Pesti Napló, 1882. február (33. évfolyam, 32-59. szám)

1882-02-01 / 32. szám

32. szám. Szerkesztési iroda a Barátok-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A­ Up szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségiml intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak .. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Barátok-tere, Athenaeum-épít­­­et. A Vp anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli Budapest, 1882. szerda, február 1, 33. évi folyam. panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők.PESTI SAP LÓ REGGELI KIADÁS. mőfizetési feltételek s Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és seti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 firt. — 6 hónapra II fitt. Az esti kiadás postai különküldéseért fulClfizetés óvaegyedanként­­ !wr­ejs elöfisetés as ív folytán minden hónapban megkezdheti, de ennak bárm­ei­ly napján történik is, mindenkor a hó első napjától rámittuük» Hirdetések szintúgy mint előfizetések »Festi 1STapló- kiadó-idvatalok« Budapest, Barátok-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Előfizetési felhivás PESTI NAPLÓ 1882-dik, harminczharmadik évfolyamára. A PESTI NAPLÓ megjelen naponkint kétszer, reggeli és esti kiadásban, legalább két nagy ívnyi terjedelemben. Vasárnap­i ünnepnap után reggel is megjelen, rendkívüli kiadásban. Előfizetési árak: (Vidékre postán küldve, helyben házhoz hordva.) Fél évre.......................12 ftrt Évnegyedre.... 6 „ Egy hónapra ... 2 „ Ha az előfizető részéről az esti lap postai küí­lönküldése kívántatik, a felülfizetés évnegyedenkint 1 forint. Előfizetésre a postai utalványokat ajánljuk. Az előfizetések az Athenaeum kiadó­hivatalába, Buda­pestre (barátok­ tere) küldendők. Budapest, január 31 Három momentum körül csoportosulnak a most ülésező delegácziók feladatai. Az első: a lázadás elnyomásának kikerülhetetlen szük­sége. A második: ama külpolitikának beható áttekintése, melynek alapján ezen újabb­ ál­dozatokra kényszerülünk. A harmadik: az eljárás módja. Az első momentumhoz alig férhet szó. Mitgefangen, mitgehangen. A lázadás meg­van, a lázadásnak véget kell vetni. A lázadás ellenünk történik, csak általunk nyomható el. A pénzt és a kardot ki kell húzni. Annál több szó fér azonban a második­hoz. Mert alkotmányos testületeknek soha­sem lehet erényük a fatalizmus. Az, hogy e pillanatban a delegácziók kénytelenek meg­szavazni a rendkívüli kiadásokat, nem jelenti azt, hogy ugyanabba belenyugodni is kény­telenek. És még kevésbbé jelenti azt, hogy a jövőben hasonló kényszerhelyzetek elkerü­lésére mindent meg ne kísértsenek. A delegá­­czióknak nem áll hatalmukban megváltoztatni azt, a­mi a múltban történt, de kötelességük okulni abból. Egyszóval, a delegácziók, ha teljesíteni akarják hivatásukat, nem kerülhe­tik ki, hogy bírálat alá ne vegyék az egész okkupáczionális politikát. Annál is inkább, mert a közös kormány előterjesztéseinek szem­betűnő hiányai, takargatásai és hézagai mint­egy provokálnak erre. Nem mondjuk, hogy az okkupác­ionális politika bírálata egyet jelentsen a rekriminá­­czióval. Rekriminácziókra a mai helyzet nem alkalmas. Alkotmányos testületeknek akkor kell a leghiggadtabbaknak lenni, mikor a katonák verekszenek. De mikor ezt elismer­jük, tiltakozunk ama felfogás ellen, mintha a mai helyzetben még a rekrimináczió nélküli bírálat sem lenne helyén. Mert ez a felfogás annyit jelentene, hogy mikor a katonák ve­rekszenek, akkor az alkotmányos testületek hallgassanak. Ennek a felfogásnak pedig meg­hódolni sohasem fogunk. Szükségesnek tartjuk, hogy a delegá­cziók szőnyegre hozzák az okkupác­ionális politika komoly bírálatát. Mert ez a mostani állapot nem tréfaság. Ezt nemcsak mi mond­­j­­uk, a­kik az okkupác­ionális politikát ab ovo elleneztük, hanem mondják azok is, a­kik nem ellenezték. Vádolják az utólagosan kö­tött konvencziót, és a mostani bajok kutforrá­­sát abban keresik, hogy okkupáltunk s nem annektáltunk. Ha ebben a felfogásban van valami igaz, akkor a mostani helyzet veszé­lyei a jövőre is fenmaradnak. Vannak ismét mások, a­kik abban látják a dilemmát, hogy az okkupáczió által ki akartuk kerülni az európai komplikácziókat, s ime az okkupá­czionális helyzet sodor bennünket az európai komplikácziók felé. Mindezeket hallgatással mellőzni nem lehet, nem szabad. A lázadás kérdése, egy oly helyzetben, hol a lázadó terület tényleg a mi hatalmi körünk alá esik , de jogilag nem a mi birtokunk, izolált kérdés nem lehet. E bírálati viták praktikus eredményét nem abban keressük, hogy a közös kormány mondja el minden titkos tervét és értesülését, hanem abban, hogy tu­domást vegyen a delegácziók nézeteiről s ezeknek nyilvánossága folytán erkölcsi fele­lősség alatt álljon a további következménye­kért. A­mi pedig azt a félhivatalos kifogást illeti, hogy a delegáczióban az okkupáczioná­lis politika bírálata ártana nekünk, mert agitácziókra használtatnék ellenünk, ez merő­ben hamis. Nem olyan művelt urak azok a lázadók, hogy a delegácziók tárgyalásai iránt érdeklődhetnének. De különben is katonáink golyói sokkal gyorsabbak, mint a reporterek tudósításai. A harmadik momentum: az eljárás mód­ja. Alkotmányos szempontból talán a legfon­tosabb. Mert akármilyen imminens szükség is a lázadás elnyomása, ámde roppant kü­lönbség van a közt, ha erre az eszközöket a delegácziók elő­re szavazzák meg s a közt, ha ezen eszközök a delegácziók nélkül kezeltet­nek, s a delegáczióknak csak az utólagos helyenhagyás joga marad. Ezt azért emeljük ki, mert összevetve a közös kormány politikai előterjesztéseit a pénzügyi előterjesztésekkel, szinte kétségtelen előttünk, hogy az az összeg, melyet a közös kormány a lázadás elfojtására kér, nem lesz elégséges. Ha pedig ez az összeg elégséges nem lesz, akkor többet fognak elkölteni. S hogy többet költhessenek, oly pénzeket fog­nak felhasználni, melyeket a delegácziók nem erre a czélra szavaztak meg. E lehetőség ellen a delegáczióknak min­denesetre preveniálniuk kell. A legsarkalato­sabb alkotmány­elvek követelik ezt. Mert abban, hogy a közös kormány a lázadás el­fojtására csak 8 milliót kér, holott talán maga is sejti, hogy többre lesz szüksége, fogás is lappanghat. Az a fogás lappanghat, hogy mi­vel 8 millió költség kevesebb alkotmányos diskussziót követel, mint követelne 30 millió , tehát míg a delegácziók együtt vannak, csak 8 milliót kérnek, s ha majd több kell, veszik­­ máshonnan, a­nélkül, hogy a delegácziókat összehívnák. Figyelmeztetjük tehát a delegátusokat, hogy ne fektessenek kevesebb súlyt a kérdé­sek bírálatára, mint az eljárási módra. Ennek a szerencsétlen okkupác­ionális politikának már a természete is olyan, hogy inkább haj­lik az alkotmányos testületek kikerülésére, mint nem, s ezzel szemben az alkotmányos testületeknek kétszeres kötelességük n­é­l­k­ü­­lözhetlenné tenni magukat annyira, a­mennyire lehet. Annyi pedig, hogy a most megszavazandó összegekben semmikép sem legyen felhatalmazás a további költe­kezésekre, annyi mindenesetre hatalmukban áll a delegáczióknak. S ha talán ez a legtöbb, a mit megtehetnek, ámde ugyanakkor a leg­­kevesebb is, a mit tőlük követelhetünk. Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Február 1. — Tőzsdeválság a XVIII. században. Most, midőn Francziaország s közvetve mon­archiánk is a romboló tőzsdeválsággal küzd, talán nem lesz érdektelen visszpillantást vetni az első és a leghíresebb »krach«-ra, mely a párisi börzét Law üzérkedései következtében sújtotta, s a 18. század Francziaországát fenekestül fölforgatta. Az alább következő részletek, melyek Houssaye Arzén »L’his­­toire de la Régence« művéből,­­ a Michelet nagy munkájából vétettek, életeleven képét adják az 1720. pénzügyi helyzetnek, mely különben eléggé hasonlít az 1882-kihez. I. L­a­w-t, a hires üzért és működését Houssaye igy festi: Velenczében ráakadtam Law János arczk­épére, a derék Kosaiba egy pastelljára, kit Law pártfogása alá vett Párisban s ki ezt szives vendéglátásával há­lálta meg neki a dózsék városában. Ez arczkép föl­fedi minden átkos szenvedélyét a szép játékosnak, ki folyton játszott. Lawt a halál kártyával kezében lepi meg búsulva azon, hogy ott kell hagynia Fran­cziaország kártyaasztalának zöld posztóját, melyre az ő keze írta föl az üzérkedés szabályait. Law­ez arczképe meglepett és megkapott. Meg- ismerni belőle az embert. Egy egész negyedóráig tanulmányoztam e lángészt, akit kora félreismert, még az akkori nagy szellemek is, a régenst kivéve. E homlok­ive egész világot föd el: nem a bölcsész kalandozó gondolatait, melyek a világegyetemet be­járják, hanem az éleseszű politikus eszméit, ki az em­bereken uralkodni akar az arany hatalmával, a hitel hatalmával, a papír hatalmával. Lawban van valami az alkhimistából, Fausztból, a démonból, De Don Juanból is. Mikor a más va­gyonára gondol, a magáét tartja szem előtt. A lako­mánál maga akar asztalfőn ülni: szereti a nőket és az ünnepélyeket, a hintókat és festményeket. Pompában, fényben, pazarlásban akar élni. E gondolkozó arczon­­ a két főbűn mosolya dereng, hegyes fogait és vérpiros f­arkát mutogatva. Law forradalmár volt a forradalom előtt. Egy századdal született korán. Joggal elmondhatni, hogy csak egy egész századdal megkésve értették meg. Először csak a kártyabankokban szerepelt, nagy szerencséje mint játékosnak vezette őt azéri láng­eszének tudtára. Uralkodók módjára élt; ő, a kalan­dor, kinek játékbankjai voltak Duclosnál, Poisson­­nál, s a Gevres-hotelben, 18 Lajos-aranyat érő aranyrudakat készíttetett a saját használatára. Jöve­delme máris roppant volt; az államértékekkel való üzérkedés 2.857.000 frank nyereséget hajtott neki s ez összeget Párisban hozta, hogy nagyobb pénzbe játszhassék. De ezt a pénzt kevésbé vette, mert már akkor közzétette volt nézeteit a kereske­dés felől, azt állítva, hogy a művelt nemzetek valódi pénze csupán a papír lehet. Rendszerét több uralko­dóval el akarta fogadtatni, de Amadé-Viktor, Savoya herczege, a többiek nevében is így felelt neki: »Nem vagyok elég gazdag, hogy tönkretehessem magamat.« A skót Law-nak Francziaországban tett ez első útja alkalmával Argenson úr megparancsolta neki, hogy távozzék Párisból, még pedig azért, mert nagyon jól tud játszani. De Orleans herczege, ki sze­rette a lángeszű embereket, azonnal visszahívta, mi­helyt XIV. Lajos leszállóit sírjába s a szellemek vezetését egészen új alakok vehették kezükbe. Az állam pénzzavarai növekedtek. A »cour de justice« csak kisegítő volt, rendszer kellett. Ekkor történt, hogy megérkezett »egy skót, nem tudom mi­féle születésű«, mondja gőgösen Saint Simon herczeg; »nemes, mint a Francziaországba érkező összes ide­genek«, jegyző meg szellemesen Duclos. Law-nak ne­vezte magát, de mivel Francziaországban szeretik el­ferdíteni az idegen neveket, Las-nak, s végre czélzás­­sal a kártyára, L’A­s-nak mondották. Locke és New­ton tanítványaként szerepelt, ki azért született, hogy megalapítsa a maga vagyonát és a másokét. Law Orleans herczeg előtt pénzügyi tervvel, egy banktervezettel lépett föl. A herczeg szellemes, s az újításokért rajongó ember volt. Law előtte a bank, kereskedelem, pénzforgalom ügyeit alaposan érte, s főleg olyan férfinak tetszett, akinek a feje tömve van új eszmékkel. Sokat tanácskozott vele, s a­­ pártjára állott. I Law, bár beszédében és modorában sok volt az idegenszerűség, szép szavakkal és világosan fejezte ki gondolatait. Könnyen fölismerhető volt benne a nagy számító, vagy, mint akkor mondták, az ügyes kalku­láló. A régens kíváncsisága csakhamar bámulattá változott; ez az éleseszű férfi mennél kevésbbé hitt a vallás csodáiban, annál inkább hitelt adott a tudo­mány csodáinak. Az új rendszer, a számok ködéből kivetkőztetve, elég egyszerű volt. Francziaország főleg pénzben szűkölködött. Law így szólt: »Én csinálok , adjatok papirost, s azzá változtatom, a mivé akarjátok.« Esz­méit kifejté egy bankárcsoport előtt; ellenezték. Ekkor emlegették először Francziaországban a hitel segély­­forrásait és csodáit. A pénzemberek bizalmatlanságát irigységnek bélyegezték, s Orleans herczeg befolyása győzött. A nép csak úgy rajongott az újításokért,mint a régens. S különben is, nem várt-e két milliárd adós­ság törlesztésre ? Law János először a saját nevére alapított ban­kot. Ez csakhamar az állami jövedelmek kezelési fő­irodájává alakult. Egy részvénytársaságot is csatol­tak hozzá a Missisippiről elnevezve. Law folyton csi­nálta a pénzt a papirosból, bankjegyei értékének biz­tosítására jelzálogul az állami adók roppant jövedel­mét, s egy ismeretlen világ gyarmati kincseit kötöt­ték le. A korona Luiziánát átengedte az ő társulatá­nak. Nem kevesebbről volt szó,mint hogy kiaknázzák az arany és ezüst­bányákat a Missisippi partjain. Ez aranyérc­ek egyes példányait bemutatták a közönségnek a kalandkedv s az üzérkedés föl­gerjeszté­se végett. A csalétekkel el is érték a várt sikert. A közönség a nyereségvágytól elkapatva, őrülten vásá­rolta ez egyesült részvénytársaság és bank részvé­nyeit. A régi kor minden csodája fölül volt múlva. Mert mi volt az öt kenyér megsokasítása a pusztában ahhoz képest, hogy a hitel bűvös hatalma egy tallért öt livres-re sokasított ? S a jó Midás király milyen szánalmas figura volt e Lawhoz képest, kinek hatal­mában állott nemcsak aranynyá, hanem milliókká változtatni egy hitvány papirosdarabot. Csupán a párisi parlament ellenző az újításo­kat. Száműzték Pontoiseba. Messzebbre nem lehetett száműzni! Law az egész világot elvakította. Külön szójárást alkottak, hogy ez üzérkedést­­ megértsék és részt vehessenek benne. Egyszerre rop­pant vagyonok keletkeztek. Lawt otthon ostromolták a kérelmezők , betörték ajtaját, kertjéből az ablakon át hatoltak szobájába, a kályhakürtön irodájába. Arany, ez a csúf fém, senkinek sem kellett, papirost akartak. Az emberek ekkor vetették meg először az isteneket. Jupiter sem ért volna ezélt Danáénál aranyeső képében, mint bankjegyeső természetesen annál hamarabb. A papiros-őrjöngés olyan volt, hogy a szerződők, homlokegyenest ellenkezve az öröktől fogva fennállott szokással, így szóltak : »Ha csak aranya van, akkor nem alkuszunk.« Szívesebben fo­gadtak egy kardcsapást, mint aranypénzt fizetésnek. Különben a rajongást ezért a bűvös papirosért, mely Párist egészen megváltoztatta, könnyen megért­hetni. A tönkrejutott Páris általa rögtön visszakapta régi fényét. Lemontey szépen festi ezt a szemmel lát­ható tündéries változást: »Ez üzérkedés, mely alap­jában véve oly visszataszító volt, másrészt nagy és üdvös hatást idézett elő. A számos, értéktelen papiros r­ögtönös felvirágzása elfojtotta az uzsorát, s bőséget árasztott mindenfelé. A legkisebb üzérkedés nélkül, egészen szabadjára hagyván a dolgokat, az, a­ki 1716-ban tízezer livrest tett le a Law bankjába, 1719-ben egy millió tulajdonosa volt, még­pedig nem ideális pénzben, hanem oly értékekben, melyeket minden pillanatban aranynyá, vagy ingatlan bir­tokká változtathatott. A merész és ügyes üzér­kedők három hónap alatt érték el ezt az eredményt. Innen származtak a roppant vagyonok, melyek nem a köznyomorból, hanem a közbőségből kiemelkedtek. Csak Párisban 1600 lefoglalást oldtak föl. A korlát­­nokságtól, mely eddig évenként 4000 fizetési halasztást engedélyezett, most csupán 200-at kértek. A kamat egy fillérre csökkent minden nyolc­van fillértől; az iparüzletek száma 350-nel gyarapodott az akkori föl­jegyzések szerint, s a gyárosok még a kórházakból is szerződtették a csak valahogy munkaképes egyéneket. A földmivelés és a közkincstár nagy hasznot láttak a beözönlő roppant számú idegenek, s a fogyasztás nö­vekedése miatt. Az új gyönyörök szomja új, finomabb ipart teremtett, s a féktelenségig fokozta a fényűzést. Párisban az auvergnei hegyekről hozott havat is árulták, mint a kalifák idejében azt, melyet a Liba­non hegyéről hoztak a tobzódó Egyiptomba.I II. Ez az elbódulás nem tartott sokáig; a baisse csakhamar bekövetkezett, azután a romlás, a vég­veszedelem. Michelet így írja le az üzérkedés haldok­lását : A város (Páris) képe emlékeztet Machiavel le­írására, borzalmas leírására a flórenczi pestisnek, hol a halál­kerítő, hol az idegen, az özvegy, mindketten gyászban, az első szóra megértik egymást. A hason­latosság tökéletes. Francziaországban, Marseilleben pusztít a pestis, itt a tőzsde­romlás. A két halál, a provencei csapás és a párisi agyonnyomottak között játszanak, mosolyogni igyekszenek az élők. »A bank kapujánál, írja egy szemtanú, öldök­lés volt. Elnyomták, legázolták egymást, hogy egy tíz frankos kis bankjegyet kaphassanak.2­5-dikén látva ezt az ostromot, melyet a bank­nak ki kellett állania, Law már özvegynek tekinté nejét, s a régenstől számára nem kegydíj, hanem visszafizetésképen évjáradékot eszközölt ki, mely pon­tosan megfelelt azon tőkének, melyet ő Francziaor­szágba hozott; olyan évjáradékot »mely ne legyen lefoglalható semmiféle ok miatt« (Law asszony levele 1727. ápril 5-dikéről). Tehát semmi jutalom, semmi előny nincs kikötve. Az öt év roppant fáradalmaiért Law nem követelt semmit. Julius a rémület hava volt, Barbier és Buvat rémezgettek. Buvat, mint a királyi könyvtár hivatal­noka, nagyon közelről szemlélte a dolgokat, naponkint bejárván a rettenetes kapun. A kert a könyvtár egy részétől azon alacsony folyosóig terjedt, ahol a bank irodái és pénztára voltak. Hogy a pénztárhoz jussa­nak, néhány öles szűk után kellett áthaladni, melyet egy kőfal és egy deszkakerítés szegélyezett. Az erő­teljes munkások, hogy jobb helyre jussanak, fölmász­tak a fakerítésre, s innen a tömeg közé dobták magu­kat ; a gyöngék elestek, összenyomva, megfullasztva, agyongázolva. Mások a kert falán másztak előre, a gesztenyefák ágaiba kapaszkodva. Buvat egy alka­lommal itt áthaladván, úgy érezte, mintha vas­présbe szorították volna. Máskor egy kocsist lelőttek oldala mellől. A 16-áról 17-ére virradó éjjelen 15 ezer ember gyűlt e helyre. Lökdösték egymást. Hajnalban bor­zadva látták, hogy halottakat lökdösnek. Azokat is sodorta az ár, bár halva voltak. 12—15 holttestet Budapest, január 31. Bosznia-Herczegovina és monarchiánk. Az augs­­burgi Alig. Ztg. bécsi levelezője igen kedvezőtlenül nyilatkozik a közös kormány legújabb delegác­ioná­­lis előterjesztéseiről. Az előterjesztett emlékirat csak annak bizonyítéka, minő csalódásokat táplálták mind­­eddig Bécsben az okkupári tartományok viszonyaira nézve. Még a múlt nyáron azt híresztelték, hogy a viszonyok konszolidálódtak s a lakosság már annyira megszokta az új rendet, hogy katonai szolgálatra is alkalmazni lehet. Ez volt az első csalódás. A védtör­­vény kihirdetése nagy visszatetszést keltett mindenütt, de a kormány azért azt hitte, hogy nem lesz baj s a sorozás akadály nélkül végb­e megy. Ebben ismét csa­lódtak s az utóbb kitört lázadással szemben is mindez ideig indokolatlan optimizmusban ringatták magukat. Most már az emlékirat is bevallja, hogy a lázadás leverése után nagyobb helyőrségeket kell majd az okkupári tartományokban tartani s erődített helyeket kell építeni. »Látni való tehát — folytatja a czikk, — hogy odalenn egy második Lombard-Ve­­lencze készül, egy hadseregre van szükség, mely­nek mindig talpon kell állania és egy boszniai várnégyszögre, mert az erősítéssel úgy vagyunk, mint az étellel, az étvágy megjön, mihelyt enni kezd­tünk, az első erődítést csakhamar egy másodiknak kell követnie.« A krivoszcziai lázadás és az oroszországi pán­szláv egyletek. A Correspondance de Pesth írja: A magyar sajtó volt az első, a­mely nyiltan világot vetett a krivoszcziai lázadás valódi okaira és hiteles informácziók alapján konstatálta az oroszországi pánszláv egyleteknek és azok czinkostársainak egy másik, kormányunkkal békés viszonyban levő állam polgárainak agitáczióit. Az informácziók, melyeket a Corr. de Pesth e tekintetben adott, visszaadattak és kommentárral láttattak el a német és franczia sajtó által, az orosz sajtó pedig választ közöl s megerősíti állításunk hitelességét, és több orosz hírlap nem tar­tózkodik a »magyarok és svábok« azon törekvései ellen, hogy Dalmácziában és Herczegovinában a ren­det helyreállítani akarják, »szent háborút hirdetni.« A »Vosztok« a következőket írja: »Magyaror­szág hírlapjai, azon 4 milliós nemzetéi, mely 32 év előtt a czár lábainál feküdt, sokkal nyíltabban szólnak a fölkelés veszélyeiről, mint az osztrák lapok , de azért, hogy Ausztria-Magyarország tehetetlensé­gét a fölkelőkkel szemben elpalástolják, a pánszláv bizottságokat vádolják a magyar közegek.« Ezen vádak helyességét következő nyilatkoza­tai által bizonyítja a »Vosztok.« »Ha előfordul az, hogy orosz önkénytesek el­mennek Krivoszcziába és Herczegovinába, hogy test­véreikért véröket és vagyonukat áldozzák, úgy nem kötelessége az orosz kormánynak őket abban meggá­tolni, mert a herczegovczok és a krivoszcziai szlávok nem alattvalói Ausztria-Magyarországnak, sőt ez utóbbiak a krivoszcziaiak, szent jogukért és Oroszor­szág becsületéért és méltóságáért küzdenek, mely mi­n­den őket a sváb császár uralma alá bocsájta, felelős­séget vállalt az iránt, hogy azon jogokat megtartják, melyeket 1814-ig élveztek. A­mi pedig az orosz nemzet rokonszenvét illeti, az osztatlanul a herczegovczoké és a krivoszcziai szlá­­voké. Azt kívánjuk nekik, hogy minél előbb küzdjék ki tökéletes szabadságukat és szabadadítsák föl hazájukat a sváb-magyar iga alól­. Bontom, Bontoux és az Union Générale bukása jelentőségében sok politikai eseménynyel fölér. Érdekli az az egész világot és Magyar­­országot is nem kis mértékben. Kik a bécsi tőzsdeválságra s következ­ményeire emlékeznek, azok mélyen érzett aggodalommal tekintenek a párisi pénzpiaczra. Lyon összeomlott, pedig e város világpiacz a selyemre nézve s a hitelválság rögtön keres­kedelmi válság jellegét ölti. Párisban a tőzsdei bukások néhány czukoriparost tettek fizetésképtelenné s már Németországból is jelentik egy nagy czukorgyár fizetésképte­lenségét ; a franczia pénzpiac­ zavara a többi tőzsdéket is magával rántotta, a papirosérté­kek mind leestek s Dublinban, Berlinben és Bécsben kisebb bankházak összetörtek; a londoni, amsterdami és brüsszeli nemzeti bankok a kamatlábat magasra felemelték, hogy a pénz kifolyását Francziaországba megakadályozzák; a franczia c­égek minden­nemű idegen papirost, osztrák és magyar rentet külföldre küldenek eladni, hogy tartozá­saikat fedezhessék s a tömeges kínálat által lenyomják az árkeretet; uj papírok nem akadnak vevőre s ezért uj iparvállalatok és uj államkölcsönök alig finanszirozhatók ; a válság gyűrűi terjednek s a hullámok széle­sen özönlik el a piac­ot, nagy károkat okoz­ván a köz- és magánhitelnek. Hol fog e válság megállni ? Rosszabb lesz-e még a helyzet vagy a párisi liquidáczió elmúltával egy hét múlva javulni kezd, újabb földrengéstől kell-e félnünk, avagy a bizalom visszatérését remélhetjük? Ki tudná megjö­vendölni? Néhány nap múlva az események fognak rá megfelelni. De Bontoux bukása immár bevégzett tény. A gazdag bankár, ki pár hét előtt dicse­kedhetett, hogy háromszáz millió frank felett rendelkezik, ki a franczia pénzpiacz legnép­szerűbb embere s a dús legitimisták s a ka­­tholikus egyházi férfiak bizalmi férfia, az osztrák kormány bankára s a magyar és szerb kormányok fővállalkozója volt, ki százezer frank péterfillért rakhatott le a pápa lábaihoz a minapában, ma oly szegény, hogy, párisi legitimista körökből érkezett levelek szerint, semmije sem maradt neki és családjának, csak a keserű búbánat. S kik őt istenítették, most persze szidják, sőt a szerencsétlent börtönbe akarják vettetni. Bontoux szédelgő volt, vagy áldozat, úgy látszik, mind a kettő. Nem közönséges financzienie, neje által a legitimisták és ultra­­montánok táborába vonva, mint buzgó katholi­­kus feltette magában, hogy az egyház és arisz­tokráczia tőkéinek összegyűjtése által s azok segélyével a pénzvásárt és a vállalkozási üz­letet emanczipálja a Rothschild-konzorczium monopóliuma alól s ezt a tőzsdén juttatja ér­vényre. A vállalat igen merész volt, de me­részsége Bontouxnak nem hiányzott, geniali­­tása — melyet ellenfelei sem tagadnak — őt eltagadta. A Rothschild-csoport, melynek már régi praxisa van a versenytársak legyőzésében, tűrte, hogy Bontoux minden rendelkezésére álló tőkét összegyüjtsön és különböző válla­latokba lekössön s mikor kiszámította, hogy segélyforrásait kimerítette s túlságos kötele­zettségeket vállalt, akkor megrohanta. E megrohanás abból áll, hogy mindazon érték­papírokat, melyek Bontoux aktíváit képezik, a tőzsdén mesterséges kinálat által devalvál­ják és a saját részvényeinek árát lenyomván, a lerombolandó intézet hitelét megrontják, hogy kiki pénzét visszakövetelje s a bank rendelkezésére pénzt ne adjon, mi által az fizetésképtelenné válik és megbukik. Ezen manővert börzenyelven igen jellemzőn »ein­­bruchnak«, magyarul betörésnek hívják. Mikor először megkísérték ellenségei ezen tőzsdeműveletet az Union Générale el­len, Bontoux, jó előre megtudván a tervet, a csatát megnyerte. Ekkor nem lett volna sza­bad elbizakodnia. Tudhatta, hogy ellenfelei sokkal hatalmasabbak, mint ő, hogy 300 mil­lió frank a Rothschild-csoport ellenében any­­nyi, mint semmi, s tudhatta azt is, hogy a tá­madás meg fog njittatni legközelebb. Ha Bon­toux vigyáz és nem spekulál vakmerőn tovább, hanem realizál s tőkéit rentébe fekteti s be­várja, míg a pénzpiacz helyzete tisztul: ellen­felei őt nem ránthatják össze, hanem ő bízott önmagában s ezt saját és pártjának bukásá­val fizeti meg. De egy más lényeges hibát is követett el Bontoux: túlhajtotta az agrotaget. Folyton alapított s a részvényeknek nagy felpénz mellett kibocsátása által bankvállalatai részére nagy tőzsdenyereségeket rakott zsebre, a befizetési és kibocsátási árkülönbözetek nye­reségeit juttatván klienseinek. Ez börzejá­ték és Bontoux ezért nem menthető fel a szédelgés vádja alól. Mert hogy az árfo­lyamok emelkedése s a régibb bankok jöve­delmeinek új alapítások általi magasra foko­zása — hogy a magas árkeret az új kibocsá­tásnál eszközölt nagy nyereség által indo­kolva legyen — nem folytatható in infinitum, az ép oly világos, mint hogy a bábeli torony emeleteit nem lehetett az egekig rakni, mert végre is az egész építmény önsúlya alatt ösz­­szeroskad. Ezen alapítási szédelgést Law óta meg­próbálták sokan, s még mindenki rajta vesz­tett. De Bontoux nem volt közönséges szédel­gő, mint Langrand, ki csak bankokat alapí­tott egymás tetejébe reális üzleti alap nélkül, — s ugyanazt láttuk a bécsi krachnál — Bontoux valóságos és közhasznú vállalatokat igyekezett létesíteni. S ez nagy különbség. A szerb vasutak, a zimonyi vasút, a gallicziai új vasút építése, a szíriai vashámorok és a salgó­tarjáni kőszénbányák egyesítése, a szerb nemzeti jegybank alapítása, a kormány­nyal

Next