Pesti Napló, 1884. augusztus (35. évfolyam, 211-240. szám)

1884-08-01 / 211. szám

AI. szám. Szerkesztési Iroda: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü 1et. A Up Kellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségbe­ intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadás­ hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás tömi panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Budapest, 1884. Péntek, augusztus 1.­35. évi folyam. PESTI MPLÓ Reggeli kiadás. EtSDtetűi feltételek i ktrtra küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti ki­­adás együtt: 1 hónapra 2 frt. — 3 hónapra 6 frt. — 6 hónapra 12 frt. Aa­­ti kiadás postai kilönkü­ldéspárt folófizetés havonként 15 kr., évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-avatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. ta. ír imiiji ■ i Előlkezési felhívás PESTI NAPLÓ-TM " Aug. 1-jével új előfizetést nyitunk lapunkra. Előfizetési árals: (Reggeli és esti kiadás s hétfő reggeli rendkiv­üli szám.) Évnegyedre ............. 6 frt Egy hónapra............. 2 » Az előfizetési árak magukban foglalják a lap díjtalan kézbesítését a postán, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Az esti lap postai külön kül­déséért havonkint 35 kr, évnegyedenkint 1 frt fize­tendő. * &dir Az előfizetések Budapestre a Pesti Napló kiadóhivatalába (Barátok­ tere, Athenaeum-épület) küldendők. Vidéki megrendelésekre a postai utalvá­nyokat ajánljuk. IWF: A Pesti Napló a fürdőbe utazó előfize­tőknek utána küldetik, minden díjemelés nélkül. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. Budapest, Július 31. Minthogy Boszniában mindig több rabló­banda keletkezik, kiváncsiak vagyunk a be­szédre, melyet Kállay Béni a delegáczióban az okkupáczió és adminisztráczió sikereiről tartani fog. És mivel e rablóbandák többnyire a jól megerősített és katonailag megszállott montenegrói határon törnek be hozzánk, két­ségkívül a montenegrói kormány a legjobb intencziókkal viseltetik irántunk s a diplomá­­cziai jó viszony a két monarchia között soha legkevésbbé sem zavartatott meg. Eszébe jutott azonban valamely hírlap­írónak, hogy nem Tirolba megy nyaralni, hanem szünidejét kéjutazásra használja Bosz­niában, s az onnét igen érdekes leveleket ír az állapotokról, melyeket elfogulatlanul bírál meg és nem hivatalos szemüvegen át vizsgál. Persze, midőn a miniszter utazik, minden egész máskép néz ki, a miniszter a rablókat is hiába keresné, ha azok őt fel nem keresik. Az utleiró zsurnaliszta azt találta, hogy a bosnyák nép és az okkupáló hivatalnokok és katonák közt még egyátalán nem létezik a közösség tudata, idegenek vagyunk mi Bosz­niában s idegenekül tekintetünk. Hogy szeret­nének bennünket, arról szó sincs, az adók eme­lésével boldogítottuk őket, azzal a jó osztrák adórendszerrel, mely nálunk is divatos és mindig a direkt adók kivetésével és behajtá­sával foglalkozik. Leküldtük Boszniába elő­ször a horvát hivatalnokokat, azok mint sás­kahad gazdálkodtak ott lenn, azután kinevez­tük oda a »svábokat«, kik a Bach-rendszer hagyományaiban nőttek fel s most Boszniában »minta-adminisztrácziót« csinálnak. Persze nem ismerik az embereket és viszonyokat, de hisz az mindegy a czivilizátoroknak. »Ezen népnél alapelv — úgymond a tu­dósító — hogy a svábot eleve egyszerűn »os­tobának« tartja, s minthogy gyakran jól si­került neki bennünket megtéveszteni, ezen vé­leményében tetemesen megerősödött. A bos­nyák általában igen ravasz, s valóban csak az imponál nekik, ki még ravaszabb náluknál s ki oket lefőzi. E mellett e nép kegyetlen és kemény, de igen erős igazságérzet és függet­lenségi hajlam lakik benne. Ha a »Kom­mandar« vagyis szolgabiró keresztüllát lel­­kükön, ha zsarnok, de gazdag és szegény iránt egyformán igazságos, a nép megszereti és hozzá pártol.« Ilyennek kell tehát lenni a jó hivatalnoknak Boszniában. Várjon ilyeneknek ismert közegeit Kállay? A nép kevés kivétel­lel nem ilyenekül tekinti őket. És — rokonszenvez a felkelőkkel. »Uram, — mondá egy volt felkelővezér —■ ha én éj­jel mezítláb Trnovóba belopódzom, rögtön az egész nép tudni fogja, midőn két évvel ez­előtt a ti katonáitokból egy egész század he­vesen üldözött, mindenhol kerestek, csak ott nem, a hol valók. Jova szomszédom házában, a­hol nyugodtan ebédeltem, mert tudtam, hogy árulástól nem kell félnem.« Ez éppen a különbség, hogy ezen bol­dog országban, melyet Berlinben félig meg­szereztünk, katonáink és hivatalnokaink ellen mindenki kém, ellenben a »rablók« ellen senki sem áruló. Mert a rablókat jobban sze­retik, azok szabadsághősök és guerillacsapa­­tok, kik vallásért, nemzetiségért és hazáért harczolnak, mi pedig jött-ment idegenek és hódítók vagyunk, kiktől a bosnyákok elfo­gadják a pénzt, de legszívesebben elkerget­nének bennünket pokolba. Ezért, a­mikor Montenegrónak tetszik, átküldi határainkon a rablóbandákat, apró csapatokat, hogy a nép könnyen eltarthassa és elrejthesse őket, s kik aztán lesből támad­nak katonáinkra, őrökre, hivatalnokokra, pos­tákra, szállítmányokra. Appel báró tábornagy mehet körútra keresni őket. Ott jár most is Zagorje és Kri­­vosezijében. És jelentheti fel Bécsbe, hogy se­hol nem látott rablót, hadd örüljenek a delegá­tusok. Azért mégis ott bujkálnak. S a mikor Montenegrónak, és Montenegró urának, Orosz­országnak tetszik, felgyújtja Herczegovinát és véget vet mindazon nagyszerű és nagyszabású reformoknak, melyekkel Kállay Boszniát örök hálára lekötelezte. Kállay lehet nyugodt és Bosznia lehet nyugodt, de mikor legnagyobb szükség volna nyugalmukra, akkor majd elveszítik mind a ketten. A tenger is felváltva csendes és viha­ros, de soha sem szilárd s megbízható, így Boszniában a rablócsapatok, melyek ez idén sűrűbben mutatkoznak, úgy hogy rendkívüli katonai rendszabályokat és kettős őrjáratokat vontak maguk után, csak jelei, hogy a szokásos bosnyák felkeléseknek még nincsen végük. Folytatásuk is lesz, a­mikor akarják. Hódítást tettünk, de erkölcsi s politikai hódítást nem még. Ámítás vagy önámítás, ki az ellenkezőt állítja. Reformjaink a nép szívét nem nyitották meg, adminisztrácziónk, a híres, masina csak. Hanem azért Boszniával parádézni a minisztériumnak lehet, — tessék, melyek a kölcsönös megegyezés szerinti elválásra vo­natkoznak és a jelen törvényben foglalt módosítások­kal. A nő a válást kérheti férj­ének házasságtörése folytán. Az egyik házasfélnek becstelenítő bűntett miatti elítéltetése jogot ad a másik félnek a válásra. Ha a válást kérő fél által oly körülmények hozatnak fel, melyek az államügyész által hivatalból üldözen­­dők, a válási per függőben marad a bünfenyítő per befejeztéig. Azután ez ismét megkezdhető a nélkül, hogy a bünfenyitő perben hozott ítélet a válást kérő fél ellenében prejudic­iumot képezhetne. Midőn a válás annak alapján kéretik, hogy az egyik házasfél becstelenítő bűntett miatt elítéltetett, elég a jogerőre emelkedett ítélet bemutatása. Az elvált házasfelek nem léphetnek ismét házasságra az esetben, ha új házasságot kötöttek, mely válás által bontatott fel. Ha az elvált házasfelek egymással ismét házasságra lépnek, új házasság kötendő. Ha az elvált házasfelek egymással ismét házasságra lépnek, nem válhat­nak el többé, kivéve a becstelenítő bűntett ese­tét.­­ Az elvált nő nem léphet új házasságra, míg a válás jogerőre emelkedésétől tíz hónap el nem telt. Ha a válás házasságtörés miatt mon­datott ki, a bűnös fél sohasem léphet házasságra bűntársával. A házasfél, ki ellen a válás kimondatott, elveszti mindazon előnyt, melyet neki a másik fél — akár a házassági szerződésben, akár a házasság alatt — ígért. Az esetekben, midőn a válási pernek van helye, a felek kérhetik az ágytól és asztaltól való elválást is, mely épp úgy bíráltatik el, mint minden polgári per. Ha az ágytól és asztaltól való elválás há­rom évig tartott, a felek kérhetik a végleges válást. Az ítéletek e perekben a törvényszék nyilvá­nos ülésében hirdettetnek ki. A férj megtagadhatja az oly gyermek elismerését, ki háromszáz napra a ha­tározat után született, mely felhatalmazta a nőt kü­lön lakás tartására, és százhuszonnégy napnál keve­sebb idő alatt azután, hogy a válási per visszautasít­­tatott vagy a kibékülés történt meg. A válóper tár­gyalásainak nyilvános közlése tiltva van száz franktól kétezer frankig terjedő bírság alatt. Mindazon perek, melyek az asztaltól és ágytól való elválás miatt, a je­len törvény kihirdetésekor, függőben vannak s az asz­taltól és ágytól való elválásról szóló, e törvény előtt hozott ítéletek — átváltoztathatók a végleges vá­lást kérő perekké. A londoni konzervatív­ klubok népes gyűlést tar­tottak múlt hétfőn az angol fővárosban. E gyűlésen a konzervatív klubok tagjai, valamint a Londonhoz kö­zel fekvő konzervatív klubok küldöttei vettek részt. Maga a lord mayor elnökölt, ki tudvalevőleg egyik ki­váló tagja a képviselőházi ellenzéknek. A lord-mayor beszéde után, ki megbotránykozását fejezte ki a fölött, hogy Angliának jelenlegi szabadelvű kormánya retteg a választókra hivatkozni s nem meri az új választáso­kat elrendelni, Salisbury lord szólalt fel. Beszéde bevezetésében idézte az angol szabad­elvű párt egyik kitűnőségének, Brightnak 1859-ben tartott egyik beszédét, melyben Bright határozottan elítélt minden oly választási reformot, mely a nélkül lép életbe, hogy a választókerületek meg lennének ha­tározva. Sajátságosnak tartja, hogy ugyanaz a Bright, ki akkor így nyilatkozott, most megtámadja a lordo­kat, kik az ő tanácsát és elveit akarják e kérdésben megvalósítani. Áttért ezután Gladstonenak a szabadelvű­ párt értekezletén tartott ismeretes beszédére, melyben Gladstone kijelenté, hogy a redistribuczióra vonat­kozó bilit azért nem terjesztette elő, mert a választási reformbill törvényerőre emelése által kényszerítő ha­tást akar a parl­ament mindkét házára gyakorolni, melyek, ha a választási reformbill előzetesen meg nem szavaztatnék, alig tudnának megállapodásra jutni a szavazati jog felosztására nézve; mig, ha a válasz­tási bill a szavazók számának szaporítását elvileg ki- A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Augusztus 1. — Fiatal leányok. IscTébh. Azig raja Ca­t­u­lle Vend­éstől. Claire. I. Tizenhat éves, szép szőke leány volt, rózsás arczczal és gyönyörű kék szemekkel. A festő tavaszt vélted látni, ha megnézted őt. Egy kis faház ablakán nézett ki, melyet a víz partjától gyönyörű virág­lugas választott el. Nem gondolkodik, nem is ábrándozik, nem kö­veti tekintetével a fecske röptét, sem a folyó hullá­mának gyors futását. Boldogan mosolyog a nagy természetbe; maga az ártatlanság. A tavasz e reggelének bájos kiegészítő része, a­nélkül, hogy tudná. Azt sem vette még észre, hogy szép. A rózsa nem tudja, hogy nyílik; a csalo­gány nem sejti, mily gyönyörűen énekelt. A kis leány úgy nézett ki, mintha a festő bimbók öléből repült volna az ablakra. Kissé kihajolt, hogy egy lepke után nyúljon. A reggeli szél kikapott fürtéi közül egy festő bimbót, a szalaggal együtt, melylyel fürtéi közé fűzte. A szél tova vitte, egyenesen be a folyóba és a kis leány bá­natosan nézett bimbója után, mely a füzek alatt a viz sodrában tovább úszott. A szalag finom vonal­ként látszott meg utána és egy kis lepke szállott a virágra, egyengetve szárnyait a hosszú útra. II. A szomszéd városkában az egész éjen át kö­­nyezett egy fiatal ember. A ház szegényes, majdnem nyomorúságos volt. Ott ült az épp oly kopott szobá­ban, nagy tölgyfa-asztal előtt, mindkét kezébe rejtve arczát. Az asztalon egész csomó levél feküdt szét­szórva. A hajnal nem oszlatta el a fiatal­ember bána­tát. Az ég kiderült, de az ő kedélye szomorú maradt. Felkelt, sétált a szobában, homloka fájdalmas redőkbe húzódott össze s ajkait véresre harapdálta. Tehát igaz! Többé nem szereti őt az a szép, imádandó asszony, ki annyi örömet szerzett neki ma­gányában, ki elfeledtette vele nyomorúságát Elment, hogy ne térjen többé vissza, elment mással, kit jobban szeretett! Annyi eskü, annyi forró csók és ölelés után most másnak esküszik örök szerelmet, most mással élvezi a boldogságot. A nyomorult! A hitszegő ! De mi lesz most ő belőle, kit itt hagyott egye­dül, remény és kilátás nélkül. A gazdag vagy híres emberek a bőségben vagy dicsőségben keresik a vigaszt. Nem is szenvedhetnek nagyon, ha elhagyja és megcsalja őket az, kit szeret­nek. De ő, a szegény, ismeretlen fiatal ember, kinek nincsenek sem barátai, sem rokonai, mivel fogja elfe­ledtetni szivének fájdalmát és azt a keserűséget, me­lyet szivének az elvesztett boldogság okozott ? Midőn arra gondolt, hogy soha nem fogja látni, hogy soha nem fogja hangját hallani, hogy soha sem fogja őt többé meglátogatni ebben a szegény szobá­ban, a­hova mosoly és élvezet vonult be, ha ő jött, ki itt megtalálta azt a szerelmet, melyet sohasem hitt élvezni, bár fény, pompa és gazdagság környezte,­­ a fiatal ember szemei villámokat szórtak és kedve lett volna összetörni e bútorokat, tűzbe vetni mindent, a­mi itt körülötte volt, és azután meghalni e rombo­lás után. De legalább nem fog egy perezre sem maradni tovább e szobában, mely előtte oly kedves és oly gyűlölt volt! Kinyitotta az ajtót és a még alvó városka utczáin kóborolt. Mennyire irigyelte azok boldogsá­gát, kik nyugodtan tudnak aludni és az ébredés élvezetét várják álmukban. Dühösen toppantott a földre és sietve távozott a házak közül, mintha szökni akarna a városból. A folyó partjához ért, mély vize nyugodt tük­röt mutatott a füzek alatt. Sem a tavaszi reggel üdesége, sem az ébredő természet bája nem derítették fel szomorú és kétségbe­esett kedélyét. Sokáig nézte a vizet, nagyon sokáig nem tudta levenni szemeit az egyenletes, mosolygó tü­körről, melyben meglátta az ég mosolygó kék színét. Elhatározta, hogy meghal. Miért is élne tovább ? Mire való volna folytat­nia ezt az elhibázott létet ebben a rettenetes világban, hol nincs hűség, hol nincs eskü, hol a legszebbek a leg­csalfábbak is egyszersmind. Minden öröm csalódással jár, minden nő már természeténél fogva hűtelen. Ah, örök hűség és örök szerelem soha sem lé­tezett! A boldogság, ha nem állandó, érdemes arra, hogy óhajtsuk? Miért nevessünk, ha sírnunk kell utá­na ? Ah, ez az élet borzalmas, nem lehet ily utálatos a halál. Nem hisz többé a gyengédség suttogó szavaiban, utálattal fordul el a meleg ölelések emlékétől és meg­borzad a csókoktól, melyek hitelen ajkaktól szár­maznak. Nem habozik többé: meg fog halni. Mily édes lesz aludni ott a folyó mélyén, a­hol a nyugalmat nem háborítják meg gonosz álmok. És mily kedvező az alkalom! Egyedül van a fo­lyó partján. Nem látja senki. Lehajol a víz színe fölé, még mélyebben hajol és ugrani készül a mosolygó eget mutató mély sírba. ... De mi az, a­mit a víz sodra magával hoz, itt egé­szen közelében ? Egy festő bimbó, rózsaszínű szalaggal, mely finom vonalat rajzol a víz tükrén és a virágon egy kis lepke, mely hosszú útra egyengeti szárnyait. IH: Nem vetette magát a folyóba. Kivette a bimbót a szalaggal együtt. Elgondolkodva halad felfelé a folyó partján, búskomoran nézegetve a bimbót és a rózsaszínű szalagot. Maga sem tudja, miért, el-elnézi hosszasan és néhányszor megcsókolja. Honnan jöhetett e virág ? Mily szép fejről, vagy mily üde kebelről hullhatott a vízbe ? Úgy tetszett neki, mintha e bimbó arra lett volna hivatva, hogy megmentse az életnek. Ez a kis virág is azt mondja, hogy az élet nem mindig keserű, és ha megkarczoljuk kezünket vagy sebet kap szívünk, azért nem érdemes lemondani a virágokról és elhagyni a nőket. Nem mert meghalni abban a vízben, melyben e bimbó úszott. De ez az ellágyulás rövid ideig tartott. Nem akar tovább élni, mert nem élhet tovább ! Még jobban érzi lelke keserűségét. Ez a virág hazudik, mint a női ajak! És elszán­tan ismét neki megy a folyónak, hogy itt hagyja az élet minden keserűségét, minden csalfaságát és min­den kétségbeesését. Vége van mindennek. Ez egyszer nem bírja vissza az életbe semmi.... Már-már belehanyatlik, midőn egy gyermekded hang szólal meg, mintha madárka énekelne: — Ah, az én bimbóm és szalagom! A fiatal­ember visszafordul és meglátja a kis fabázikót az alacsony ablakkal, az ablakban virágok között a gyönyörű leányfejet, a rózsás arczot, a szőke fürtöket, a kék szemet, a festő tavasz egész báját és oda megy hozzá. — Ez a virág az öné, kisasszony ? ! kérdé félénk gyengédséggel. És miközben átadta, hozzáért kezével a remegő kis ujjakhoz, melyek elvették a virágot. Szive oda tapadt a bimbóhoz és úgy érezte magát, mint az a kis lepke, mely hosszú útra egyengette szárnyait. (Francziából.) A művészet nyomorultjai. IRegréxig­. 16 Irta: Gabányi Árpád. .........Szereted-e ez ifjút ?............kérdé a pap. A menyasszony reszkető hangon mondta reá: — Igen! Az öreg Henckelné sipitó köhögése megszakitá az ünnepélyes csöndet, és visszhangzott a templom magas boltivezetében. Midőn a gyűrűcserére került a sor s a lelkész a menyasszony felé nyújtó kezét, ismét felzaj­dult a sipító köhögés, mint valami pokoli diszkant az angya­lok énekébe, és kevésbé múlt, hogy Anna el nem ejtette a gyűrűt. A pap áldásért könyörgött az ifjú párra, de szavait elfot­ta az öreg koldus asszony végtelensé­gig nyúló, sipító köhögése. Annának szive mélyéig fúródott e hang, s mint egy átkozott jóslat vert benne gyökeret. Midőn azonban a szertartás vé­geztével boldogságtól lihegő férje karján távozott az oltártól, s a templom ajtajában körültekintett az öreg Henckelné után, már az nem volt sehol sem látható. Szerencsére a gyorsan egymásra következő vál­tozatos események kiverték Anna emlékéből a vén asszonyt és baljóslatú köhögését, s Anna ismét bol­dog volt, ah­­oly boldog, mint még eddig soha! A Szent Mihály templomában esküdtek, mely tőszomszédságában van a festő-akadémiának, tehát szorosan amaz épületnél, melynek oszlopos kapualjában Anna először találkozott Bélával, s midőn most a fia­tal asszony férje mellett ülve a hintó ablakából meg­­pillantá ez emlékezetes helyet, lelke egészen beleme­rült a múltba, mely fájdalmaival és gyötrelmeivel oly nagy ellentétet képezett a jelen gyönyörárjával szem­ben ; s a fiatal asszonyka szerelme egész hevével simult férje karjához s boldogságtól mosolygó ajkaik egy édes és hosszú csókban forrtak össze. Béla nem hallott semmit abból, a mi körülötte történik, nem látott mást, csak Annát s mialatt a hintóban haza hajtattak, végig csókolgatta hófehér nyakát, vállait, karját és kezének minden ujjacskáját külön-külön. Feledte a múltat, a jelent s már a jövő­ben álmodozott. Boldog merengéséből fölriasztotta a »becses só­gor«, ki előbb haza érkezett, sőt arra is ráért, hogy pipáját meggyujtsa s már bodor füstöket eresztgetve tárta föl hintájuk ajtaját. A vendégek már összegyülekeztek a nagy étte­remben, melyben hosszú, virágokkal ékesített asztal volt föl­terítve, néhány meghívott jó czimborának sü­teményeivel, tortákkal s különféle szinü és állású bo­­rospalaczkokkal tarkázva. Ott volt B., a hírneves festő, Tornyaynak nem­csak pályatársa, de földije is, — Klimp, a jeles zongo­raművész, nem különben Klamp, a kitűnő zeneszerző Budapest, julius 31. A franczia válási törvényt a Journal Officiel tegnapelőtti száma közli. A törvény, mely 1884. jul. 27-től kelt, a következő főbb határozatokat tartal­mazza: Az 1816. május 8-iki törvény érvényen kivül van helyezve. A Code civilnek hatályon kívül helye­zett rendelkezései érvényre emeltetnek, kivéve azokat, mondja, a redistribuczióra vonatkozó törvényt minden áron meg kell szavazni. Salisbury azon nézetének adott ezzel szemben kifejezést, hogy ily rendkívüli ha­talmat Angliában a parlamenttel szemben soha sem­miféle kormány nem igényelt még magának, s ha a közvélemény e hatalmat meg akarja adni a kormány­nak, akkor vége van a parliamenti tanácskozások füg­getlenségének, mely Anglia alkotmányának egyik alapelvét képezi. Gladstone eljárását egyenes hatalmi őrjöngésnek nyilvánítá, melyben azonban rendszer van. Gladstonenak czélja világos: mesterséges eszkö­zökkel, az igazság és a jog rovására a szabadelvű­ párt szavazatait iparkodik szaporítani, ily hatalmat pedig a parliament senkinek sem adhat, legkevésbbé Glad­stonenak, kinek erőszakoskodásai és túlzásai mindenki előtt ismeretesek. A­mi azon érveket illeti, melyek a kormánypárt részéről az új választások elrendelése ellen felhozat­nak, Salisbury ezekre azzal válaszol, hogy a jelenlegi parliament, mely ötödik évét éli, nem foglalkozhatik oly életbevágó kérdéssel többé, mint a választási jog­nak bár részbeni reformja, mert ez az alkotmány re­vízióját involválja, ily kérdések pedig Angliában csak akkor oldhatók meg, ha ezek iránt a választók akara­ta határozottan nyilatkozott. Már­pedig Salisbury úgy van meggyőződve, hogy a jelenlegi képviselőházi több­ség nem képviseli a nemzet közvéleményét. Képvisel­te öt évvel ezelőtt az akkori közvéleményt, de az ak­kori és a jelenlegi viszonyok között óriási űr tátong, és így azok, kik arra hivatkoznak, hogy a nemzet többségét képviselő kormánypárt megszavazván a vá­lasztási bilit, azt a lordok házának nem szabad visz­­szautasítani, feledik azt, hogy a nemzet többségét, mely ma más, mint öt év előtt, előbb meg kell kér­dezni, mielőtt arra egyszerűen hivatkozni lehessen. Én meg vagyok győződve, — így végzé Salis­bury beszédét, — hogy úgy ezen kérdésben, mint egyéb kérdésekben is a szabadság ügyét leginkább azoktól kell félteni, kik azt állítják, hogy a szabadsá­got képviselik. (Élénk helyeslés) mert a mi álláspon­tunk az, mely az angol szabadság igazi és ősi elveit képviseli. (Zajos tetszés nyilatkozatok.) Ezután Northcote szólalt fel,kijelentvén,hogy konzervatívok nem fognak régi hibájukba beleesni és nyugodtan nézni azon küzdelmet, melyet a szabadelvű párt folytat az alkotmány és az ellenzék ellen, hanem maguk is küzdeni fognak és fel fogják világosítani a népet, hogy az megtudja, ki védi meg az alkotmányt és ki követ pártczélokat az ország javának rovására. Erélyes küzdelemre hívta fel párthíveit a jövő válasz­tások ideje alatt s figyelmeztette őket, hogy jókor el kell készíteni a talajt, nehogy az ellenzék oly rohamot intézhessen a konzervativok ellen, mint a múlt válasz­tások alkalmával. A gyűlés azután bizalmat szavazott a lordok háza többségének, mely a választási reform­bilit visz­­szautasította s biztosította a főrendiházi ellenzéket, hogy minden angol, ki az alkotmányt és nem a pártér­deket hordja szívén, rokonszenves eljárásával. A közlekedésügyi tanács. A közlekedésügyi miniszter most a közleke­désügyi tanács alakításához fog, mely a magyar ál­lamvasutak feloszlatott igazgatótanácsa helyébe fog lépni. A miniszter, miután a közlekedésügyi tanács az egyes minisztériumok képviselőiből, továbbá kine­vezett tagokból és az orsz. gazdasági egyesület, a bu­dapesti kereskedelmi és iparkamara és az orsz. erdé­szeti egylet képviselőiből alakítandó, az említett há­rom egyesülethez a következő átiratot intézte: »A vezetésem alatt álló közmunka- és közleke­dési minisztérium kiváló feladatát a legfontosabb ha­zai közlekedési és közgazdasági kérdéseknek megol­dása képezi. Czimed, nem kétlem, osztozni fog azon nézetemben, hogy a minisztérium működését gyakor­latias irányban kell fejleszteni, közelebbi és közvetle­nebb összeköttetésbe kell hozni azon körökkel, me­lyek a közlekedési és közgazdasági érdekeknek elő­mozdítására az öntevékenység terén hivatva vannak és a­melyek kiválóan képesek arra, hogy a közleke­désü­gyek egész nagy keretében előforduló bajokat, panaszokat és kívánságokat azon fórum előtt tolmá­csolják, a­mely feladatának ismeri, hogy azokat a le­hetőség szerint orvosolja, illetőleg kielégítse. A köz­lekedési tanács felállítása által oly férfiaknak taná­csát óhajtanám a minisztérium részére igénybe ven­ni és állandóbb alakban biztosítani, kik úgy el­méletileg, mint gyakorlatilag otthonosak azon a téren, melyen a közmunka- és közlekedési mi­nisztérium működik, és ekként a fennebb kiemelt czélnak elérésében támogatni képesek. Igyekeztem lehetőleg minden szakmára figyelemmel lenni és a különböző érdekköröket érintkezéshez juttatni, midőn a közlekedési tanács szervezetét tartalmazó ide csatolt szabályzatot szerkesztettem. A gyakorlat fogja igazolni, hogy törekvésem érvényesítéséhez helyes eszközt alkalmaztam-e ? Most felkérem a t. egyesüle­tet, szíveskednék, tekintettel a közlekedési tanács szer­vezetére vonatkozó szabályzatnak 4. §-ára és az annak egyes pontjaiban a t. egyesület részére meghatáro­zott tagsági szám keretében a közlekedési tanácsba kiküldendő tagokat megválasztani és azoknak neveit mielőbb bejelenteni. Br. Kemény s. k.« Mihelyt ezen egyesületek és az egyes miniszté­riumok képviselőiket kijelölendik, a miniszter ki fogja nevezni a többi tagokat. Az orsz. iparegye­sület irányadó köreiben hallatszottak ugyan han­gok, melyek azon követeléssel állottak elő, hogy a közlekedésügyi miniszter ezen egyesületnek is adja meg a jogot, tagoknak a közlekedésügyi tanácsba va­ló kijelölésére, de tekintettel arra, hogy a kereskede­lem és az ipar érdekei a budapesti kereskedelmi és iparkamara által teljes mérvben képviselték és a mi­niszter kétségtelenül a kereskedelem és az ipar terén leginkább kiváló egyéneket maga fogja a tanács tag­jaivá kinevezni, az iparos­ körök háttérbe helyezéséről éppen nem lehet szó. Az egészségügy a konferenczián. Bécs, júl. 30. A londoni értekezlet, melynek eddigi folyama meglehetősen közönyösen hagyta a kedélyeket, most egyszerre kezd érdekesebbé válni. A tegnapelőtti ülésben Münster gróf német nagykövet olyan tárgyat vetett föl, mely hivatalosan nem volt a konferenczia napirendjébe fölvéve. A gróf azt követelte, hogy az értekezlet az egyiptomi egészségügy reformjára is kiterjeszsze figyelmét, mert ez az ügy a legszorosabban összefügg Egyiptom közigazgatásával. A német nagykövetnek tel­jesen igaza van. Az európai sajtó már évek óta utal a nagy veszélyre, mely Európát foly­ton fenyegeti csak azért, mert Egyiptomban, illetve a Szuez-csatornánál, a kelet és nyugat nagy összekötő vonalánál, az egészségügyi ellenőrzés a legnagyobb mértékben hiányos s nem akadályozza meg a keleti járványok be­­hurczolását Európába. Első­sorban Egyip­tomban kellene szigorú és hatékony óvintéz­kedéseket tenni, s valósításukra legalkalma­sabb lenne a mostani értekezlet, először azért, mert már úgyis együtt van s idővesztegetés nélkül megállapíthatná a szükséges reformokat, másodszor azért, mert különben is az egyip­tomi közigazgatással foglalkozik, melynek természetszerű alkateleme az egészségügyi szolgálat. Münster gr. indítványa tehát minden te­kintetben helyén volt, de azért mégis meghit­

Next