Pesti Napló, 1885. július (36. évfolyam, 178-208. szám)
1885-07-01 / 178. szám
178. szám, Budapest, 1885. Szerda, julius . Szerkesztési Iroda: Ferencziek tere, Athenaeum-épület. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bémentetlen tetelek csak ismert kezektől fogadtatnak e. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu m-é p & 1 e t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4kr. 36. évi folyam. I........ Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli ál esti kiadás együtt 1 hónapra 2 firt. — 3 hónapra 2 fit. — 0 hónapra 12 fit. Az esti kiadás postai különkűdéséért ffestilfizetés havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések :A »Festi 2STapló« kiadó hivatalába Budapest, Ferenc Esek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ " ■V* Július 1-sejével új évnegyed, illetőleg félév kezdődvén, figyelmeztetünk a megrendelések minél előbbi megújítására, hogy a lap megküldésében fennakadás ne történjék. A Pesti Napló megjelen naponkint kétszer, nagy esti kiadásával, mely az ugyanaznapi bécsi lapok kivonatát is tartalmazza, tetemesen megelőzi az esti kiadással nem bíró budapesti lapokat. A Pesti Napló számos mellékletet ad, s van külön nagy melléklete, a Vasárnap, mely szépirodalmi, ismeretterjesztő, sport- és divat-közleményeivel a legnagyobb mérvben magára vonta az olvasóközönség érdeklődését. A Pesti Napló előfizetői azon rendkívüli kedvezményt élvezik, hogy a Magyar Bazár nagy képes divatlapot (nagy szabásos munkalapokkal és színes párisi divatképekkel), mely a műveit háztartásokban már-már nélkülözhetlen s melynek hasznavehetősége tetemesen felér dijával, mert a hölgyeknek sok kiadást megtakarít, féláron rendelhetik meg. Előfizetési árak: PESTI NAPLÓ-ra Reggeli és esti kiadás: Félévre ••• eee eee eee eee eee eee 12 frt Évnegyedre ••• ... .## #.# e e# 6 ^ Egy hóra #ee ••• ... ••• ... ••• 2 ^ Pesti Napló és Magyar Bazárra: Félévre ................. 14 frt 50 kr Évnegyedre .......... 7 „ 25 „ S3&F* Az előfizetés vidékről legczélszerűbben postautalványnyal történik, mely Budapestre, a Pesti Napló kiadóhivatalába (Ferencziek tere, Athenaeum-épület) küldendő. ■V" Az esti lap külön postai megküldéséért évnegyedenként 1 frt fizetendő. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. Budapest Junius 30. I. Milán, Szerbia királya, a legjelesebb fejedelmek közül való, kik Szerbia felett Dobroszláv István óta uralkodtak. Sok százados történetében a szerbeknek kevés oly uralkodó fordul elő, ki, mint Milán, szerencsével harczolt a csatatéren, országát tetemesen nagyobbította, teljes függetlenségét kivívta, királyi koronát szerzett, a békében czivilizatórius missziót teljesít, tekintélyt tart otthon, és barátokat s európai pozicziót foglal el külföldön. A negyedik Obrenovicsnak sikerült oly dinasztiát alapítani, mely a régi dinasztiákhoz csatlakozik s ezt elérte az által, hogy a királyok ő benne találják a monarchikus elv legméltóbb képviselőjét a Balkánfélszigeten, ki a szerbeket is monarchikus formákhoz szoktatja a nélkül,hogy a modern haladással ellentétben állna. Sőt Milán valóságos reformátora Szerbiának. Ezen király királyunk barátja. Bölcs belátásáról és jó ízléséről tesz ez tanúbizonyságot, mert a magyar király gentleman a fejedelmek között. Ha a szomszéd ország koronás uralkodója, ha urunk vendége Budapestre jön kiállításunkat megnézni, ezt mi úgy veszszük, mintha látogatása a magyar nemzetnek szólna. Milán az első idegen szuverén, ki behatóbban megtekinti az országos kiállítást. E figyelem lekötelező. De nekünk Szerbia királya több, mint más idegen fejedelem, mert szomszéd. És mi a jó szomszédságra nagyobb súlyt fektetünk, mint távoli szövetségekre. Nekünk Szerbiával mindennapos érintkezésünk van. Ami Szerbiában történik, Magyarország mindig megérzi. A kölcsönös jó viszony a két nemzet közt valóban kölcsönös érdek. És ezt Milán király felfogta, ámbár az agitátorok elégszer demonstrálták előtte ennek ellenkezőjét. Milán király folytatja a politikát, melyet Mihály fejedelem kezdett s mely Szerbiának szükséges és jó, mert biztos és szép jövőt igér. Szerbia a Balkán-félszigeten vezérszerepre van hivatva múltjánál, központi fekvésénél, népe tehetségeinél fogva. De ezen szerepet csak Ausztria-Magyarország szövetségében viheti keresztül, mely számára nyugati Európa, támogatását és rokonszenvét szerzi meg. És szüksége van Szerbiának szövetségünkre, mert Oroszország nem akarja Szerbia nagyságát és függetlenségét, ő a bolgároknak szánta a hegemóniát és a földeket, s Montenegrót azért pártolja, hogy ellensúlyt adjon Szerbiának. Ezt Milán király igen jól tudja, mert személyesen tapasztalta. S azt is tudja, hogy Ausztria-Magyarország a Szávát és a Drinát át nem lépi, ha csak azért nem, mert Milán király hívja. Ausztria-Magyarország nem irigye és nem riválisa Szerbiának. Nekünk Belgrádban csak konzervatív és kereskedelmi érdekeink vannak, s politikánk nem lehet más, mint Milánt a trónon megszilárdítani és törekvéseit előmozdítani. Milán király tudja, hogy Ferencz József királyra számíthat és nincs oka reá féltékenynek lenni. Ez tehát oly természetes érdekszövetség, mely az állandóság kellékeivel bír. Csak gonoszok és őrültek ellen kell azt megvédelmezni, ha ilyenek Belgrádban Milán műve ellen esküdnének. Míg Szerbia azon józan és hazafias, igazán szerb nemzeti és nem pánszláv politikát követi, melyet az Obrenovicsok inauguráltak s Milán király is elfogadott: tőlünk rosszat ne féljen, támogatást reméljen. Ha ismét keleti kérdés lesz, pedig lesz, mi Szerbiával egy párton akarunk állni és nem ellenére. Mert mi hiszszük, hogy Szerbiával lehetünk ismét oly benső viszonyban, mint azelőtt, midőn királyaink Szerbiából házasodtak s együtt harczoltunk a kereszténységért, ha egymást respektáljuk; — de azt is tudjuk, hogy soha Bulgáriával s Montenegróval ily jó és benső viszonyban nem lehetünk. Nekünk hát érdekünkben áll, hogy a szerb befolyás emelkedjék túlsúlyra a Balkán félszigeten és ne az orosz. Amaz jogosult, ez jogosulatlan. Világos előttünk, hogy Szerbia anyagi, politikai és szellemi érdekeivel reánk van utalva inkább, mint monarchiánk Szerbiára, de ez csak megerősíti bizalmunkat a Milán király politikájának sikerében. Mert politikában a viszonosság fődolog és a rokonszenvnél, szövetségek kötésénél hatalmasabb. Kell, hogy Szerbiának a mi barátságunkból haszna legyen, és hogy nekünk is váljék az előnyünkre. Erre megvannak a feltételek és Milán király személyében megvan a garanczia. Ő és Szerbia egyek, különczök akadhatnak, de nem számítanak. Milán királyt tehát, Ferencz József barátját és Magyarország szövetségesét, melegen üdvözöljük fővárosunkban. Vigye innen hírül családjának és országának, hogy a magyar nemzet barátságát látta és megszerezte; ha Szerbia akar, erre építhet. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Julius 1. — Vidal Adrian. 15 — Regény. — Angolból: IfcTorris ZE-tól. Nemsokára észrevették, hogy éhesek és együtt reggeliztek az ebédlőben, mely különösen hallgatagnak és üresnek tűnt fel mindkettejüknek. Egyikük azonban éppen nem kívánkozott a számokat szaporítani és azt óhajtotta, hogy mindig így maradhasson. — Tudja-e ön, hogy szeretem a Bob kocsiztatásának. — mondá Vidal. Clare nem kérdé,hogy miért szereti a,hanem nevetett és kissé elpirult. Elvégezték iggekjüket, még mielőtt Jack haza jött, ez kimente magát hosszas távollétéért, mert sok idő telt el, míg valakit talált, ki a kocsit haza szállttá. Miután étvágyát ő is kielégíté, vendégét megkínálta szivarral s felszólitá, hogy tetézzenek, de ez azt válaszolá, hogy nem szivarozik és hogy hűn lenne ily szép délután a szobában maradni. — Talán lapdázhatnánk, indítványozá ártatlanul Jack. — Jól van, ha úgy tetszik, válaszolt Vidal, de nem gondolja ön, hogy még meleg van a futkosásra ? — De az ebéd idejéig leheveredhetünk, ellenvető Jack. — Oh nem tudom, szólt Vidal. Talán megtehetjük. És ön mit szándékozik tenni, miss Irvine ? Clare azt mondá, hogy valami árnyékos helyen le fog ülni; erre Jack, Vidal nagy megnyugtatására azt mondá: — Jól van, ha nem ellenzik, elsétálok ’’druthig és utána nézek a vidraehieknek. Úgy hatni, hogy jövő héten vidra vadászat lesz s szeretném, ha ön azt látná Vidal, ha még soha sem látott ilyet. így történt, hogy minden Vidal kedve szerint fejlődött ki. Árnyékos helyen egy padra ült le bálványa oldala mellé, a rovarok zsongása füleiben hangzott, a napvilágította tájék nyíltan tárult fel előtte egész az Atlanti-óceánig és teljesen belemerült a repülő perczek gyönyörébe, föl kezdé fogni, mit mi halandók oly ritkán érzünk, a jelen idő boldogságát. Csakhogy ott ülhetett Clare-rel, csakhogy hallhatta szavait, és csakhogy hébe-korba találkozhattak szemeik, ez elég volt neki, hogy a holnapot feledje és ne gondoljon arra, hogy Londonba kell mennie s kötelességeit teljesítnie. Ha ugyan már e szomorú valóság tudata fel is ébredt benne, nem akarta azt felemlíteni egy szóval sem, és elég okosan azt tartotta, hogy arra még elég idő lesz akkor, ha a többiek viszszajönnek Tintagelbe. De meggondolván kedélyállapotát, úgy látta, hogy minden a véletlentől függött Clare-rel csak szakadozva beszélgetett, és e beszélgetést szünetek szakták félbe, melyek veszélyesebbek voltak a szavaknál. Ily szünet alatt Vidal Clare-re pillantott, ki kezeit ölében nyugtatta és mély gondolatokba látszott merülve lenni. így maradt egy ideig mozdulatlanul, mig Vidal gyöngéden e kérdést intézte hozzá: — Miről gondolkozik, miss Irvine ? Clare összerezzent és válasza ily balga kérdésre ez volt: ■— Oh! semmi különösről. Ha őszinte akart volna lenni, azt kellett volna mondania: »Önről«, de nem akarván magát kitenni további falgatásoknak, csak e jelentéktelen választ adá, és megváltoztatván a tárgyat, maga intézte az ifjúhoz a következő kérdést: — Fog ön ismét más könyvet írni ? — Oh igen, válaszolt Vidal, ez mesterségem, amint ön tudja. Azon tűnődött azután, mikép történhetett, hogy cornwalli időzése alatt Clare soha sem szólott vele irodalmi tevékenységéről, noha igaz, hogy ő erre ritkán is nyújtott neki alkalmat. Ismét rövid szünet állott be, melyet Clare e szavakkal szakíta meg: — Ez talán utolsó munkája lesz? — Remélem nem, — válaszolt Vidal nevetve. Legutóbbi munkám nem volt kielégítő, mint ön ezt alkalmasint tudja. — Éppen nem mondhatnám. Azt hiszi ön, hogy az nekem nem tetszett ? — Nem azt értettem, — mondá Vidal. Senki se tudja jobban, minő izetlen munka volt az, mint én. — Oh! az nem volt izetlen, ellenkezőleg, igen szellemesnek találtam azt, noha én talán nem is vagyok képes megbírálni. De vájjon egész igaz-e, valóban oly rosszak-e az emberek, mint ön őket leírja? — Mondhatom, hogy egészen olyanok — válaszolt Vidal. — Nem gondolom, hogy az embereket túlságos sötéten festettem volna. — Ön a londoni társaságot mindenesetre nagyon is sötéten ecsetelte. És könyvében egyáltalán nem voltak jó emberek, legalább jó nők nem. — Azt hiszem, hogy némelyek közülök a maguk nemében elég jók voltak — mondá Vidal. — Ön csakugyan olyanoknak akarta azokat feltüntetni, de mivel legnagyobb részüket a külső életből kölcsönözte és talán nem hatott be valódi életük mélyébe, hibáik feltűnőbbekké lőnek erényeiknél. Ön nem hisz a nőkben. Úgy látszik, hogy mindnyájukat csalfáknak, fiúknak, önzőknek tartja, és hogy nem vágynak egyébre, mint sok pénzre és sok imádókra. Pedig én nem hiszem, hogy ez valóságban így volna. — Oh! kiáltott fel a fiatalember élénken. Ön nagyon igazságtalan irántam, vagy nagyon rosszul fejeztem ki magamat, ha azt hiszi, hogy én azt értettem. Bizonyos osztályról írtam és soha sem jutott eszembe, hogy annyira megrótjam a többi néposztályokat is. Azt hiszem, jellemeket festettem s nem egyebet. — És az ön hősnője is ilyen jellem ? — Melyiket nevezi ön hősnőmnek ? — Azt gondolom, kitaláltam, ki volt a hősnő. Mindenesetre több van róla írva, mint a többiekről. Azon nyomorult nőt értem, ki szerelmes a könyv hősébe, és nem akarja elhagyni férjét, kit gyűlöl csak azért, mert nem akarja pénzét és állását koczkáztatni. Vidal kissé kényelmetlenül érezte magát. Eszébe jutottak könyvének némely tételei, melyeket szerette volna, ha miss Irvine nem olvasta volna, és felfogta, hogy az, ami neki a jelen társadalom igen enyhe leírásának látszott, Clare szemeiben utálatos rágalomnak tűnhetett fel. — Tartok attól, hogy ilyenek léteznek — mondá végre. — Talán léteznek. Ilyen például lady St. Rustell, és másokról is hallottam, hogy ilyenek. De semmi esetre sem lehetnek oly nagy számmal, hogy átalánosságban lehetne róluk így szólani. Pár perczig elhallgatott a leányka és végre olyasmit mondott, mi a laikusok bírálatát oly rémítővé teszi az írók előtt. — Ön azt állítja, hogy a divathölgyek ilyenek, de honnét tudja ön, hogy ilyenek ? Vidal életpályája, noha nem volt teljesen hibátlan, általában mégsem hasonlított más fiatal férfiakéhoz, akikkel egy társaságban élt, nem volt tehát arra elkészülve, hogy miss Irvinenek elmondja, mi módon jutott a női jellem különféleségeinek ily ismeretéhez. Ennélfogva így válaszolt: — Óh, a legtöbbet hallomásból tudom. Igen gyakran más emberek ítélete után irányul az író. Ezen válasz mindenesetre kielégítő volt. — Nem hittem volna, hogy hallomás után jól el lehet igazodni ilyesmiben, válaszolá Clare. De világos volt, hogy az író főbűne szemeiben nem enyészett el, utóbb így folytatá: — Ön igen vakmerőnek tarthat, hogy mindezeket mondom, de tudni akartam már régóta, várjon valóban úgy gondolkozik-e ön, mint azt műve után ítélve képzeltem, és örvendek, hogy csalódtam. — Az ember arról ír, amit lát és hall, mond Vidal. Talán meg is csömörlöttem a londoni légkörtől. Ha az ön közelségében éltem volna, azaz Polruthban, midőn a könyvet írtam, akkor az bizonyosan egészen máskép lett volna megírva. — Legközelebbi könyvének egy része Polruthon lesz írva, nemde ? Remélem, szavaiból következtetvén, a légkör Cornwallban lelkesíti önt és ön nem fog sietni e vidéket elhagyni. — El kell azt hagynom — válaszolt a fiatalember hirtelen. Holnap utazom el. Mi bírta őt e váratlan nyilatkozatra és arra, hogy rögtöni elutazását bejelentse, azt maga se tudta, de lehetséges, hogy egészen ártatlan volt s hiányzott nála minden drámai szándék. Lesüte szemeit, midőn szólott, de e közben lopva pillantott Clarere, és észrevette, hogy a leányka nemcsak megdöbbent, de el is kedvetlenedett. — Mindnyájan sajnálni fogjuk távozását — mondá Clare végre kissé hidegen, de természetes, hogy ön itt unatkozik. — Unatkozom! kiálta fel Vidal. Ön ezt nem gondolhatja. Egész életemben nem voltam oly boldog, mint ez utóbbi három hétben, igen sok mindennek daczára, soha sem voltam oly boldog s talán soha sem leszek többé az. Tíz évet adnék életemből azon boldogságért, hogy még egy hónapig maradhassak Polruthban, ha ezt tenni merészelném. — Ha merné ? kérdé Clare kíváncsian. — Igen, ha merném. Nem ért ön engem ? Tudom, hogy érti. Elég sokáig voltam már úgy is itt. Heriot azt mondá, hogy nem kellett volna ide se jönnöm, és talán igaza volt Nem akartam ezt önnek elmondani, de remélem megbocsát, ha most oly hirtelen távozom. — Miért kell önnek elmennie ? kérdé Clare halk hangon. Vidal felkaczagott. — Miért ? Mert csak 600 fontom van évenkint e hitvány világon, de ha 6000 fontom volna is, ön nem gondolna velem. Clare nem felelt, de rápillantott s szemei oly nyelven szóltak, melyet nem lehetett félreérteni. Kedves olvasó ! te is voltál ifjú, talán még az vagy most is. Lehet, hogy hajtogatod a szót »szeretni«, a jelen, a jelző módban, a cselekvőben és szenvedőben, míg mi már régóta a múlt időben és talán a feltételes módban szóltunk arról. De bármely osztályba tartozol is, tudnod kell, hogy vannak körülmények, midőn az eszélyesség megszűnik lehetővé vagy még kívánatossá is tenni és igy meg fogod érteni, hogy Irvine Jack, ki éppen hazafelé ballagott a faluból, két alakot pillantott meg a kertben és nem kevéssé hökkent meg, midőn őket oly közelségben látta egymással, hogy az elválasztó körvonalakat alig különböztethette meg, ölelkezésüket látta. Jack oly fiatal ember volt, ki szemeivel épp oly tisztán látott, mint elméjével és a következtetések, melyeket e látványból vont, rövidek és czáfolhatlanok voltak. — A mennykőbe! kiáltá fel hangosan és hoszszas fütty után, itt nem kétlem, komédia lesz a házban ezután ! De nem gondolom, hogy az urfinak elege legyen saját maga fentartására is, és ki az ördög hitte volna, miben töri a fejét? Alig szólott vele egy tucat szót, mióta itt van. Elég rosszul tette, mondhatom, de a dolgot titokban kell tartanom. Ezután nem akarván többé kémkedni, elfordult és ellenkező irányba indult, kezeit zsebeibe dugva, szomorús tán inkább boszantó gondolatok közt. (Folyt. köv.) Budapest, junius 30. Trefort Ágoston miniszter, mint helyettes miniszterelnök, ma délután Milán szerb királynál tisztelgett. A franczia pártmozgalmak. A Journal des Debats, a franczia balközép hivatalos közlönye, a felhívásra, melyet az orleanisták a konzervatív érzelmű köztársaságiakhoz intéztek, ekképen felel: Egy új czikkben, melyet a lyoni Express közöl, Hervéur minket a foglyokénak nevez. Ha — mondja ő — a választási hadjáratban nem a konzervatívokkal akarunk menni, ennek oka a félelemben van, hogy se hideg se meleg köztársaságiaknak fogunk látszani. De a valódi ok az, hogy mi köztársaságiak vagyunk, hogy nem akarunk megszűnni köztársaságiak lenni s hogy a koaliczió, melyben nekünk helyet kínálnak, a köztársaság ellenségeinek koalicziója. Hervé ur ezt tagadja, de csak olvassa barátai lapjait, azok nyíltan beszélnek s fölmentenek minket a hoszszas fejtegetések fáradságától. Nem arról van szó, minek tartana minket a világ, ha a jobboldallal szövetkeznénk, önmagunkban támadna a tudat, hogy nyomorúságos szerepet játszanánk. Az új május 16-ka, melyet támogatnánk, még kalandosabban és végzetesebben végződnék, mint az első. Elleneztük az 1877-kit és valóban sikere nem olyan volt, hogy egy második kísérletben való részvételre bátorítana bennünket. Minél drágábbak előttünk a mérsékelt és szabadelvű, az egyedül és igazán konzervatív eszmék, annál inkább el vagyunk szánva őket nem veszélyeztetni a czezarista monarchia és az örökös királyság koalíciója által. Nem minden pontban értünk ugyan egyet a mostani köztársasági többséggel. De e pillanatban a választásokra való tekintettel egyetértés létesítésére történik vele kísérlet. Elérik e czélt ? Nem tudjuk, de mindenesetre megérdemli a fáradságot e kísérlet. Ami minket illet, oda törekszünk, hogy ne támogassunk semmiféle kétértelműséget s ne csatlakozzunk oly politikához, melyet helytelennek tartunk. Mi soha sem leszünk »foglyok.« De ha tetszenék nekünk ez elnevezést visszaadni, ezt nagyon könnyen lehetne alkalmazni a felvilágosult szellemekre, kik a hadjáratot a leghevesebb klerikális reakczióval együtt folytatják ; a parliamentáriusokra, kik karöltve haladnak a bonapartistákkal, s a szabadelvűekre, kik ügyüket az isten kegyelméből való monarchiáéval összezavarják. A zsidók Angliában. Az új peeri kinevezésekről szólva, uja a Times : »A legérdekesebb rangemelés kétségkívül a Sir Nathaniel de Rothschildé, a mint jövendőben neveztetni fog. Legidősebb fia az első zsidónak, a ki valaha az alsóházban ült és szavazott s most ő maga lesz az első zsidó is, ki valaha az angol felsőházban ült. Nemzedékünk egy zsidó eredetű férfiút már látott a felsőházban nemcsak ülni, hanem e fenkölt testületet tetszése szerint vezetni is; de Beaconsfield lord, bármi büszkék reá a zsidók, a hitvallás korlátával volt tőlük elválasztva s nem egészen volt az ő fajbelieik egyikének mondható, kiknél a vallás az egység szimbóluma és pecséte. Sir Nathaniel de Rothschild az egyesült zsinagóga , a zsidó főiskola elnökének rangemelésével a zsidó faj — amennyiben az egyesült királyságot illeti — ama »polgári képtelenség« legutolsó nyomának eltűnését látja, amely alatt századokon át szenvedett. Mások nem csupán ezt fogják benne látni, hanem a zsidó elem növekvő fontosságának végleges , hivatalos elismerését a modern társadalomban. Ez eset eszünkbe juttat egy kontroverziót, mely már el van temetve, mely azonban az előttünk való nemzedéket éppen oly erősen fölizgatta, mint a Bradlaughügy a mi emberöltőnket. Az egyik kontroverzia el van intézve, s remélhető, hogy olyan törvény alkotásával, mely bizonyos formaságokat eltöröl, a másik is el lesz intézve.« A Pall-Mall-Gazette ugyanez ügyben írja: »Anglia judaizálása szemmel látható folyamot vesz. Noha eddig is régi szokásuk volt peerjeinknek a zsidókhoz járni, ez utóbbiak mégis szigorúan ki voltak zárva a peeri méltóságból. Gladstone egyik legutolsó cselekedete volt azt a sorompót széttörni, mely a zsidókat a csőcselék ghettójába utasította, és sir Nathaniel de Rothschild mint lord Rothschild el fogja helyét a felsőházban foglalni. A peeri méltóság s ülés a peerek közt, — ezek csak apróságok a nagy financzdinasztia fejének, de mivel mindenki arra vágyik, a mi neki eddig elérhetetlen volt, azt hiszszük, hogy szerencsét kívánhatunk lord de Rothschildnak hozzá, hogy az első, aki az angol peeri állás eddig kizárólag keresztény körébe belép. Azok, kiket a kereszténység elleni ezen legújabb kihágás nyugtalanít, gondolják meg, hogy az új peer, habár zsidó, nem kevésbbé lehet jó keresztény, mint sok előkelő herczeg és lord, kik örökösülési joggal bírnak az aranyozott kamarában.« A kiállítás és az ellenzék. — jan. 30. Oly időben, a mikor az ellenzék nem az agitáczióban, hanem csupán a parliamenti ellenőrzésben keresi tevékenységi körét, — a parlamenti ülésszak berekesztésével, a politikai élet mintegy elaléltnak, kihaltnak látszik. Igaz, hogy nem minden idő alkalmas az agitáczióra, de ritka időszak az, melyben bármely ellenzék az agitáczióra anyagot ne találna. S amely ellenzék azt tűzné ki czéljául, hogy a kormányt folyton zaklassa, üldözze, az az ellenzék meg is találná erre mindenkor az ösvényt. Sőt még a gyanusításokhoz sem kellene nyúlnia (melyet pedig sokan az agitáczió megengedett fegyverének tartanak s tartottak a múltban), hogy a kormányellenes hangulatot fölkeltse s ébren tartsa. Mert nemcsak az, amit a kormány végez, hanem az is, amit nem végez, tárgya a kritikának , s a kritika a fúvó, mely az agitáczió tüzét lángra szítja. Így például, ha az ellenzék ma, a lefolyt parlamenti ülésszak harczai után, az agitáczió terére akarna vagy akart volna lépni, az erre kínálkozó anyagot és tárgyat sok helyen megtalálná. Csak a személyes érdekeket kellene fürkésznie a kormány eljárásaiban és intézkedéseiben. Csak rá kellene mutatnia a pénzügyi politika sebeire, melyekre legközelebb is egy húsz milliós tapasz kellett. Csak figyelmeztetnie kellene az ország gazdáit és iparosait a közelgő vám és kereskedelmi szerződés életbevágó kérdéseire, s egyúttal leleplezni azt az eltitkolt szándékot, mely abból áll, ha lehet, egyes módosításokkal maradjon minyen úgy, amint ma van, vagyis, hogy bizonyos részletváltoztatások mellett, a törvénybe iktatott felmondási jog ne is vétessék igénybe. Csak szellőztetni kellene igazságügyi állapotainkat, melyeknek mintegy megdöbbentő illusztrációja állt elénk legújabban is, egy ártatlanul elítéltnek hajmeresztő története. És így tovább! Nem is említve a honvédségünk fejlődését fenyegető komoly bajokat s a minden téren elharapódzott politikai materializmust és korrupciót. Az ellenzéki agitáczióra tehát megvan az anyag — és megvolna az országban a hangulat is. És mégis, mi az oka, hogy az ellenzék ebben az évben az országgyűlés berekesztése után hallgatagabb, mint bármikor egyébkor ? Mi az oka, hogy az ellenzék vezérei és kiváló férfiai nem nyilatkoztak választóik előtt, ahol pedig sokkal többet meg lehet vóla mondaniok, mint a parlamentben? Ennek csak egy oka lehet, s azt hiszszük a valódi és egyedüli okot tárjuk föl, midőn azt hiszszük, hogy az ellenzéknek ezen hallgató taktikájára az volt döntő befolyással, hogy az országos kiállítás tartamára szánt hónapokat politikai agitácziókkal, polémiákkal, s a kölcsönös kritizálásnak kíméletlenségével nem czélszerű megzavarni. S ha ezt az okot bíráljuk s összevetjük, mit nyerünk s mit vesztünk, — el kell ismernünk, hogy az ellenzék, helyesen, méltányosan és hazafiasan gondolkozik, midőn azt a figyelmet, melyet az országos kiállítás által hazánk magára vont, nem akarja köz- és kormányzati állapotaink sötét pontjaira vonni. Az országos kiállítás jelentőségének és eredményeinek komoly és részrehajlatlan bírálatára úgy is fog érkezni az idő, ha majd az lesz a kérdés, hogy mi volt tehát a gyakorlati haszon és siker belőle? Hogy több volt-e kirakatnál, s hogy lehet-e országos boltnak tekinteni. Hogy mennyiben tükrözi vissza fejlődésünket, s mennyiben képez a kormányra nézve szemrehányást ? Ezekre a kérdésekre mind sor fog kerülni. Sor fog kerülni akkor, ha már nem fogunk azokkal ártani, s ha nem fogjuk azáltal megzavarni a jó és rokonszenves benyomást, melyre külföldi szomszédaink részéről szükségünk van. A kormány maga is érezni látszik ezt, mert tartózkodik a provokácziótól. Szónokai és lapjai a politikai helyzetről, és az országos kiállítás sikeréről csak szőrmentiben szólnak. S maga a kormányelnök is, a nagyváradi Rózsabokorban, a politikai nyilatkozatoktól tartózkodott. S ez a kormány és kormánypárt részéről is tapintatos eljárás. Mert bármelyik részről dobatnék is a kő a most sima tóba, az rögtön gyűrűzni kezdene, s a gyűrűk mind nagyobb kört foglalnának el. Ez a nyár tehát, ha csak rendkívüli események nem merülnek föl, nem igen ígér oly mérvű belpolitikai mérkőzéseket, melyek a parlamenti szüneteket betölteni szokták. Annál élénkebb campagnet várhatunk azonban őszre. Várhatunk annak daczára, hogy a miniszterelnök úr, úgy látszik, minden idejét és szeretetreméltóságát új főrendi-