Pesti Napló, 1883. január (34. évfolyam, 1-30. szám)

1883-01-01 / 1. szám

1. szám. Szerkestési iroda­­ Brétok-tere, Athenäen m-é p f1 1 e t. A lep szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak eS Kéziratok nem adatnak visesa. Kiadd-hív utal­­ Berátok-tere, Athenäen m-é p 11 e t. A lap enyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás kftr­ai panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatashoz intézsndők. Budapest, 1883. hétfő, január 1. DT?QrPT AT A­UTÓ­­ MS 3 B B B 3B BgjgjBk Q B S B B sasi? Bapjéc történik is, mindenkor a hó első JL JUJ Kj JL JL JLi XL JL JLI VJk^x­­ , SlflAlIT ITT ATkk­ fi#/ ISTapló« kiadó-hivatalába nAVUAUl JUAUAOo f s y jg, Budapest, Barátok-tere, Athen&eut-épIHt, ** \m.­ i&J Wluen«k. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ 1883-dik évi folyamára. A Pesti Napló megjelen naponkint két­szer. hétfön reggel s ünnepnap után reggel rendkí­vüli számokat ad ki. Előfizetési árak: Egész évre . . . 24 frt ! Negyedévre . . . 6 frt Fél évre. . . . 12 » Egy hóra. ... 2 * Ha az esti kiadás postai különküldése kívánta­tik, a felülfizetés havonkint 35 kr, évnegyedenkint 1 forint. .. Az előfizetést, melyre a postai utalványokat ajánljuk, minél előbb kérjük megtétetni, hogy az ol­vasó az újév napjával kezdődő nagyérdekű közlemé­nyeket rendesen kézhez vehesse. Az előfizetések Ba­­pestre a Pesti Napió kiadóhivatalába (Barátok­ tere Athenaeum-épület) intézendők. A Pesti Alapié szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, decz. 31. A haza boldogsága legfőbb vágya lel­künknek. Hogy a nemzet égő bűnszerelme nagyban és jóban legyen szerencsés. Megér­demelte már e nép, hogy áldás kisérje munká­ját, siker koronázza törekvését; szenvedett az már eleget, nagyon sokat. Hullámzó tévein, berkes ligetein, lombos erdőin szabad nép lakik. Övé a föld, el ne vegye tőle senki. Arczának verejtékével öntözi vetését, ha elpusztulna, mit adj­on enni gyermekeinek? Nád és zsúpfedelű házaiban családi erkölcs egyszerű erényei tanyáznak; láng ne hamvaszsza a te­tőt, szenvedély ne zaklassa a boldogságot. Egyetértésben megférnek a polgárok vala­mennyien tágas ez országban; ne legyen gyűlölség köztünk, a nagy úr és a szegény egy isteni és egy emberi törvény alatt éli világát, becsülje meg egymást; a magyar és a tót, német, rácz és oláh, nem képeznek kü­lön nemzetet köztünk, egy hazánk van, egy Isten, egy király. Mikor a nap Kárpát bér­ezet felett keleten felkel, egyszerre felébreszti egész Magyarországot és mikor nyugaton az alpesi hegyekben lenyugszik, egyszerre meg­pihen minden élő, soh­a se találjon a felkelő nap e honban viszályt és polgárháborút s mindig békében búcsúzzék tőlünk, áldva ha jön, áldva ha megy. Ellenség hogyha törne e hazára, vitéz fiai, hős apák unokái csatára szállnak védel­mére. Fegyvert ragad Hunnia serege s har­czol mig ellensége elfogy. Vérét a hazáért ontani nem kiméli, vérrel szerzett honát vére árán megtartja, hol itt a föld, mely nem ivott magyar vért? A győzelem dicsősége lebeg harettérein s az elhullott vitézek szép jutal­ma, hogy meghaltak a honért, de a hon él! Legyen békesség ez uj esztendőben, kez­dettől végig, de ha gonosz szomszédok raj­tunk törnének, lássanak gyászos véget a ma­gyar sereg boszóló haragjának öldöklő dia­dalában. S ha béke jótékony malasztját élvezzük, legyünk serények a béke műveiben. Építsük az államot, mint a rómaiak épiték Rómát szüntelen igyekezettel. Teremtsünk szép ma­gyar kultúrát, mint a görögök nemzeti mű­veltségükkel alávetettek maguknak három világrészt. Kultúrával hódítjuk meg Magyar­­országot magunknak újra, hogy ne csak egy­séges, de magyar legyen egészen. Egy év kis idő, de egy nap is sok idő. Egy napon történt, hogy Mátyás királynak kikiáltatott, egy napon esett a mohácsi vész, egy napon Budavár bevétele, egy napon szü­letett az akadémia, egy napon hirdették ki márcziusban a szabadságot. Ne múljék el egy nap sem haszon nélkül. Milliók dolgoznak a haza sorsán. A nem­zet milliónak műve az állam. Az emberek millióinak boldogságát eszközölni feladata azoknak, kik a népet kormányozzák. Vajha feladatukat értenék és eszközölnék ! Egyesek dolga jól intézni a maguk dol­gát. Ez polgári s családi kötelesség. Bár vé­gezné mindenki szerencsével. Úgy lenne bol­dog ezen új esztendő nekünk és a hazának! A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Január 1. — EGY SZERELEM ÉLETRAJZA. Regény. Irta: Wohl Stefanie. I. FEJEZET. A csónakba vad venyigével befutott tornáczán állt egy fiatal asszony ét szemeit kezeivel árnyalva, mohó feszültséggel tekintett a távolba. Csak az imént esett és a felhőkön átszűrödő búcsúzó napsugár ra­gyogó derűbe burkolá az egész csöndes kies tájat, a virágokkal ékes réteket, a sűrű erdőséggel benőtt he­gyeket, melyeknek kopár ormai még az alantjáró fel­hők sötétjébe vesztek s a csillogó patakot, mely halk, egyforma morajjal futotta át az egész parkot, míg ama formás kis tóvá szélesedett, melybe bele volt építve a csónakba. A sugárzó verőfény egész arany­tükörré varázsolta a víz sima felszínét, aranytükörré, melyhez festői, bizarr kettős­ keretet képeztek a part kisebb és nagyobb fűzfacsoportjai a vízbe lecsüggő és ott tükröződő gazdag, sötét hajzatukkal, mit kö­­nyekkel irt tele a zivatar. Az egész vidék fény tengerben úszott, kápráz­­tató fátylon keresztül tárta ki üde tavaszi szépségeit: a rétek ama díszpompáját, a lombozat amaz élénk ifju zöldjét, a fák rózsás, ünnepi virágdíszét, azt a csillámot, azt a zománczot, azt a névtelen bájt és csá­­bot, mely mint maga a remény, maga a rejtelmes igé­zet, száll a megifjodott föld felett. A fiatal asszony mozdulatlanul áll és néz. De ha tekintetét követjük, csakhamar észrevesszük, hogy nem a táj babája tartja őt így lekötve. A park kerí­tésén túl, egyenesen a puszta, sáros országútra néz ki és ha azon nagy ritkán, elvétve egy-egy alak meg­jelen, könnyű remegés fut végig nyúlánk és mégis telt alakján, egy-egy perczig még feszültebben, merőbben néz oda, azután érdekes, halvány arczán futó árny vonul el, míg nagy sötét szemeiben az elfojtott indu­lat és türelmetlenség lángja lobog fel. Nyilván nem egyike azoknak, a­kik várni tudnak, kiket már vér­mérsékletük tesz mesterekké a türelemben, vagy pe­­dig rendszeres, szigorú nevelés tanított meg e nehéz tudományra. Az a fluktuáczió, az az ideges elevenség az álló alakban, mely anélkül, hogy egy lépést tenne is, folytonos mozgásban tartatik a belső nyughatat­­lanság által; az az ékesszóló, eleven arczjáték, a sze­í­mek váltakozó, élénk kifejezése mutatják, hogy az élet iskolája még keveset változtathatott ezen jellemen, melyben, úgy látszik, sok maradt meg bizonyos primi­tív féktelenségből, mely rendesen csak az első ifjúság sajátja szokott lenni. — Nem jön, de hisz jobb is, ha nem jön — mondja végre, egy indulatos mozdulattal lebocsájtva kezét, és a tornáczról levezető keskeny lépcső felé fordulva, de amint megfordul és apró, áttört bőrbe szorított lábát az első lépcsőfokra helyezi — egy­szerre csak szemben találja magát azzal, a­kit várt. A­ki kétkednék a szentesített társadalmi szo­kások mindent lenyűgöző vashatalmában, még ott is, hol szenvedélyekkel áll szemben — az ez alkalommal mindjárt döntő példáját láthatja annak, mily pompás szelídítő az általok parancsolt önuralom. Ez a két lény, melyeknek egyike természetének egész fékezhe­­tetlen mohóságával várt, másika pedig órákig töpren­­gett és küzdött, mig engedett azon ellentállhatatlan csábnak, mely ide vonzotta, nyugodt, szívélyes mo­­solylyal fog kezet. A meglepetés által szült zavar csak pillanatnyi a fiatal asszonynál és felsugárzó te­kintete, mely oly sokat mondana más nőnél, nála nem válik árulóvá. — Várhegyi Sándor ismeri ezt a fel­villanó, csalékony sugárt a hosszú pilláktól árnyalt barna szemekben és tapasztalásból tudja, hogy annak csak legtávolabbról is hízelgő értelmezése a finom ajkak­ama sajátságos, gúnyos levonását eredményez­­né, mely mindig úgy hat reá, mint a hideg zuhany. Épen jókor jön Várhegyi — kezdi a fiatal asszony, a tornácz padjára dőlve és komolyan, kíván­csian feltekintve a sötét, éles vonású férfiarczba, mely­nek mély fekvésű, váltakozó színű szemei mohón fut­nak végig a bájos, hanyag tartású alakon, mely mel­lett helyet foglal, — egy problémán gondolkoztam. A férfi elmosolyodik. — Marianne rendes szo­kása. Mikor fog maga már érezni és nem gondol­kozni ? — Egy órája, hogy azon töröm az eszemet — folytatja a fiatal­asszony, a közbeszólást figyelembe nem véve — az emberi akarat mennyire mehet egy jellemes, felvilágosodott lénynél, olyan szenvedélylyel szemben, mely az elemi erők hatalmával ragadná meg és forgatná ki valójából. Maga nevetni fog, ha meg­mondom mi adta fel nekem ezt a problémát. Az én öreg kertészemnek, Jóskának, még öregebb felesége van, kivel Philemon és Bauciséhoz hasonló életet él. Jóska szenvedélyes dohányos. Gyermekkorom óta ismerem, de mondhatom, hogy soha sem láttam pipa nélkül. Nos, Baucisnak szegénynek tüdőbaja támadt és Jóska most, 72 éves korára elszokott a dohány­zástól, hogy öreg feleségét kímélje. Mit gondol ? Ha az ilyen szegény, tudatlan öreg kertész ennyi akarat­erőt fejthet ki, egy olyan szenvedélylyel szemben, melynek egész életében meghódolt, milyen hőstette­ket vihet véghez e téren egy művelt, elvekkel felfegy­verzett lény! — Hőstettek, akaraterő! Milyen nagy szavak! Nem tudja-e édes Marianne, hogy a nők akkor leg­tökéletesebbek, ha az igaz szenvedélylyel szemben nem bírnak akarattal ? — No, hála istennek, már megint ott vagyunk. Ki beszélt most a nőkről és főkép, ki czélzott arra­­az egy szenvedélyre, mely nyilván a maga vesszőpa­ripája ? Én átalánosságban szóltam, már azért is, mert azt az egy szenvedélyt, melyet maga olyan kitar­tással szeret feszegetni — teljességgel nem ismerem. Várhegyi felugrott és fel s alá kezdett járni a tornáczon — azután egyszerre csak megállt a fiatal asszony előtt. — Sajátságosak maguk asszonyok. Mindenféle problémákon törik őszöket, holott nem volna csoda, ha nem törődnének semmivel, hanem úgy, mint az öreg Buddha a hindu hitregében, életöket azzal töl­tenék, hogy teljes mozdulatlanságban saját lények rejtélye fölött elmélkedjenek, vagy nem rejtély, egé­szen abnormis rejtély például egy huszonöt éves-----­— Huszonkilencz, ha megengedi, épen egy esz­tendővel vagyok idősebb, mint maga------­— Huszonöt vagy huszonkilencz, én hozzám képest még sem egyéb, egy tapasztalatlan békénél — tehát mondjuk, ha egy huszonkilencz éves bájos — no, ne húzza úgy le a száját, már felhagyok a mellék­nevekkel — asszonyka teljes igazsággal azt állíthatja magáról — hogy nem tudja mi a szerelem ? — Azt állítanám ? — dehogy. Annyit már mégis megtudtam, hogy m­i — hisz maga tanított meg reá. Mi az, mit mondott, hogy az a sötét, halvány arcz fölötte most egyszerre lángba borul, hogy azok­ból a komoly szemekből, melyektől mindig egy kicsit félt, oly ragyogás, oly földöntúli fény sugárzik, melyet nem bír elviselni, hogy az a lehajló, magas férfi alak oly meleg bensőséggel ragadja meg két kezét ? Egy perczig tart ez az önfeledtség, azután Várhegyi elbocsájtja a két kezet és visszalép. Va­lami a hozzá felemelt, meglepett, majdnem ijedt arcá­­ban teljesen lehűti fellobbanását. — úgy érzem — dadogó a fiatal­asszony za­varban — hogy órákig tartott nekem előadást erről a thémáról. Pedig, ha rejtély is vagyok — folytató pajzánkodás alá rejtve még mindig le nem győzött felindulását — a jó felfogást és emlékező tehetséget már a zárdában sem vonták kétségbe nálam. A férfi nem felel, hanem kalapja után nyúl. Marianne tovább tolja a kalapot, hogy el ne érhesse. —• Haragszik ? — kérdi félénken. Várhegyi indulatosan roppant lábával. — Miért haragudnám ? Ha van nő, ki az em­bert kihozhatja a sodrából, hát maga az, érthetetlen, megfoghatatlan naivitásaival. A fiatal asszony duzzogva fordul el. — Volt egy idő, a­mikor megdicsért ezért az »érthetetlen, megfoghatatlan« naivitásért. Hogy is mondta akkor — folytatja enyelegve és kezét Várhe­gyi karjára teszi, ki a tornácz egyik oszlopához tá­maszkodva, komoran néz le reá. — »Olyan vagyok­­ magának, mint egy korty egy kristálytiszta forrásból, a champagos-mámor égő víziói után.« A férfi szemeiben a meglepetés, a szilaj öröm villáma lobog fel, a mint hónapok előtt mondott sza­vait igy ismételni hallja, azután tekintetök szelid, delejes lágysággá olvad. Egy perczig, egy rövid per­­czig ékesszóló, szenvedélyes pillantással tekint a ra­gyogó, kérdő szempárba, mely most már önfeledt bensőséggel néz fel reá; forró ajkait a karján fekvő kis kézre szorítja, szólni akar és a szavak, melyek csukott ajkain reszketnek, mintha igy, még ki sem mondva és már ideges remegésbe ejtenék a nyúlánk, bájos alakot mellette — azután egyszerre csak iszo­nyúan elhalványul, fogait összeharapja, egy gyors, határozott mozdulattal elfordítja szemeit, a kis re­megő kezet leveszi karjáról és újra kalapja után nyúl. Megmérgeztem ezt a forrást a mormo halkan fogai között, és a fiatal asszony kérdő, esni, pillantását elkerülve, néma kézszorítás után, gyorsan haladt le a keskeny lépcsőn és csakhamar eltűnik a park sűrű fasorai között. Mariannet egy ideig még azon sajátságos édes zsibbadás teszi mozdulatlaná,mely Várhegyi pillantása alatt megbénította, ugyannyira, hogy még egy búcsú­szót sem volt képes kiejteni, azután úgy érzi, mintha az az égő, ki nem mondott szó, mit öntudatlan, mohó vágygyal lesett Várhegyi ajkairól, mindenünnen feléje csengene, mintha beszívná a léggel, a bóditó virág­illattal, mintha tűzbetűkkel irná fel a búcsúzó nap­sugár a rózsás hegyormokra, mintha minden lesz a közelben és távolban, minden párját hivó madárhang, sőt maga a hullám halk locscsanása a parthoz is, csak ez egy szót ismételne. Azután egyszerre, mintha álomból ébredne, felegyenesedik, kezét elsimítja hom­lokán, karjait kiterjeszti a légben és hátraveteti fej­jel, égő ajkakkal suttogja, rebegi, százszor ismétli ezt az egy szót, elsírja, elujjongja, újra elmondja dé­delgetve, halkan, azután egy elhaló sóhajjal leborul az oszlop előtt, melyhez Sándor támaszkodott és so­káig ott marad csendesen, mozdulatlanul---------- — K­ossuth ira­ta.Ina,le XIIZ*_ k­ötete. (Kossuth iratai utánnyomatása és fordításának joga fenn van tartva. A kiadó.) Az ezredév. »A közérzület ismételve és hangosan nyilvánította a nemzet millióinak szivében élő kívánságot, hogy a honalapitás ezredéves évfordulóját a nemzet magához méltón ünne­pelje meg.« E szavakkal vezette be a magyar köz­­oktatásügyi miniszter az akadémiához intézett azon nyilatkozatát, hogy a kormány maga áll a mozgalom élére. Nagyon renden van, de azt a hivatko­zást a közérzületre jó volna otthon a megem­lékezés rovására metszeni, mert a­mióta Ma­gyarországnak közös ügyes miniszterei van­nak, ez tudtomra az első eset, hogy a kon­es­­zületnek más exponensét is elismerik, mint azt, a­mely az őket kormányon tartó párt kész köteles »igen« szavazatában nyilatkozik. A honalapítás ezredévének megünnep­lése czéljából felszólította a közoktatásügyi miniszter a magyar tud.­akadémiát, »állapítsa meg szabatosan az évet, melyben a magyarok mai hazájokban megtelepedtek s azt őseik örökekét birtokba véve, itt államot ala­­pitottak.« A magyar hazának birtokba vétele s a magyar állam megalapítása nem egy év mun­kája volt; az ezredév számítása tehát a szerint különbözhetik, a­mint egy vagy más c­selek­­vény vétetik a honalkotás alapjának. E tekintetet tartva szem előtt az aka­démia történeti osztálya — igen helyesen — akként vélekedett, hogy a tudományra nem magának a millenium évének, hanem a több évre terjedő időszaknak meghatározása tarto­zik, mely alatt a honalapítás végrehajtatott. Annak megállapítását, hogy ez időszaknak melyik évétől számíttassák az évezred ? az or­­szággyűlésre tartozónak ítélte. E nézetből indulva ki két kérdésbe fog­lalta feladatát. Az egyik az, hogy mikor nyo­multak be a magyarok mai hazájuk területére ? a másik az, hogy melyik évben fejezték be a honfoglalást ? A történeti osztály deczember közepén fog e két kérdés felett dönteni. — így olvasom a hírlapokból.*) Az eljárás tökéletesen szabatos. De az első kérdést illetőleg nekem úgy látszik, hogy a honalkotás művének kezdetét a magyar haza területére bevonulásnál hátrább, azon időre kellene visszavinni, midőn a magyar nép hét törzsének főnökei a nemzeti szövetsé­get megkötötték, még­pedig egyenesen a hon­szerzés czéljából kötötték meg; mert az tette a magyart honszerzésre képes nemzetté; az tűzte ki a czélt; az képezi a kiindulási pontot a nagy vállalatnál; s az vetette meg az alapot, melyen a történelem a magyar államalkot­mányt felépítette. Ez tehát az eredet, melyből a honfoglalás leszármazott : a történelmi böl­cselet mérlegében ez a cselekvény ok súlyá­val bír, mely nélkül az okozat létre nem jö­hetett volna. E szerint a magyar honatkotás kezdete a IX-dik század nyolc­vanas éveibe esnék, befejezése pedig azon század utolsó tizedébe nyúlik. A­mi azon további kérdést illeti , hogy ez időszakból melyik évtől volna a millenium számítása legindokoltabb ? Itt azon tekintet fordul elő, hogy a magyar honalapítás nem egy vagy más csattanós ténynek, hanem éve­ken át egymásra következett események lán­­czolatának műve, melyet ennélfogva bajosan lehetne akármely egyes mozzanatba összpon­­tosítottnak gondolni, még a pusztaszeri alkot­­mányozó gyűlésbe sem, mert az ország na­gyobb része csak ezután került honalapító őseink birtokába. Nekem tehát úgy látszik, miként annak elhatározásánál, hogy melyik évtől volna a millenium számítása legindokoltabb ? teljes­séggel nem szolgálna a tudománynak kisebb­ségére, ha a századokon át nemzedékről nem­zedékre szállott hagyománynyal perbe nem száll; sőt minthogy a szándékba vett meg­­ünnepelés ha­rcbsi iránti kegyelet jellegével bir, talán épen ez a kegyelet hozná magával, hogy azt az évet vegyék az utódok kiindulási pontoi a kegyelet adójának lerovásánál, me­lyet az ősök hagyománya kijelölt. V. váradi káptalannak vannak 1370-ben (Nagy Lajos király idejében) szerkesztett Sta­tútumai, melyeket Batthyány Ignácz erdélyi püspök a lőcsei egyház könyvtárában talált kézirati kódex után »Leges Eclesiasticae« czimű munkája 3-dik kötetében (343. lap) közrebocsátott. E Statútumokban ez áll : »A magyaroknak régidők óta írásba fog­lalt hagyománya------------azt tartja, hogy az Úr megtestesülésének nyolczszáznyolcz­­vannyolczadik esztendejében a Szittya Népből --------nagy sokaság---------hatalmasan elfog­lalta egész Pannóniát, örökségi jogon bir­­toklandót.« **) Tehát 888 ! Így tartották ezt azok, kik e nagy eseményhez több, mint fél ezer évvel közelebb éltek, mint mi. Nem mondom, hogy a szőrszálhasogató khronologia ez ellen nem tehetne ellenvetést, de bármely más évet tenne is helyébe, a hon­ *) A ezikk 1882. decz. 5-én íratott. **) A latin szöveg így szól: »relztio Huugarornm in seriptis ab olim redacta — — habet, quod anno ab incarnatione Domini ootingentesimo octuagesimo octavo, de gente Scy­­thica -- — magna multitudo — — potenter occupavit totam Pannoniam jure hereditario possidendam.« alapításnak semmi egyes mozzanatra nem szo­rítható természeténél fogva az is ellenvetés alá eshetnék. Hát én nem látok okot, mely az ősi hagyománytól eltérést indokolhatna. És én azt hiszem, hogy a hagyományos 888-nak elfogadása rokonszenvvel is találkoz­nék a nép érzelmeiben. 1888 oly zengzetesen rímelne 1848-czal. Pedig van a véletlenben tárgyilagos összhangzás is. Amaz arra emlé­keztet, hogy a szövetkezett két magyar törzs a magyar nemzet számára hazát szerzett, ez arra, hogy a magyar hazában a nép nem­zetté lett Ha van még a magyar számára egy második ezredév feltartva, csak azért, csak az által lehet, hogy a nép nemzetté lett. Ez az, a­miért Toldy István : »Régi Magyarország« czímű jeles munkáját (melynek tanulmányo­zása a millenium alkalmából nagyon korszerű volna) azon kijelentéssel rekeszti be, hogy »az idegen trón túlnyomó hatalma korával« végződő régi Magyarország sírkövén az 1848-ban megindult forradalom eszméi örökké ragyogó epitáfium maradnak. Mindenesetre óhajtanám, hogy az aka­démia történeti osztálya, azon jelentésében, mely az országgyűlést a honatkotás időszaka felől tudományos szabatossággal tájékozandja, a hagyomány nyomait is összeállítaná, mi­szerint a millenium megállapításánál a tör­vényhozás — ha jónak látja — arra is reflek­tálhasson. De bármely évre essék is a választás, annyi bizonyos, hogy a magyar államalapí­tás ezredik éve a vége felé közelgő XIX-ik századba esik. Hogy minő változások titka lappang a néhány év méhében, mely még e századból hátra van , emberésznek tudni nem adatott, de azt nem lehet nem látni, hogy Európa je­len politikai helyzete nem ígérhet magának békés állandóságot. A­mióta őseink, kiket Ár­pád vezérelt, megtelepedésük által bezárták a népvándorlás korszakát, oly általános, oly lázas versenygést a népek erejét kimerítő fegyverkezésben a világ soha sem látott, mint épen most. Az ember elborzad, a­mint az ál­landó hadseregek számán, hadilábra állításuk szerkezetén, az öldöklő mesterség tökéletesíté­sének egymást túlliczitálni törekvő nyugtalan­ságán, s a mindig növekvő terhek irtózatos lajstromán végig tekint. Tarthatatlan álllapot ez; merőben tarthatatlan. És a legrajongóbb optimizmus sem képzelheti, hogy ez a »deli­rium tremens« (mert igazán »delirium« is, tre­mens« is), mely a hatalmakon erőt vett, szép nyugalmasan lecsillapodhassék. Min­denki fél, mindenki gyanakvó szemmel nézi a szomszéd fegyverkezését — hát min­denki fegyverkezik. Ez az egymást túlhajtó fegyverkezés lehetetlen, hogy összeütközésre ne vezessen, s csakugyan ténynek is mond­hatjuk, hogy egyrészről a kölcsönös félté­kenység, másrészről az ellentétes érdekek s a hatalmi nagyravágyás, és terjeszkedési viszketeg vetélkedései. Európát egy robbanó­anyaggal telített aknává tették, melynek fel­robbantásához a függő kérdések legkisebbje is (pedig mennyi van!) máról-holnapra kilö­­velheti a gyújtó szikrát. Vegyük ehhez hozzá a mesterségesen fel­­szitogatott szenvedélyeket, melyek a kikerül­­hetlen felrobbanás tüzére a fajharcz dühének olaját fogják önteni, és vegyük hozzá azt a bőszültséget, mely a népek zömének nyomo­rúsága által nagyon is indokolt szocziális problémáknál a megoldást a dinamitban keresi, melylyel minden létezőt, hazát, államot, családot légbe akar röpíteni, s már is oly tünetekben nyilatkozik, mintha a társadalom szerkezete alatt a föld ingásnak indulna, s a forrongó láva oly duzzadásban volna a kéreg alatt, mely mindent, a­mit századok haladó kultúrája épített, összereccsenéssel fenyeget­het, s ha mindezt számba vettük, lehetetlen be nem látnunk, hogy azon időknek egyikét éljük, midőn a történelem óralapján a perez­mutató egy szökéssel nagyot ugrik; lehet elő­re, lehet hátra, de nagyot ugrik. És Magyarország nemcsak nem ringat­hatja magát azon ábrándban, hogy ez a nagy történelmi zökkenés őt érintetlenül hagyandja, de sőt több okoknál fogva (melyeknek fejte­getése nem e fejezetre tartozik, de melyeknek mindegyike a bécsi kabinet-politika pandora­­szerepezésére vihető vissza) alig lehet a­felől kételkedni, hogy legközvetlenebbül, legválsá­gosabban egyenesen őt fogja érinteni. Hát bizony meglehet, nagyon meglehet, hogy a­mikorra a millenium betelik, a ma­gyarnak egészen más dolga lesz, mint a múl­tak megünneplése; meglehet, nagyon meg­lehet, hogy azon kérdőjellel álland akkor szemben, ha van-e még számára jövendő? Van, ha joga és ereje tudatában mint önczél áll szembe a kérdőjellel; de ha csak mint hatalmi vágyak eszköze, úgy nem lehet, nincs. Azonban a válság percre késhetik, s ha késni talál, ha a világesemények nem állják útját az ünneplésnek, akkor a múltak sírjából egy másik kérdőjel fog emelkedni. Látni vélem a honatkotó Árpád számon­­kérő árnyékát, a mint ama világbirói hangon, mely a történelemből a lelkiismeret rejtekébe hat, imigy kiált be a hálaadás zsolozsmái­ba: »én és a hős nemzedék, melynek ve­zére valék, független magyar államot hagy­tunk hazául utódainkra; mit csináltatok ősei­tek szent hagyatékával ? megtartottátok-e utódaitok elidegenithetlen örökségét? meg­van-e az, a minek megalkotását ünneplite megvan-e a magyar állam?«-----------­Hiszen igaz: Árpád nem kér fel sirt hogy számon kérje az élőktől a hónaik szent hagyatékát, »a halottak nem pöröm­ mint a nemrég sírba tett nagy dalnok irá, a bárminő pusztítást vigyen is végbe a szofizmák mákonya az értelmen, a hipokrizis mérge az erkölcsökön, az nem lehet, hogy a nagy al­kalmak meg ne szólaltassák azt a kérlelhet­­len kisbírót, kinek a neve: »lelkiismeret«, s mert megszólaltatják, hát ha »a halottak nem pörölnek is«, ama kérdés elháríthatlan erővel fogja magát feltolni az ünneplő, az ünnepelni készülő nemzetre. (Befejező czikk következik.) Kossuth Lajos, Budapest, decz. 31. Wimpffen gróf párisi osztrák-magyar nagykö­vet öngyilkossága roppant feltűnést keltett a franczia fővárosban. A gyászos esemény tegnap délelőtti fél 11 órakor történt egyik pissoirjában az Aventie M91'O­ceau-nak, a Champs Elysées közelében fekvő ama széles utczák egyikének, melyek a Szajnától kiin-

Next