényeket akart teremteni, s a­mi végből a törvényhozó tényezőket láb alól eltette. A magyar országgyűlés mandátuma augusztus 27-ikén telt le. A kongressus június 13-ikára hivatott egybe s Bismarck mindjárt kezdetben kategoriáre kijelentette, hogy az egy hónapnál tovább semmi esetre sem ter­jed. A berlini szerződés csakugyan július 13-án alá volt írva. A magyar országgyűlés még ekkor hat hétig együtt maradhatott vol­na­­ a magyar delegácziót, mely az ország­gyűlés egész harmadik ülésszakára bírt meg­bízatással, ismét egybe lehetett volna hívni. Előterjeszthették volna tehát a parl­amentnek a berlini szerződést; kérhették volna a delegá­­czióktól a felhatalmazást a 60 milliónak a megszállásra való igénybevételére; kérhet­tek volna még augusztus elején, mikor már világossá jön, hogy a 60 millió az okkupá­­czióra elégtelen, sőt kérhettek volna még augusztus közepén is, mikor a 60 millió tény­leg meg volt már haladva, a delegáczióktól póthitelt. De a kormány nem akarta sem a reichsrathot, sem az országgyűlést, sem pedig a delegácziókat meghallgatni, tudván, hogy azok ellenzik az okkupácziót. Eloszlatta tehát a magyar országgyűlést, mely nélkül pedig a reichsrath is hatálytalan, és végrehajtotta azon politikát, melyről tudta, hogy a mon­archia törvényhozó testületét elitélik. És most még azzal mer védekezni a kormány, hogy nem hivathatván egybe a magyar delegáczió, előleges helybenhagyás nélkül volt kényte­len a berlini mandátumot végrehajtani s meg nem szavazott kiadásokat igénybe venni! Ilyen igazolás mellett a reichsrath költ­ségvetési bizottsága, melyben a képviselőház­­nak legkiválóbb emberei s különösen a pár­tok vezérei foglalnak helyt, nem adhatott in­­demnitást a megszállási költségek meghala­dásáért. És remélhető, hogy a reichsrath plénuma meg fogja erősíteni bizottságának ítéletét. Országgyűlés. I. A képviselőház ülése okt 31-kén. (Folytatás esti lapunkhoz.) Szilágyi Dezső teljesen igazat ad a miniszterel­nöknek abban, hogy nem volna helyes oly intézkedést tenni, mely által a delegácziók választására vonat­kozó királyi meghagyás kijátszatnék. De azért nem fogadhatja el a miniszterelnök indítványát sem, ha­nem azt tartaná czélszerűnek, ha ő Felsége megké­retnék a delegáczió megnyitásának elhalasztására azon időig, míg a válaszfelirat a trón elé fog jutni. Rendes viszonyok között el lehetne habozás nélkül fogadni a miniszterelnök azon indítványát, hogy a delegáczió tagjai szombaton választassanak meg. Hogyha — úgymond — nekünk volna egy ál­landó kormányunk, mely azon súlyos helyzetben, melyben az ország van, határozott politikával bírna, ha ezen állandó kormányt egy nézetében kifejtett és vele egyetértésben levő többség támogatná; ha a de­­legácziókra — hogy úgy mondjam — nem várakoz­nék más teendő, mint azok, melyek a közös ügyek rendes igazgatása körében felmerülnek; ha külügyi politikánknak eddigi eredményei az országban a leg­szélesebb körökben elégületlenséget és a jövő irányra nézve nyugtalanságot nem gerjesztettek volna, akkor igenis te­hát azt mondanám, hogy azon pr­ec­eden­­sek, melyekre a t. miniszterelnök úr hivatkozott, analogont képeznek a mai helyzethez. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Minthogy azonban mindez nincs így, a fennfor­gó rendkívüli állapot szükségessé teszi azt, hogy az

Next