Pesti Napló esti kiadás, 1889. július (40. évfolyam, 178-208. szám)

1889-07-01 / 178. szám

Budapest, 1889.Hétfő, július 1. 178. szám. — Egyes szám helyben 2 kr. vidéken 3 kr. Budapest, julius 1. A kossovói ünnepélyek határozottan pánszláv jellegét az időközben érkezett tudósítások egészen bizonyossá teszik. Mihály metropolita egyik beszédé­ben azon reményét fejezte ki, hogy a mostani nemze­dék képes lesz a szerb császárságot s az egész szerb nép egységét helyreállí­tani. Figyelmet érdemel azon belgrádi hír is, hogy a szerb kormány a török határra katonaságot kezd küldeni. Belgrádban ugyanis azt állítják, hogy­­­ Szerbiában, vagyis török területen a la­kosság körében nagy izgatottság ész­lelhető, minek folytán egy zászlóalj katona­ságot indítottak Raskába, a határra. Az ily rend­szabályok nagyon érthetővé teszik, hogy Konstanti­nápolyban élénk a bizalmatlanság Szerbia iránt. Ha ez csapatokat küld a határra, úgy a porta is kényte­len lesz még inkább szaporítani hadait­­ Szerbiában. A koszovói ünnepélyekre meghívták Milán királyt is, ki azonban nem fogadta el a meghívást, hanem csak akkor fogja fiát meglátogatni, ha ez Belgrádba visszaérkezett. A nasszaui herczeg, mint Brüsszelből a »Times«­­nek jelentik, nem hajlandó újra elvállalni a régens­­séget Luxemburgban, a mire esetleg, minthogy Hol­landia királya ismét rosszul van, szükség le­het. A herczeg rendkívül boszankodik a fölött a ko­média fölött, melyet vele nem rég eljátszattak s különösen neheztel a miatt, hogy a múltkor nem tar­tották meg a vele szemben tett amaz ígéretet, hogy régens fog maradni arra az esetre is, ha a király visszanyeri uralkodási képességét. Ennek következté­ben, ha a reagensség szüksége beáll, a nasszaui her­czeg fia, Vilmos herczeg van hivatva ez állás elfog­lalására. Svájcz és Németország. Míg Fárison át Genf­­ből azt jelentik, hogy Németország és Svájcz közt a feszültség engedni kezd s hogy a fölmerült viszály mielőbbi békés kiegyenlítését remélik, a német félhivatalosak nyilatkozatai éppen nem olyanok, me­lyek e reményt jogosultnak tüntetnék föl. Legújabban ez ügyben a »Nordd. Allgemeine Zeitung« ismét ezeket írja: A svájczi központi hatóságok az által, hogy az idegenek rendőri szempontból való ellenőrzésére na­gyobb gondot fordítanak és főállamügyészi állást szer­veztek, elismerték hogy kötelességüknek, mely reájuk mint semleges területre, a szomszéd államokra való tekintettel, háromlik, eddig nem tettek ele­get. Az a kifogás, hogy az aargaui kanton ön­­kormányzati jogának keretében járt el, nem menti Svájczot. Annak következménye pedig, hogy a kanton hiányos rendőrségi szervezete következtében a német birodalom ellen jogsértés történt, minden kö­rülmények között teljesen Svájcz rovására esik. A szerbek és a magyarosodás. (Levél a szerkesztőhöz.) Délmagyarország, június végén. A rigómezei csata 500-dik évfordu­lójával s a hozzá fűződő mozgalmakkal szemben nem lesz érdektelen talán, ha a­mennyire egy rö­vid levél keretében tehető, a délvidék hangulatát és állapotát jellemezem, mert csak igen ritkán és akkor is csak szórványosan felmerülő eseményekről olva­sunk tudósításokat a főváros hírlapjaiban a délvidé­ken történőkről, jóllehet a figyelmes szemlélő nem egy dolgot láthat, melyből egyrészt következtetés von­ható arra, hogy az alkotmányosság fel nem használt hosszú, békés érája alatt a magyarság ügye a dél­vidéken minden hivatalos szépítgetés és ámítás da­czára nem haladt, a nemzetiségek jobban tarta­nak össze, mint valaha, másrészt, hogy azok a moz­galmak, melyeknek a szomszéd Szerbia a színhelye, általában, de különösen a legutóbbi időkben, mióta az orosz-szerb katonai konvenc­ió híre felmerült, mily hatással vannak elégedetlenkedő, de különben békés arc­ot mutató, politikai tekintetben azonban teljesen megbízhatatlan és a magyarok iránt engesz­telhetetlen gyűlölettel viseltető szerbjeinkre. Mert ne áltassuk magunkat! A délvidéket lakó szerbséget a magyar állameszmének és magyarságnak megnyerni, minden dédelgetés daczára, nem sikerült, pedig, úgy látszik, nincs messze az idő, midőn a dél­vidéki szerbség feltétlen hűségére és megbízhatóságára számítani akarunk. Békében e maroknyi nép hűségét és nyugodt magaviseletét igen könnyű biztosítani, de hogy mozgalmas időkben nagy bajokat és kellemet­lenségeket okozhat, azt a vak is látja. Sajnos azonban, hogy a magyar közvélemény és kormány igen rövid emlékező tehetséggel vannak megáldva. Ennek tulajdonítandó, hogy az események között, melyeket különben is elferdítve, csak részben látnak, nem találnak kapcsolatot, a­mit a szerb vezé­rek igen jól tudnak, s a­min a nemzetiségi és kivált a szerb propaganda vérszemet kapva, folyton erősödik, annál inkább, minthogy erre az impulzust a Nagy- Szerbia ábrándjaitól elvakított belgrádi és újvidéki körökből nyeri. Konkrét tényeket e tekintetben ma még nehéz dolog volna felhozni, mert hisz a nyílt lázadás ideje még nem érkezett el, de ha a szerb társadalmat és annak mozgalmait megfigyeljük, le­hetetlen arra a meggyőződésre nem jutnunk, hogy tervszerű működéssel állunk szemben, melynek lep­lezetlenül még bevallani nem merészelt czélja a szerb nemzetiség folytonos erősítése és a Nagy- Szerbia. A­ki a délvidéken tartózkodik, vagy csak né­hányszor megfordult, észrevehette, hogy a szerbség és magyarság között társadalmi tekintetben tökéletes szakadás áll fenn. Van itt magyar és szerb társada­lom, az egymással való érintkezés pedig kizárólag a hivatalos kényszerűség folyománya, hivatalos formák között, hivatalos ügyekben történik. Egyesülésről, összeforrásról, közös munkálkodásról szó sincs. De hisz ez nem is csodálható. A görög keleti egy­házi és községi autonómia, a semmi által nem korlá­tolt sajtó és kellőképen nem ellenőrzött fele­kezeti szerb népiskolák, a magyarság által meg sem közelíthető szerb dal- és nőegyletek és hogy e kép teljes legyen, a délvidéken gomba módon sza­porodó u. n. »Szerb földmives olvasó körök«, melyek­ben a pancsovai, újvidéki, kikindai és belgrádi politi­kai és irodalmi köntösbe öltöztetett zagyvalékok szé­dítik el a parasztság józan eszét, mind meg­annyi góczpontjai és hatalmas melegágyai az említett pro­pagandának. És ezekkel nem törődik senki, pedig valamennyi szemünk láttára folytatja aknamunkáját Magyarország ellen. Hová fog ez vezetni ? Meddig fogjuk még tűrni ezen alattomos áskálódásokat? Jó vége semmiképen sem lehet annak a türelemnek, melylyel ezen vakondmunkát a kormány és közegei szemlélik. Ezek a dolgok azonban még némileg indo­kolhatók szerencsétlen nemzetiségi törvényünkkel, de hogy mire való e népség legveszedelmesebb korifeusainak dédelgetése, beczézgetése, sőt megju­talmazása és társadalmi téren erkölcsi emelése és­­anyagi támogatása, azt csak azok az olympusi ma­gyar politikusok tudnák megmondani, kik e hiva­talos hierarchia oly magaslatain trónolnak, hova egy közönséges halandó még feltekinteni sem me­részel? Mire való pl. egy felségárulási port ki­állott plébánost 10.000 forintot jövedelmező esperesi állással jutalmazni? Minek a legravaszabb, tehát legveszedelmesebb kolomposok egyikét egy nagy, magyar főúri uradalom ügyészének tenni meg? Minek elkergetni egy fiatal magyar gimnázium igaz­gatóját és helyére hozni egy magyarul rendesen nem is tudó tót tanárt igazgatónak egy szerb vá­rosba? Minek raknak közénk oly katonatiszti kart, melynek tagjai nagyrészt szerbek és szláv és császári voltukkal a to­n-út­félen tün­tetnek? Ily és hasonló eszközökkel természetesen örök időkre biztosítható a »béke« a délvidéken. Csak meg kell adni nekik mindent, a­mit kérnek, és akkor bizonyos, hogy a »béke« nem lesz megzavarva. Jól is érzik magukat a szerbek ezen rendszer alatt, és csak olyankor jajdulnak föl, mikor a nemzetiségi üzelmei­­ket takaró egyházi autonómiájukat fenyegeti egy kis veszedelem. Elégedetlenségök különben csak színlelt, de rendszeres, mert tudják, hogy csak lármázniok kell és­­ meghallgattatnak... Ily bánásmód mellett a magyarságot a délvidé­ken nem fogjuk megerősíteni soha és a szerbségnek csak szarvát növesztjük meg. A­mi ezek után a magyarság térfoglalását il­leti, arról bízvást elmondható: nyugtával dicsérjük a napot. Dobbal nem lehet verebet fogni, és a magya­rosodás a délvidéken tényleg hiú ábrándnak bizo­nyult. Igaz ugyan, hogy a magyar nyelvterjesztő egyesületek szépen megalakultak a délvidéken is, a magyar iskolák száma szaporodott, az állami hivata­lokban egy sereg magyar van alkalmazva és a nagy­­birtokosok, a legbefolyásosabb politikai tényezők, csaknem valamennyien kifogástalan, magyar érzelmű hazafiak, de ebből még nem következtethetünk arra, hogy a magyar állameszme hódított és még kevésbbé, hogy a magyarság már erős. Iskoláink még nem bizo­­nyították be, hogy a magyar állameszme­i magyarosodás terjesztői, mert hisz tannyelvük részint né­met és legnagyobb részüké szerb, oláh, a tanítók pedig minden hivatalos statisztika és egyéb szépítő kenőcsök daczára sem tudnak ma­gyarul, de tudni nem is akarnak és tanítani még kevésbbé, a­mint erről bárki meggyőződhetik, ha épen kételyei vannak e tekintetben. Hogy miért sze­repelnek e magyarul nem tudó tanítók még­is úgy, mintha tudnának, annak meg vannak lokális, baráti, komasági,sógorsági és egyéb itt nem részletezhető, nyo­matékos, a talajban gyökerező okai. Mindamellett meg kell vallani, hogy ennek daczára igen nagy azoknak száma és e szám folyvást növekszik, a­kik a ma­gyar nyelvet megtanulják, de nem a fele­kezeti jellegű német, szerb, oláh iskolákban, hanem a községi és állami intézetekben, melyek­nek a tannyelve a magyar. A nyelvvel azonban még nem nyertünk sokat, mert a szülői ház, a társadalom, a sajtó és irodalom épp ennek következtében csak an­nál elkeseredettebben folytatja a harczot minden el­len, a­mi magyar, vagy ha azt nem meri tenni, oly eszmekörben mozog és oly tárgyakról szól, melyek az egyes nemzetiségek vágyainak és sóvárgásainak leg­inkább megfelelnek. E munkának azután meg is van az eredménye a megnyerteknek hittek meghódításában. Az életben ezek a magyar janicsárok lesznek azután a magyarság leg­engesztelhetetlenebb ellenségei. A ma­gyar nyelvterjesztő egyletekbe olyanok járnak,kiknek a magyar szóra gyakorlati czélokból van szükségük és foglalkozásuknál fogva talán rá vannak kényszerítve, mert különben meg sem tudnának élni. Hogy ezek a nyelvterjesztő egyletek, kivált a mai képtelen és rend­szertelen, a véletlenre bízott vezetés mellett a magyar műveltség ügyének­­nem nyernek meg senkit, sőt za­jos fellépésükkel olykor többet ártanak, mint hasz­nálnak, az bizonyos. A hivatalnoksereg magyar, még­pedig a legutóbbi időben annyira magyar már, hogy ott is a szerbség beszélhet és különösen írhat akár­mit, füle hallatára kovácsolhat bármily állam- és magyarellenes tervet, azt megakadályozni ugyan nem fogja, egyszerűen azért, mert a nyelvet nem érti. Valóban, itt az ideje, hogy a délvidékre és talán más vidékekre is kineve­zendő tisztviselőknél legalább tekintettel legyenek arra, hogy az illető vidéken divatozó nyelveket, ha­­ nem is irodalmilag, legalább félig bírják vagy bizonyos idő alatt azok megtanulására kötelez­tessenek, hogy így a nép zömére, mely a magyar tisztviselők kénytelen­kelletlen elzárkózottsága következtében a saját, több­nyire fanatikus értelmiségére van utalva, befolyást nyerjen. Nem áldozna fel ezzel a magyar tisztviselő egy parányt sem magyar érzületéből, de igen sokat nyerhetne általa a magyar állameszme és a magyar­ság. E hivatalnoksereg magyar irányú működésének különben van még egy más akadálya: az anyagi és szellemi függetlenség hiánya, mely az állam zilált pénzügyi helyzete és a tisztviselőket hallatlan füg­gésbe hozó, szinte abszolutisztikus törvényeink foly­tán nem nyújt módot és eszközöket arra, hogy a nemzetiségi túlzók agyafúrt, alattomos és a »béke« kedvéért még el is nézett machináczióival társadalmi téren szembeszálljon és igy teljesen tehetetlenül áll az üzelmekkel szemben, melyek tételes törvényeink­be nem ütköznek ugyan, de minden téren, me­lyet megközelíthetnek, a Száván túli szerbséggel való eszmeközösség szolgálatában állanak és a szerbiai liberális párt programmjába felvett nagy szerb egyesülés talaját készítik elő. Szóval, na­gyon sok itt a tenni való és bűnt követnek el az intéző körök, ha ezt az irányt tovább tűrik és a Nagy- Szerbia alattságán vontatott magyarországi szerbsé­get nagyobb figyelemre nem méltatják és ha kell, társadalmilag már kitűnően előkészí­tett szeparatisztikus törekvéseiket ha­talmi szóval, esetleg kivételes törvényekkel és rende­letekkel még ideje korán meg nem akadályozzák. Mert ha az ágyuk megszólalnak, kissé meg lesz késve a játék... Első és legszükségesebb volna a rakon­­czátlan szerb sajtó megrendszabályozása, mely ma már valóságos bacchaniak­ákat ül a szerb, illetőleg pán­szláv eszme közeli diadalán és minden szavában kigyót­­békát kiált mindenre, a­mi magyar és égig magasz­tal mindent, a­mi orosz, montenegrói, szerb vagy bosnyák. Annyira vannak e tekintetben, hogyha az ember nem olvasná el a lapok homlokán a város ne­vét, melyben a lap megjelenik, tartalmából azt hihetné, hogy legalább is a czrnagórcz bérezek fekete ormain írták és nyomták valamennyit. És ezért nagy tévedés az az állítás, hogy a magyar-szerb gyűlölet csak az újságokban van meg. Ha az újságokban meg van, amit senki sem tagadhat, megvan biz’ az a nép­ben is, mert hisz’ tudjuk, hogy nemcsak a nép, hanem a nagy közönség általában, sőt a legműveltebbek is igen szívesen fogadnak mindent készpénz gyanánt, ami az újságokban foglaltatik. Mindezekből az a tanulság, hogy egy kis erélyt és magyar politikát kérünk, mert ha így folytatjuk, innen-onnan fölösleges lesz az orosz háború, mert a magyarság az­ ország legveszélyeztetettebb pontjain orosz háború nélkül is ki fog pusztulni, minthogy megizmosodni nem volt képes. Nem látom sötét szemüvegen a viszonyokat, de meg vagyok győződve, hogy a kormány nyílt dédel­­getésének, a szerbségben a magyarok ellen lappangó gyűlöletnek, a magyarok mellőzésének és a lanyha­­ságnak, melylyel a magyarság erősödését szemléljük, olyan következményei lesznek, melyeket csak fegy­verrel lehet majd megoldani. Nem lett volna észsze­rűbb egy kis erély a hosszú béke idejében ? Akkor nem kellene erőszakkal és mindenféle rábeszéléssel tar­tani vissza a rigómezei csata 500-dik évfordulójának ünnepén részt venni akarók ezreit, akkor nem kel­lene a görög-k­eleti püspökökhöz for­dulnia kormánynak, hogy akadályoz­zák meg a templomokban az évforduló napján a requiemek és szláv egyesü­lést hirdető beszédek tartását. Mondja ki azért valahára a kormány vezérel­vül, hogy Magyarország a magyaroké, nemcsak tör­ténelmileg, hanem tényleg is, anyagi és szellemi te­kintetben és vessen véget annak a háladatlan maga­tartásnak, mely anyagi dolgokkal akarja meghódítani a magyar állameszmének és magyarságnak a Nagy- Szerbia álmaitól elkábított szerbséget, mely inkább utolsó szálig elvesz, mint hogy magyarnak vallja ma­gát. Pénzen még senki sem szerzett hű, őszinte, oda­adó barátokat. A magyar kormánynak sem fog sike­rülni. Végre, itt az ideje, hogy a délvidéki legcseké­lyebb mozgalmak hallatára idegesen nyugtalankodó magyarság megnyugtatására a kellő intézkedések megtörténjenek és a magyarság erősítése az egész vonalán komolyan, szemfényvesztés nélkül megkez­dődjék. A legközelebbi jövő, mely meglehet, nincs oly távol, mint sokan gondolják, meg fogja adni a szo­morú, de elmaradhatatlan választ a türelem és dédel­getés annyiszor czéltalannak bizonyult, esztelen poli­tikájára. Csak meg ne bánjuk. Vigyázzunk! A föld megmozdult alattunk ! A. B. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA.­­ — Julius 1. — Egy nő naplója. (15) Írta: FEUILLET OKTÁV. Francziából fordította : Ábrányi-Katona Klementin. MÁSODIK RÉSZ. — Meg fogom látni, ha méltó-e ön arra, hogy ily vallomást halljon egy becsületes nő ajkairól, — nem vagyok képes szivem érzelmeit elfojtani; de legalább képes vagyok, — s bízom önben, hogy ön is képes lesz, — eléggé felmagasztosítani azokat, hogy megtisztul­janak ... Ne váljunk meg egymástól mint két gyönge lény, kik félnek, hogy szenvedélyeiknek gyönge játék­szereivé válhatnak , őrizzük meg kölcsönös vonzal­munkat becsülettel s adjunk annak uj jelleget, legyen az egy majdnem szent kötelék köztünk, nagylelkűen egyesítvén bennünket egy jó ügyben. .. Már tudja mily föladatot tűztem magam elé, még mielőtt az egész valót tudtam volna... most még inkább mint valaha, czélomul tűztem azt----­Legyen nekem igazeíműen segítségemre e föladat tel­jesítésében, segítsen nekem neje szívét visszaszerezni önnek; viszont ígérem, hogy én pedig segítségére le­szek neki, az önét visszahódítani... Akarja ?. . Ha igent mond, annyira becsülöm önt, hogy föltétlen bi­zalommal teszem le kezemet az önébe. .. Máskülön­ben — isten önnel ! Néhány perczig gondolkozott, s aztán szó nél­kül nyújta kezét. Azonnal fölkeltem s visszatértünk a szalonba. — El fogja hozzám küldeni holnap Cécilt; hozzákezdünk egész szelíden a lelkére beszélni... ami önt illeti, nem szólítom föl, hogy legyen jó iránta, mert nagyon is az . . . Ellenkezőleg, dorgálja; meg va­gyok róla győződve, hogy el lesz bájolva ön által dor­­gáltatni, mert a közöny hajt bennünket az őrü­letbe !... Köszönt, s néhány lépést tett az ajtó felé, aztán visszafordulva így szólt: — Elfeledem, holnap egy hónapra, vagy hat hétre utazom tábornokommal valami vidéki inspek­­czióra. Ez unalmas. — Talán nem, mondom, mert özvegysége alatt szükségképen otthonülőbb lesz Cécil, s ez már egyen­getni fogja az utat . . . Önnek pedig ideje lesz a gon­dolkozásra, s visszatérve jobban fogja tudni, ha való­­­ban képes-e megtartani kötelezettségét, melyre úgy tetszik nekem, kissé hamar és könnyedén vállalkozott. — Nem könnyedén, mondá szelíd, de szilárd hangon. Mindjárt megértettem önt... életem el volt veszve; barátsága fölemeli és megmenti azt... Amit ön nekem ajánl, az igen magasztos, igen hősies do­log. .. de föl fog engemet vinni szárnyain odáig... A viszontlátásig asszonyom. Számoljon reám. — Ezzel elhagyott. Álmatlanul de boldogan töltöm az éjt. Meg voltam magammal elégedve. Nagy megpróbáltatáson diadalmaskodtam... Ha valaha oly nő olvassa ezt, a ki életében találkozott egy férfival, kit egyszer szivére óhajtott szorítani, bárha mindjárt bele is kel­lett halnia, — meg fog engem érteni. Másnap délután Cécil hozzám érkezett s tudatta velem, hogy férje Bretagneba utazott. — Kedvesem, szóla, a hideg ember ma egészen meglepett. .. Kért, hogy írjak neki minden nap. .. Felfoghatsz-e ily eszmét ?. . Különben azt hiszem, hogy szórakozottságból tette s hogy nem sokat törő­dik vele.. . s jól is teszi, mert bizonyos, hogy nem fo­gok írni neki minden nap... — És miért nem ? — Hát van nekem erre időm ?... S aztán ez esztelenség is !... Sürgönyöket fogok neki küldeni: »Jól vagy ? Én is! Ezer csókkal Cécil!« — Ez tel­jesen elég. — De mond csak Cécil, férjed távollétében nem fogsz-e kissé többet időzni otthon ? — Otthon időzni?. . . Hát mit csináljak ott­hon ? S különben is mit határoz az, hogy otthon, vagy távol van-e férjem, ez reám nézve körülbelül egyre megy! — Kérlek, Cécil, légy komoly egy pillanatra s beszélgessünk egymással. — Igenis angyalom. — Nem fáradtál bele ebbe az életmódba ? — Nem, édesem. — Akkor én kezdelek kevésbbé szeretni! Nyakamba ugrott: — Nem igaz! Egy ideig még megkisértem a meghitt és bi­zalmas társalgás mezejére terelni; nem ellenszegült ugyan, de folyton kisiklott alóla s valami bohóság mögé rejtőzött. Beláttam, hogy nehezebb lesz fölada­tom, mint azt előre hittem s hogy rettenetesen kedvet kapott a kedves gyermek a mozgékony élethez. De meg­maradtam meggyőződésem mellett, hogy kevés kitar­tással, visszanyerhetem e becsületes szivet, melynek lényeges erényeit ismertem. Már nagyobb zavarral kezdett védekezni, midőn Viviane herczeget jelenték. Láthatólag megörült, hogy ez ürügy alatt e napon megmenekülhetett. Fölkelt, néhány gúnyos szót dobva a herczegnek — mert még mindig neheztelt rá bárgyuságáért, amint a herczeg iránta való közönyét nevezte, — aztán távozott. Mi­dőn az előszobába kikisértem, nevetve igy szólt hozzám: — Kedves papolónőm, kezembe veszem a meg­torlást ... Te szememre veted, vagy szememre akar­nád vetni életmódomat, — a­mely kissé szélcsapos­­kodó, beismerem; — de ha férjem véleményét kikér­néd, azt hiszem jobban szeretne engemet szelevál­sá­­gomban meghagyni, mintse négyszer, ötször hetenkint az odabennlevőhöz hasonló úrral kandallóm mellett ülve látni... Mit gondolsz? — Hogyan, d' Eblis úr rosszalja, hogy a her­czeg látogatásait elfogadom ? — Nem épen... de valóban azt hiszem, még most is féltékeny szegény Roger barátja érdekében, mert ki nem állhatja herczegedet . . . s tény, hogy igen gyakran jön ... biztosítalak édesem, hogy már beszélnek is róla. — Jól van,­­édesem! — szólok — be fogom bizo­nyítani, hogy a jó tanácsnak hasznát tudom venni s remélem, hogy követni fogod példámat. — Igen, bálványom, imádlak ! — S ezzel el­menekült. Cécilnek e csípős besúgásán elmélkedve, bemen­tem a herczeghez. Különben már megállapított el­határozásomat csak sietteté. Egy idő óta tény­leg nagyon gyakoriakká váltak a herczeg látogatásai, melyek már feszélyezni kezdtek, noha szelleme mu­lattatott s beszédében velem szemben sohasem tért el a kellő tisztelettől; aztán az életmódjában beállt javulás sem hazudtolta meg magát Párisba való visz­­szatérte óta, s minthogy e javulás némileg az én mű­vem volt, tartottam rá valamit. Sohasem juthatott volna tehát eszembe sértő búcsút adni neki; csak azt akartam, hogy korlátoljuk egymással való érintkezé­sünkben a nagyon is bizalmas jelleget, melyet annak mindinkább iparkodott adni. Társalgásunk folyamán ő maga szolgáltatta nekem az alkalmat, melyet kerestem, azt kérdezvén, ha itthon leszek-e ma este. Igen, viszonzám nevetve, de nem az ön számára. — Miért nem az én számomra ? — Mert nagyon is becses az ön ideje, hercze­­gem, semhogy ily mértékben visszaélhetnék vele. — Már megint? — Nem untam meg. .. de túlságos sokat még­sem kérek belőle — mondom ugyanazon a tréfás hangon. — Lássuk csak, ugy­e nem ragaszkodik ahhoz, hogy engemet kompromittáljon ? — Bocsánatot kérek! — szólt vidáman. Ah! annál is inkább !.. Barátságot érzek ön iránt, de mind­azáltal lekötelezne, ha ritkábban lát­tatná magát. Meglepett arczának hirtelen elkomolyodása. — Nyilatkozni kell hát, — szólt. Még egy kevés ideig várni akartam, de látom, hogy eljött a pillanat. Igaz, hogy aggály nélkül sokszorosítom láto­gatásaimat, mivelhogy ön iránti érzelmeim igazolták szemeim előtt indizkrécziómat...Rég ideje szeretem önt, asszonyom. .. Bocsánat! tökéletesen tudom kivel beszélek. . . tudom, hogy hasonló vallomásnak oly nőhöz intézve, mint ön, csak egy értelmezése lehet.. . Önnek szívünket fölajánlani, annyi, mint a nevünket is fölajánlani. . . Életem urává tette magát. . . vará­zsa által új emberré. .. jobb emberré alakított át... Nem lenne oly jó, oly könyörületes művét befejez­ni?... Remélhetem­­, hogy egyszer kegyes leend elfogadni férjéül ? E váratlan házassági ajánlat inkább meglepett és untatott, mintsem megzavart volna. — Nem akar­ván megbántani a herczeget, egy nagyon is hirtelen és föltétlen visszautasítással, kissé vonakodva felel­tem, hogy őszinte hálával veszem e kiváló megtisz­teltetést, mely egészen meglepett, bárha alig állítha­tom most már, hogy váratlanul jött, miután némileg magam idéztem azt elő , de gyászom sokkal újabb keletű még, semhogy ajánlata még csak megvitatás tárgyát képezhetné is. Kérnem kell tehát, hogy ne hozza azt többé szóba. Elfogadván bár a legbővebb időhalasztást, me­lyet ráróttam, élénken unszolt, hogy kevésbbé hatá­rozatlan választ s némi reményt nyújtanék neki. A becsület tiltván, hogy ez elégtételt szolgáltassam neki, ama kényszerhelyzetbe jutok, hogy kimondjam tagadó válaszomat Érthetően, noha udvarias kiméletességgel adtam tudtára, hogy ama szilárd elhatározásra lép­tem, magamat egészen leányomnak szentelni s többé férjhez nem menni. Kétségkívül volt bánat is benne, de még­is úgy tetszett nekem, hogy főleg boszuság, méreg, és sértett gőg nyilvánult a herczeg magatartásá­ban és beszédében e határozott kijelentés után. Ekkor fölfedeztem benne a világfi csiszolt mo­dora alatt, az elkényeztetett gyermeket, kinek szeszélyei mindig törvényként tekintettek s a ki hajdan széttörte ama játékszereket, melyeket tőle megtagadtak. Halvány, majdnem halálsápadt arcza kínosan vonaglott, szempillái görcsös vonaglással röpkedtek alá s fel s szemei gonosz tekinteteket lövel­­tek rám. — A kétségbeesésbe űzöm őt — mondá szag­gatottan beszélve — egy kétségbeesett bitanggá teszem.... visszakergetem amaz iszapba, honnan kedvemért kigázolt volt.... nem lehet komoly elhatározásom özvegyen maradni az én korom­ban . .. . s bizonynyal csak jobb partira várok.... talán egykor megbánom még, hogy elutasitom, s meg­­tudtam tőle kezemet.. .hogy a boldogtalanság roszszá teszi az embert... s még sok eféléket a mi siralmas ízlésre vallott. — Szomorúan beláttam, hogy a­hol egyszer a bűn áthaladt, mindig sarat hagy maga után a fenéken. Nem sokára bővebben kellett ezt tapasz­talnom. Végre érezni kezdte, hogy ferde álláspontot foglal el; magához tért, mentegetődzött, igyekezett tréfára fordítani dühét, s elég jól váltunk meg, s kért engemet, hogy mindennek daczára tartsam meg barátságomban. Megígértem, bensőleg az ellenkezőt téve föl magamban. Mert sohasem volt hozzá nagy bizalmam, s ettől kezdve egy csöpp se volt többé. Öt, vagy hat nap telt el. Csodálkozva azon, hogy Cecilt nem látom, kinek nem volt szokása ily hosszú intervallumokat tenni látogatásai közé, rá­szántam magamat hozzámenni, nem sok reménynyel ugyan, hogy otthon találjam, mert minden nap, vagy egyik, vagy másik ismerősénél mulatott. Azonban ott­hon találtam, de a Viviane herczeg társaságában, a­ki vele szemben a kandallónál foglalt helyet. Vivianet látván, nem tudtam bizonyos kínos benyomás és szív­­szorongástól szabadulni; tudtam, hogy mindezideig nem tette be a lábát Viviane Cécilhez, sőt hogy ez utóbbi keserűen is panaszkodott e miatt. Ez uj ta­pasztalat elkedvetlenített, a mely érzés éppen nem csökkent, midőn néhány elejtett szóból megértem­, hogy e látogatást kevéssel előtte egy korábbi előzte meg s hogy még az­nap este együtt ebédelnek Godfroynénál. — Lehetetlen volt össze­­szefü­ggést nem találni e sajátszerű körülmény s a herczegnek bucsuzása alkalmával nálam elejtett gya­nús, majdnem fenyegető szavai közt. Ismerte Cécil iránt való testvéri szeretetemet; az volt szándéka, hogy engemet legalább is nyugtalanítson, legjobb ba­rátnőmre vive át az általam visszautasított udvarlást, az ő szivében sújtván az enyémet, s végre, hogy ő benne álljon rajtam boszut? Bármily méltatlan s utálatos volt is e föltevés, nem válók többé oly tapasz­talatlan az életben, hogy ne tudjam, miszerint egy kéjencz elméjében az ily eszme megfogamzhatott.. . Igaz, hogy ez ember, midőn fölajánlá nekem kezét, némi becsületes és komoly érzelemről látszék tanú­ságot tenni, de ez onnan eredt, mert szépnek talált, s nem látott más módot hirhatásomra. (Folyt. köv.) Fővárosi ügyek. A pénzügyi és gazdasági bizottság ma délelőtt ülést tartott Viola tanácsos elnöklete alatt és a következő ügyeket intézte el. A telek­eladó bizottság javaslatot tesz S­igray Pál amaz ajánlatára, a­mely a Normafa környé­kén levő telkeinek megvételére vonatkozik. A pénz­ügyi és gazdasági bizottság Preuszner József, Rémy Róbert és Forgó István fölszólalása után azt a hatá­rozatot hozta, hogy ajánlani fogja a tanácsnak a 21,208 négyszög­ölnyi telkek megvételét négyszög­ölenként 85 kijával; másrészt azonban azt is kimon­dotta a bizottság, hogy a Mátyás-út folytatását a Disznófőig csak az esetben nyittatja meg a főváros, ha az ehez szükséges telkeket az összes birtokosoktól ingyen kapja.­­ A bizottság javasolja, hogy Rekvényi József és Jopp János részére a lóver­senytéri terjedékek engedtessenek át négyszögölen­ként 10 írtjával.­­ Tárgyalás alá került ez alkalom­mal az a kérdés, hogy a fővárosi marhavásártér befe­désének költségeire szükséges összeg honnan fedez­tessék. A főszámvevő a 170.000 frtnyi költség fede­zetét a nagy kölcsönből jelöli ki. Fenyvessy Adolf nem járul ahoz, hogy minden újabban fölmerülő szükséglet a nagy kölcsönre utaltassék; de egyébként sem tartja helyesnek, hogy 50 évi törlesztésű pénzből vétessék amaz összeg, oly épületre, a­mely anyagánál fogva csak néhány évi tartósságra tarthat igényt; helyesebbnek tartaná, ha a fedezet a telek eladási alap terhére rovatnék. Ezzel ellentétben Darányi Ignácz határozottan a főváros nagy kölcsönéből kéri a fedezet kijelölését, már csak azért is, mert nemcsak a tanács,­­ hanem a közgyűlés előtt is föl voltak sorolva azok a teljesítendő munkálatok, a­melyek költségeinek fedezhetése czéljából a nagy kölcsönt 20,000,000 írtra föl kellett emelni s e fölsorolt munkálatok közt a marhavásártér befedésének költ­ségei is helyet foglalnak. A kérdéshez még mások is hozzászóltak s a bizottság aztán a csarnok építésének eszméjét elvben elfogadta s fedezetül a nagy köl­csönből még rendelkezésre álló összegeket jelölte ki.­­ A nagy követési munkálatokra ez évben 300.000 frt van engedélyezve. E pénzt a fő­számvevő javaslatára, a főváros kezelése alatt álló alapokból, sőt esetleg az árvaszék által elhelyezést igénylő gyámtári pénzkészletekből veszik, 10 év alatt egyenlő részletekben leendő visszafizetésre s 5°­0 ka­matra. Még egy-két kisebb jelentőségű tárgyat intéz­tek el s aztán az elnök kijelentette, hogy az őszi évad megnyíltáig a pénzügyi és gazdasági bizottság sem tart ülést. A fővárosi egylet holnap, kedden, délután 11a 5 órakor a régi városház tanácstermében értekezle­tet tart.

Next