Pesti Napló, 1883. február (34. évfolyam, 31-58. szám)

1883-02-01 / 31. szám

31. szám, Szerkesztési iroda: Barátok-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Bari tok-tere, Athenaeu m-é p fl 1 e t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Budapest, 1883, csütörtök, február 1­34. évi folyam. Előfizetési feltételek : Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli is esti ki­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — S hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Az esti kiadás postai kü­lönküldéseért felü­lfizetés évnegyedenként 1 fori.v. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, is ennek bar» ■ftlj napján történik la, mindenkor a hó első napjától számittatik* Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-Mvatalába Budapest, Barátok­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ-TM Felír. l­se­ ére uj előfizetést nyitottunk. A Pesti Napló megjelen naponkint két­­szer, hétfőn reggel s ünnepnap után reggel rendkí­vüli számokat ad ki. Előfizetési árak: (Reggeli s esti lap s hétfői rendkívüli lap.) Fél évre.......................................12 frt Évnegyedre...................................6 » Egy hónapra...................................2 . Ha az esti kiadás postai különküldése kívánta­tik, a felülfizetés havonkint 35 kr, évnegyedenkint 1 forint. Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló ki­adóhivatalába (Barátok­ tere Athenaeum-épület) in­­tézendők. A Pesti Napló szerkesztősége és kiadóhivatala. Budapest, január 31. Kossuth Xra­tstm­als: 1^7“. k­ötet ®. (Kossuth Iratai utánnyomatása és fordításának joga fenn van tartva. A kiadó.) II. A megyei szerkezetről. 2. A rendi alkotmánynak népképviseletivé fejlesztése természetesen magával hozta, hogy valamint a megyék országgyűlési követeinek választása a népképviseleti elvhez idemutta­­tott, úgy a megyei szerkezet is hatóságainak épségben tartása mellett szintúgy népképvi­seleti alapon rendeztessék. Ez el is lett rendelve az 1848-ki 16. tcz. 1 -ső §-a által. De miként történt ez a »népképviseleti alapon rendezés ?­­ Történt úgy, hogy a törvényhatóságok egyetemét képviselő bizottságok fele részben minden választás, minden népképviseleti jelleg nélkül a legtöbb adót fizetőkből állíttattak össze. Tehát népképviselet helyett plutokrá­­czia, melynek sem gyökere nincs a haza tör­ténelmében, sem tehetségre, hazafiúi érdeklő­désre nincs szüksége, miszerint a törvényha­tósági közéletből a népnek egy-egy képviselő­jét kiszorítsa. Még ha soha feléje sem néz is a megye gyű­léstermének, mégis kiszorítja. A népképviselet 50 perczen­djének ez ex­­propriácziója oly jogfosztás a népképviseleten, s oly képtelen anakronizmus a jogegyenlő­ség korában, hogy igazán a nevetségesség mesgyéjét súrolja. Csodálom is, hogy azok a jó virilista urak, ha hazafiak, maguk nem in­dítanak meg mozgalmat, miszerint e gyertya­­oltogató szereptől dispenzáltassanak. A va­gyonnak mindig meglesz a maga nyomatéka. A­kik közülök érdeklődnek a közügyek iránt, megtalálnák helyüket a gyülésteremben, mint népképviselők. A­mi a közigazgatást illeti, mindennek, a­mi emberi, meg­van a maga gyarlósága, a miniszteri kormányzatnak is megvan; — nagyon is bőven megvan; megvolt a me­gyei közigazgatás múltjának is, de a­mi benne gyarlóság volt, az nem az intézmény attribú­tumainak hibája, hanem részben a rendi szer­kezet kinövése volt, részben a kor rovására esik, mely a mai kor óriási progressziójához képest nem csak minálunk, hanem az egész világon is messze hátra volt, s a hátramara­dás nálunk még a sajtó lebilincselt helyzete által is súlyosíttatott. De javítás czimén ma­gának az intézménynek életgyökereit elmet­­szegetni, az önkormányzatot c­entralizáczióval természetéből kivetkőztetni annyi, mint a fürdővel a gyermeket is kiönteni. Korunkban, a gőz és villanyerő korában, kétségtelenül bonyolódottabbakká lettek a tár­sadalmi viszonyok, s meg is sokasodtak, sürge­tőbbekké is váltak úgy a kulturális, mint az anyagi szükségek, melyek ellátást igényelnek. De ha és a­mennyiben a közszolgálat azon ágaiban, melyek természetüknél fogva a köz­ponti kormány közvetlen kezelését okvetlenül nem kívánják meg, a közérdekek ellátásának új közegekre lehetett szüksége, az alkotmányos szabadság érzete általában, a magyar alkot­mány szelleme pedig különösen azt hozta volna magával, hogy az uj közegek az önkor­mányzati intézményből fejlesztessenek ki, s mint azoknak kifolyásai s kiegészítő részei oda illesztessenek be; — a­mennyiben pedig a létezett közegekben megvoltak az ellátás elemei, eljárásuk szabályoztassék, de szabá­­lyoztassék a­nélkül, hogy az önkormányzati intézmény attribútumain csorba üttetnék s organikus életereje megzsibbasztatnék. Az alkotmányosság e követelményének sem az első, sem a második tekintetben nem lett elég téve. A közszolgálatnak 1867. óta behozott uj közegei közt tudtomra egyetlen egy sincs, mely a megyei szerkezet önkormányzati ha­tóságából fejlesztetett volna ki; egytől-egyig mind a miniszteri hatalom kiterjesztésének, patronátusa kitágításának kifolyásai. Nem kellett volna felejteni, hogy az ország haj­dani Karai és Rendei nem a minia E+v-i^, hanem a nép számára­­ mudtíva tta­k k. kiváltságaikról. A miniszteri hatalom kör e szertelen kiszélesí­tése, a központosítási rendszer bürokratikus slendriánjának átkán kívül azon kimondhat­­lanul sajnos következést is maga után hordja, hogy az intézményes önkormányzat előtt az élet igényeivel együtt fejlődhet és útja bevága­tott. Pedig a társadalmi intézmény­eknél is áll a szerves élet azon törvénye, hogy a­mi nem fejlődhetik, annak hanyatlani kell. Hanyatlott is. Végtelenül sajnálom, de nem csodálkozom. Módszer van a dologban. Minél terjedtebb a miniszteri hatalom és be­folyás lefelé, annál hatályosabb lehet a szol­­gaiság felfelé azon nagy kérdésekben, melyek­nél a kabinet­politika örökletes iránya a nem­zet mint önczél érdekeivel ellentétben áll. Szomorú kulcs a titok nyitjához, de kulcs. Az új közegek felállításának eszme­körében különös sajnálkozásomat kívánom kijelenteni a fölött, hogy a tanfelügye­lők hivatása nem lett megyékben egy másod­alispánra, városokban egy alpolgármesterre ruházva, s általában a népiskolák ügye nem lett mint rendes közigazgatási ügy a törvény­­hatósági nyilvános közéletnek elevenítő ér­deklődésre, áldozatkészségre buzdító hatás­körébe beillesztve. A népiskolák ügyével meg­bízott törvényhatósági tisztviselők jelentései­nek s a kormány rendeleteinek közgyűlési tárgyalásai visszahatottak volna a községekre is, melyeknek nagyobb része igy, a mint a dolog berendeztetek, a népiskolákat csak kel­letlen tehernek tekinti, s általában oly lökést, oly lendületet adtak volna a népiskolák ügyé­nek, a minőt a miniszteri tanfelügyelők min­den tehetségük megfeszítésével sem adhatnak, ép úgy, mint József császár »Schulinspek­tor «-ai nem adhattak; s bizony az önkormány­zati intézmények nyilvános közéletének eleve­nítő melegére nagy szükség volt volna épen Magyarországon, a­hol a több mint 300 mil­lió forint évi állambevételből a népnevelésre oly szégyenletes csekélység jut, s még ez is csak a közel 22 millióra preliminált, (de al­kalmasint sokkal többre rugó) defic­it rovására jut, hogy e minden másnál fontosabb magyar kulturális érdek alamizsnára szorul. De nem elég, hogy a haladó élet igényei­vel együtt fejlődhet és útja a megyei intézmény előtt bevágatott, még történelmi attribútumai is megcsonkittattak, s a központi kormány iránt oly viszonyba hozatott, hogy a sokat mondó »autonómia« puszta üres czimmé zsu­gorodott. A közigazgatási c­entralizáczió ódon réme lett a XV-ik század dohos sírjából fel­idézve, hogy jeges ujjaival a magyar nemzet­ből az önkormányzati életerőt kifagylalja; és ez most, a XIX-ik század alkonyán, midőn a deczentralizáczió az egész mivelt világon a kor egyik legáltalánosabban érzett, szocziális szempontból pedig különösen sürgős szüksé­gének van elismerve. A czentralizáczionális irány, mely Ma­gyarországon 1867 óta a beligazgatási sza­bályozások minden ágán szembetünőleg vé­gig húzódik, két irányban nehezedett reá a megyei szerkezetre .ir^gyuk az, hogy egy.«.» •> egy­oldalúlag csakis mint a közigazgatási gépezet egyik kereke vétetett számba, az a fontos tekintet pedig ezélzatosan mellőztetett, hogy a törté­nelmi fejlődésű magyar közjog a megyék adminisztratív hivatását alkotmányos h­ivatá­­sokkal kötötte össze, melyeknél fogva a me­gyei szerkezetnek rendeltetése a nemzetet az államcsínyek, a polgárokat a törvénytelen rendeletek foganatba vételétől megóvni, egy­szersmind azon orgánumok egyikének lenni, melyek által a nemzet az állami szuverenitás funkczióiban részesülését gyakorolja.­­ Ez a két alkotmányos hivatás a közigazgatási c­entralizáczió mosochjának áldozatul do­batott. A másik pedig az, hogy a megyének mint adminisztratív közegnek is önrendelke­zési hatósága megbénittatott. Felesleges volna a rendszabályozó új törvények minden ide vonatkozó részleteit lemásolnom, elégnek tartom, ha állításomat mind a két irányban pár konkrét példával illusztrálom. 1. Az állami szuverenitás igazságszol­gáltatási funkcziójának ellátása közül a nem­zet részt tartott fel magának a pusztaszeri alkotmányozó gyűlés óta s ez a részesülés Szt. István király ideje óta a megyei intéz­mény tényleges attribútumai közé tartozott. A társadalmi viszonyok fejlődése kétsé­gen kivül megkívánta, hogy az úgynevezett aprólékos ügyeket kivéve az igazságszolgál­tatás a közigazgatástól elkülönittessék; a bírói hivatal viseltetése bizonyos képzettséghez köttessék s törvényileg megszabandó esete­ken kivül a birót hivatalából elmozdítani ne lehessen. Ennyire szükség volt, de miután e szerint a bírónak mind szakavatottságáról, mind függetlenségéről, mind idejéről gondos­kodva lett, a magyar alkotmányosság szelle­me csakugyan megkövetelhetett volna annyi tiszteletet, hogy a nemzetnek századok viszon­tagságain keresztül sértetlenül feltartott biró­­választási joga, melynek a törvényhatóságok­nak még czime is (Jurisdictio) egyenes kifo­lyása, ne konfiskáltassék a miniszteri kegy­osztás számára. Merőben konfiskáltatott! Egyetlen tollvonással 5291 kinevezés s a velejáró 4,839.652 frt évi javadalom appro­­priáczi­ója lett a telhetetlen miniszteri patro­­nátus markába dobva, a mi egyszersmind 20— 30 ezer »aspiráns« kezén tart béklyót, száján lakatot. 2. Ha számon kérjük a történelemtől, hogy mi az, a­mi a megyei intézményt ké­pessé tette, hogy az alkotmányosság védbás­­tyájának dicsőséges czímét kiérdemelje, azt abban fogjuk feltalálni, hogy a végrehajtó hatalom a közigazgatást csak a törvényható­sági tisztviselők által foganatosíthatta , de ezekkel semmi esetben sem közvetlenül, ha­nem csak a megyék útján rendelkezhetett, a megyék pedig a végrehajtás körüli rendel­kezés terén feltétlen engedelmességgel csak­is a törvénynek s a törvényes rendeleteknek tartoztak. (A folytatás következik.) Kossuth Lajos: Mai számunkhoz egy iv melléklet van csatolva, Budapest, január 31. A függetlenségi körben legutóbb beállott válság a nyilvánosság előtt is feltárta a szakadást és vissza­vonást, mely a szélső­baloldali pártklubban már az országgyűlés összeülte óta tapasztalható. Már volt alkalmun­k megjegyezni, hogy a válság előidézéséhez személyi és elvi okok egyaránt közrejárultak s ha­bár még most is némelyek a differencziák elsimításán fáradoznak, a két tábor sikeres együttműködése to­vábbra alig képzelhető. A függetlenségi kör »eu­rópai« része azt hiszi, hogy vele a pártonkí­­vüliek — s ezek között oly kiváló képviselő, a minő b. Prónay Dezső — is egyesülni fognak, s ha a különválás megtörténik, valószínü, hogy a független­ségi párt taktikája meg fog változni. A kormányzati viszonyokra a pártválság egyelőre nem bírhat befo­lyással, mert fontos­ kérdésekben eddig is az összes ellenzék a kormány ellen szavazott s így fog ez tör­ténni bizon­nyal jövendőre is. Arra azonban nincs remény, hogy a kormánypártból egyes tagok az ellen­zéki frakcziókhoz csatlakozzanak. Az országgyűlési szabadelvű párt ma este 7 óra­kor Vizsolyi elnöklete alatt tartott értekezletén a vadászati jogról szóló törvényjavaslatot tár­gyalta s azt általánosságban elfogadta. A napirend előtt Tisza miniszterelnök beje­lenti, hogy a ház üléseinek napirendjére nézve a hol­napi ülésben a háznak előterjesztést teend. Ezután megkezdetett a vadászati jogról szóló törvényjavaslat tárgyalása, mely P­é­c­h­y Jenő elő­adó indokolása és Lázár Lajos, S­p­o­r­z­o­n Ernő, Andrássy Manó gr., Mamusich Lázár és Tisza Kálmán miniszterelnök felszólalása után általánosságban a részletes tárgyalás alapjául elfo­gadtatott A részletes tárgyalás a holnap d. u. 6 órakor tartandó értekezletre tűzetvén ki, a tárgyalás vé­get ért. A képviselőház pénzügyi bizottsága ma esti 6 órakor O­r­d­ó­d­y Pál elnöklete alatt ülést tartott. Az ülés megnyitása után Hegedűs előadó jelenti, hogy az 1872. X. t.-cz. tekintetében napiren­den levő javaslat jelenleg bizonyos akadályok miatt nem tárgyalható. Ezután az 1885. évi országos általá­nos kiállításról szóló törvényjavaslat vétetett tárgyalás alá, melyet Hegedűs előadó a közgazdasági bizottság jelentése kíséretében tüzetesen ismertetvén, azt elfogadásra ajánlja. E­r­ő­s Henrik maga részéről is elfogadja a ja­vaslatot, de nem akarja titkolni, hogy helyesebb és olcsóbb is lett volna, ha a kiállítás létesítését a fővá­rosra bízzák. Matlekovics államtitkár megjegyzi, hogy a főváros maga a kiállítást rendezni soha nem akarta, hanem az iparegyesület. A bizottság ezután a törvényjavaslatot úgy ál­talánosságban, mint részleteiben a közgazdasági bi­zottság szövegezéséhez képest változatlanul elfogadta. Az agrárius kérdés. — jan. 31. A német lapok folytatják támadásaikat gróf Apponyi Albert és a földesúri osztály ellen. Hogy árthatnának a grófnak, nem his­­­szük, a magyar közönség szemében semmi esetre. Pester Lloyd és Neues Pester Journal, midőn a földbirtok érdekeivel szemben a tő­keuralom abszolutizmusát prédikálják, sokkal elfogultabbak és pártosabbak, semmint azok, kik kétségtelen adatok bizonyítékai alapján a létező nagy méry« n~;-y­e-­iuuu­at ’ceresik az oly politikának, mely a tőke jogait s az iparos és kereskedő osztá­lyok előjogait nem csorbítva, a földmivelés­­nek visszaszerzi a megélhetés garancziáit, a vagyonbiztosságot és az egyenjogúságot. Szabadságot a földbirtoknak a rablán­­czokból, melyeket telekkönyv, végrehajtási törvény, közvetlen adók, közköltség és váltó­hitel lábaira raktak. Egyenlőség a földnek a pénzzel. Testvériség a földmives nép számára. Kenyeret a szegényeknek, kik a búzát ter­mesztik, hogy ne legyenek kénytelenek a há­zat eladni és a hazát elhagyni. Mért ne volna erre törekedni szabad? Micsoda reakczió az, mely a nemzet legszámo­sabb, legalsóbb és legépebb részének, a pa­rasztságnak, és legmagyarabb osztályának, a köznemeseknek fogja pártját? Mióta bűn, ol­talmazni a gyöngét a hatalmasabbal szem­ben? Ez az Apponyi vétke. S kicsodák vádlói? Okozói és élvezői a földmives osztályok nyomorának. Nem birák, A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Február 1. ~~ EGY SZERELEM ÉLETRAJZA. Regény. 16 Irta: Wohl Stefanie. X. FEJEZET. — De mit tehetek é­n arra, hogy visszatartsam ? — Mindent — ha fel tudod fogni feladatodat; mindent, ha ellentállsz — semmit, ha engedsz. A fiatal asszony ki ezalatt felállt helyéről és Várhegyiné mellé térdelt, most felugrik és gyors, izgatott léptekkel megy fel s alá a szobában. Érzi hogy öreg barátnőjének szenvedélyes intései alatt valami titok lappang, mit nyilván nem akar elárulni, s eléggé is ismeri Várhegyinét arra, hogy tudja, mi­kép fiának bizalmával nem fog visszaélni. Milyen tervei lehetnek Sándornak, melyek­­ vele függnek össze, milyen oka lehet Várhegyinének arra, hogy őt oly veszélyekre figyelmeztesse, melyeket soha észre nem vett ? Még egyszer-kétszer tétovázva megy fel s alá, azután újra térdre veti magát öreg barátnője mellett. — Ilona néni — mondja, nagy, komoly szemei­vel aggályosan vizsgálva a szenvedő, halvány arczot, mely oly szomorúan néz le reá — miért nem őszinte hozzám ? Oly talányosan, oly rejtélyesen beszél, hogy szívem szinte összeszorul belé. Minek álljak ellent, minek ne engedjek? Az öreg asszony elmosolyodik, bár szemei kö­­nyökkel telnek meg. Minden kételye, minden aggálya eltűnik e tiszta, öntudatlan ártatlanság előtt, mely fájó szivét úgy érinti, mint a tavasz egy üde lehellete. Lehajol és békitőleg simogatja meg a fiatal asszony égő arczát. — Nem árulhatom el azt, a­mi nem az én tit­kom, s mi több, a mit rám se bíztak, csak sejtek, azzal a félelmetes másodlátással, melylyel a sors megátkozott. Meglehet az is, hogy csalódom — de ha nem csalódnám, ha csakugyan bekövetkeznék mindaz, a­mit előrelátok, nyugodt vagyok, mert föltétlenül bízom benned. Meg vagy elé­gedve ? A fiatal asszony felelet helyett karját öreg barátnője nyaka köré fűzi és szeretetteljesen meg­csókolja. Nem kérdez többé semmit, nem is ígér sem­mit, de mindketten érzik, hogy oly szövetséget kötöt­tek ez órában, mit csak a halál szakaszthat ketté. S ha igaz, hogy »férfi sorsa a nő« — Várhegyi Sándor jövőjének koczkája eldőlt e peremben. XI. FEJEZET. Vannak napok, melyek mintha csak azért vir­radnának az emberre, hogy gyakorlati tanfolyamot végeztessenek vele a türelemben. Alig nyitja ki sze­meit, már valami apró kellemetlenség éri, melyet azon­ban csakhamar elfelejtet vele egy másik, nagyobb kellemetlenség, mit még le sem nyelt, midőn ismét valami boszantó eset adja elő magát, mely végkép kihozza a sodrából. Semmi igazi baj nem éri s utol­jára mégis úgy érzi magát, mintha valami nagy csa­pás súlya alatt küzdene a kétségbeeséssel s a számta­lan apró tűszúrás, melyben részesül, végre igazi seb­lázba ejti kedélyét. Ilyen napra ébredt Marianne, midőn egy félig álmatlan éj után végre felköltötték bosszú reggeli álmából. Annyit töprengett az éjjel mindazok felett, miket öreg barátnője beszélt, oly kitartással tanulmá­nyozta Sándor leveleit, melyek egész kis kötetet ké­peztek és még sem árultak el semmit azon életbe­vágó tervekből, melyekre Várhegyiné oly titokzatosan czélzott, hogy belefásult a feje. S ezen főfájás, mit semmibe se vett volna egy olyan boldog napon, melyen Sándort várta (meg volt győződve, hogy mindjárt megérkezése után eljön) szinte tűrhetetlen­né vált, midőn megtudta, milyen szörnyű megpróbál­tatás vár reá. —Alfonzine ő nagyságú társaságot hitt kávéra! ezzel a baljóslatú hírrel lépett be hozzá reggel a szo­baleány, pedig ezen hír egyértelmű volt egy sütés, főzés s más nem éppen kellemetes előkészületekkel elfecsérelt délelőttel és olyan délutánnal, melynek pletykával feleresztett unalma, ha Mariannenak r­en­­desen terhére volt, ma meg épen kétségbeejtő. Alfonzine kisasszony kiváló állásának megfe­lelő társadalmi kötelességének tartá­s. városának előkelőségét olykor magánál látni, értve annak szebb felét; erősebb fele ezen összejövetelekkel szemben ha­tározottan elutasító álláspontot foglalt el, tanácso­sabbnak tartván a pletyka hatalmas istenségét saját kezére s nem párolgó kávé mellett, hanem titokszerü füstgomolyok közepette azon szentelt helyiségben szol­gálni, melynek neve n.-i kaszinó volt. Hogy Marianne sem rajongott nagynénje ozson­­náiért, az már azért is magától értetődött, mert álta­lában nem szerette a nőtársaságot. Azaz értsük jól, voltak egyes nők, kik szeretetét és tiszteletét bírták s ezekkel ennélfogva társalogni is szeretett; de a töme­get, az emberek zömét általában kerülte, a nőnem »en masse« pedig épen ellenszenves volt reá nézve. De hogyisne lett volna, ha természetéből teljesen hiány­zott az érzék mindazon dolgok iránt, melyeken az ilyenféle kotóriák szolidaritása alapul, így például Marianne legkevésbbé sem érdeklődött szomszédai­nak viselt dolgai iránt, sőt nemcsak felületes értelemben véve nem volt kiváncsi arra, a­mi mások­nál történik, de még azon filantropikus hajlamokkal sem kárpótolta közönyét, melyek Várhegyinével oly melegen és elnéző nemességgel karoltatták fel az egész emberiséget, gyengeségeivel és azokból szár­mazó szenvedéseivel együtt. Mariannenak felebbezést nem ismerő exkluzi­vitása egész válaszfalat emelt közte és embertársai közt, s ha egyeseket szerető és gyöngéd szivének egész odaadásával is tudott szeretni, a világ iránt nagyjában oly közönyt táplált, mit leplezgetni sem igyekezett. Megtörtént, hogy olykor, ha valami nagy ese­mény felindulásba ejté a nőtársaságot, egy érdekes udvarlási történet, valami szörnyű katasztrófa, mely válóperben, szöktetésben végződött, vagy más efféle szenzáczionális dolog . Mariannet, ki rendesen hallga­tott, véleményadás végett egyszerre csak megszok­ták, kitűnt, hogy oda sem hallgatott és fogalma sincs, mi­ről beszélnek. Az ilyen apró esetek természetesen kissé nép­szerűtlenné tették az asszonyok között, kik titok­ban kékharisnyának, különöznek csúfolták s egy­más közt elhatározták, hogy ő csak férfiakkal szeret mulatni. Megjegyzendő azonban, hogy ez utóbbit minden rosszakarat nélkül fogták reá, egy szóval sem gyanúsítva kifogástalan magaviseletét. Mert oly ta­pintatosan és feddhetlenül viselte magát mindig, hogy nem merték, de nem is akarták megszólni. Tán nem is találták erre érdemesnek. Hisz senkinek útjában nem volt. A szépek határozott sikerei daczára be nem ismerték soha, hogy velük versenyezhet, a könnyel­műek tudták, hogy nem tarthatnak tőle mint vetély­­társtól, az öregek meg épen jó szemmel nézték, nem­csak azért, mert leányaiknak nem csinálhatott kon­­kurrencziát, de azért is, mert bizonyos kegyeletes tisztelettel bánt velők, legjobb, legbensőbb barátnői, mint Renáta és Várhegyiné, az éltes nők sorából ke­rülvén ki. Ma azon udvarias közöny, melyhez az Al­­fonzinenál összegyűlni szokott kis kört hozzászoktat­ta, valóságos szerencse volt reá nézve, nem vették észre, hogy a szokottnál is egykedvűbb és hallgatagabb s még ha nem is mondja, hogy erős migraitje van, sem vette volna tőle rossz néven senki azt, mit e kisvárosi emberek másnak alig bocsátottak volna meg. Már ozsonna után vannak és künn ülnek a ve­randán, egyes festői csoportokban, melyeknek hatá­sát rendkívül emelik az ízlés és színérzék zsarnok törvényeitől való nemes függetlenségről tanúskodó egyes rikító színű ruhák és fejdíszek. A régi gárda pedantikus megszokottsággal köti a hagyományos fehér pamutharisnyát, a fiatalabbak, a lenyugvó nap bizonytalan fénye mellett, a rossz ízlés azon mester­művein törik ujjaikat, melyeknek titkát még most is kegyelettel őrzik néhol a provincziában. Alfonzine kisasszony, ki a hűvös nap daczára ismét legvilágosabb tonllettében díszeleg és nyakának barázdás sárgaságát egész pompájában ragyogtatja a finoman oda lehelt csipkeékitmény alól, kesernyés szeretetreméltósággal elnököl és hasonizó buzgalom­mal támogattatik legkedvesebb barátnője, egy nyu­galmazott ezredesné által, kinek vérének kéksége ép oly kétségtelen, mint zsebének reménytelen üressége. Földi javak kárpótlásaképen az úristen azonban özv. Szentpéteriné ő nagyságát két leán­nyal áldotta meg, kik a jó nevelés mintaképei. Mind a kettő szőke és so­vány, mind a kettő egyforma gyermekded szabású, legszívesebben égszínkék ruhákban jár, s mind a kettő azon furcsa szokással bír, hogy apró hegyes orrú fejeiket olykor egy gyors mozdulattal emelik fel és apró, csodálkozó vízkék szemeikkel körülnéz­nek, mint a csirkék. Mariannenak rendesen nagy mulatságára szol­gál ezen két mintaszerű ifjú hölgy — ma azonban még ezeket sem veszi észre. Az egész idő alatt úgy érzi magát, mint az alvajáró s majdnem öntu­datlanul , szinte gépiesen végzi a második házi­asszony tisztjét. — Csak hallása mintha százszo­rosán megélesedett volna. Minden falevél recsegése a kertben szivéhez kergeti a vért, minden kis nesz az udvaron reszketővé teszi a kezét és félősen néz körül, észre nem veszik-e ideges összerezzenését. De nincs mitől tartania. Kis városban annyi a nagyfontosságu beszédtárgy, mely folytonos feszült­ségben tartja a kedélyeket, hogy rá sem érnek arra is figyelni, mi történik körülöttük, hisz a pletyka megingathatlan természeti törvényeinél fogva, egy igazi, becsületes kávés­ozsonnánál úgysem a jelenle­vők, hanem mindig, kivétel nélkül, a távollé­­v­ő­k a nap hősei. A közérdeklődés ez alkalommal majdnem kizá­rólagosan Kamilla szép egyénisége körül összpon­tosul. De hogy is ne ? Megtörtént a hallatlan, az ért­hetetlen. — Kamilla menyasszony. Csakhogy nem ez a hallatlan és érthetetlen, hanem az, hogy kihez megy nőül. Ha valaha gazdag örökösnő és határozott szépség kijátszotta a kiváncsiak és pletykák várako­zásait és oly lépéssel lepte meg őket, mit a legél­eslá­­tóbbak közöttük sem sejthettek előre, így a szirtfoki tündér tette azt. Szentpéteryné, ki a boldog anyák fenkölt önzet­lenségével, életczéljául tűzte ki, hogy szeretett kincsei­től minél hamarább megszabadulva, valamely szegény, egyedül álló, istentől elrugaszkodott halandó vállaira ruházza át elviselhetetlen boldogsága terhét a ki ennélfogva személyes sértésnek veszi, ha bár­melyik más mama hasonló nemes törekvése hama­rább koronáztatik meg az epedve várt sikerrel, ki­fogyhatatlan ékesszólással teszi le ezen parthiet s fő­kép a szülőket ítéli el szigorúan. — Ilyen vén emberhez, ki még özvegy is, adni leányukat! — meg vagyok győződve, hogy ezek a jött­­mentek hozzákényszeritik egyetlen gyermeköket. Kü­lönben ki tudja, tán van valami Őrley múltjában, mi Szentimrey Gábor kezére játsza, — s hogy ezért------, (Folyt, köv.)

Next