Pesti Napló, 1886. szeptember (37. évfolyam, 242-270. szám)

1886-09-01 / 242. szám

242. szám. Budapest, 1886. Szerda, szeptember 1. 37. évi folyam. Szerkesztési Iroda: Ferencziek­ tere, Athenben m­é­g fi­a­s­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athenben m­é­p & 1­e­t. A lap anyagi részét ilető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai killönküldése kívántatik, postaból­effra havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-h­ivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ­ A jelen esemény gazdag időben különösen figyel­­meztetjük azon t. olvasóinkat, kiknek előfizetése aug. vé­gén lejár, annak minél előbbi megújítására, hogy a lapot fennakadás nélkül küldhessük. A Pesti Napló a legolcsóbb nagy po­litikai napilap. A Pesti Napló megjelen naponkint kétszer, hétfőn reggel rendkívüli számot ad ki s előfizetési ára, vidékre postán küldve, Budapesten házhoz hordva a kö­vetkező : Egy hónapra (szeptemberre).......1­1 frt 50 kr Évnegyedre (szept.—nov.) ........ 4 „ 50 „­iW Az előfizetések Budapestre, a Pesti Napló kiadóhivatalába (Ferencziek-tere, Athenaeum-épület) leg­­czélszerűbben postai utalványnyal küldhetők. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, a bélyegre havonkint 35 kv, évnegyedenkint 1 forint felülfizetendő. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. Kétszáz év ünnepe. A mohácsi vésztől Budavár visszavéte­léig egy korszak, Budavár visszavételétől Ferencz József királyunk uralkodásáig a másik. Az ország elpusztult, szétdaraboltatott, külső ellenségek és belső pártoskodások har­­czai a nemzetet irtották, ez volt az első kor­szaka a Habsburgok uralkodásának, orszá­gunk ezeréves történetében a leggyászosabb. A második az ország részeinek visszafoglalá­sával, Budavár visszavételével, Erdélynek a magyar koronával egyesítésével, a régi me­gyéknek a pasalikok helyébe restaurálásával kezdődik s a magyar nemzet politikai fejlő­désére vezet, mely lassan erősödve, a nemzeti ébredés módját megadta. Ezernyolczszáz­­negyvennyolczban végre annyira megerősö­dött a nemzet, hogy az állami egységet helyre­­állítá és a nemzeti államot proklamálta, me­lyet Ferencz József királyunk elismert, nemzetközi jogerővel Európa többi államai­nak sorába iktatott, ősi határai között a ten­gerig kiterjesztett, becses politikai szabadsá­gaiban megerősített s az udvarnak Magyar­­országban való gyakori időzésével társadal­milag is a magyarságot az ország vezetésé­ben megszilárditá. A milyen szomorú idők voltak azok, midőn Magyarország nem létezett; a milyen keserves volt a létért való küzdelem a török világ megszűnésétől odáig, hogy Széchenyi Magyarországnak múltjánál szebb jövőt ígért: oly biztató a jelenkor, mely a nemzetnek sza­­badságharczával kezdődik, midőn teljes erejét és elszántságát megmutatta, hogy modern, szabad állam akar lenni, mit elért az 1848-iki törvényeket életbeléptető királyi koronázás­sal és mindazon erőfeszítésekkel, melyeket dicsőségesen uralkodó királyunk pártfogása mellett két évtized óta cselekszik. Midőn királyunk jelenlétében Budavár visszavételének kétszáz éves fordulóját meg­üljük, mely várat fejedelmünknek hatodik atyja, Lotharingiai Károly,vivta meg számunk­ra a töröktől: lehetetlen vissza nem tekinte­nünk az állapotokra, melyekben akkor volt hazánk és a nagy útra, melyet azóta megtett nemzetünk. Csoda, hogy él még magyar. Alföld téréit, hol népünk a Szávától a Kárpátig elfog­lalta az egész mezőséget, a török háborúk végkép elpusztitották népét, Kisázsiába elhaj­tották, a török nemzetbe beolvasztották, épp­úgy a Maros völgyéről Erdélyben a magyar­ságot elvitték maguknak, Dunántúlról is har­­czolták a magyar lakosokat Törökországba, mivelhogy a magyarokban látták a bátor fajt, mely másfél századig nem szűnt meghar­­czolni hazájáért a török uralom ellen, gátolta annak terjedését és felemésztette legjobb ka­tonai erejét. E rendszeres irtása a magyar­ságnak éppen ott, hol megtelepedve volt, a nemzetet szörnyen megfogyasztotta és erejé­ből kivette. Midőn a török légy­őzet­ve a né­met császárok és magyar királyok hadai ál­tal, innen elűzetett, Magyarország siva­tag valt. Az elpusztult magyar városok és falvak helyére a császáriak betelepítettek szerbeket és németeket, az ellatinosodott s nemzetiségé­ből félig kivetkőzött magyar nemes urak pe­dig puszta birtokaikra tót és oláh jobbágyo­kat hoztak. így oláhosodott el Erdély, Bihar, Arad és Szatmár, igy lettek né­metté és szerbbé Temes, Torontál, Bács, Szerém­, Baranya, Tolna és Pest vármegyék. Valamennyi visszahódított város német pol­gárokat kapott: Győr, Esztergom, Székesfe­hérvár, Pécs, Buda, Arad, Temesvár stb. tótok kerültek Békésre és le Somogyba, Pest me­gyébe, Esztergomba. Valóban úgy látszott, hogy Magyarország politikai fogalommá sü­­lyedt, de magyar nemzet itt többé nem lesz soha. És lett, mert az a kevés magyarság, mely életben maradt, szívós kitartással küz­dött tovább kevésbbé háborúskodva, mint jogait védve. Lépésről-lépésre hódított a be­települő idegenek között, saját magát mű­­velte s a politikában — a­mennyire lehe­tett — érvényesítette. A kard helyett a Cor­pus Juris lön fegyvere és a kultúrának min­den eszköze. így érhette csak el, hogy a maga­sabb műveltség ki nem vetkőztethette nem­zeti sajátosságából és a szláv és román töme­gek nyomása nem vehette ki a politikai hatalmat a magyarok kezéből. Egyaránt el­ismerés és hála illeti az ősöket, kik a török ellen a bámulatos vitézség viadalait küzdöt­­ték és azokat, kik a német uralom idejében a magyar nemzet alkotmányát, nyelvét s mű­veltségét megtartották; erővel és észszel kel­lett dolgozni, hogy Magyarország létezzék s a magyar nemzet ismét viruljon. Hogy virágozhassak, annak első felté­tele volt, hogy ama kis erő­, mely életben maradt, együvé tartson s ezt a magyar állam egységének helyreállitása eszközölheté csu­pán. Ezért datáljuk Magyarország újrakelet­­kezését Budavár visszafoglalásának napjától,­­ 1686 szeptember 2-dikától, Magyarország uj virágzását pedig 1848 márczius 15-dikétől, midőn a nemzet jogainak teljes élvezetébe lépett. Feledve a régi gyülölség, de hálás em­lékezet mindazoknak, kik magyarok, vagy idegenek, hazánk újjászületése körül érdeme­ket szereztek; bármi eszmék, vagy czélok ve­zették légyen az embereket hajdan, az ered­mény előttünk áll: az egységes szabad Ma­gyarország és Budapest fővárosa. A siker újabb erőfeszítésre buzdítson; ne tunya megelégedéssel nézzük sorsunkat, hanem törekvő nagyravágyással siessünk előre. Messze hátra vagyunk még mindig nyu­gat nagy országai és czivilizált nemzetei mö­gött. Se földünk művelése, se városaink ipara nem tökéletes; nemzeti kereskedésünk alig van; művészeteink kis körre szorítkoznak; intézeteink hiányosak; intézményeink még nélkülözik a nemzeti önállóság és szabadság hatalmi garanc­iáit. De, ha kétszáz év alatt onnét, a­hol a törökök elvonulása után Magyarországot ta­láltuk, hat nemzedék munkájával oda jutot­tunk, hol ma Magyarország áll, reményünk biztat, hogy hazánk és nemzetünk nagysága el fogja érni képességeinek tetőpontját. Csak oly alkotmányos királyaink legyenek, mint Ferencz József és oly hazafias nemzet, mely mindent áldoz a bűnért. A PESTI NAPLÓ TÁRCSÁJA. A népszínház jubiláris darabja. Budavár megvétele. (Eredeti népszínmű, dalokkal, 3 felvonásban, írta Rákosi Jenő. Először adták a népszínházban augusztus 31-dikén, a kétszázados budavári ünnep alkalmából.) Örvendenünk kell, hogy két oly író vállalkozott színdarabbal emelni az emlékezetes ünnepet, mint Rákosi és Csiky. Az írói egyéniségekben van már biztosítéka annak, hogy a szép czél, a múlt ün­neplése össze lesz kötve a jelen szinműitásának vir­tuozitásával, s az alkalmiságnál többet, maradandób­bat fogunk kapni. Bíráló szemünk előtt is megelevenül azonban az 1686-diki diadalmas nap fénye, s ez a káprázat talán szemet hunyni készt egy s más rész­letre, mely egyébkor élesebben szembetűnnék. Rákosi darabja prológussal kezdődik. A proló­gust újabb időben még a históriai vagy regényes szín­művek elől is kiszorította az a legtökéletesebb csaló­dásig menő színpadi technika, melynek prológus által felköltött hangulatra többé semmi szüksége. Régente a prológus szerepe volt a közönséget a történendők­­re előkészíteni , s az athénei fejedelmi udvar kéz­műves dilettánsai sorából azért válik ki a prológuson kivül még Gyalu, az asztalos, hogy forgácsos­ fejű oroszlánjától az asszonyi személyek túlságosan meg ne ijedjenek. Egy ilyen naiv kor túlságos hiszékeny­ségét fölkelteni, vagy esetleg valamely irányba terelni volt a prológus czélja hajdan. Ma a közönség csak any­­nyit hisz, a­mennyit lát. De hogy látva, mit gondol­jon — arra sokszor útbaigazítás kell neki. Ilyenkor a prológus az intencziót fejezi ki, mely ugyan kitűnik magából a műből is, de a publikum sokfej­ű szörnye­tegében ha száz fejnek fölösleges, ezernek szükséges az ily útbaigazítás. A régi chorus egy bizonyos vissz­hangja az ilyen, mely a helyes közvélemény költői ki­fejezése, de a­mely nem utólag, hanem előzőleg hallatja szavát. Így lép fel Rákosi alkalmi darabja előtt egy tündér, hogy megértesse velünk, mi a darab czélja ? Hogy a nép múzsája is áldozni kívánt a nap emlékezetének, hogy ne az eszünkkel, de a szívünkkel kisérjük a darab folyását. Szerintem ott lehet bátran mind a kettő. A pro­lógust különben ide iktatom egész terjedelmében, ér­demes rá, így hangzik: A népmúzsa. — Prolog. — 1. Játékunk, mely ma kedvetek keresve ismert deszkákra is remegve lép, Külömb czélzattal jő, mint máskor est­ve. Megü­lni jővén nagy nap ünnepét; Napét, melynek emléke, vérrel festve, De áldott mégis, mert az nap e nép, Tűrésre hős, merész tettekre bátor, Súlyos igát vetett le a nyakáról. 2. Erő nem tudta, bátorság nem merte : Hazugság vette tőlünk el a várt. S az ellent háromig ki karddal verte, Két századig most rablánczába járt. Még a Várna, még Mohács el nem seperte, Reá szakaszra még csupán az árt ; De hogy Budát is elmerülni látta, A csüggedés lett a magyar barátja. 3. S ki szült bennünket: Ázsia pusztasága A vészt másodszor is az küldte ránk: Vetéseink járta tatárló patája, Szomjának szolgált szép Tiszánk, Dunánk , Árváknak, özvegyeknek lett hazája Szétroncsolt, darabolt testtel hazánk, S kiről azt hinnők, hogy talán testvérünk, — Tiz emberöltőn által iszsza vérünk! 4. S a várfokáról dölyffel nézve szerte Paczkázott a széllyel szórt nemzeten, Európa bástyáját, hogy igy leverte, Európa küszöbén alakja megjelen. Tekint nyugat rémülten a keletre, A vér dobbanva fut az ereken ! Budán, hogy a királyin­k már a fészke, Kétszer támadhat a császári Bécsre! 5. Mi tartóztatja még ? — Hiszen úgy látszik, könnyű prédája az egész világ! Szablyája már-már Bécsen túl czikázik, Forrásában zavarja a Dunát! Egész nyugatra készült rakni lánczit, Feltartóztatlan dúl tovább, tovább... Most látni csak: magyar Budának vége, És védtelen áll Krisztus házanépe! 6. De egy sikoltás erre végig reszket Országokon és hivő népeken . Feltárja egy szent kéz a szent keresztet S felzi, kiáltván, hogy veszedelem ! Mi még veszendő, minden oda veszhet, Uj töltést ha nem lel a bősz elem. S ki eddig volt Európa védő gátja: Európa a magyart most meg-e váltja ? 7. S a szív keresztül dobban a vasingen, Mint szélre óczeán, mozdul a nép: Élén jön a bajor, a hős Lothringen. Nyomukban Pálfy, Eszterházy lép : Nemzet nincs, mely hiányzanék ma innen, Végezni a megváltás szent müvét: Hős Budavárnak szörnyű megvívása Egész Európának epopeája.......... 8. Ha hát a népnek együgyü múzsája Veti e tárgyra félénken szemét, Nem nagy nevek, nem hősök nagy tusája Teszik fényessé gyáva énekét! Amaz idők nagy balsorsának árnya Fedvén a szegénység verej­tékét Futó felhőként ma szivünk bejárja, 8 szived, nem elméd, ítéletét várja. A darab maga a családi kör kis ablakán át en­ged bepillantást a történeti események nagy távolába. A Kalotay-család él békében és boldogságban — a­mennyiben ez török járom alatt lehetséges, az öz­vegy Kalotayné (P­á­r­­­é­n­y­i­n­é), fia, El­e­k (Eöry) s leánya, Hedvig (Fodor Fruzsina). Mint minden nemesi udvarnak, megvannak a maga függelékei, hűsé­ges hozzátartozók, belsők, cselédek képében, kiknek sorában legkiválóbb Csürke L­u­c­z­a (Blaháné). Ennek az appendixe megint Kolompár Pista (Vidtor), egy rettenetesen félénk parasztlegény, ki azonban, mivelhogy az erős a gyengéhez vonzódik , fülig szerelmes a Luczába. A török elementumot F­e­­r­­­z janicsár bég képviseli, a­ki szigorú tilalmat adott ki, hogy, tekintettel Budavár közelgő veszedelmére, ne merjen senki magyar katonai szolgálatba állani, nehogy ezzel is szaporítsa a török elleneinek számát. Minden magyar ifjú, ha már török szolgálatba nem áll, otthon maradjon, de a magyar táborba menni s oda szegődni ne merjen, különben ahány ifjú megy el a magyar táborba,annyi magyar leány­ fog a török hárem­be vándorolni. Török egy parancs! Hanem nincs sok látszatra. Kalotay Elek azért bizony elmegy a ma­gyar táborba, mert ott, a­hol az ország szívéből ű­zik ki a törököt — neki is ott kell lennie. Természetes, hogy eltávozása után a család elrejti Hedviget, ne­hogy a Feriz bég parancsát végrehajtsák rajta. Fe­­riz bégnek különben is nagy oka lenne hatalmába keríteni Hedviget, mert kérője volt, de Kalotayné el­utasította. Feriz bég azonban nem jön zavarba. Meg­fordítja a közmondást, hogy »nézd meg az anyját — vedd el a lányát» s ha el nem veheti a lányt, elviszi az az anyát. Ezalatt az elrejtezett Hedvig Csürke Lu­­czával az Elek keresésére indul s elért a magyar táborba. Mondanom sem kell, milyen gazdag tár­háza lesz ez a második felvonás a mulatságos és érdekes tábori jeleneteknek! Hedvig — mint hu­szár ! • Természetes, hogy a harmadik felvonásban Budavár bevétele oldja meg a csomót, melyhez még a költő a családi bonyolat megoldása végett a fogoly anyával, kit a sors annyit irányt-vetett, kitől régen már egy fiát is elrabolták — Ferizben az el­rablóit fiára ismer. E legrövidebben kivonatolt mesé­ből is látszik, hogy milyen gazdag tárházát nyújtja annak fonala a legváltozatosabb, mulattatóbb és tar­kább képeknek. Az unalom egy perczig sem férkőz­­hetik a gyors és pergő folyással egymást követő jele­netek közé. A darab elérte czélját teljes mértékben. A népnek adott képet a kor családi viszonyairól, bánatáról, dicsőségéről. S adta ezt mulattatón, kedé­lyesen, mintha csak a búbos kemencze padkáján ülve pergő rokka mellett hallgatnék a Budavára alól most hazakerült vitéz jóízű elbeszélését. Félreismerhetetlen az, hogy minden egyes sze­rep bizonyos szereplő művészre van szabva. Sokan el­ítélik ezt, sokan hibáztatják, még erényül azonban nem igen hallottam felemlíttetni. Pedig azt Greguss Ágostontól hallottam, hogy nem utolsó művészet mű­vészekre művészileg szabni egy művet. A­mit Greguss mondott, arr­a, mint mester szavára, bátran lehet es­küdni. De a dolog szembetűnőleg világos. A­kinek tiszta, helyes ítélete, lelki szemmértéke van egy művészi egyéniségről, a ki ismeri azt át meg át, a ki az illető művész hatásainak titkát elleste vagy felfogta, az adhat csak, az szabhat rá csak szere­pet, a­mit annak hívnak. Ezért nem tartották érde­­metlen feladatnak nagy írók nagy művészeknek írni szerepet. Avagy kisérjük csak figyelemmel, — hogy a nagyról és általánosról a kisebb és részletesebbhez térjünk — mi a főigyekezete az utóbbi évtized nép­­színműiróinak ? Az, hogy Blahánénak, a magyar népszínmű oszlopának, megfelelő szerepet írjanak. S a­kinek sikerül, annak a műve is sikerült. Jele an­nak, hogy az egyik, a részben elért siker egy másik­nak, az egész hatás sikerének záloga. Ebben a darab­ban pedig azzal a specziális éleselműséggel, a­mely Rákosinak sajátja, van kieszelve a főszereplők összes forszsza, mintha csak egy operaíró csupa olyan han­gokat adna szereplői ajkára, melyek náluk legszebben csengenek. Blaha Lujza asszony kitűnő szerepet kapott a pergő nyelvű, kaczkiás, férfias parasztleány­ban. Vidor, Klárié, Pártényiné, Eőry s a többiek mind, kikkel alább részletesebben foglalkozunk, talál­tak valamit, többet-kevesebbet, szerepükben, a mi egyéniségükhöz vág, úgy hogy minden megerőltetés nélkül idézhettek elő hatást. Vegyük ehhez a pompás dalokat, a régi Csermák-Lavota-féle édes-bús magyar melódiákat, a tábori élet mozgalmas képeit, a kedvvel és kedvesen megjátszott szerepeket s könnyű lesz megérteni, hogy a darab tetszett. Dr. Várady Antal: A Budavár megvételé­ből. (Rákosi Jenő népszínművéből.) (Kalotainé = Pártényiné. — Hedvig = Fodor Fruzsina. — Feriz = Szirmai.) Kalotainé, Hedvig, Feriz. Feriz. (az utczáról jön.) Allah árnyékolja meg e házat és lakóit. Kalotainé. Hogyan köszöntsük kegyelmedet jó szívvel, holott mindig másodmagával jár. Feriz. Másodmagammal ? Tudtommal egye­dül jövök. Hedvig. Hát az exekuczió ? Feriz. Az exekuczió ? Hedvig. Nem mindig együtt járnak ketten ? Kalotainé. Hedvig, nem illik hozzád az ilyen kobzódás. Eredj be a szobába. Feriz. Ne küldje el a kis leányt. Inkább kí­náljon meg egy székkel. Egy kis beszédem lenne ke­gyelmetekkel. Kalotainé. Kínálás nélkül veszik el a leg­becsesebbet, mert várja a kínálást, hogy csak leülhes­sen nálunk ? Feriz. Mert nekem most ez a becsesebb. Szí­vességet várok. Ezt nem lehet iszpahikkal elexequálni. Leülhetek ? Kalotainé Tessék! (leülnek.) Feriz. Kalotainé asszonyom, megeshetik, hogy nekem rövid idő múlva el kell hagynom Buda­várát örökre. Kalotainé (felugrik.) Elesik a vár? Elve­szik a mieink? Oh mondja, mondja, megszabadul az ország ? Feriz (feláll.) Allah megóvja az igaz hitet e csapástól. A hasa dolgában kell elmenni, és alkalma­sint engem fog küldeni. Ki tudja, visszatérek-e még vagy sem ide erre,a vidékre, ebbe az országba. Hedvig. És hova megy ? Haza ? Feriz. Haza ?! Mi az ? Hova lehet haza menni, mint a házba, a melyben lakik az ember ! Hedvig: Csak van a világon egy ország, mely a kelmédé ? Egy falu, mely a kelmédé, abban egy szegény, együgyü ismerős nép, mely a kelmédé, és egy temető, a mely a kelmédé, és oda, ahol mindez van, minden világból visszavágyik ? Feriz. Ez szép. .. De nem tudok róla sem­mit is. Hedvig. Szegény török! Feriz (hirtelen). Mielőtt a nagy útra elk€l­­detném, egy nagy dolgot akarok itten elvégezni. Ka- Budavár elfoglalása 1686. szeptember 2-án. Seregenk közt kik vattok hadnagyok Keresztyén hi ■ et az kik vallatok így ezekben nyerni ha akartok Hallgassátok es megtanuljátok. Tinody Sebestyén. Van-e még nemzet a világon, mely hazája föld­jének minden rögét úgy vére hullásával szentelte volna meg, mint a magyar ? Századokon keresztül állt és feszité érczmellét a mohamedánizmus fanatikus nép­tengerének, mely hullámaival elnyeléssel fenyegeti nyugat czivilizáczióját s elhomályosítani igyekezik a hétszázad óta ragyogó kereszt fényét. Két százada annak, hogy a magyar nemzet tör­téneti fejlődésének tulajdonképeni uj korába lép. Amerika fölfedeztetése reánk nézve nem korszak­alkotó s maga a reformáczió is csak elülteti a mag­vakat, melyekből később szabadságharczaink és nem­zeti önállásunk virágai kihajtanak. Az egész XVI. és XVII-ik században, mig tö­rök harczaink folynak s a 154 év, a meddig Buda tor­nyain a félhold ragyog, s a meddig a török világ tart Magyarországon, virágábann áll a lovagkor is s közép­kori módra folyik az élet. Mig Német- s Francziaországban a tudományos felfedezések és találmányok egymást érik, mig az iro­dalom és nyomdászat legbámulatosabb műveit termeli s Olaszország ragyogó művészetével századokat és világokat hódít, s hazánkban másfél századon ke­resztül a keresztes hadak elevenednek meg újra. Eu­rópa eme védbástyáján fajok és vallások küzdenek ismét. Keletről Ázsia vad bordái jelennek meg, s míg harczaikat vad kegyetlenséggel vívják, míg a középkor és az uj kornak mintegy határvonalán állva, fegyve­reik között a paizs, a tegez, a nyíl, a buzogány, a dárda szemben állanak a pánczélos lovagok uj pus­káival, s az első szuronyokkal, a dárdákra tűzött em­berfők s a vérben áztatott lobogók fölött csatakiáltás gyanánt Jézus és Allah neve reszketteti meg a levegőt. Százados tapasztalás után s hosszú alkudozá­sok nyomán végre belátja Európa, hogy saját érde­kében áll segíteni Magyarország török dolgain s előbb Bécset szabadítván föl, a pápa, a német, a bajor, szász és svéd hadak segélyével megkezdik or­szágunk fölmentését. Már 1684—85-ben egymásután hódítják vissza Visegrádot, Váczot, Pestet, Esztergomot és Érsek­újvárt. 1686. június havában pedig megindul Buda ellen az akczió. Károly lotharingiai herczeg vezérlete alatt 42.000 emberből álló hadtest vonul fel a bal parton, míg a Duna jobb oldalán Miksa bajor vá­lasztó­fejedelem 26,000 főnyi hada érkezik meg. E hadseregben a magyarok számát 15—20,000 főnyire tehetni. Hogy aránylag miért ily kevés a magyar, annak politikai okai vannak. Csak imént zajlott le a Thököly-féle fölkelés, a kurucz csapatok még jó­formán együtt voltak. Ily körülmények kö­zött Bécsben nem tartották tanácsosnak nagyobb, tisztán magyar haderőt operáltatni Buda ellen. Ennek daczára a hadi jelentések különösen ki­emelték a fürge hajdúság használhatóságát és vitéz­ségét s nemcsak Pálfy és Petneházy vértesei és hu­szárjai intézik a legsikeresebb hadműveleteket Buda körül, hanem mindannyi rohamnál magyarok voltak az elsők a falakon is s ők tűzték ki az első keresz­tény lobogót a bástyákra. Mintha minden egyes ma­gyar harczos érezte volna, hogy neki itt saját hazája földjéért tizszerezett erővel kell küzdenie, mert min­den fölemelt kard, minden buzogány az egész haragvó magyar nemzetet képviseli, hogy visszahódítsa fe­jünknek elhullott koronáját, fővárosunkat s a török­nek annyira drágává lett szent végházát. Ott látjuk intézkedni Eszterházy Pál nádoron s a magyar hadak fővezérén kivül Dessewffyt, továbbá Eszterházy Jánost, Miklóst és Zsigmondot, valamint Pálffy János, Miklós és Károly, Bercsényi, Drasko­vics Miklós, Nádasdy Tamás, Batthyány Ádám, Pet­­neházy Dávid, Ramocsaházy Endre és Fiáth Jánost, mind nagy nevű magyar hősöket. A tulajdonképeni ostrom január 24-én kezdő­dött s közel harmadfél hónapig 100 ostromágyu dör­gése mellett, roppant vérengzéssel, több meghiúsult megrohanással folyt, melyeknek részletei közül legin­kább megragadó volt a budavári nagy lőportoronynak julius 22-én történt felrobbanása. E robbanás borzasztó hatása leírhatatlan volt. A füsttől másfél óra hosszáig oly sötét volt, mint éjszaka, a föld mértföldnyi ke­rületben megingott s maga az ezredévek óta csende­sen folydogáló Duna vize oly haragosan csapott ki medréből, hogy a parton álló csapatoknak el kellett előle menekülniök. A bástyák száz lépésnyire leom­lottak, a légberepült részekből Pesten s még a Sváb­hegyen is hullottak le darabok s egészben másfél ezer ember veszté életét. Éppen ma kétszáz esztendeje délután 5 órakor volt a végső roham. A sereg jelentékeny része a külső ostromműveken állott hadirendben s kapott lóra, míg egyidejűleg 1200 svéd harc­os érkezett a tábor­ba. Ez maszkírozta a rohamot, mindenki azt hitte, hogy a Szolimán felmentő serege ellen történik a ké­szülődés, midőn délután 5 óra előtt jóval megszűnt a 40 ágyúból álló faltörő ütegek bőgése. Ünnepélyes csend állott be, a borzasztó vihar előjele. Fél óra múlva, éppen 5 órakor, megdördült a kis Svábhegy lejtőiről a rohamra hivó hat ágyúlövés. E perczben Croy, Károly Jenő herczeg a sarki rondellánál, Schöning a bal kurtinánál és Serényi Károly a Szar­vas-téren kiröpitik kardjukat a nyugtalan hüvelyből, s ha Isten velünk, ki ellenünk s Jézus nevének han­goztatásával rohamra vezették harczvágytól égő hadi népeiket. Az Abdurrahman vezérlete alatti török őrség azonban, mint az egész ostrom alatt, úgy most is ha­lált megvető hősiességgel, sőt most már kétségbe­eséssel harczolt, úgy hogy báró d’Asti Mihály al­ezredes, Spinola őrgróf és Fritzschler ezredes a falak tövében csakhamar elesnek, sőt a gyalogszerrel har­­czoló vértesei és huszárjai élén küzdő Pálffy Ferencz is két sebet kap. A harcz hevében végre eörményesi Fiáth János a győri gyalogság élén, első veti által magát a sáncz­­karókon, kevéssel utána a szemközti oldalon Petne­­házy hágja meg a falakat, hajdúi élén, Ramocsaházy pedig a fehévári kapu táján nyomul be. A zavar le­írhatatlan, a még folyton szóló ágyudörgés közé a már gyérülő puskaropogás hangja, nők és gyerme­kek jajgatása, temérdek sebesült nyögése s vad csa­takiáltás vegyül. Mind-mind több csapat nyomul be s kérlelhetlenül gyilkolja halomra az utczai harcz­­ban egyenkint elhulló törököket. E közben megragadó jelenet játszódik le az iskola téren. Sebektől borítva, gyérrel beszennyezve, ingadozva áll ott egy hosszú ősz szakálu török, kit több török főtiszt és harczos fog körül s könyörögve igyekszik a harcztérről elhurczolni. Ez Abdurrahman, az utolsó budai pasa. Nem akar menekülni. »Ha nem tudtam megvédeni ezt a reám bízott várat, haljak én meg itt« úgymond s megforgatva szablyáját, a ro­hanva érkező német csapatra veti magát, melynek kardcsapásai alatt pár pillanat alatt kileheli hősi lelkét , közben a nap gyorsan hanyatlik alá, este­ledni kezd s a vár túlsó része, az akkor a Szt-György­­tér táján széles árok által elválasztott királyi palota törökjei mintegy másfélezeren még mindig tartják magukat. E részt Miksa Emánuel és Bádeni Lajos ostromolják, azonban mindekkorig roppant veszte­ségekkel hasztalanul. Ekkor jön a hir, hogy magát a várat Károly herczeg már elfoglalta s hogy Croy herczeg már szedi össze csapatait, hogy ő is a palota ellen jöjjön. Ez újabb lelkesedést önt az ostromlókba s a roppant meredek falakon Pechmann Márton, a bajor testőrezred parancsnoka, csakhamar áthág s őt követék a többi bajorok, még odabent is folyt a harcz s órákba került, mig az ott benszorult másfélezer tö­rök levágatott. Ezt az egész ostromot és diadalmas bevételt pedig, a mi talán páratlan a világtörténelemben, Szoli­mán a kamarai erdők táján álló s az ostromló had­seregnél jóval nagyobb fölmentő serege élén végig­nézvén, gyáván megfordult s gyors menetben meg sem állott Belgrádig. Az életben maradott kevés török fogoly között ott volt a hires Csonka bég és Budavár volt alparancs­­noka s később magyar tábornok, valamint a janicsá­rok vitéz agája, ki lotharingiai Károly herczegnek a következőket mondá: »Boldogabb vagy e mai napon, mint annyi sok császár, király és herczeg, kiktől az Isten e vár bevé­telét megtagadta azért, hogy számodra tartsa fönn e kegyet. Hiszem azért, hogy hatalmaddal nem fogsz visszaélni, s habár legyőztél is bennünket, becsülni fogod azt bennünk, hogy katonák vagyunk, mert ma­gad is az vagy.« A vár pusztulásának képe az ostrom után leír­hatatlan volt; még harmadnap is lángban állottak az épületek. Minden romokban bevert s nem volt egyet­len lakható ház. Az utczákon ezrével hevertek a ha­lottak s tócsákban állott a büzhödt aludt vér. A mi épen maradt, azt a szabad zsákmányra bocsátott csapatok vitték el. Marsigly tudós e köz­ben Mátyás király könyvtárának maradványait menti meg, melyek ma Bécsben őriztetnek. Szeptember 3-án tartatott meg a hálaadó isteni tisztelet s egyszersmind az engesztelő könyörgés azon 20,000 harczos lelkeért, kik az egész ostrom alatt Buda falai körül elestek. Azonnal gyorsfutárok küldettek az örömhírrel nemcsak Lipót császárhoz Bécsbe, hanem az összes európai udvarokhoz is, és innen van, hogy nemsokára már a legtávolabb országokban is ünnepük e nagy eseményt s még szeptember havában Bécs, Róma, Berlin, Madrid, London és Páris városok rendeznek nagy ünnepi tűzijátékokat és bálaünnepélyeket. Vé­gezetül, ez eseménynek a saját hazafias szempontunk­ból való felfogását illetőleg talán leghelyesebben cse-

Next