Pesti Napló, 1884. március (35. évfolyam, 60-90. szám)

1884-03-01 / 60. szám

60. szám. Budapest, 1884. cz,waibat, ju Aineiter­­, Szeremtési iroda, Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p & 1 •­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás: 35. évi folyam­ BigKSESBMjHVSaBMBMMBMMBMHBflMnCIBBHHBBIHHBiHMSnfc.'1 -' -Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és ts- 1 hónapra 2 frt. —JT j­urnv_ Az esti kiadás postai különküldéséért felimAzstés é­tel egyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a 13 Pesti Napló* kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­let, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ-TM Márcz. 1-jétől kezdve új előfizetést hirdetünk lapunkra. A Pesti Napló naponkint kétszer jelen meg, este is teljes lapot ad s már esti kiadásában közli az egész tudósítást az ország­gyűlés üléseiről. Hétfőn reggel rendkívüli számot adunk ki. Előfizetési ára is:: Évnegyedre ............... 6 frt Egy hónapra............... 2 . Hip"“ Az előfizetési árak magukban foglalják a lap díjtalan kézbesítését a postán, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Az esti lap postai külön kül­déséért havonkint 30 kr fizetendő. 10.“Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalába (Barátok­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Vidéki megrendelésekre a postai utalvá­nyokat ajánljuk. Budapest, február 29. Oroszország és Poroszország, a két leg­­agresszívebb hatalom Európában, újra szö­vetkeztek. Francziaország forradalmakat csi­nál és háborúkat visel, de nem hódít, határai századok óta alig változtak. Ausztria-Magyar­­ország a török háborúk óta és Lengyelország felosztása óta inkább vesztett, mint nyert; Olaszország egységes lett, de természetes hatá­rait túl nem lépte s aligha foglalhat még sokat; Törökország tönkre ment Európában ; a többi államok nem igen változtak ; Orosz­ország ellenben óriásilag megnőtt s egyre terjeszkedik, hol keletnek, hol nyugatnak, s Poroszország felfalta Németországot, Slezviget, Francziaország keleti megyéit és sem az oroszok, sem a németek terjeszkedési vágyának nincs határa. Ki mondhatná meg, hogy ha kedvez nekik a szerencse, hol állapodnak meg? A pánszlávizmus és a germanizáczió két expan­zív eszme, mely ama nemzetekben mély gyö­keret vert, s mihelyt az udvari politika czél­­jaival találkozik, háborút kezd a szomszédok ellen. Hogy valamikor e kettő a Duna völ­gyében összecsap, valószínű, egyelőre meg­férnek, sőt szövetkeznek egymással. Berlinben az orosz-német szövetség meg­újítását ünnepelik. Nagy feltűnéssel híresztelik világgá, mily teljesen egyetértenek. A czár sajátkezű leve­let ír Vilmos császárnak, Mihály nagyherczeg deputáczióba visz neki egy gyémántos főve­­zéri pálctát. Hi. Gurko, Suvalov, Obolenszki, a leghí­resebb tábornokok kisérik, ünnepelik a német császárt, mint ki hetven évvel ezelőtt, 1814. febr. 27-én ment életében először csatába egy muszka lovasezred soraiban s kitűnő vitézsé­géért — a 17 éves ifjú — akkor nyerte a Szent-György-keresztet, mely rendnek legidő­sebb lovagja s azóta Oroszország legmelegebb barátja és »megmentője« a krimi háború­ban, a török hadjáratnál és a lengyel forrada­lomban kisegitője. Viszont a német császár­­ muszka egyenruhában a porosz feketesas-rend lánczát akasztja Mihály nagyherczeg nyaká­ba s poharat űrit a muszka czárra és az orosz hadseregre. Mindezen c­eremóniák között pe­dig az orosz diplomaták és a katonai attaché utazgatnak Bismarckhoz Friedrichsruheba s kétségkívül terveznek valamit, valami igen fontosat. Ez jelenleg a nagy politikai titok. Az egész világ fejét azon töri, hogy Bis­marck és az oroszok mit főztek ki ? Megjön az idő nemsokára, midőn ez ki­sül, mert Bismarck tervei kivitelével nem szo­kott késni, ha azok megértek. Kell is, hogy siessen, mivel a császár igen öreg, a trónörö­kösről nem tudni, miféle politikát követene, s Bismarck maga is beteges és vénül. A politikai kombinácziók, melyek a meg­újult szövetség tényéhez fűződnek, sokfélék, de csupa találgatások. Az optimisták azt hiszik, hogy ez az igazi békeliga és hogy már most indítvány fog tétetni az általános lefegyverzésre. Hiszen ki fenyegethetné a békét, ha Németország, Ausztria-Magyarország és Olaszország szövet­ségéhez Oroszország is hozzájárult? Immár lehetséges az arányos lefegyverzés iránt szer­ződni. Ezen nézetet mi nem osztjuk, azaz nem hiszszük, hogy az első katonai hatalmak, me­lyek mindig hadseregeik fejlesztésén dolgoz­tak, most hirtelen a polgári erények és fel­fogáshoz áttérve, seregeik és budgetjük apasz­­tását tűzték czélul. Az ellenkező nézet talán jogosultabb, hogy a franczia köztársaság forradalmi ve­szélye okozta a monarchák szövetségét, mely immár a czár hozzájárulása által teljes. A re­publikánus és forradalmi propaganda Páris­­ból Spanyol-, Olasz-, Német-, sőt Oroszor­szágra kiterjed s a változó franczia kormá­nyok, ha akarnak, sem bírnak a nemzetközi forradalom párthíveivel. Ha tehát Franczia­­országban a köztársaság marad és ha nem szűnik meg a világot antimonarchikus szel­lemben nyugtalanítani, a királyok szövetsége ismétli a hadjáratot, melylyel e század elején Napóleont leverte. A bar-sur-aubei csata em­lékének tüntető fölelevenítése Francziaorszá­­got annyira nyugtalanítja, hogy felhagyott minden további csapatküldésekkel Kokhin­­khinába és Madagaskarba, hogy minden kato­náját kéznél tartsa. Világos, hogy Párisban a német háború újra kitörésétől félnek, mióta Oroszországban Francziaország egyetlen hát­védét elveszti. Egy harmadik felfogás azzal vesződik, hogy mi lesz immár a német-osztrák-magyar szövetségből? Berlinből biztosítanak, hogy ez marad, a­mint volt s szerintük csak erősbö­­dött az által, hogy Oroszország is hozzájárult. Ez ugyan nem egészen bizonyos, mert Orosz­ország intimitása Berlinnel sokkal nagyobb, mint Bécscsel, kétségtelen azonban, hogy az orosz-barát­ párt az osztrák udvarnál a hár­mas-szövetség megújításával igen meg van elégedve. E hármas-szövetség, hogy mit hoz n­e­­k­ü­n­k, az határozza meg Magyarország ma­gatartását azzal szemben. Bizalommal sehogy sem viseltethetünk iránta, az eddigi tapasztalatok után ítélve. A népszabadságnak s tehát Magyarország al­kotmányos önállóságának és külön állami fejlődésének ezen szövetség nem kedvez semmi esetre. Belügyeinket azonban elintézzük vala­hogy nélküle is, ha nem akar beavatkozni oly dolgokba, melyek rá­m tartoznak, hanem a a keleti politikánk és Bosznia forognak koczkán. A három császár szövetsége Bosznia an­­nexióját vonja maga után legközelebb. Ez pedig visszahatással van a monarchia belső szerkezetére. Azután a Balkán-félszigeten a kompenzácziók politikáját inaugurálja s köny­­nyen vezethet Törökország második felosztá­sára. Mert Oroszország velünk semmi esetre sem szövetkezik ingyen s Németországgal sem, de Bismarck a szövetség árát ott fizetteti meg másokkal, hol neki legkényelmesebb. Mi te­hát újabb keleti komplikáczióktól tartunk. Felesleges volna kérdeznünk, hogy Tisza Kálmán mit tud a legújabb külpolitikai for­dulatról ? Nem tud semmit. Hiábavalóság lenne tudakolnunk tőle, hogy a magyar kormány miféle nézetben van a monarchiánk által a hármas­ szövetségben követendő politikára nézve ? Nincs nézete egyéb, mint az, hogy Tisza Kálmán vállalkozni fog keresztülvinni mind­azt, a­mire Bécsből utasittatik. A PESTI NAPLÓ TÁRCÁJA. — Merczius 1. — A Budapesti Szemle. Sokszor hallottuk azt az észrevételt, hogy a Budapesti Szemle több év óta nem felel meg pro­­grammjának, mely e vállalat megindulása óta ott áll a füzetek borítékjának belső lapján. E megjegyzés, a­mennyiben az vád is, nem igazságos. Igaz, hogy Csengery, ki a világirodalom színvo­nalán állt, ki csakugyan ismerte azon eszméket, me­lyek világszerte foglalkoztatják a szellemeket, felke­reste, figyelmeztette, ösztönözte azon íróinkat, kiket képeseknek tartott arra, hogy ez eszmékkel foglalkoz­zanak s azokat átültessék is irodalmunkba. Sok czikk, sok tanulmány jelent meg a szerkesztése alatti Szemlében, mely az ő kezdeményezése, ösztönzése, út­mutatása nélkül tán máig sem látott volna napvilá­got. A ő figyelmét nem kerülte ki a külföldi revue­­irodalom egyetlen egy nevezetesebb, feltűnőbb jelen­sége, az európai szakirodalom egyetlen egy figyelmet keltő műve sem. Tudtunkkal nem a mostani szerkesztőn múlik, ha tán a programm alapján támadó igényeknek a Szemle ez időben minden tekintetben meg nem felel­het. Az újabb időben hazánkban az irodalmi viszo­nyok nagy változáson mentek keresztül. Az oly erők nagy részét, a­melyek a szellemeket foglalkoztató eszmék és a szaktudomány közvetítésére való hivatás­sal bírnak, a magyar revue-irodalomnak rendszeres munkákkal való ellátásától nem ugyan a sok erőt fo­gyasztó napi sajtó vonta el, hanem az ily erők nagy részét elvonta szaporodása a tanári állomásoknak, miknek elnyerésére törekszik a szaktudománynyal fog­lalkozó ízó, ha annak elnyerése által biztos jövőjének alapját vetheti meg. De e mellett a szakirodalom munkásai is, a munkafelosztás elvének hódolva, a (hála az égnek) nálunk is szaporodó szakbeli folyóiratok körül csopor­tosulnak, illetőleg oszlanak fel. Ezeknél fogva be kell látnunk, hogy a B. Szemle érdemes szerkesztőjének ez időben bizony nagy gondjába kerül, hogy a poli­tikai irányú és természetű jeles, sokszor nagybecsű tanulmányok és czikkek mellett az úgynevezett szak­irodalom köréből is oly tanulmányokat közölhessen, mint, hogy csak az ez évi füzetekről szóljunk, Kont Gyula műve »Az elektromosságról«. E mű­nek becses volta azonban nem némíthatja el azon megjegyzésünket, hogy a t. szerző, midőn az ó­kor természettudósainak módszerét gáncsolja, magyaráza­tában nem elég szabatos és világos. Vegyük csak például az 56. lapon álló azon mondatát, hogy »az emberiség tévedéseinek okát abban kereshetjük, hogy az ész bilincsei alól nem tudott fölsza­badulni«. Szerző, ki e jellemzést maga is »sajátságos­nak«, de mégis helyesnek tartja, bizonyosan úgy érzi azt, hogy az ókori természettudósok tévedé­seinek okát kell az ész bilincseiben keresnünk. — E felfogásunkat­­a szerzőnek azon állítása iga­zolja , hogy »az ó­kor bölcseitől egészen majdnem napjainkig« (nagy szó, Kont úr!) »mily állhatatosan igyekeztek a természet tüneményeit e s­z­ö­k j­ár­ás­áb­a illeszteni« és »mindent az ész logikájának keretébe szorítottak, és a­helyett,hogy a természet nyomain haladva, tőle támaszt és tanácsot kértek volna, egyszerűen az ész erejével« (hát mi a szöszszel mással ?) »ma­gyaráztak meg mindent, a mi érzékük hatása körébe került.« A t. szerző, úgy látszik, megfelejtkezett az ókor természetbúvárai közt Aristotelesről (korának Humboldtjáról) és Pliniusról; megfelejtkezett, miután azt állítja: »majdnem napjainkig,« hogy másokat ne említsünk, Galileiről, Newtonról, Franklinról. A fennebb említett és az érdemes szerkesztő mentségéül szolgáló viszonyok tekintetbe vételével szí­vesen kell fogadnunk­­ a 11 a­g­i Aladár jóakaratát is, hogy ifjúkori olvasmányainkra emlékeztető mun­kájával felfrissítő emlékünkben azon adomákat, azon történetkéket, miket a brutális I. Frigyes Vilmos po­rosz királyról olvastunk. Várjuk, mint írja majd le a Fridrik és Kát történetét, melyet, ha jól emlékszünk, Szalay László is megirt tanuló korában. Habár Lukács Béla »a kereseti és ipari adó fejlődéséről és mai állásáról Francziaországban« czímű czikke nem a Szemle részére íratott, mert az a szerző »Államház­tartás és adózás Francziaországban« czimű nagy mű­vének Vl-ik fejezetét képezi, — mégis szívesen és érdekeltséggel fogadjuk azt, mert jelen adóviszo­nyaink közt és az adótörvények alkotásával foglal­kozókra nézve e közlemény aktuális értékkel bír. Nagyon helyesen tette azt az érdemes szerkesz­tő, hogy Szarvas Gábornak értekezését a nyelv­hibákról ő is közlé. Bár követnék e tettét a la­­pok­,valamennyien, mindamellett, hogy a lapoknak is, és leginkább azoknak jut ki a megérdemelt korholás­­ból és leczkéből. Bizony maholnap, ha így haladunk, nyelvünk ki lesz természetéből vetkőztetve. Érdeméül rójuk fel a szerkesztőnek azt is, hogy némelykor megszólaltatja a régi idők egyik jeles humoristáját, P­á­­­f­f­y Albertet. Az idei füzetekben is regényt olvasunk tőle. Hányan tették le a tollat. De ő vigasztalást keres, és adja az Isten, hogy talál­jon is, az irodalom szolgálatában végzett munkában, a nemzet ez egyik legfőbb kincsének gyarapításában, melynek vonzó ereje képes egyedül maradandó hódí­tást tenni a magyarság részére. Ezért nem kívánunk a bírálat hangján is szó­lani , pedig sok, sok apró megjegyzésünk áll az illető lapok szélein. De egy észrevételt el nem hallgatha­tunk. Azt t. i., hogy mikor a 18 éves Árpád gróf megszöktette Szalczburgból a 14 éves Alisz kisasz­­szonyt, magával vive Palkó inasát is, már táviró köté össze Szalczburgot a mivelt világ minden pontjával, s hogy csudálkoznunk kell a felett, hogy e nem is óva­tos szökevényeket el nem érte a körözvény, mielőtt Skócziába megérkeztek. Hogy erre nem figyelmeztette a szerkesztő je­les beszélyírónkat, az nem oly baj, mint az, hogy nem figyelmeztette Földes Bélát, a »Tanulmányok népünk életviszonyairól« czímű czikk íróját arra, hogy nem, mint mondja, »minden gyakorlati tö­rekvésnek,« hanem hogy a gyakorlati törekvések si­kerének »föltétele a czélnak, az eszközöknek és az anyagnak alapos ismerete.« No de ez lehet sajtó- vagy tolihiba is. Ha nem az, akkor helytelen. De már az nem sajtó-, nem véletlen toll­hiba, mit Thallóczynak művében »gróf Keglevich Jánosné naplója« ismertetésében találunk. Thallóczy lehet szorgalmatos adatgyűjtő, de a törté­netírás művészetével nem bir. Mily előadás, mily mon­datok, mily irály, mily nyelv! Thallóczynak még nincs a magyar nyelv annyira hatalmában, hogy gondolatait szabatosan, világosan kifejezhesse. Ezen állításunk­ és felkiáltásainknak igazolásául fog, hiszszük, szolgálni a műve első lapjáról ide kiirott nehány mondat is. »Eredeti jelenség társadalmunk történe­tében,« írja Thallóczy, »hogy e századbeli fejlődési« (e szó sajtóhiba, bizonynyal »fejlődés« helyett) »moz­zanatai záros, elszigetelt korszakokként tűnnek fel. A napóleoni harczok korában a magyar fizetett, har­­czolt, és a mi bizonyára nagyobbik sérelme, hallgatnia kellett. Az alkalmi csőd sok mindent elfedött, a sze­génység korában pedig nem egy dolog más szinben tűnt fel.« Ugyan ki érti ezt ? Az oly állítások, hogy a csőd sok mindent el­fedett, hogy a szegénység korában nem egy dolog más szinben tűnt fel, ha magukban véve érthetetle­nek is, de legalább világítsák meg, a­mi valószínűleg feladatuk is, a megelőző mondatot. De ezen állítások érthetőbbé teszik-e azt az állítást, hogy az e század­beli fejlődés mozzanatai záros, elszigetelt kor­szakokként tűnnek fel ? vagy hogy ez társadalmi történelmünknek eredeti jelensége? Eredeti jelenség az, hogy pl. a szegénység korában nem egy dolog más színben tűnt fel ? Vagy kérdjük, ki érti azt, hogy aki »az 1825-ki országgyűlés kezdeményezte« korszak eszméinek áramlatával nem úszott, az » olyan ichtiozaurusz hí­rére tett szert.« Ezzel tán azt akarja a szerző mon­dani, hogy az ilyen vízözön előtti maradinak tartatott. Már most, hogy illik ehhez a rögtön következő mon­dat, hogy »annyival jogosultabb e hason­lat, mert az akkori áramlattal senki sem volt meg­elégedve,« (már t. i. a szabadelvű 1825-ki országgyű­lés eszmeárjával) maga-----------Metternich sem. No, ezt elhihetjük. Bizony ő nem pengett egy búron Nagy Pállal, sem Széchenyivel. Ilyen a Thallóczy, a törté­netiró demonstrácziója. Lássuk tovább. »Nem az újí­tás, mond, nem a fejlődés után való vágy, de a teljes tétlenség okozta,« (mit?) »unalom sarkalta, ösztökélte a különben kényelmes legális nemzetet.« (mire?) »Főnemességünk, folytatja, ha ez állapot egy-két évtizedig mérvadó marad«­­(akarja mon­dani — tart) »nem a magyaré többé. Érzelme, szive, irányzata teljesen bécsivé válik. Németesedést emlegetnek történetíróink. Korántsem, főnemeseink nagy, mondhatni legnagyobb része gondolatait, igaz, hogy a némethez legközelebb álló idiómában fe­jezte ki,« (bizonyosan a lerchenfeldit érti) »de esze­­j­ár­ás a bécsi vala.« Ez az észjárású arisztokráczia alapitá akkor a magyar tud. akadémiát, t. Thallóczy úr. A »szellemes« grófné naplójának mint kút­főnek, mint, a Thallóczy hite szerint, közlésreméltó kortörténeti adatnak becséről bővebben nem szólunk. Csak egyszerűen, minden kommentár nélkül, a »szel­lemes« grófné felfogásának, ítélő ereje helyességének megvilágításául idézzük a napló két helyét: »Kirá­lyuk« (t. i. a főrendiház ellenzéke tagjainak királya) »Illésházy; a generalissimus Széchenyi István; az egyetlen önzetlen férfiú köztük Végh, a­ki félrema­gyarázott patriotizmusból«, (ki által félremagyará­zott?) »de teljes meggyőződéssel csatlakozott hozzá­juk, a többi csak boszut akar állani a királyon, a miért nem részesültek ki­tüntetésben.« A másik hely meg a következő: »sokat fecsegett« (Széchenyi) »mindebből kitűnt azon­ban, hogy nincs valami jó kedvében, s ha könnyű szerével tehetné, bizony átcsapna a ki­rály pártj­ához.« E tanulmánynak sok részére nézve csak azért hallgatjuk el észrevételeinket, mert a szerző techni­kájánál fogva nem tudjuk, hogy a tényekbe ütköző állítások maga a szerző reflexiói-e, vagy pedig a naplónak minden helyreigazítás és idéző jegy nélkül reprodukált helyei. Ilyen állítás például az, hogy »az ellenszenves vonás« (?) »hogy német igazgatja a füg­getlen magyart, 1825 után mindinkább tünedezik dikaszteriális életünkből.« Most ir e tekintetben Kovács Lajos, a történet útmutatása nyomán, a múlt évi Bud. Szemlében a XXXIII-ik kötet 86-ik lapján, írja pedig, hogy »az 1825-ki országgyűlés elvileg helyreállította az alkot­mányt, de a kormányzási régi rendszer maradt érintetlenül. Helytartótanács és ma­gyar kincstár maradt a régi teljes függésben.« Hogy e tanulmányból a komikum se hiányoz­zék, azt írja Thallóczy a naplóiró férjéről, hogy nem szándéka őt »elsőnek tenni a nagyok közé.« Szép tőle. Pedig tehetné. A történetíró elfogulatlan­ságával, tárgyilagosságával felemelhetné őt elsőnek a nagyok közt, hiszen Keglevich János, a szerző sze­rint, »nem volt barátja a határozott magyar aspiráczióknak, udvari ember volt, mind a mellett határozott egyéniség, kinek volt annyi bátorsága, hogy megmaradt főispánnak abban a megyében, hol egyetlenegy igaz barátja sem volt.« Mily teljes kvali­fikáczió arra, hogy a nagyok közt is első legyen ! E rapszodikus czikkünket nem fejezhetjük be a nélkül, hogy kifejezzük neheztelésünket a miatt, hogy a februári füzetben hiába kerestük a Szemle Névtelenjét, és a­miatt, hogy a szerkesztő oly keve­set ír. P. E. Képviselőválasztási mozgalmak. — Szombathelyről írják nekünk : Az úgyneve­zett szabadelvű párt, helyesebben Tisza-párt itteni képv. jelöltje, dr. K­u­n­c­z Adolf premontrei kano­nok és gimn.­igazgató közbecsülésben álló férfiú, de bizonyára önmaga is tiltakozni fog az ellen, hogy őt liberálisnak tartsák. Programmbeszédében ezt nyíltan ki is mondá. Ő tiltakozik a polgári házasság ellen, és pártolja mindazt, amit a konzervatív párt jó­nak talál. A lelkiismeretlen eszmezavart és elvkufár­­ságot semmi sem jellemezheti jobban, minthogy az oly férfiút, a­minő a ft­ út, liberális jelöltként szerepel­tetik. Különben az ellenzéknek kár volna ezen fenn­akadni. Ezen jelöléssel a kormánypárt Szombathelyen megbukottnak tekinthető. A kormánypárti vá­lasztók egyik része, mely liberális, azt mondja, hogy neki nem kell konzervatív, a melyik pedig konzerva­tív, azt jelenti ki, hogy majd oly férfiút választ, ki bírja meggyőződésének bátorságát és nem nevezi fe­ketének a fehéret. Szombathelyen az ellenzék fog győzni, mely nem adja el elveit és nem alkuszsza el lelkiismeretét. Sajnálni lehet, hogy e dicstelen sze­repre egy katholikus pap, egy prémontrei ka­nonok vállalkozott! — A mérsékelt ellenzéknek holnapután, vasár­nap Pécskán tartandó értekezletén, a párt központi bizottságát G­r­e­c­s­á­k Károly orsz. képviselő fogja képviselni. — A fővárosi VII. kerületi t. választókat f. é. márcz. 2-án délutáni 3 órára az erzsébetvárosi klub helyiségeiben (István­ tér 14. sz.) a választás ügyében tartandó értekezletre hívja meg az elnökség.­­ A ferenczvárosi választó­polgárok közül töb­ben értekezletre gyűltek össze tegnap este, melyen T­h­a­­­y Kálmán orsz. képviselő is részt vett, hogy a függetlenségi párt jelöltje iránt megállapodásra jus­sanak. Több egyén neve szóba jött; végül Tompa Antal indítványára elhatározták, hogy a jelöltség el­fogadására dr. Halász Gézát, az országgyűlési füg­getlenségi párt alelnökét kérik fel s küldöttséget is választottak, melynek feladata leend ez ügyben el­járni s az összehívandó értekezletnek eljárása ered­ményéről jelentést tenni.­­ A csikmegyei szabadelvű párt febr. 25-én Csik-Szeredán tartotta tisztújító közgyűlését, melyen mintegy háromszázan voltak jelen. Madár Imre elnök a maga és tiszttársai nevében lemondott. Ezután megtették a választásokat. Elnök lett Madár Imre, jegyzők Csikó Sándor, ifj. Erőss Elek és Móricz Gyula. Választmányi tagok: Éltes Elek, Lárencz Al­bert, id. Erőss Elek, Orbán János, dr. Fejér Antal, dr. Molnár József, Böjthy Endre, Bakcsi Gáspár, Száva Lukács, Lázár Domokos és Dávid István. Vi­déki választmányi elnököknek megválasztottak a gyergyó­szt.-miklósi választó­kerületbe Mikó Árpád, a szépvizi kerületbe Mihály Ferencz, a csik­szeredaiba Becze Antal és a szentmártoni kerületbe Nagy Jó­zsef. A vidéki választmányi elnökök ata miztattak, hogy a vidéki választmányokat 8 napon belül alakítsák meg.­­ A kecskeméti szabadelvű párt febr. 24-én tisztújító gyűlést tartott. Elnöknek Szeless Józsefet, alelnöknek Tassy Pált választották meg. Ezenkívül a párt ügyeinek vezetésére 15 tagú szűkebb körű, va­lamint 100 tagból álló szélesebb körű bizottság kül­detett ki. Budapest, február 29. Tisza miniszterelnök és az ipartörvény. A Neue Fr. Presse az iparügyben az e lap által elfoglalt ál­láspontról tekintve a képviselőház közgazdasági bi­zottságának vitáit, azt konstatálja, hogy Tisza miniszterelnök csak a választások iránti tekintetből változtatta meg az iparkérdésben meggyő­ződését. A bécsi lap ehhez azt jegyzi meg, hogy »egyedül elvhűség és jellemszilárdság által szerez­hetni meg állandólag a nép kegyét«,­­ oly tulajdon­ságokkal, melyekben a magyar miniszterelnök nem nagyon bővelkedik. Interpelláczió a szoczialisták ügyében. A fő­városban folyamatban levő szoczialista kiutasítások tárgyában, mint értesülünk, Eötvös Károly orsz. képviselő a képviselőház holnapi ülésén interpellácziót fog intézni a belügyminiszterhez, mely alkalommal a tolonczügy végleges rendezését is szóba hozza. Az ipar­tör­vény a képviselőház közgazdasági bizottságában. (Esti lapunk tudósításának kiegészítése.) Láng Lajos : A tanonczbizonyítvány kimutatá­sának megkövetelését mellőzni kívánja. Hivatkozik a gyakorlati életre, lehet mondani, hogy a mesterek nagy része most is olyan, a­kik a tanonczidőt kitöl­tötték, alaptalan tehát a félelem, hogy ezentúl nem fognak tanonczkodni. De másrészt megtörténik, hogy pl. a­míg a szülők élnek, iskolába küldik a gyermeket, haláluk után pedig mesterségre megy a gyermek. Ily esetekben nem lehet kívánni a tanonczidő eltöltésé­nek kimutatását. Nem fogadhatja el Gaál Jenő mó­­dosítványát, nemcsak azért, mert igen nehéz megha­tározni, mi esik a művesipar fogalma alá, hanem azért is, mert ez által oly kvalifikáczió állapíttatnék meg, mely sokkal veszedelmesebb az itt elfogadottnál, minthogy ez által a kvalifikáczió megadása vagy meg­tagadása a konkurrens gyárosra bízatnék. Nézete sze­rint attól különben sem kell tartani, hogy az olyan gyári munkás, a­kit seprésre vagy pl. a folyóvas kiön­tésére alkalmaznak, önálló iparos lesz. Wahrmann Mór a gyakorlati életre utalva, meg­jegyzi, hogy nem tartja lehetőnek megszabni a határt pl. a malomban, hogy ki végez műves iparosmunkát, ki nem; de nem lehet mondani azt sem, hogy a­ki a malomban négy évig dolgozott, az nincs képesítve molnárnak. Kéri a bizottságot, óvakodjék attól, hogy szoc­iális kérdést teremtsen olyan formában, mely azt a helyzetet teremtené az ily munkások egy részére nézve és azt a véleményt keltené bennük, hogy soha sem lehetnek önállókká. Hegedűs Sándor Apponyival szemben megjegy­zi, hogy a­mit itt kíván, az az ő (Apponyi) saját kívá­nalmaival sem egyeztethető össze. Ha Apponyi gr. helyesli azt, hogy legyenek szakintézetek , ha helyesli a 94. §-t, melynek egyik pontja szerint segédi munka­könyv állítható ki azoknak is, a­kik éltek 15-ik évét be­töltötték s igazolják azt, hogy iparosnál munkába fel­vétettek , ezeknek eo ipso nem lesz bizonyítványuk. De ettől eltekintve, a törvényjavaslat elegendő garancziát nyújt arra, hogy senki segéd nem lehet addig, míg ki nem mutatja tanonczidejének eltöltését. Ha tehát megkívánjuk tőle, hogy mutassa ki segéd­éveinek az eltöltését, feleslegessé válik a tanonczbizo­nyítvány megkövetelése. Ez tisztán csak a dokumentá­­cziónak, az eljárás egyszerűsítésének a kérdése. Gaál Jenő azt hiszi, hogy az esetek legtöbbjé­ben nem okozna nehézséget a gyári segédeknél a mű­­vesiparban és az egyéb módon való foglalkozás meg­különböztetése s indítványát éppen azért tette, hogy elkerültessék az, a­mit Láng említett, hogy a szolga­munkákkal foglalkozók is iparigazolványt nyerhes­senek. Bethlen Ödön gr. előadó hozzájárul azokhoz, a­miket Wahrmann és Hegedűs elmondottak, de azt hiszi, nem tagadható, hogy a Gaál és a gr. Apponyi által felvetett szempontok némi méltánylást igényel­nek. Ha a képesítést megkívánjuk a kisiparosoknál, akkor minthogy a gyárak éppen a kisiparos osztályból nyerik legjobb munkásaikat, fentartandó a képesítés ezekre nézve is a kézművesiparosokat illetőleg. A kérdést oly módon tartja megoldhatónak, hogy a 4­4. § után egy uj­t vétetnék fel, melyben kimondatnék, hogy különös tekinteteket érdemlő esetekben az ipar­hatóság az igazolás alól felmentheti az illető segé­deket. Felveti a női munka kérdését, mert az ország­ban sok helyen a nők oly iparágakkal foglalkoznak, melyek az új képesítési intézkedések alapján azon taxatív felsorolás alá fognak esni,melyeket a miniszter rendeleti úton szabályoz. Ilyenek pl. a sütő asszo­nyok Soroksáron, Debreczenben a női szabók stb. Ezekre nézve nem mondhatjuk ki a képesítést, mert nem kötelezhetjük őket bizonyítványok bemutatására. Láng Lajos nem tarja lehetségesnek, hogy a, söpréssel vagy csatornatisztítással foglalkozók is munkakönyvet kapjanak. Különben Gaál Jenő aggo­dalmainak eloszlatására elegendő lesz, ha kimonda­­tik, hogy »a gyárban vagy műhelyben szakbavágó munkával foglalkozók«. Hegedűs Sándor : A gyári élet folyton változik; egyik évben egy ágban, másik évben más ágban al­­kalmaztatik a munkás. Szóló szerint a gyári kiképez­­tetés sokszorosan felette áll a műhelybeli kiképezte­­tésnek, nem fogadja el a módosítványt. Wahrmann Mór nem is gondolhat olyat, hogy a gyárbirtokos vagy a gyári részvénytársulat olya­noknak, a­kik sepréssel, csatornatisztogatással vagy más ilyen mellékes munkával foglalkoznak, pl. ház­mester, portás, stb. szóval napszámosoknak munka­könyvet adnak. Az ilyen gyárakból kerülnek ki a leg­életképesebb munkások, pl. Budapesten több nagy névvel bíró gyáros van, a­ki szintén gyári munkás volt, tehát az e tekintetbeni aggodalmak túlzottak. Matiekovics Sándor államtitkár szerint a fel­szólalt bizottsági tagok mind csak konkrét példákat

Next