Pesti Napló, 1885. július (36. évfolyam, 178-208. szám)

1885-07-01 / 178. szám

178. szám, Budapest, 1885. Szerda, julius . Szerkesztési Iroda: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bém­entetlen tetelek csak ismert kezektől fogadtatnak e. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu m-é p & 1 e t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4­kr. 36. évi folyam. I........ Előfizetési feltételek: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli ál esti ki­adás együtt­­ 1 hónapra 2 firt. — 3 hónapra 2 fit. — 0 hónapra 12 fit. Az esti kiadás postai különk­ű­déséért ffestilfizetés havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint. Hirdetések szintúgy mint előfizetések :A »Festi 2STapló« kiadó­ hivatalába Budapest, Ferenc Esek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ " ■V* Július 1-sejével új évnegyed, illetőleg félév kezdődvén, figyelmeztetünk a megrendelések minél előbbi megújítására, hogy a lap megküldésében fennaka­dás ne történjék. A Pesti Napló megjelen naponkint kétszer,­­ nagy esti kiadásával, mely az ugyanaz­napi bécsi lapok kivonatát is tartalmazza, tetemesen megelőzi az esti ki­adással nem bíró budapesti lapokat. A Pesti Napló számos mellékletet ad, s van külön nagy melléklete, a Vasárnap, mely szépirodalmi, is­meretterjesztő, sport- és divat-közleményeivel a leg­nagyobb mérvben magára vonta az olvasóközönség ér­deklődését. A Pesti Napló előfizetői azon rendkívüli kedvez­ményt élvezik, hogy a Magyar Bazár nagy képes di­vatlapot (nagy szabáso­s munkalapokkal és színes párisi divatképekkel), mely a műveit háztartásokban már-már nélkülözhetlen s melynek hasznavehetősége tetemesen felér dijával, mert a hölgyeknek sok kiadást megtakarít, féláron rendelhetik meg. Előfizetési árak: PESTI NAPLÓ-ra Reggeli és esti kiadás­: Félévre ••• eee eee eee eee eee eee 12 frt Évnegyedre ••• ... .## #.# e e# 6 ^ Egy hóra #ee ••• ... ••• ... ••• 2 ^ Pesti Napló és Magyar Bazárra: Félévre ................. 14 frt 50 kr Évnegyedre .......... 7 „ 25 „ S3&F* Az előfizetés vidékről legczélszerűbben posta­­utalványnyal történik, mely Budapestre, a Pesti Napló kiadóhivatalába (Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület) kül­dendő. ■V" Az esti lap külön postai megküldéséért év­negyedenként 1 frt fizetendő. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. Budapest Junius 30. I. Milán, Szerbia királya, a legjelesebb fejedelmek közül való, kik Szerbia felett Dobroszláv István óta uralkodtak. Sok száza­dos történetében a szerbeknek kevés oly uralkodó fordul elő, ki, mint Milán, szeren­csével harczolt a csatatéren, országát teteme­sen nagyobbította, teljes függetlenségét ki­vívta, királyi koronát szerzett, a békében czivilizatórius missziót teljesít, tekintélyt tart otthon, és barátokat s európai pozicziót foglal el külföldön. A negyedik Obrenovicsnak si­került oly dinasztiát alapítani, mely a régi dinasztiákhoz csatlakozik s ezt elérte az által, hogy a királyok ő benne találják a monar­chikus elv legméltóbb képviselőjét a Balkán­félszigeten, ki a szerbeket is monarchikus formákhoz szoktatja a nélkül,hogy a modern haladással ellentétben állna. Ső­t Milán való­ságos reformátora Szerbiának. Ezen király királyunk barátja. Bölcs belátásáról és jó ízléséről tesz ez tanúbizony­ságot, mert a magyar király gentleman a fe­jedelmek között. Ha a szomszéd ország koro­nás uralkodója, ha urunk vendége Budapestre jön kiállításunkat megnézni, ezt mi úgy vesz­­szük, mintha látogatása a magyar nemzetnek szólna. Milán az első idegen szuverén, ki be­hatóbban megtekinti az országos kiállítást. E figyelem lekötelező. De nekünk Szerbia kirá­lya több, mint más idegen fejedelem, mert szomszéd. És mi a jó szomszédságra nagyobb súlyt fektetünk, mint távoli szövetségekre. Nekünk Szerbiával mindennapos érintkezé­sünk van. A­mi Szerbiában történik, Magyar­­ország mindig megérzi. A kölcsönös jó viszony a két nemzet közt valóban kölcsönös érdek. És ezt Milán király felfogta, ámbár az agitátorok elégszer demonstrálták előtte ennek ellenke­zőjét. Milán király folytatja a politikát, me­lyet Mihály fejedelem kezdett s mely Szer­biának szükséges és jó, mert biztos és szép jövőt igér. Szerbia a Balkán-félszigeten vezérszerep­re van hivatva múltjánál, központi fekvésé­nél, népe tehetségeinél fogva. De ezen szere­pet csak Ausztria-Magyarország szövetségé­ben viheti keresztül, mely számára nyugati Európa, támogatását és rokonszenvét szerzi meg. És szüksége van Szerbiának szövetsé­günkre, mert Oroszország nem akarja Szerbia nagyságát és függetlenségét, ő a bolgároknak szánta a hegemóniát és a földeket, s Monte­negrót azért pártolja, hogy ellensúlyt adjon Szerbiának. Ezt Milán király igen jól tudja, mert személyesen tapasztalta. S azt is tudja, hogy Ausztria-Magyarország a Szávát és a Drinát át nem lépi, ha csak azért nem, mert Milán király hívja. Ausztria-Magyar­ország nem irigye és nem riválisa Szer­biának. Nekünk Belgrádban csak konzervatív és kereskedelmi érdekeink vannak, s politi­kánk nem lehet más, mint Milánt a trónon megszilárdítani és törekvéseit előmozdítani. Milán király tudja, hogy Ferencz József királyra számíthat és nincs oka reá féltékeny­nek lenni. Ez tehát oly természetes érdekszö­vetség, mely az állandóság kellékeivel bír. Csak gonoszok és őrültek ellen kell azt meg­védelmezni, ha ilyenek Belgrádban Milán műve ellen esküdnének. Míg Szerbia azon józan és hazafias, iga­zán szerb nemzeti és nem pánszláv politikát követi, melyet az Obrenovicsok inauguráltak s Milán király is elfogadott: tőlünk rosszat ne féljen, támogatást reméljen. Ha ismét keleti kérdés lesz, pedig lesz, mi Szerbiával egy párton akarunk állni és nem ellenére. Mert mi hiszszük, hogy Szer­biával lehetünk ismét oly benső viszonyban, mint azelőtt, midőn királyaink Szerbiából házasodtak s együtt harczoltunk a keresztény­ségért, ha egymást respektáljuk; — de azt is tudjuk, hogy soha Bulgáriával s Montenegró­val ily jó és benső viszonyban nem lehetünk. Nekünk hát érdekünkben áll, hogy a szerb befolyás emelkedjék túlsúlyra a Balkán fél­szigeten és ne az orosz. Amaz jogosult, ez jo­gosulatlan. Világos előttünk, hogy Szerbia anyagi, politikai és szellemi érdekeivel reánk van utalva inkább, mint monarchiánk Szerbiára, de ez csak megerősíti bizalmunkat a Milán király politikájának sikerében. Mert poli­tikában a viszonosság fődolog és a rokon­­szenvnél, szövetségek kötésénél hatalmasabb. Kell, hogy Szerbiának a mi barátságunkból haszna legyen, és hogy nekünk is váljék az előnyünkre. Erre megvannak a feltételek és Milán király személyében megvan a garan­­czia. Ő és Szerbia egyek, különczök akadhat­nak, de nem számítanak. Milán királyt tehát, Ferencz József ba­rátját és Magyarország szövetségesét, melegen üdvözöljük fővárosunkban. Vigye innen hírül családjának és országának, hogy a magyar nemzet barátságát látta és megszerezte; ha Szerbia akar, erre építhet. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Julius 1. — Vidal Adrian. 15 — Regény. — Angolból: IfcTorris ZE-­tól. Nemsokára észrevették, hogy éhesek és együtt reggeliztek az ebédlőben, mely különösen hallgatag­nak és üresnek tűnt fel mindkettejüknek. Egyikük azonban éppen nem kívánkozott a számokat szaporí­tani és azt óhajtotta, hogy mindig így maradhasson. — Tudja-e ön, hogy szeretem a Bob kocsizta­tásának. — mondá Vidal. Clare nem kérdé,hogy miért szereti a,h­anem nevetett és kissé elpirult. Elvégezték i­ggek­jüket, még mielőtt Jack haza jött, ez kimente magát hosszas távollétéért, mert sok idő telt el, míg valakit talált, ki a kocsit haza szállttá. Miután étvágyát ő is kielégíté, vendégét megkínálta szivarral s felszólitá, hogy tetézzenek, de ez azt vála­szolá, hogy nem szivarozik és hogy hűn lenne ily szép délután a szobában maradni. — Talán lapdázhatnánk, indítványozá ártatla­nul Jack. — Jól van, ha úgy tetszik, válaszolt Vidal, de nem gondolja ön, hogy még meleg van a futko­­sásra ? — De az ebéd idejéig leheveredhetünk, ellen­­vető Jack. — Oh nem tudom, szólt Vidal. Talán megte­hetjük. És ön mit szándékozik tenni, miss Irvine ? Clare azt mondá, hogy valami árnyékos helyen le fog ülni; erre Jack, Vidal nagy megnyugtatására azt mondá: — Jól van, ha nem ellenzik, elsétálok ’’d­ruthig és utána nézek a vidraehieknek. Úgy hat­ni, hogy jövő héten vidra vadászat lesz s szeretném, ha ön azt látná Vidal, ha még soha sem látott ilyet. így történt, hogy minden Vidal kedve szerint fejlődött ki. Árnyékos helyen egy padra ült le bálvá­nya oldala mellé, a rovarok zsongása füleiben hang­zott, a napvilágította tájék nyíltan tárult fel előtte egész az Atlanti-óc­eánig és teljesen belemerült a repülő perczek gyönyörébe, föl kezdé fogni, mit mi halandók oly ritkán érzünk, a jelen idő boldogságát. Csakhogy ott ülhetett Clare-rel, csakhogy hallhatta szavait, és csakhogy hébe-korba találkozhattak sze­meik, ez elég volt neki, hogy a holnapot feledje és ne gondoljon arra, hogy Londonba kell mennie s köte­lességeit teljesítnie. Ha ugyan már e szomorú való­ság tudata fel is ébredt benne, nem akarta azt fel­említeni egy szóval sem, és elég okosan azt tartotta, hogy arra még elég idő lesz akkor, ha a többiek visz­­szajönnek Tintagelbe. De meggondolván kedélyállapotát, úgy látta, hogy minden a véletlentől függött Clare-rel csak sza­kadozva beszélgetett, és e beszélgetést szünetek sza­­k­ták félbe, melyek veszélyesebbek voltak a szavaknál. Ily szünet alatt Vidal Clare-re pillantott, ki kezeit ölében nyugtatta és mély gondolatokba látszott me­rülve lenni. így maradt egy ideig mozdulatlanul, mig Vidal gyöngéden e kérdést intézte hozzá: — Miről gondolkozik, miss Irvine ? Clare összerezzent és válasza ily balga kérdés­re ez volt: ■— Oh! semmi különösről. Ha őszinte akart volna lenni, azt kellett volna mondania: »Önről«, de nem akarván magát kitenni további falgatásoknak, csak e jelentéktelen választ adá, és megváltoztatván a tárgyat, maga intézte az ifjúhoz a következő kérdést: — Fog ön ismét más könyvet írni ? — Oh igen, válaszolt Vidal, ez mesterségem, a­mint ön tudja. Azon tűnődött azután, mikép történhetett, hogy cornwalli időzése alatt Clare soha sem szólott vele irodalmi tevékenységéről, noha igaz, hogy ő erre rit­kán is nyújtott neki alkalmat. Ismét rövid szünet állott be, melyet Clare e sza­vakkal szakíta meg: — Ez talán utolsó munkája lesz? — Remélem nem, — válaszolt Vidal nevetve. Legutóbbi munkám nem volt kielégítő, mint ön ezt alkalmasint tudja. — Éppen nem mondhatnám. Azt hiszi ön, hogy az nekem nem tetszett ? — Nem azt értettem, — mondá Vidal. Senki se tudja jobban, minő izetlen munka volt az, mint én. — Oh! az nem volt izetlen, ellenkezőleg, igen szellemesnek találtam azt, noha én talán nem is va­­­­gyok képes megbírálni. De vájjon egész igaz-e, való­ban oly rosszak-e az emberek, mint ön őket leírja? — Mondhatom, hogy egészen olyanok — vála­szolt Vidal. — Nem gondolom, hogy az embereket­­ túlságos sötéten festettem volna. — Ön a londoni társaságot mindenesetre na­gyon is sötéten ecsetelte. És könyvében egyáltalán nem voltak jó emberek, legalább jó nők nem. — Azt hiszem, hogy némelyek közülök a ma­guk nemében elég jók voltak — mondá Vidal. — Ön csakugyan olyanoknak akarta azokat feltüntetni, de mivel legnagyobb részüket a külső élet­ből kölcsönözte és talán nem hatott be valódi életük mélyébe, hibáik feltűnőbbekké lőnek erényeiknél. Ön nem hisz a nőkben. Úgy látszik, hogy mindnyájukat csalfáknak, fiúknak, önzőknek tartja, és hogy nem vágynak egyébre, mint sok pénzre és sok imádókra. Pedig én nem hiszem, hogy ez valóságban így volna. — Oh! kiáltott fel a fiatal­ember élénken. Ön nagyon igazságtalan irántam, vagy nagyon rosszul fe­jeztem ki magamat, ha azt hiszi, hogy én azt értet­tem. Bizonyos osztályról írtam és soha sem jutott eszembe, hogy annyira megrótjam a többi néposztá­lyokat is. Azt hiszem, jellemeket festettem s nem egyebet. — És az ön hősnője is ilyen jellem ? — Melyiket nevezi ön hősnőmnek ? — Azt gondolom, kitaláltam, ki volt a hősnő. Mindenesetre több van róla írva, mint a többiekről. Azon nyomorult nőt értem, ki szerelmes a könyv hő­sébe, és nem akarja elhagyni férjét, kit gyűlöl csak azért, mert nem akarja pénzét és állását kocz­­káztatni. Vidal kissé kényelmetlenül érezte magát. Eszébe jutottak könyvének némely tételei, melyeket szerette volna, ha miss Irvine nem olvasta volna, és felfogta, hogy az, a­mi neki a jelen társadalom igen enyhe le­írásának látszott, Clare szemeiben utálatos rágalom­nak tűnhetett fel. — Tartok attól, hogy ilyenek léteznek — mondá végre. — Talán léteznek. Ilyen például lady St. Rus­tell, és másokról is hallottam, hogy ilyenek. De semmi esetre sem lehetnek oly nagy számmal, hogy átalános­­ságban lehetne róluk így szólani. Pár perczig elhallgatott a leányka és végre olyasmit mondott, mi a laikusok bírálatát oly rémí­tővé teszi az írók előtt. — Ön azt állítja, hogy a divathölgyek ilyenek, de honnét tudja ön, hogy ilyenek ? Vidal életpályája, noha nem volt teljesen hibát­lan, általában mégsem hasonlított más fiatal férfia­kéhoz, a­kikkel egy társaságban élt, nem volt tehát arra elkészülve, hogy miss Irvinenek elmondja, mi módon jutott a női jellem különféleségeinek ily isme­retéhez. Ennélfogva így válaszolt: — Óh, a legtöbbet hallomásból tudom. Igen gyakran más emberek ítélete után irányul az író. Ezen válasz mindenesetre kielégítő volt. — Nem hittem volna, hogy hallomás után jól el lehet igazodni ilyesmiben, válaszolá Clare. De vi­lágos volt, hogy az író főbűne szemeiben nem enyé­szett el, utóbb így folytatá: — Ön igen vakmerőnek tarthat, hogy mindeze­ket mondom, de tudni akartam már régóta, várjon valóban úgy gondolkozik-e ön, mint azt műve után ítélve képzeltem, és örvendek, hogy csalódtam. — Az ember arról ír, a­mit lát és hall, mond Vidal. Talán meg is csömörlöttem a londoni lég­körtől. Ha az ön közelségében éltem volna, azaz Pol­­ruthban, midőn a könyvet írtam, akkor az bizonyosan egészen máskép lett volna megírva. — Legközelebbi könyvének egy része Polru­­thon lesz írva, nemde ? Remél­em, szavaiból következ­tetvén, a légkör Cornwallban lelkesíti önt és ön nem fog sietni e vidéket elhagyni. — El kell azt hagynom — válaszolt a fiatal­ember hirtelen. Holnap utazom el. Mi bírta őt e váratlan nyilatkozatra és arra, hogy rögtöni elutazását bejelentse, azt maga se tudta, de lehetséges, hogy egészen ártatlan volt s hiányzott nála minden drámai szándék. Lesüte szemeit, midőn szólott, de e közben lopva pillantott Clarere, és észrevette, hogy a leányka nemcsak megdöbbent, de el is kedvetlenedett. — Mindnyájan sajnálni fogjuk távozását — mondá Clare végre kissé hidegen, de természetes, hogy ön itt unatkozik. — Unatkozom! kiálta fel Vidal. Ön ezt nem gondolhatja. Egész életemben nem voltam oly boldog, mint ez utóbbi három hétben, igen sok mindennek daczára, soha sem voltam oly boldog s talán soha sem leszek többé az. Tíz évet adnék életemből azon bol­dogságért, hogy még egy hónapig maradhassak Pol­­ruthban, ha ezt tenni merészelném. — Ha merné ? kérdé Clare kíváncsian. — Igen, ha merném. Nem ért ön engem ? Tu­dom, hogy érti. Elég sokáig voltam már úgy is itt. Heriot azt mondá, hogy nem kellett volna ide se jön­nöm, és talán igaza volt Nem akartam ezt önnek elmondani, de remélem megbocsát, ha most oly hirte­len távozom. — Miért kell önnek elmennie ? kérdé Clare halk hangon. Vidal felkaczagott. — Miért ? Mert csak 600 fontom van évenkint e hitvány világon, de ha 6000 fontom volna is, ön nem gondolna velem. Clare nem felelt, de rápillantott s szemei oly nyelven szóltak, melyet nem lehetett félreérteni. Kedves olvasó ! te is voltál ifjú, talán még az vagy most is. Lehet, hogy hajtogatod a szót »szeret­ni«, a jelen, a jelző módban, a cselekvőben és szenve­dőben, míg mi már régóta a múlt időben és talán a feltételes módban szóltunk arról. De bármely osz­tályba tartozol is, tudnod kell, hogy vannak körülmé­nyek, midőn az eszélyesség megszűnik lehetővé vagy még kívánatossá is tenni és igy meg fogod érteni, hogy Irvine Jack, ki éppen hazafelé ballagott a falu­ból, két alakot pillantott meg a kertben és nem ke­véssé hökkent meg, midőn őket oly közelségben látta egymással, hogy az elválasztó körvonalakat alig kü­lönböztethette meg, ölelkezésüket látt­­a. Jack oly fiatal ember volt, ki szemeivel épp oly tisztán látott, mint elméjével és a következtetések, melyeket e lát­ványból vont, rövidek és czáfolhatlanok voltak. — A mennykőbe! kiáltá fel hangosan és hosz­­szas fütty után, itt nem kétlem, komédia lesz a ház­ban ezután ! De nem gondolom, hogy az urfinak elege legyen saját maga fentartására is, és ki az ördög hitte volna, miben töri a fejét? Alig szólott vele egy tuc­at szót, mióta itt van. Elég rosszul tette, mondhatom, de a dolgot titokban kell tartanom. Ezután nem akarván többé kémkedni, elfordult és ellenkező irányba indult, kezeit zsebeibe dugva, szomorú­s tán inkább boszantó gondolatok közt. (Folyt. köv.) Budapest, junius 30. Trefort Ágoston miniszter, mint helyettes mi­niszterelnök, ma délután Milán szerb királynál tisztelgett. A franczia pártmozgalmak. A Journal des De­­bats, a franczia balközép hivatalos közlönye, a felhí­vásra, melyet az orleanisták a konzervatív érzelmű köztársaságiakhoz intéztek, ekképen felel: Egy új czikkben, melyet a lyoni Express közöl, Hervé­ur min­ket a foglyokénak nevez. Ha — mondja ő — a vá­lasztási hadjáratban nem a konzervatívokkal akarunk menni, ennek oka a félelemben van, hogy se hideg se meleg köztársaságiaknak fogunk látszani. De a valódi ok az, hogy mi köztársaságiak va­gyunk, hogy nem akarunk megszűnni köztársaságiak lenni s hogy a koaliczió, melyben nekünk helyet kí­nálnak, a köztársaság ellenségeinek koalicziója. Her­vé ur ezt tagadja, de csak olvassa barátai lapjait, azok nyíltan beszélnek s fölmentenek minket a hosz­­szas fejtegetések fáradságától. Nem arról van szó, minek tartana minket a világ, ha a jobboldallal szö­vetkeznénk, önmagunkban támadna a tudat, hogy nyomorúságos szerepet játszanánk. Az új május 16-ka, melyet támogatnánk, még kalandosabban és végzete­sebben végződnék, mint az első. Elleneztük az 1877-kit és valóban sikere nem olyan volt, hogy egy második kísérletben való részvételre bátorítana bennünket. Minél drágábbak előttünk a mérsékelt és szabadelvű, az egyedül és igazán konzervatív eszmék, annál in­kább el vagyunk szánva őket nem veszélyeztetni a czezarista monarchia és az örökös királyság koalí­c­iója által. Nem minden pontban értünk ugyan egyet a mostani köztársasági többséggel. De e pillanatban a választásokra való tekintettel egyetértés létesítésére történik vele kísérlet. Elérik e czélt ? Nem tudjuk, de mindenesetre megérdemli a fáradságot e kísérlet. A­mi minket illet, oda törekszünk, hogy ne támogas­sunk semmiféle kétértelműséget s ne csatlakozzunk oly politikához, melyet helytelennek tartunk. Mi soha sem leszünk »foglyok.« De ha tetszenék nekünk ez elnevezést visszaadni, ezt nagyon könnyen lehetne alkalmazni a felvilágosult szellemekre, kik a hadjára­tot a leghevesebb klerikális reakczióval együtt foly­tatják ; a parliamentáriusokra, kik karöltve haladnak a bonapartistákkal, s a szabadelvűekre, kik ügyü­ket az isten kegyelméből való monarchiáéval össze­zavarják. A zsidók Angliában. Az új peeri kinevezésekről szólva, uja a Times : »A legérdekesebb rangemelés kétségkívül a Sir Nathaniel de Rothschildé, a mint jövendőben neveztetni fog. Legidősebb fia az első zsidónak, a ki valaha az alsóházban ült és szavazott s most ő maga lesz az első zsidó is, ki valaha az angol felsőházban ült. Nemzedékünk egy zsidó eredetű fér­fiút már látott a felsőházban nemcsak ülni, hanem e fenkölt testületet tetszése szerint vezetni is; de Beaconsfield lord, bármi büszkék reá a zsidók, a hit­vallás korlátával volt tőlük elválasztva s nem egészen volt az ő fajbelieik egyikének mondható, kiknél a vallás az egység szimbóluma és pecséte. Sir Nathaniel de Rothschild az egyesült zsina­góga , a zsidó főiskola elnökének rangemelésével a zsidó faj — a­mennyiben az egyesült királyságot illeti — ama »polgári képtelenség« legutolsó nyomának eltűnését látja, a­mely alatt századokon át szenve­dett. Mások nem csupán ezt fogják benne látni, ha­nem a zsidó elem növekvő fontosságának végleges , hivatalos elismerését a modern társadalomban. Ez eset eszünkbe juttat egy kontroverziót, mely már el van temetve, mely azonban az előttünk való nemze­déket éppen oly erősen fölizgatta, mint a Bradlaugh­­ügy a mi emberöltőnket. Az egyik kontroverzia el van intézve, s remélhető, hogy olyan törvény alkotásával, mely bizonyos formaságokat eltöröl, a másik is el lesz intézve.« A Pall-Mall-Gazette ugyanez ügyben írja: »Anglia judaizálása szemmel látható folyamot vesz. Noha eddig is régi szokásuk volt peerjeinknek a zsi­dókhoz járni, ez utóbbiak mégis szigorúan ki voltak zárva a peeri méltóságból. Gladstone egyik legutolsó cselekedete volt azt a sorompót széttörni, mely a zsi­dókat a csőcselék ghettójába utasította, és sir Natha­niel de Rothschild mint lord Rothschild el fogja he­lyét a felsőházban foglalni. A peeri méltóság s ülés a peerek közt, — ezek csak apróságok a nagy financzdinasztia fejének, de mivel mindenki arra vágyik, a mi neki eddig elér­hetetlen volt, azt hiszszük, hogy szerencsét kívánha­tunk lord de Rothschildnak hozzá, hogy az első, a­ki az angol peeri állás eddig kizárólag keresztény kö­rébe belép. Azok, kiket a kereszténység elleni ezen legújabb kihágás nyugtalanít, gondolják meg, hogy az új peer, habár zsidó, nem kevésbbé lehet jó keresztény, mint sok előkelő herczeg és lord, kik örökös­ülési joggal bírnak az aranyozott kamarában.« A kiállítás és az ellenzék. — jan. 30. Oly időben, a mikor az ellenzék nem az agitáczióban, hanem csupán a parliamenti ellenőrzésben keresi tevékenységi körét, — a parl­amenti ülésszak berekesztésével, a poli­tikai élet mintegy elaléltnak, kihaltnak látszik. Igaz, hogy nem minden idő alkalmas az agitáczióra, de ritka időszak az, melyben bár­mely ellenzék az agitáczióra anyagot ne találna. S a­mely ellenzék azt tűzné ki czéljául, hogy a kormányt folyton zaklassa, üldözze, az az ellenzék meg is találná erre mindenkor az ösvényt. Sőt még a gyanusításokhoz sem kellene nyúlnia (melyet pedig sokan az agi­­táczió megengedett fegyverének tartanak s tartottak a múltban), hogy a kormány­­ellenes hangulatot fölkeltse s ébren tartsa. Mert nemcsak az, a­mit a kormány végez, hanem az is, a­mit nem végez, tárgya a kriti­kának , s a kritika a fúvó, mely az agitáczió tüzét lángra szítja. Így például, ha az ellenzék ma, a lefolyt parl­amenti ülésszak harczai után, az agitáczió terére akarna vagy akart volna lépni, az erre kínálkozó anyagot és tárgyat sok helyen megtalálná. Csak a személyes érdekeket kellene für­késznie a kormány eljárásaiban és intézke­déseiben. Csak rá kellene mutatnia a pénzügyi politika sebeire, melyekre legközelebb is egy húsz milliós tapasz kellett. Csak figyelmeztetnie kellene az ország gazdáit és iparosait a közelgő vám és keres­kedelmi szerződés életbevágó kérdéseire, s egy­úttal leleplezni azt az eltitkolt szándékot, mely abból áll, h­­­a lehet, egyes módosításokkal maradjon minyen úgy, a­mint ma van, vagyis, hogy bizonyos részletváltoztatások mellett, a törvénybe ik­tatott felmondási jog ne is vétessék igénybe. Csak szellőztetni kellene igazságügyi állapotainkat, melyeknek mintegy megdöb­bentő illusztrác­iója állt elénk legújabban is, egy ártatlanul elítéltnek hajmeresztő története. És így tovább! Nem is említve a hon­védségünk fejlődését fenyegető komoly bajo­kat s a minden téren elharapódzott politikai materializmust és korrupc­iót. Az ellenzéki agitáczióra tehát megvan az anyag — és megvolna az országban a hangulat is. És mégis, mi az oka, hogy az ellenzék ebben az évben az országgyűlés be­rekesztése után hallgatagabb, mint bármikor egyébkor ? Mi az oka, hogy az ellenzék vezé­rei és kiváló férfiai nem nyilatkoztak válasz­tóik előtt, a­hol pedig sokkal többet meg le­het vóla mondaniok, mint a parl­amentben? Ennek csak egy oka lehet, s azt hiszszük a valódi és egyedüli okot tárjuk föl, midőn azt hiszszük, hogy az ellenzéknek ezen hall­gató taktikájára az volt döntő befolyással, hogy az országos kiállítás tartamára szánt hónapokat politikai agitácziókkal, polé­miákkal, s a kölcsönös kritizálásnak kímélet­lenségével nem czélszerű megzavarni. S ha ezt az okot bíráljuk s összevetjük, mit nyerünk s mit vesztünk, — el kell ismer­nünk, hogy az ellenzék, helyesen, méltányo­san és hazafiasan gondolkozik, midőn azt a figyelmet, melyet az országos kiállítás által hazánk magára vont, nem akarja köz- és kor­mányzati állapotaink sötét pontjaira vonni. Az országos kiállítás jelentőségének és eredményeinek komoly és részrehajlatlan bí­rálatára úgy is fog érkezni az idő,­­ ha majd az lesz a kérdés, hogy mi volt tehát a gya­korlati haszon és siker belőle? Hogy több volt-e kirakatnál, s hogy lehet-e országos boltnak tekinteni. Hogy mennyiben tükrözi vissza fejlődé­sünket, s mennyiben képez a kormányra néz­ve szemrehányást ? Ezekre a kérdésekre mind sor fog ke­rülni. Sor fog kerülni akkor, ha már nem fo­gunk azokkal ártani, s ha nem fogjuk azáltal megzavarni a jó és rokonszenves benyomást, melyre külföldi szomszédaink részéről szüksé­günk van. A kormány maga is érezni látszik ezt, mert tartózkodik a provokácziótól. Szónokai és lapjai a politikai helyzetről, és az országos kiállítás sikeréről csak szőrmentiben szólnak. S maga a kormányelnök is, a nagy­vá­­radi Rózsabokorban, a politikai nyilatkoza­toktól tartózkodott. S ez a kormány és kormánypárt részé­ről is tapintatos eljárás. Mert bármelyik részről dobatnék is a kő a most sima tóba, az rögtön gyűrűzni kez­dene, s a gyűrűk mind nagyobb kört foglal­nának el. Ez a nyár tehát, ha csak rendkívüli ese­mények nem merülnek föl, nem igen ígér oly mérvű belpolitikai mérkőzéseket, melyek a parl­amenti szüneteket betölteni szokták. Annál élénkebb campagnet várhatunk azonban őszre. Várhatunk annak daczára, hogy a miniszterelnök úr, úgy látszik, min­den idejét és szeretetreméltóságát új főrendi-

Next