Pesti Napló, 1887. március (38. évfolyam, 59-89. szám)

1887-03-01 / 59. szám

59. szám, Szerkesztési iroda: Ferencziek-tere, Athenäenm-épfi 1 et. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenäen m-é­g fi­z­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények, a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám 4 kr. 38. évi folyam. Budapest, 1887. Kedd, márczius 1. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 3 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Festi VS Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám 4 kr. Reggeli kiadás. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ­Márczius 1-sejére új előfizetést hirdetünk lapunkra. A Pesti Napló a legolcsóbb nagy politikai napilap. Előfizetési árak : (a Pesti Napló megjelen naponkint kétszer, hétfőn reggel rendkívüli kiadásban.) Egy hónapra............................ 1 frt 50 kr. Évnegyedre ............................ 4 frt 50 kr. SA* Az előfizetések Budapestre, a Pesti Napló kiadó­hivatalába (Ferencziek­ tere Athenaeum-épület) legczélszerűb­­ben postai utalványnyal küldhetők. Ha az esti kiadás postai küilönkf­ldése kívántatik, a bélyegre havonkint 35 kr., évnegyedenkint 1 forint felül­fizetendő. A Pesti Napló szerk. s kiadóhivatala. A választások: »A kormánynak minden szabad;« ez a hatalom főelve. »A többségnek mindig igaza van;« ez a majoritások főelve. »Az országgyűlés felett nincs törvény;« ez jelezi parlamentünk főelvét. Mindebből következik, hogy Magyaror­szágon a Tisza-kormány a szabadelvű párt­nak privilégiumot adott a választási vissza­élésekre, melyet jövőre is fentartani szán­dékszik. A választások igazolásánál ez a szabály és gyakorlat: »a bűnök és büntetések felett maguk a bűnösök ítélnek.« Az eredmény is bizonyos és tapasztalatilag konstatálható: mindenki felmentetik s valamennyi vá­lasztás igazoltatik. Kár vizsgálatot kérni és pénzt rá kiadni, a többség a legkevésbbé lelkiismeretes párttagot küldi ki, hogy a kollega ügyében a vizsgálatot megejtse, ez egy csomó okmányt összeszed, melyek egy­másnak gondosan ellentmondanak, ezekből referál s az iratok alapján a bíráló bizottság többsége bizonyítékok hiánya miatt meg­hozza a felmentő ítéletet, melynek nincs ap­­pellátása. Ha pedig valaki a rendes bíróságok előtt bűnvádi keresettel támadja meg a választá­soknál hivatalos hatalommal visszaélőket, három év telik le a vádhatározatig s már a második választás is meglesz, mielőtt az első­nek bűnei felett jogérvényes ítélet hozatott volna, mint ezt a honfi perek bizonyítják. A választásokra a kormánypártnak van pénze és tízezer hivatalos kortese és szabad­sága azt tenni, a­mit akar, mert jelöltjeinek és korteseinek a büntetlenség garantíroztatik. A választók összeírásától kezdve a választás igazolásáig minden eljárás a kormány kö­zegei és pártja kezében van. A minisztertől a bakterig mindenki korteskedik a kormány­­párti jelöltek érdekében minden illő és illetlen, törvényes és törvénytelen eszköz­zel és módon. S mikor az uj kormánypárti többség megvan, a miniszterelnök kijelenti, hogy őt a nemzet többségének bizalma ötöd­ször is fényesen megtisztelte s a közvélemény alkotmányos nyilatkozattal őt bízta meg újra az ország kormányzásával. A nemzetnek lehetetlen másként válasz­tani, mint a­hogy a kormány elibe szabja, s ezt nevezik szabad választásnak. Csoda, hogy még ellenzék létezik ez országban a parla­menten belül. Valódi alkotmányosság tiszta és szabad választások nélkül abszurdum. De ezt a kor­mány is állítja. Igen, ez éppen a farizeizmus. Vagy taktika, ha e szó jobban tetszik. Tagadni nem tagadhatja a kormány a választási visszaéléseket, miután az egész or­szágban fényes nappal követtetnek el, hogy a vak is látja. Törvény is van róluk, mely a papíron igen szigorú. E törvény végrehajtója a kormány. Farkas őrzi a nyájat, ígéri tehát a kormány, hogy új törvényt hoz a választási visszaélések ellen. Nem volna erre szükség, ha az első becsületesen végre­hajtatnék. De mit ér két törvény, ha egyik sem foganatosíttatik ? Ezelőtt törvény nélkül is voltak szabad választások. Rómában nem kellett törvény az apagyilkosok ellen, Ma­gyarországon a szabadság méregkeverői ellen tilalom nem kellett, most pedig törvény tör­vényt ér és nem ér semmit. Mert minek a törvény, hol nincs bíró? Tisza a választási visszaélések ellen meg­ígéri a törvényt, de megtagadja a bírót. A kúriai bíráskodás neki nem kell, neki ház­szabályok kellenek. Kész módosítani az eljá­rást, mely szerint a többség ítéljen az ellen­zéki panaszok s a kormánypárti képviselők mandátuma felett. De hogyan? Az új törvény ki fogja mondani, hogy a­ki a választási szabadsággal visszaélt, el­vesztheti szavazó jogát, egész kerület is meg­­fosztható képviselő választási jogának gyakor­lásától évekre. Helyes. Applikálni fogják e törvényt a házsza­bályok ! A házszabályok a többség. A többség a kormány. A visszaéléseket főleg elkövetik nálunk: a kormány, ennek közegei, a kormánypárt, ennek jelöltjei és kortesei. Az új törvény szigorát érezteti kormány­párt az ellenzékkel, a­mikor úgy akarja s enyhíti a saját emberei ellenében, mint neki tetszik. Ez a jogegyenlőség mostanában a Tisza Kálmán minisztersége alatt: a törvény egy­forma, csakhogy a kormánypártnak nem szól, mert ez maga határoz a minisztérium meghallgatásával felette, hogy aláveti-e ma­gát a törvénynek, vagy sem? Vannak bűnösök, kik önként jelentkez­nek, hogy büntettessenek, vannak, kik magu­kat ítélik halálra, de politikai pártról, több­ségről, Tisza Kálmánról, választások után ily lelkiismeretességet feltenni nem vagyunk elég naivak. Maradunk a mellett, hogy a kúriai bí­ráskodást sürgetjük. Hiába sürgetjük, Tisza kimondotta, hogy ezt meg nem adja. Ezzel bevallotta, hogy a választási visz­­szaéléseket megszüntetni komolyan nem is akarja. Választási szabadságot akar — de csak magának. A delegáczióktól — mint a Pol. Korr. Bécsből jelenti — összesen 521/2 milliónyi hitel engedélye­zését fogja a közös kormány kérni. Ebből körül­belül 24—25 millió esik azokra a beszerzésekre, melyeket a közös hadügyminisztérium részben (mint­ A PESTI NAPLÓ­­FÁMÁJA. ARANYFÜST. — Regény. — 38 Irta: WOHL STEFANIE, III. KÖNYV. Excelsior! XXIV. Fejezet. Áz­ egyéniség, kit Simbinszky herczeg sajátos udvariasságával »vén pergamens«-nek keresztelt el, Filoména grófné volt, kinek ez idei első nagy esté­lyére robogott másnap a sok fényes fogat az Andrássy­­ut felé. Filoména grófné termei azon hírben álltak hogy még zsöllyeik is ásítanak, óráik pedig nem ütnek, hanem hortyognak. Mindazáltal mégis mindenkitörte magát meghívói után, mert Filoména grófné estélyein ott nem lenni annyi volt, mint bevallani, hogy az em­ber nem tartozik a »créme de la créme«-hez, az arisz­­tokráczia ama dupla kivonatához, melynek tagjai nem­csak a góthai zseb-Pantheonban diszlenek, de még azon más, beavatatlanok előtt felette titokszerű tulaj­donságokkal is bírnak, melyek állást biztosítanak a szoczietásban. Filoména szentekt küszöbét át nem lépték sem mágnásnőkké vált polgárleányok vagy színésznők, sem ama nagy fényt kifejtő s befolyásos hivatalt viselő kétes hirű házaspárok, minek manapság min­den főváros szalonjaiban megfordulnak, sem pedig faluról újonan beköltözött szerény jövedelmű főrangú családok, még ha ez utóbbiak rokonai voltak is. A legtöbb, amit e fajta rokonaiért megtett, az volt, hogy meghívót szerzett nekik az udvarhoz. — Menjenek el az udvari bálba, •— monda boszosan. — Olyan dicsőséget látnak abban, ha ott lehetnek, hogy semmibe sem veszik, ha magamhoz nem hívom őket, így legalább megszabadulok tőlük. De saját fivérének nejével, ki még hozzá Szent­endrei Károlyné, az egy általánosan kedvelt egyé­niség neje volt, nem bánhatott igy el, annál kevésbbé, miután ezen általa annyira kifogásolt hölgyecskét a múlt télen párisi legitimista körökben kitüntető szí­vélyességgel fogadták. S igy egyszerre csak meg­változott Liza irányában és legmelegebb pártolói­nak sorába lépett. — De eher Charles — mondogatta egy idő óta — mindig szörnyen hóbortos volt, mit házasságával is bebizonyított. De ezzel aztán szerencsésen járt. Só­gornőm a világ legbájosabb teremtése és a mellett a megtestesült distinkczió, a megközelíthetetlen feddhe­tetlenség mintaképe! Ha t. i. polgári születésű nőkről volt szó, Fill grófné felette nagy súlyt fektetett a feddhetetlenségre, melyet saját körében nem kutatott túl szigorúan. Mintha az erényt afféle póttulajdonságnak tekintette volna, mit a tiszta kékvér szükség esetében nélkülöz­­hetővé tesz. Ma este ugyancsak nem lehetett Fili grófné termeire ráfogni, hogy unalmasak, sőt Simbinszky gonoszul megjegyezte,­ hogy zsöllyeik­et egyszer nem ásítanak, hanem tátott szájjal várják a hallatlan ese­ményt, az órák pedig bámulatukban megálltak. Erre különben már az is okot szolgáltatott, hogy az arany­­ifjúság majdnem teljes számban megjelent, mi csak­ugyan hallatlan esemény volt, a mennyiben Zátonyi grófnak máskor neje estélyeire egyenként kellett ösz­­szefogdosnia az urakat a kaszinóban. Fili grófné ter­mészetesen a legtávolabbról sem gyanította e váratlan férfibőség valódi okát, hanem azt Alain főherczegnek és nejének tulajdonitá, kik megjelenésüket meg­ígérték. — Liza grófné premiere-jére jöttünk el, — monda Simbinszky mentegetődzve, midőn Mária itt­léte fölötti csodálkozásába­n összecsapta kezeit. Mária elnevette magát. — Ne oly hangosan — susogott óvatosan le­gyezője mögül. — Jaj magának, ha Fili tante meg­hallja. Már úgyis dühös, hogy Liza oly soká várat magára. És azután a jó tante azt hiszi, hogy maguk Alain ő fensége miatt jöttek el. — Je ne m’en moque pas mai! — motyogott Sim­binszky, Derecskéi Blanche felé tartva. A szép Blanche a chandinessek kék szalagjával átkötött,igen mélyen ki­vágott fekete ruhában egy oldaldiványon trónolt, míg nővére Georgine, mint rendesen, a szomszéd teremben a komtesszek között igyekezett helyet foglalni és mint rendesen, egyes egyedül maradt. Megjelenésére a leá­nyok mind meglepő szolidaritással szétfutottak az »öreg komtesz« mellől, ki aztán azzal boszulta meg magát, hogy elhódította tőlük még azokat a kis­fiukat is, kik e rendszerint férfiszűk termekben a fia­tal leányoknál udvarló számba mennek. Blanche az asszonyoknál odabenn nem járt sok­kal jobban, mint Georgine a leányoknál. Az ő kor­társai már többnyire leányaikat vitték és meg nem bocsájthatták neki, hogy még ma is olyan üde, mintha az egész idő alatt jégben hütve tartogatta volna magát. A fiatal asszonyok meg éppen azt talál­ták, hogy nem közidéjök való, azonfelül pedig hallat­lan dolgot enged meg magának azzal, hogy még most is tetszeni mer az uraknak. Mert mi tagadás benne — az uraknak tetszett. Ez este is egész dandysereggel volt körülvéve, mely jókat kaczagott csípős megjegyzésein, azokon a fe­lette mulatságos, csipős megjegyzéseken, melyeknek a rossz világ — azaz legjobb barátnői szerint, népsze­rűségét köszönhette. — Nézze, hogy ülnek ott egymás mellett — súgott oda Simbinszkynek, midőn ez hozzálépett. — Tyran Ella Elepi Muncsival, Mecserszkyné Déri Ti­vadarral és Zenóbia a kis Rudival. Nem-e megindító ? Három pár Tristan és Isolde. A férjeikből kiállítást kellene rendezni. — Tu l’a voulu George Dandin! — dúdolt Simbinszky, bajuszát pödörve. E perezben az első teremben élénk mozgalom támadt. — A főherczeg! — kiáltá Blanche felugorva. De nem a főherczeg volt, hanem Liza, kinek megjelenése általános feltűnést keltett. Most is úgy volt felöltözve, ahogy senki sem öltözködik: arany­­csillámos narancsszín atlaszba, sötétzölddel bélelt hosszú uszálylyal. Az ujjatlan ruha vállszalag­jait két smaragd gyík helyettesítette, mig fürtös haja igen magas spanyol fésűvel volt feltűzve, melyen aranyfiligrán pálezikákon kilencz nagy smaragd csil­logott, mint egy páva rezgő koronája. — Diantre! Ilyet még nem láttam! — kiáltott fel Simbinszky, Blanchenak a legfesztelenebbül hátat fordítva és Lizához közeledve, ki olyan fejbólintással fogadta, mintha rég megunta volna a herczegeket. Az asszonyok nagylelkűen elhatározták, hogy Lizát ezen első nagyjelentőségű fellépése alkalmával bátorítani fogják. De rendkívüli meglepetésükre erre nem találtak alkalmat. A fiatal asszony, férjétől kö­vetve, egyenesen a terem központjához közeledett és a szoczietás legkiválóbb hölgyei közé, Mária mellé ült, az ajtókban és ablakokban körülálló hölgyek nem csekély megdöbbenésére. Fili grófné termeinek ezen szerényebb látogatói, évek alatt sem avanckrozhattak oda, hova Liza mintegy Isten kegyelméből, mindjárt első perc­ben maga helyezte magát. Mielőtt a társaság még elhatározhatta volna, ügyetlenségnek vagy szemtelenségnek tudja-e be Liza magaviseletét, megérkeztek a fenségek és ezzel a fentebbi kérdés mindenkorra el lett törülve a programmról. Mert a főherczegi pár alig vette észre Mária mellett Lizát, midőn mindketten a legszívé­­lyesebben emlékeztek meg arról, hogy már Baden- Badenban találkoztak. Sőt Alain főherczeg legalább fél órát szentelt Lizának, ki oly könnyed fesztelen­séggel társalgott vele, mintha soha egyebet nem tett volna, mint főherczegeket mulattatni. — Hogy mertél így felültetni! — mondá Filo­­mena, fenséges vendégeinek távozta után félrevonva Lizát. — S én, a­ki már-már be akartalak mutatni. — Nem képzeltem, hogy még emlékezni fognak reám — felelé a fiatal­asszony közönyösen. — De legalább megmondhattad volna, hogy már be vagy mutatva, hisz majdnem blamiroztál. — Nem fektettem reá olyan nagy súlyt, — és Liza vállat vonva fordult el a meglepetéstől csaknem kővé meredő sógornőjétől. Tíz perczc­el később kaczagva beszélte el ezt a társalgását Szelényinek, ki későn jött és most ügyesen csúszott Simbinszky helyére, ki egy perczre felkelt Liza mellől s visszatérve, a miniszter láttára udvariasan eltűnt. A fiatal asszony pompásan utánozta Filoména elszörnyűködését, azon kegyelethiány fölött, mit Liza az ő boszantására fitogtatott. — S ha meggondolom — folytatá, alig birva szóhoz jutni a kaczagástól — hogy egy hét óta min­dennap Mária nyakára járt, hogy tanakodjék vele, mit feleljen ha a főherczegnő azt találná kérdezni — milyen születésű vagyok ?! Szelényi mióta belépett, folyton csodálkozva nézte a fiatal asszonyt. Liza csakúgy ragyogott a jókedvtől és rendesen oly megvető hallgatagságban lezárt ajkai egyetlenegy perczig nem szüneteltek. Csevegett, kacsagott, sajátszerű, hévteljes izgatott­sággal, míg szemei olykor saját szép alakján, fedet­len karjain futottak végig, s mintegy önszépségétől ittasulva, összerezzent. Egyszerre aztán megakadt. Észrevette, Szelényi mily meglepett, átható tekintettel vizsgálja arczát. Elpirult és legyezőjét maga elé tartva: — Ne nézz úgy reám! Mit nézesz rajtam? kiáltá zava­­rodottan. Szelényi csendesen nevetett. (Folyt, köv.) egy 16 milliót már eszközölt, részben pedig eszkö­zölni fog. A hitelnek az a része, mely csak a két kor­mány külön felelőssége mellett ezután költhető el, összesen 28 milliót tesz ki. Az osztrák delegác­ió költségvetési bizottsága, mint halljuk, a mind a három közös miniszter által jegyzett kormányjavaslatot már szerdán megtar­tandó ülésében veszi tárgyalás alá. Tisza miniszterelnök tegnap huzamosabb ideig konferált K­á­­­n­o­k­y gr. külügyminiszterrel. Jacobini bibornok, mint jelentettük, tegnap dél­ben Rómában meghalt. Jacobini Lajos 1832-ben szü­letett G­enzanóban, Albano közelében. Sarja volt a Romagna egy tekintélyes nemesi családjának, mely­nek számos tagja állt a pápai államban magas politi­kai és közigazgatási szolgálatban, így nagybátyja, Ja­cobini Kamilló, IX. Pius pápának volt közmunka­minisztere s mint ilyen a nagyszerű aricciai vízveze­téket létesítette. Jacobini Lajos theológiai és állam­­tudományi tanulmányait a Collegium Romanumban végezte s utána mindjárt Franchi alatt a pápai állam­­titkárság szolgálatába lépett. Tíz évi tevékenység alatt itt kitűnő diplomá­­cziai iskolán ment keresztül, többnyire konkordátumi ügyekkel volt elfoglalva s a legtöbb külföldi hatalom­mal való politikai viszonyt alaposan megismerte. E szolgálati idő alatt san­ giovannii kanonokká nevezte­tett a lateráni egyháznál, mely a következő büszke czimet viseli: »Urbis et orbis omnium ecclesiarum caput et mater«. (Róma s az egész földkerekség ösz­­szes egyházainak feje és anyja.) A propaganda keleti osztályában való rövid tevékenység után 1869-ben a vatikáni zsinat másodtitkárjává lett kinevezve s itt, mint műveit, szellemes diplomata általános elisme­rést aratott. 1874. márczius havában Bécsbe ment, mint nunczius. Róma diplomácziájának történetében ritka, sőt mondhatni, hallatlan eset volt, hogy ily ki­váló s nagyjelentőségű állásra ily aránylag fiatal ka­nonokot szemeljenek ki. A pápa, hogy a nagyjelentőségű álláshoz meg­­kivántató rangja legyen, czimzetes thesszalonikai pre­­látussá és érsekké nevezte ki Az osztrák konkordá­tum épp abban az időben került szakadásra s nem csekély volt a feladat a korszellem rohamos liberális áramlatában az egyháznak s a pápaságnak mindazt megmenteni, amit éppen megmenteni lehetett. A simulékony diplomata sok szerencsével közvetített állam és egyház közt, és szolgálatai épp úgy hasznára váltak az akkori kultuszminisztériumnak (Stremayr), mint a Kúriának. Jacobininak Bécsben csakhamar általános tekintélyt sikerült szereznie : a társaságban rendkívül szeretetreméltó, jóakaró s szívélyes modo­rával , diplomácziai körökben éles itélőtehetségével s kollegiális, barátságos lényével, Rómában pedig rend­kívül szorgalmával. Jacobini gyakran nagyon kimerítő tudósításo­kat szeretett Rómába küldeni s e tudósítások a pápa különös figyelmében részesültek. Jacobini ugyanis értette, mint kell tudósításai iránt érdeklődést kel­teni, különböző politikai kérdéseket megindítani s a Kúriánál kieszközölni, hogy a legfontosabb tárgyalá­sokat reá bízza. Elevensége, buzgalma, lankadhatlan­­sága sikert aratott. Nem sok idő múlva nemcsak a bécsi nuncziátus teendőit végezte, de kezeiben az egész pápai diplomáczia fonalait egyesítette s a tárgyaláso­kat egész Európában ő vezette. Nem volt többé csak bécsi nunczius, de a Kúria diplomatája egész Euró­pában, így Jacobini tárgyalásokat folytatott Oroszor­szággal, a katholikus egyház s Oroszország közt fenn­álló ellentétek kiegyenlítése czéljából. Továbbá figye­lemben részesítette a Balkán-államokat, midőn mon­archiánk keleti politikájának kifejtése a katholikus propagandára kedvezőnek látszott. Ő vezette a tár­gyalásokat, melyek később már államtitkárságának idejében arra a kedvező eredményre vezettek, hogy Montenegróval létre jött a konkordátum. A konkor­dátumra vonatkozó tárgyalások kedvező eredménye után Jacobini bíbornokká lett kinevezve. Jellemző Jacobini egész lényére, hogy Bismarck, kivel a gasteini találkozás alkalmával gyakrabban érintkezett, őt a »szeretetre méltó Jacobini«-nak szokta nevezni. A Róma és Berlin közti kulturharczban Jaco­bini bíbornok gyakran közvetített szerencsésen és ügyesen s hivatott férfinak bizonyult arra, hogy a szigorú s mégis békeszerető XIII. Leo intenczióinak eleget tegyen. Még sokkal nagyobb és döntőbb befo­lyásra tett szert Jacobini 1880 óta, mely év október havában a pápa őt sajátkezű levéllel hívta meg Nina bíbornok helyébe az államtitkári állásba. Tevékeny­sége az egyház-politikai ügyek élén a legújabb kor történetéhez tartozik. Tudvalevő mily nehéz, bonyo­lult helyzetet talált hivatalba lépte alkalmával s ha­sonlókép ismeretes, mint sikerült a kitűnő tehetségű államférfinak az ügyeket úgy vezetni, hogy a mai, mindkét részről kielégítőnek mondható eredményre jussanak. A delegácziók. Ma nyílik meg a delegácziók rendkívüli ülésszaka. A monarchia két felének áldozat­­készsége, mely legutóbb a parlamentben nyilvánult, most a delegácziókban fogja foly­tatását nyerni. Ötvenkét és fél milliót köve­telnek tőlük, egy rész már el van költve, a másik bizonyos eshetőségekre tartatik fenn, de egyik is, másik is olyan, melyet, mihelyt a közös kormány a monarchia legfőbb ér­dekei védelmére mélhatlanul szükségesnek mondja, bajos megtagadni. Ki vállalhatná el a felelősséget oly intézkedések meghiúsítá­sáért, melyektől, mint azok állítják, kikre a közvetlen felelősség hárul, Ausztria-Magyar­­ország biztonsága függ? A tekintetek, me­lyeknek a magyar ellenzék a hét és fél mil­liomos hitel megszavazásakor oly ékesszóló kifejezést adott, most sem igen mellőzhetők s még a kívánt összeg leszállítása körül is ba­jos vitázni a hadügyminiszterrel, ki azt mondja, hogy ez a »monarchia védelmére« okvetlenül szükséges. Az aggodalmak, melyeket a delegácziók összehívásának első híre a közvéleményben keltett, kétségkívül ma, megnyitásuk napján, sem oszlottak el teljesen. A politikai helyzet bizonytalan most is, Oroszország végczéljait homály borítja, a bolgár kérdés semmivel sem haladt előre békés megoldása felé. Van tehát ok a nyugtalanságra, de azért tagad­­hatlan, hogy az a nézet, mintha monarchiánk közvetlenül háború küszöbén állana, immár kevésbbé általános. Mindenesetre igazuk van azoknak, kik azt mondják, hogy ellenségeink sem éghetnek valami nagyon a harczvágytól, mihelyt időt engednek, hogy befejezzük ösz­­szes hadikészülődéseinket, kiegészítsük kész­leteinket, szervezzük a népfölkelést, szóval lehetőleg tökéletes­ítsük önvédelmünk rend­szerét. Mióta a német választási vihar lezajlott, az offic­iózus fenyegetések sem tesznek többé olyan mély benyomást, mint azelőtt. Nem akarjuk félreismerni ama tény nagy erkölcsi jelentőségét, hogy ellenségeink telje­sen harcz­­késznek tudják a monarchiát. Kétségkívül ez a tudat is hozzájárulhat a béke fentartásá­­hoz. Úgy látszik azonban, még­sem ez az egyedül döntő mozzanat. Nagyobb mérték­ben befolyásolhatja ellenségeink magavisele­tét az, hogy nem érzik magukat elég erősek­nek arra, hogy a keleti kérdés eldöntését a kard élére bízzák. Mindezzel azonban nem akarjuk a hely­zetet békésebbnek feltüntetni, mint a minő. De konstatálnunk kell, hogy a delegácziók megnyitása nem fokozta a harczias aggodal­makat. A közös hadügyminisztertől függ, hogy felvilágosításaival lehetőleg tisztázza a hely­zetet s annyi bizonyos, hogy csupán hangu­­latcsinálás kedvéért nem lesz szüksége söté­­tebb színekhez folyamodni. A kért hitel meg­szavazása efféle fogások nélkül is megtörtén­hetik, sőt azt hiszszük, annál simábban meg­történik, minél kielégítőbbek lesznek a közös kormány felvilágosításai. Önvédelmi czélokra, egy külellenesség visszautasítására Magyar­­ország minden áldozatra kész, de csak azon legvégső esetben, ha a becsületes béke más­kép fenn nem tartható. A háború bármilyen kalandos ezéiért, mint eddig, úgy ezután sem fog bennünket lelkesíteni. De még nagyobb ellenszenvet keltene valami újabb okkupá­­czió, bármilyen csábító alakba akarnák bur­kolni. Pedig sajnosan kell konstatálnunk, hogy minél inkább szaporodnak a kételyek egy orosz háború közvetlen veszélyei iránt, annál jobban fokozódik az aggodalom, hogy a mon­archia népeinek áldozatkészsége ismét az okkupáczionális politikára fog értékesíttetni. Ma az aggodalom komolyabb, jogosultabb, mint az orosz háborútól való félelem. Péter­­várott sem igen tartják még elérkezettnek az időt a leszámolásra Ausztria-Magyarországgal s ott is könnyen túlsúlyra vergődhetik az új megalkuvás, az osztozás eszméje, mi a mon­archiát pillanatnyilag megóvhatja ugyan a háború csapásától, de jövőjét sokkal nagyobb mértékben fenyegetné, mint bármilyen önvé­delmi harcz, melyben a nemzetek lelkesedése csodákat művelhet a trón és a haza érde­kében. ORSZÁGGYŰLÉS: A képviselőház ülése február 28-án. I. A képviselőház mai ülésének legérdeke­sebb tárgyát a miniszterelnök és Apponyi Albert gr. felszólalásai képezték a választási visszaélések megszüntetése tárgyában. E fel­szólalásokat alantabb egész terjedelmükben közöljük. Az ülés elején Polónyi Gréza indo­kolta a tőzsdebíróság illetékességi körének korlátozása iránt benyújtott indítványát, me­lyet az igazságügyminiszter ellenző felszóla­lása után a ház tárgyalásra ki nem tűzött. N­. Esti lapunkban közöltük azon tárgyalás folya­mát, mely P­o­­­o­n­y­i Gézának a tőzsdebiróság ille­tékességi körének korlátozása tekintetében benyújtott indítványának napirendre tűzése tárgyában folyt. Ezután Dániel Ernő előadó részletes indokolása után észrevétel nélkül elfogadtatott az 1885-ki XVII. törvényczikk által a Ludovika­ Akadémiának kiépíté­sére engedélyezett 400,000 forintnyi költségfedezetnek 40,000 forintnyi szaporítása tárgyában beadott tör­vényjavaslat. Széchenyi Pál gr. közgazdasági miniszter felelve Ur­a­y Szilárdnak, az új kereskedelmi minisztériumi palotaépítésénél előfordult állítólagos visszaélésekre vonatkozó interpellácziójára, kijelenti, hogy a­mint Olay megtette interpelláczióját, a palotaépítést ellen­őrző nem érdekelt bizottság tagjai azonnal vizsgálatot ejtettek meg s e vizsgálatból, a­melyről szóló jelen­tést a miniszter a házzal megismertette, kiderült, hogy a palota építésénél semmiféle visszaélés nem történt s az építkezés semmi tekintetben nem esketik kifogás alá. A jelentést Ybl Miklós és Steindl Imre írták alá Müller Béla középítészeti felügyelővel és Bukovics Gyula művezető építészszel együtt. Olay Szilárd megjegyzi, hogy csupán alkalmat akart adni a miniszternek a kiszivárgott hírek meg­­c­áfolására. Tudomásul veszi a választ.

Next