Pesti Napló esti kiadás, 1889. július (40. évfolyam, 178-208. szám)
1889-07-01 / 178. szám
Budapest, 1889.Hétfő, július 1. 178. szám. — Egyes szám helyben 2 kr. vidéken 3 kr. Budapest, julius 1. A kossovói ünnepélyek határozottan pánszláv jellegét az időközben érkezett tudósítások egészen bizonyossá teszik. Mihály metropolita egyik beszédében azon reményét fejezte ki, hogy a mostani nemzedék képes lesz a szerb császárságot s az egész szerb nép egységét helyreállítani. Figyelmet érdemel azon belgrádi hír is, hogy a szerb kormány a török határra katonaságot kezd küldeni. Belgrádban ugyanis azt állítják, hogy Szerbiában, vagyis török területen a lakosság körében nagy izgatottság észlelhető, minek folytán egy zászlóalj katonaságot indítottak Raskába, a határra. Az ily rendszabályok nagyon érthetővé teszik, hogy Konstantinápolyban élénk a bizalmatlanság Szerbia iránt. Ha ez csapatokat küld a határra, úgy a porta is kénytelen lesz még inkább szaporítani hadait Szerbiában. A koszovói ünnepélyekre meghívták Milán királyt is, ki azonban nem fogadta el a meghívást, hanem csak akkor fogja fiát meglátogatni, ha ez Belgrádba visszaérkezett. A nasszaui herczeg, mint Brüsszelből a »Times«nek jelentik, nem hajlandó újra elvállalni a régensséget Luxemburgban, a mire esetleg, minthogy Hollandia királya ismét rosszul van, szükség lehet. A herczeg rendkívül boszankodik a fölött a komédia fölött, melyet vele nem rég eljátszattak s különösen neheztel a miatt, hogy a múltkor nem tartották meg a vele szemben tett amaz ígéretet, hogy régens fog maradni arra az esetre is, ha a király visszanyeri uralkodási képességét. Ennek következtében, ha a reagensség szüksége beáll, a nasszaui herczeg fia, Vilmos herczeg van hivatva ez állás elfoglalására. Svájcz és Németország. Míg Fárison át Genfből azt jelentik, hogy Németország és Svájcz közt a feszültség engedni kezd s hogy a fölmerült viszály mielőbbi békés kiegyenlítését remélik, a német félhivatalosak nyilatkozatai éppen nem olyanok, melyek e reményt jogosultnak tüntetnék föl. Legújabban ez ügyben a »Nordd. Allgemeine Zeitung« ismét ezeket írja: A svájczi központi hatóságok az által, hogy az idegenek rendőri szempontból való ellenőrzésére nagyobb gondot fordítanak és főállamügyészi állást szerveztek, elismerték hogy kötelességüknek, mely reájuk mint semleges területre, a szomszéd államokra való tekintettel, háromlik, eddig nem tettek eleget. Az a kifogás, hogy az aargaui kanton önkormányzati jogának keretében járt el, nem menti Svájczot. Annak következménye pedig, hogy a kanton hiányos rendőrségi szervezete következtében a német birodalom ellen jogsértés történt, minden körülmények között teljesen Svájcz rovására esik. A szerbek és a magyarosodás. (Levél a szerkesztőhöz.) Délmagyarország, június végén. A rigómezei csata 500-dik évfordulójával s a hozzá fűződő mozgalmakkal szemben nem lesz érdektelen talán, ha amennyire egy rövid levél keretében tehető, a délvidék hangulatát és állapotát jellemezem, mert csak igen ritkán és akkor is csak szórványosan felmerülő eseményekről olvasunk tudósításokat a főváros hírlapjaiban a délvidéken történőkről, jóllehet a figyelmes szemlélő nem egy dolgot láthat, melyből egyrészt következtetés vonható arra, hogy az alkotmányosság fel nem használt hosszú, békés érája alatt a magyarság ügye a délvidéken minden hivatalos szépítgetés és ámítás daczára nem haladt, a nemzetiségek jobban tartanak össze, mint valaha, másrészt, hogy azok a mozgalmak, melyeknek a szomszéd Szerbia a színhelye, általában, de különösen a legutóbbi időkben, mióta az orosz-szerb katonai konvenció híre felmerült, mily hatással vannak elégedetlenkedő, de különben békés arcot mutató, politikai tekintetben azonban teljesen megbízhatatlan és a magyarok iránt engesztelhetetlen gyűlölettel viseltető szerbjeinkre. Mert ne áltassuk magunkat! A délvidéket lakó szerbséget a magyar állameszmének és magyarságnak megnyerni, minden dédelgetés daczára, nem sikerült, pedig, úgy látszik, nincs messze az idő, midőn a délvidéki szerbség feltétlen hűségére és megbízhatóságára számítani akarunk. Békében e maroknyi nép hűségét és nyugodt magaviseletét igen könnyű biztosítani, de hogy mozgalmas időkben nagy bajokat és kellemetlenségeket okozhat, azt a vak is látja. Sajnos azonban, hogy a magyar közvélemény és kormány igen rövid emlékező tehetséggel vannak megáldva. Ennek tulajdonítandó, hogy az események között, melyeket különben is elferdítve, csak részben látnak, nem találnak kapcsolatot, amit a szerb vezérek igen jól tudnak, s amin a nemzetiségi és kivált a szerb propaganda vérszemet kapva, folyton erősödik, annál inkább, minthogy erre az impulzust a Nagy- Szerbia ábrándjaitól elvakított belgrádi és újvidéki körökből nyeri. Konkrét tényeket e tekintetben ma még nehéz dolog volna felhozni, mert hisz a nyílt lázadás ideje még nem érkezett el, de ha a szerb társadalmat és annak mozgalmait megfigyeljük, lehetetlen arra a meggyőződésre nem jutnunk, hogy tervszerű működéssel állunk szemben, melynek leplezetlenül még bevallani nem merészelt czélja a szerb nemzetiség folytonos erősítése és a Nagy- Szerbia. Aki a délvidéken tartózkodik, vagy csak néhányszor megfordult, észrevehette, hogy a szerbség és magyarság között társadalmi tekintetben tökéletes szakadás áll fenn. Van itt magyar és szerb társadalom, az egymással való érintkezés pedig kizárólag a hivatalos kényszerűség folyománya, hivatalos formák között, hivatalos ügyekben történik. Egyesülésről, összeforrásról, közös munkálkodásról szó sincs. De hisz ez nem is csodálható. A görög keleti egyházi és községi autonómia, a semmi által nem korlátolt sajtó és kellőképen nem ellenőrzött felekezeti szerb népiskolák, a magyarság által meg sem közelíthető szerb dal- és nőegyletek és hogy e kép teljes legyen, a délvidéken gomba módon szaporodó u. n. »Szerb földmives olvasó körök«, melyekben a pancsovai, újvidéki, kikindai és belgrádi politikai és irodalmi köntösbe öltöztetett zagyvalékok szédítik el a parasztság józan eszét, mind megannyi góczpontjai és hatalmas melegágyai az említett propagandának. És ezekkel nem törődik senki, pedig valamennyi szemünk láttára folytatja aknamunkáját Magyarország ellen. Hová fog ez vezetni ? Meddig fogjuk még tűrni ezen alattomos áskálódásokat? Jó vége semmiképen sem lehet annak a türelemnek, melylyel ezen vakondmunkát a kormány és közegei szemlélik. Ezek a dolgok azonban még némileg indokolhatók szerencsétlen nemzetiségi törvényünkkel, de hogy mire való e népség legveszedelmesebb korifeusainak dédelgetése, beczézgetése, sőt megjutalmazása és társadalmi téren erkölcsi emelése ésanyagi támogatása, azt csak azok az olympusi magyar politikusok tudnák megmondani, kik e hivatalos hierarchia oly magaslatain trónolnak, hova egy közönséges halandó még feltekinteni sem merészel? Mire való pl. egy felségárulási port kiállott plébánost 10.000 forintot jövedelmező esperesi állással jutalmazni? Minek a legravaszabb, tehát legveszedelmesebb kolomposok egyikét egy nagy, magyar főúri uradalom ügyészének tenni meg? Minek elkergetni egy fiatal magyar gimnázium igazgatóját és helyére hozni egy magyarul rendesen nem is tudó tót tanárt igazgatónak egy szerb városba? Minek raknak közénk oly katonatiszti kart, melynek tagjai nagyrészt szerbek és szláv és császári voltukkal a ton-útfélen tüntetnek? Ily és hasonló eszközökkel természetesen örök időkre biztosítható a »béke« a délvidéken. Csak meg kell adni nekik mindent, amit kérnek, és akkor bizonyos, hogy a »béke« nem lesz megzavarva. Jól is érzik magukat a szerbek ezen rendszer alatt, és csak olyankor jajdulnak föl, mikor a nemzetiségi üzelmeiket takaró egyházi autonómiájukat fenyegeti egy kis veszedelem. Elégedetlenségök különben csak színlelt, de rendszeres, mert tudják, hogy csak lármázniok kell és meghallgattatnak... Ily bánásmód mellett a magyarságot a délvidéken nem fogjuk megerősíteni soha és a szerbségnek csak szarvát növesztjük meg. Ami ezek után a magyarság térfoglalását illeti, arról bízvást elmondható: nyugtával dicsérjük a napot. Dobbal nem lehet verebet fogni, és a magyarosodás a délvidéken tényleg hiú ábrándnak bizonyult. Igaz ugyan, hogy a magyar nyelvterjesztő egyesületek szépen megalakultak a délvidéken is, a magyar iskolák száma szaporodott, az állami hivatalokban egy sereg magyar van alkalmazva és a nagybirtokosok, a legbefolyásosabb politikai tényezők, csaknem valamennyien kifogástalan, magyar érzelmű hazafiak, de ebből még nem következtethetünk arra, hogy a magyar állameszme hódított és még kevésbbé, hogy a magyarság már erős. Iskoláink még nem bizonyították be, hogy a magyar állameszmei magyarosodás terjesztői, mert hisz tannyelvük részint német és legnagyobb részüké szerb, oláh, a tanítók pedig minden hivatalos statisztika és egyéb szépítő kenőcsök daczára sem tudnak magyarul, de tudni nem is akarnak és tanítani még kevésbbé, amint erről bárki meggyőződhetik, ha épen kételyei vannak e tekintetben. Hogy miért szerepelnek e magyarul nem tudó tanítók mégis úgy, mintha tudnának, annak meg vannak lokális, baráti, komasági,sógorsági és egyéb itt nem részletezhető, nyomatékos, a talajban gyökerező okai. Mindamellett meg kell vallani, hogy ennek daczára igen nagy azoknak száma és e szám folyvást növekszik, akik a magyar nyelvet megtanulják, de nem a felekezeti jellegű német, szerb, oláh iskolákban, hanem a községi és állami intézetekben, melyeknek a tannyelve a magyar. A nyelvvel azonban még nem nyertünk sokat, mert a szülői ház, a társadalom, a sajtó és irodalom épp ennek következtében csak annál elkeseredettebben folytatja a harczot minden ellen, ami magyar, vagy ha azt nem meri tenni, oly eszmekörben mozog és oly tárgyakról szól, melyek az egyes nemzetiségek vágyainak és sóvárgásainak leginkább megfelelnek. E munkának azután meg is van az eredménye a megnyerteknek hittek meghódításában. Az életben ezek a magyar janicsárok lesznek azután a magyarság legengesztelhetetlenebb ellenségei. A magyar nyelvterjesztő egyletekbe olyanok járnak,kiknek a magyar szóra gyakorlati czélokból van szükségük és foglalkozásuknál fogva talán rá vannak kényszerítve, mert különben meg sem tudnának élni. Hogy ezek a nyelvterjesztő egyletek, kivált a mai képtelen és rendszertelen, a véletlenre bízott vezetés mellett a magyar műveltség ügyéneknem nyernek meg senkit, sőt zajos fellépésükkel olykor többet ártanak, mint használnak, az bizonyos. A hivatalnoksereg magyar, mégpedig a legutóbbi időben annyira magyar már, hogy ott is a szerbség beszélhet és különösen írhat akármit, füle hallatára kovácsolhat bármily állam- és magyarellenes tervet, azt megakadályozni ugyan nem fogja, egyszerűen azért, mert a nyelvet nem érti. Valóban, itt az ideje, hogy a délvidékre és talán más vidékekre is kinevezendő tisztviselőknél legalább tekintettel legyenek arra, hogy az illető vidéken divatozó nyelveket, ha nem is irodalmilag, legalább félig bírják vagy bizonyos idő alatt azok megtanulására köteleztessenek, hogy így a nép zömére, mely a magyar tisztviselők kénytelenkelletlen elzárkózottsága következtében a saját, többnyire fanatikus értelmiségére van utalva, befolyást nyerjen. Nem áldozna fel ezzel a magyar tisztviselő egy parányt sem magyar érzületéből, de igen sokat nyerhetne általa a magyar állameszme és a magyarság. E hivatalnoksereg magyar irányú működésének különben van még egy más akadálya: az anyagi és szellemi függetlenség hiánya, mely az állam zilált pénzügyi helyzete és a tisztviselőket hallatlan függésbe hozó, szinte abszolutisztikus törvényeink folytán nem nyújt módot és eszközöket arra, hogy a nemzetiségi túlzók agyafúrt, alattomos és a »béke« kedvéért még el is nézett machináczióival társadalmi téren szembeszálljon és igy teljesen tehetetlenül áll az üzelmekkel szemben, melyek tételes törvényeinkbe nem ütköznek ugyan, de minden téren, melyet megközelíthetnek, a Száván túli szerbséggel való eszmeközösség szolgálatában állanak és a szerbiai liberális párt programmjába felvett nagy szerb egyesülés talaját készítik elő. Szóval, nagyon sok itt a tenni való és bűnt követnek el az intéző körök, ha ezt az irányt tovább tűrik és a Nagy- Szerbia alattságán vontatott magyarországi szerbséget nagyobb figyelemre nem méltatják és ha kell, társadalmilag már kitűnően előkészített szeparatisztikus törekvéseiket hatalmi szóval, esetleg kivételes törvényekkel és rendeletekkel még ideje korán meg nem akadályozzák. Mert ha az ágyuk megszólalnak, kissé meg lesz késve a játék... Első és legszükségesebb volna a rakonczátlan szerb sajtó megrendszabályozása, mely ma már valóságos bacchaniakákat ül a szerb, illetőleg pánszláv eszme közeli diadalán és minden szavában kigyótbékát kiált mindenre, ami magyar és égig magasztal mindent, ami orosz, montenegrói, szerb vagy bosnyák. Annyira vannak e tekintetben, hogyha az ember nem olvasná el a lapok homlokán a város nevét, melyben a lap megjelenik, tartalmából azt hihetné, hogy legalább is a czrnagórcz bérezek fekete ormain írták és nyomták valamennyit. És ezért nagy tévedés az az állítás, hogy a magyar-szerb gyűlölet csak az újságokban van meg. Ha az újságokban meg van, amit senki sem tagadhat, megvan biz’ az a népben is, mert hisz’ tudjuk, hogy nemcsak a nép, hanem a nagy közönség általában, sőt a legműveltebbek is igen szívesen fogadnak mindent készpénz gyanánt, ami az újságokban foglaltatik. Mindezekből az a tanulság, hogy egy kis erélyt és magyar politikát kérünk, mert ha így folytatjuk, innen-onnan fölösleges lesz az orosz háború, mert a magyarság az ország legveszélyeztetettebb pontjain orosz háború nélkül is ki fog pusztulni, minthogy megizmosodni nem volt képes. Nem látom sötét szemüvegen a viszonyokat, de meg vagyok győződve, hogy a kormány nyílt dédelgetésének, a szerbségben a magyarok ellen lappangó gyűlöletnek, a magyarok mellőzésének és a lanyhaságnak, melylyel a magyarság erősödését szemléljük, olyan következményei lesznek, melyeket csak fegyverrel lehet majd megoldani. Nem lett volna észszerűbb egy kis erély a hosszú béke idejében ? Akkor nem kellene erőszakkal és mindenféle rábeszéléssel tartani vissza a rigómezei csata 500-dik évfordulójának ünnepén részt venni akarók ezreit, akkor nem kellene a görög-keleti püspökökhöz fordulnia kormánynak, hogy akadályozzák meg a templomokban az évforduló napján a requiemek és szláv egyesülést hirdető beszédek tartását. Mondja ki azért valahára a kormány vezérelvül, hogy Magyarország a magyaroké, nemcsak történelmileg, hanem tényleg is, anyagi és szellemi tekintetben és vessen véget annak a háladatlan magatartásnak, mely anyagi dolgokkal akarja meghódítani a magyar állameszmének és magyarságnak a Nagy- Szerbia álmaitól elkábított szerbséget, mely inkább utolsó szálig elvesz, mint hogy magyarnak vallja magát. Pénzen még senki sem szerzett hű, őszinte, odaadó barátokat. A magyar kormánynak sem fog sikerülni. Végre, itt az ideje, hogy a délvidéki legcsekélyebb mozgalmak hallatára idegesen nyugtalankodó magyarság megnyugtatására a kellő intézkedések megtörténjenek és a magyarság erősítése az egész vonalán komolyan, szemfényvesztés nélkül megkezdődjék. A legközelebbi jövő, mely meglehet, nincs oly távol, mint sokan gondolják, meg fogja adni a szomorú, de elmaradhatatlan választ a türelem és dédelgetés annyiszor czéltalannak bizonyult, esztelen politikájára. Csak meg ne bánjuk. Vigyázzunk! A föld megmozdult alattunk ! A. B. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Julius 1. — Egy nő naplója. (15) Írta: FEUILLET OKTÁV. Francziából fordította : Ábrányi-Katona Klementin. MÁSODIK RÉSZ. — Meg fogom látni, ha méltó-e ön arra, hogy ily vallomást halljon egy becsületes nő ajkairól, — nem vagyok képes szivem érzelmeit elfojtani; de legalább képes vagyok, — s bízom önben, hogy ön is képes lesz, — eléggé felmagasztosítani azokat, hogy megtisztuljanak ... Ne váljunk meg egymástól mint két gyönge lény, kik félnek, hogy szenvedélyeiknek gyönge játékszereivé válhatnak , őrizzük meg kölcsönös vonzalmunkat becsülettel s adjunk annak uj jelleget, legyen az egy majdnem szent kötelék köztünk, nagylelkűen egyesítvén bennünket egy jó ügyben. .. Már tudja mily föladatot tűztem magam elé, még mielőtt az egész valót tudtam volna... most még inkább mint valaha, czélomul tűztem azt----Legyen nekem igazeíműen segítségemre e föladat teljesítésében, segítsen nekem neje szívét visszaszerezni önnek; viszont ígérem, hogy én pedig segítségére leszek neki, az önét visszahódítani... Akarja ?. . Ha igent mond, annyira becsülöm önt, hogy föltétlen bizalommal teszem le kezemet az önébe. .. Máskülönben — isten önnel ! Néhány perczig gondolkozott, s aztán szó nélkül nyújta kezét. Azonnal fölkeltem s visszatértünk a szalonba. — El fogja hozzám küldeni holnap Cécilt; hozzákezdünk egész szelíden a lelkére beszélni... ami önt illeti, nem szólítom föl, hogy legyen jó iránta, mert nagyon is az . . . Ellenkezőleg, dorgálja; meg vagyok róla győződve, hogy el lesz bájolva ön által dorgáltatni, mert a közöny hajt bennünket az őrületbe !... Köszönt, s néhány lépést tett az ajtó felé, aztán visszafordulva így szólt: — Elfeledem, holnap egy hónapra, vagy hat hétre utazom tábornokommal valami vidéki inspekczióra. Ez unalmas. — Talán nem, mondom, mert özvegysége alatt szükségképen otthonülőbb lesz Cécil, s ez már egyengetni fogja az utat . . . Önnek pedig ideje lesz a gondolkozásra, s visszatérve jobban fogja tudni, ha valóban képes-e megtartani kötelezettségét, melyre úgy tetszik nekem, kissé hamar és könnyedén vállalkozott. — Nem könnyedén, mondá szelíd, de szilárd hangon. Mindjárt megértettem önt... életem el volt veszve; barátsága fölemeli és megmenti azt... Amit ön nekem ajánl, az igen magasztos, igen hősies dolog. .. de föl fog engemet vinni szárnyain odáig... A viszontlátásig asszonyom. Számoljon reám. — Ezzel elhagyott. Álmatlanul de boldogan töltöm az éjt. Meg voltam magammal elégedve. Nagy megpróbáltatáson diadalmaskodtam... Ha valaha oly nő olvassa ezt, a ki életében találkozott egy férfival, kit egyszer szivére óhajtott szorítani, bárha mindjárt bele is kellett halnia, — meg fog engem érteni. Másnap délután Cécil hozzám érkezett s tudatta velem, hogy férje Bretagneba utazott. — Kedvesem, szóla, a hideg ember ma egészen meglepett. .. Kért, hogy írjak neki minden nap. .. Felfoghatsz-e ily eszmét ?. . Különben azt hiszem, hogy szórakozottságból tette s hogy nem sokat törődik vele.. . s jól is teszi, mert bizonyos, hogy nem fogok írni neki minden nap... — És miért nem ? — Hát van nekem erre időm ?... S aztán ez esztelenség is !... Sürgönyöket fogok neki küldeni: »Jól vagy ? Én is! Ezer csókkal Cécil!« — Ez teljesen elég. — De mond csak Cécil, férjed távollétében nem fogsz-e kissé többet időzni otthon ? — Otthon időzni?. . . Hát mit csináljak otthon ? S különben is mit határoz az, hogy otthon, vagy távol van-e férjem, ez reám nézve körülbelül egyre megy! — Kérlek, Cécil, légy komoly egy pillanatra s beszélgessünk egymással. — Igenis angyalom. — Nem fáradtál bele ebbe az életmódba ? — Nem, édesem. — Akkor én kezdelek kevésbbé szeretni! Nyakamba ugrott: — Nem igaz! Egy ideig még megkisértem a meghitt és bizalmas társalgás mezejére terelni; nem ellenszegült ugyan, de folyton kisiklott alóla s valami bohóság mögé rejtőzött. Beláttam, hogy nehezebb lesz föladatom, mint azt előre hittem s hogy rettenetesen kedvet kapott a kedves gyermek a mozgékony élethez. De megmaradtam meggyőződésem mellett, hogy kevés kitartással, visszanyerhetem e becsületes szivet, melynek lényeges erényeit ismertem. Már nagyobb zavarral kezdett védekezni, midőn Viviane herczeget jelenték. Láthatólag megörült, hogy ez ürügy alatt e napon megmenekülhetett. Fölkelt, néhány gúnyos szót dobva a herczegnek — mert még mindig neheztelt rá bárgyuságáért, amint a herczeg iránta való közönyét nevezte, — aztán távozott. Midőn az előszobába kikisértem, nevetve igy szólt hozzám: — Kedves papolónőm, kezembe veszem a megtorlást ... Te szememre veted, vagy szememre akarnád vetni életmódomat, — amely kissé szélcsaposkodó, beismerem; — de ha férjem véleményét kikérnéd, azt hiszem jobban szeretne engemet szeleválságomban meghagyni, mintse négyszer, ötször hetenkint az odabennlevőhöz hasonló úrral kandallóm mellett ülve látni... Mit gondolsz? — Hogyan, d' Eblis úr rosszalja, hogy a herczeg látogatásait elfogadom ? — Nem épen... de valóban azt hiszem, még most is féltékeny szegény Roger barátja érdekében, mert ki nem állhatja herczegedet . . . s tény, hogy igen gyakran jön ... biztosítalak édesem, hogy már beszélnek is róla. — Jól van,édesem! — szólok — be fogom bizonyítani, hogy a jó tanácsnak hasznát tudom venni s remélem, hogy követni fogod példámat. — Igen, bálványom, imádlak ! — S ezzel elmenekült. Cécilnek e csípős besúgásán elmélkedve, bementem a herczeghez. Különben már megállapított elhatározásomat csak sietteté. Egy idő óta tényleg nagyon gyakoriakká váltak a herczeg látogatásai, melyek már feszélyezni kezdtek, noha szelleme mulattatott s beszédében velem szemben sohasem tért el a kellő tisztelettől; aztán az életmódjában beállt javulás sem hazudtolta meg magát Párisba való viszszatérte óta, s minthogy e javulás némileg az én művem volt, tartottam rá valamit. Sohasem juthatott volna tehát eszembe sértő búcsút adni neki; csak azt akartam, hogy korlátoljuk egymással való érintkezésünkben a nagyon is bizalmas jelleget, melyet annak mindinkább iparkodott adni. Társalgásunk folyamán ő maga szolgáltatta nekem az alkalmat, melyet kerestem, azt kérdezvén, ha itthon leszek-e ma este. Igen, viszonzám nevetve, de nem az ön számára. — Miért nem az én számomra ? — Mert nagyon is becses az ön ideje, herczegem, semhogy ily mértékben visszaélhetnék vele. — Már megint? — Nem untam meg. .. de túlságos sokat mégsem kérek belőle — mondom ugyanazon a tréfás hangon. — Lássuk csak, ugye nem ragaszkodik ahhoz, hogy engemet kompromittáljon ? — Bocsánatot kérek! — szólt vidáman. Ah! annál is inkább !.. Barátságot érzek ön iránt, de mindazáltal lekötelezne, ha ritkábban láttatná magát. Meglepett arczának hirtelen elkomolyodása. — Nyilatkozni kell hát, — szólt. Még egy kevés ideig várni akartam, de látom, hogy eljött a pillanat. Igaz, hogy aggály nélkül sokszorosítom látogatásaimat, mivelhogy ön iránti érzelmeim igazolták szemeim előtt indizkrécziómat...Rég ideje szeretem önt, asszonyom. .. Bocsánat! tökéletesen tudom kivel beszélek. . . tudom, hogy hasonló vallomásnak oly nőhöz intézve, mint ön, csak egy értelmezése lehet.. . Önnek szívünket fölajánlani, annyi, mint a nevünket is fölajánlani. . . Életem urává tette magát. . . varázsa által új emberré. .. jobb emberré alakított át... Nem lenne oly jó, oly könyörületes művét befejezni?... Remélhetem, hogy egyszer kegyes leend elfogadni férjéül ? E váratlan házassági ajánlat inkább meglepett és untatott, mintsem megzavart volna. — Nem akarván megbántani a herczeget, egy nagyon is hirtelen és föltétlen visszautasítással, kissé vonakodva feleltem, hogy őszinte hálával veszem e kiváló megtiszteltetést, mely egészen meglepett, bárha alig állíthatom most már, hogy váratlanul jött, miután némileg magam idéztem azt elő , de gyászom sokkal újabb keletű még, semhogy ajánlata még csak megvitatás tárgyát képezhetné is. Kérnem kell tehát, hogy ne hozza azt többé szóba. Elfogadván bár a legbővebb időhalasztást, melyet ráróttam, élénken unszolt, hogy kevésbbé határozatlan választ s némi reményt nyújtanék neki. A becsület tiltván, hogy ez elégtételt szolgáltassam neki, ama kényszerhelyzetbe jutok, hogy kimondjam tagadó válaszomat Érthetően, noha udvarias kiméletességgel adtam tudtára, hogy ama szilárd elhatározásra léptem, magamat egészen leányomnak szentelni s többé férjhez nem menni. Kétségkívül volt bánat is benne, de mégis úgy tetszett nekem, hogy főleg boszuság, méreg, és sértett gőg nyilvánult a herczeg magatartásában és beszédében e határozott kijelentés után. Ekkor fölfedeztem benne a világfi csiszolt modora alatt, az elkényeztetett gyermeket, kinek szeszélyei mindig törvényként tekintettek s a ki hajdan széttörte ama játékszereket, melyeket tőle megtagadtak. Halvány, majdnem halálsápadt arcza kínosan vonaglott, szempillái görcsös vonaglással röpkedtek alá s fel s szemei gonosz tekinteteket löveltek rám. — A kétségbeesésbe űzöm őt — mondá szaggatottan beszélve — egy kétségbeesett bitanggá teszem.... visszakergetem amaz iszapba, honnan kedvemért kigázolt volt.... nem lehet komoly elhatározásom özvegyen maradni az én koromban . .. . s bizonynyal csak jobb partira várok.... talán egykor megbánom még, hogy elutasitom, s megtudtam tőle kezemet.. .hogy a boldogtalanság roszszá teszi az embert... s még sok eféléket a mi siralmas ízlésre vallott. — Szomorúan beláttam, hogy ahol egyszer a bűn áthaladt, mindig sarat hagy maga után a fenéken. Nem sokára bővebben kellett ezt tapasztalnom. Végre érezni kezdte, hogy ferde álláspontot foglal el; magához tért, mentegetődzött, igyekezett tréfára fordítani dühét, s elég jól váltunk meg, s kért engemet, hogy mindennek daczára tartsam meg barátságomban. Megígértem, bensőleg az ellenkezőt téve föl magamban. Mert sohasem volt hozzá nagy bizalmam, s ettől kezdve egy csöpp se volt többé. Öt, vagy hat nap telt el. Csodálkozva azon, hogy Cecilt nem látom, kinek nem volt szokása ily hosszú intervallumokat tenni látogatásai közé, rászántam magamat hozzámenni, nem sok reménynyel ugyan, hogy otthon találjam, mert minden nap, vagy egyik, vagy másik ismerősénél mulatott. Azonban otthon találtam, de a Viviane herczeg társaságában, aki vele szemben a kandallónál foglalt helyet. Vivianet látván, nem tudtam bizonyos kínos benyomás és szívszorongástól szabadulni; tudtam, hogy mindezideig nem tette be a lábát Viviane Cécilhez, sőt hogy ez utóbbi keserűen is panaszkodott e miatt. Ez uj tapasztalat elkedvetlenített, a mely érzés éppen nem csökkent, midőn néhány elejtett szóból megértem, hogy e látogatást kevéssel előtte egy korábbi előzte meg s hogy még aznap este együtt ebédelnek Godfroynénál. — Lehetetlen volt összeszefüggést nem találni e sajátszerű körülmény s a herczegnek bucsuzása alkalmával nálam elejtett gyanús, majdnem fenyegető szavai közt. Ismerte Cécil iránt való testvéri szeretetemet; az volt szándéka, hogy engemet legalább is nyugtalanítson, legjobb barátnőmre vive át az általam visszautasított udvarlást, az ő szivében sújtván az enyémet, s végre, hogy ő benne álljon rajtam boszut? Bármily méltatlan s utálatos volt is e föltevés, nem válók többé oly tapasztalatlan az életben, hogy ne tudjam, miszerint egy kéjencz elméjében az ily eszme megfogamzhatott.. . Igaz, hogy ez ember, midőn fölajánlá nekem kezét, némi becsületes és komoly érzelemről látszék tanúságot tenni, de ez onnan eredt, mert szépnek talált, s nem látott más módot hirhatásomra. (Folyt. köv.) Fővárosi ügyek. A pénzügyi és gazdasági bizottság ma délelőtt ülést tartott Viola tanácsos elnöklete alatt és a következő ügyeket intézte el. A telekeladó bizottság javaslatot tesz Sigray Pál amaz ajánlatára, amely a Normafa környékén levő telkeinek megvételére vonatkozik. A pénzügyi és gazdasági bizottság Preuszner József, Rémy Róbert és Forgó István fölszólalása után azt a határozatot hozta, hogy ajánlani fogja a tanácsnak a 21,208 négyszögölnyi telkek megvételét négyszögölenként 85 kijával; másrészt azonban azt is kimondotta a bizottság, hogy a Mátyás-út folytatását a Disznófőig csak az esetben nyittatja meg a főváros, ha az ehez szükséges telkeket az összes birtokosoktól ingyen kapja. A bizottság javasolja, hogy Rekvényi József és Jopp János részére a lóversenytéri terjedékek engedtessenek át négyszögölenként 10 írtjával. Tárgyalás alá került ez alkalommal az a kérdés, hogy a fővárosi marhavásártér befedésének költségeire szükséges összeg honnan fedeztessék. A főszámvevő a 170.000 frtnyi költség fedezetét a nagy kölcsönből jelöli ki. Fenyvessy Adolf nem járul ahoz, hogy minden újabban fölmerülő szükséglet a nagy kölcsönre utaltassék; de egyébként sem tartja helyesnek, hogy 50 évi törlesztésű pénzből vétessék amaz összeg, oly épületre, amely anyagánál fogva csak néhány évi tartósságra tarthat igényt; helyesebbnek tartaná, ha a fedezet a telek eladási alap terhére rovatnék. Ezzel ellentétben Darányi Ignácz határozottan a főváros nagy kölcsönéből kéri a fedezet kijelölését, már csak azért is, mert nemcsak a tanács, hanem a közgyűlés előtt is föl voltak sorolva azok a teljesítendő munkálatok, amelyek költségeinek fedezhetése czéljából a nagy kölcsönt 20,000,000 írtra föl kellett emelni s e fölsorolt munkálatok közt a marhavásártér befedésének költségei is helyet foglalnak. A kérdéshez még mások is hozzászóltak s a bizottság aztán a csarnok építésének eszméjét elvben elfogadta s fedezetül a nagy kölcsönből még rendelkezésre álló összegeket jelölte ki. A nagy követési munkálatokra ez évben 300.000 frt van engedélyezve. E pénzt a főszámvevő javaslatára, a főváros kezelése alatt álló alapokból, sőt esetleg az árvaszék által elhelyezést igénylő gyámtári pénzkészletekből veszik, 10 év alatt egyenlő részletekben leendő visszafizetésre s 5°0 kamatra. Még egy-két kisebb jelentőségű tárgyat intéztek el s aztán az elnök kijelentette, hogy az őszi évad megnyíltáig a pénzügyi és gazdasági bizottság sem tart ülést. A fővárosi egylet holnap, kedden, délután 11a 5 órakor a régi városház tanácstermében értekezletet tart.