Pesti Napló, 1889. augusztus (40. évfolyam, 209-239. szám)

1889-08-01 / 209. szám

209. szám. Budapest, 1889. Csütörtök, augusztus 1.­40. évi folyam. -------------------------------------------------------------— lurkeuteil Iroda s tertmadsk-tere, Athenaeum-4p& 1 • i. A lap woHorni rfezét illető minden közlemény a szerkesztötigh. intézendő. Bénatatelen levelek cuk­lámért kezektől fogadtatnak ah Kéziratok nem adatnak rizeta. Kiadó-hivatal­­ Perenariek-tere, Athenaen m­é­g fil e­t, 4 kp anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás törtti panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendőfr. f s-s Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 8 km­ Politikai napilap. Eldazaté*i feltételek! A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Savónként­­ fel 50 kr. — S hónapra 4 írt 58 kr. — 1 hónapra 8 írt. Ka es «tt kiaéá* peiui ktU6uktUd^ie klvkatattk, pcet*fcti?e£rs fcöíeskdaí B ka« OrasgraleBkis! 1 fcrini £s!áÜUeí»s&2, ~ BMetések szintúgy mint előfizetések ft »l?esti iszaplós kiadó-hivatalába Budapeet, Fersnczísk tsre, AbhsoiezH-^Siet, kfildsedfik. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 6 kr. A lovagias II. Vilmos. A német császár elrendelte, hogy Car­not hamvai Magdeburgból teljes katonai diszszel kísértessenek utjukra, Páris felé. Francziaország elnökének atyja halt meg Magdeburgban számkivetésben. Francziaor­szág megemlékezett ha fia és nagy minisztere érdemeiről s őt visszakivánta koporsójában, hazájának. Ezzel tiszteli érdemeit a halottnak és élő unokájának. A német császár pedig feltűnő és szép tettet mivel, midőn az ellenséges franczia nemzet híres államférfiának, nem szokott mó­don nyilvánítja tiszteletét. Katonák és udva­rok igen nagyra veszik az ilyen katonai tiszt. S hogy egy franczia tábornoknak, ki 1823- ban halt meg, a poroszok nagy katonai me­nettel adják meg a végtisztességet, egyenesen II. Vilmos császár rendeletére, kétségkívül szokatlan és méltóságos cselekedet. II. Vilmos császár különös ember. Sajá­tos és önálló felfogásának számos jeleit adta. Viszonya nagyatyjához, atyjához és Bis­marckhoz már trónralépése előtt reá von­ták a figyelmet. Karakterisztikus volt visel­kedése mindig. Saját fejével gondolkozott s nézeteihez makacs akarattal ragaszkodik, miért Bismarck herczeg ki is mondotta, hogy II. Vilmos császár saját magának lesz kan­­czellárja. Úgy is van: a német császár poli­tikát csinál, nem a­hogy neki mondják, ha­nem a­mint neki tetszik, de cselekedeteiben megfontolt. Utazásai, — mióta császár lett, mindig utazik, — barátságai, miniszte­reinek és tábornokainak megválasztása, a törvényjavaslatok, a kormány intézkedései egyaránt tanúsítják, hogy II. Vilmos csá­szár nem olyan, mint a többi uralko­dók, kik mindenben a bevett szokásoknak hódolnak , az udvari politikának inkább esz­közei, mint intézői. Bizonyos katonás lova­giasság különösen jellemzi a fiatal császárt, ennek impressziója alatt támadt lelkében az ötlet, hogy Carnot Lázár hamvai iránt ily tiszteletet tanúsítson. Hogy megértsük ez elhatározás külö­­nösségét , tekintetbe kell vennünk, hogy Carnot forradalmár volt. A legnagyobb for­radalmárok egyike. A nemzetgyűlésben XVI. Lajos halálára adta szavazatát. Tagja volt a jóllét-bizottságnak, mely a háborút a szövetséges osztrákok és poroszok ellen vezette. Mint hadügyminiszter a franczia köztársasági seregeket szervezte s Francziaor­szág hadi dicsőségét szolgálta, míg Napo­leon császár lett, kinek császársága ellen ő szólt és szavazott, ő egyedül. Nem is volt többé szerepe, csak midőn Napoleon Lipcsé­nél megverve tért Párisba vissza. Akkor a haza megmentésére Carnot ismét felajánlotta szolgálatait s mint tábornok megvédelmezte Antwerpen várát a szövetségesek ellen. Wa­terloo véget vetett minden reményeinek s a restaurált királyság száműzte ellenségeihez Poroszországba. Itt kellett élnie, míg meghalt. Hát ezen hajthatatlan forradalmár emlé­két tiszteli II. Vilmos császár. Tiszteli benne a szilárd jellemet, a nagy tehetséget és a ka­tonai érdemet, melylyel szolgálta hazáját. A legitimisták és az udvarhölgyek elszörnyü­­ködnek, hogy a Hohenzollern ház feje a franczia forradalom hősét ünnepli. II. Vilmos császár azonban okosan is cselekszik, midőn ezt teszi. Mert a figyelem nemcsak az elhunyt nagy Carnot emlékének, hanem a franczia köztársaság fejének, Carnot unokájának is szól. Mindenesetre Francziaor­szág elnökének hizeleg a német császár lova­gias rendelete s az egész franczia nemzet mél­tányolni fogja a német császár udvariasságát. Annyival inkább, mert nem várhatta. II. Vil­mos ezzel Carnot elnöknek szívességet tett s a köztársaság iránt volt előzékeny, mutat­va, hogy nincs előitélete, sőt kívánja, hogy a köztársaság Francziaországban megálljon, mert a köztársaság a béke. Valóban különös játéka a történelem­nek : Carnot Turenne vezér hamvait he­lyezte el az invalidusok templomában, kinek csontvázát a forradalmárok a természeti és régészeti gyüjteménytárba vitték s a mely kegyeletet tanúsította XIV. Lajos nagy hadvezére iránt, hasonló kegyeletben részesül most ő maga. Egyike ez azon igazságszol­gáltatásoknak, melyekkel a történelem oly szépen játszik. Budapest, júl. 31. Vilmos császár angolországi útja. A német csá­­s­ár ma reggel hét órakor szállt Wilhelmashavenben hajóra, hogy Angliába utazzék. A külső kikötőben tizenkét különböző nagyságú német hadi­hajó várta s ez a tekintélyes flotta, mely sokkal nagyobb, mint az volt, mely a múlt évben Peterhofba vitte, alkotja díszkiséretét. Az angol partoknál a császári vendéget nagybátyja, a walesi herczeg fogja üdvözölni még impozánsabb hajóraj élén. Ez azonban csak egy töre­déke lesz annak a hatalmas tengeri haderőnek, mely a császár tiszteletére tartandó nagy flottaszemlében részt fog venni. Az angol tengerészet összes rendelkezésre álló hadihajói együtt lesznek a szemlén. Még a tartalék­hajókat is mozgósították ez alka­lomból s Vilm­os csá­szár olyan nagyszerű látvány szemtanúja lesz, mint a legritkább esetekben szokott kínálkozni. A császár valószínűleg augusztus 9-én érkezik vissza Berlinbe, hová Ferencz József királyunk ő Felsége programm­­szerűen fog megérkezni. Sándor czár látogatásáról azonban még mindig nincs hivatalosan hír, ámbár valószínű, hogy a czár augusztus 22 dike és 26-dika közt lesz Berlinben. Legalább ott azt a körülményt, hogy a gárdahadtest csak 26 án indul őszi gyakorlataira, a czár látogatásával hozzák kapcsolatba. Új belgrádi követünk. A szerb fővárosból jelenti egy mai táviratunk . A kormány lapja Themmel báró kinevezése alkalmával Ausztria-Magyar­­ország iránt rokonszenves czikket közöl s azt mond­ja, hogy Hengelmüller nem járt helyes úton, a­mit a bécsi kormány azzal manifesztált is, hogy visszahívta. A radikális kormány s a radikális párt őszinte barátságot akar Ausztria- Magyarországgal s a lap ama reményének ad A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. — Julius 29. — A VADONBAN. — Regény négy részben. — (50) Irta: CSENGEY GUSZTÁV. III. RÉSZ. Pedig a farkas furfangos, ravasz állat, ha pré­dára lel, kitalálja, hogy férjen hozzája. Már észre­vették , feléje üvöltött mind a három. Julia iszonyatában sem veszté el lélekjelenlétét; az előbbi félelmes magány megedzé, most a halálos veszedelem megerősíté lelkét. Odújából áttekintette a kis területet s vizsgálni kezdte, honnan támadhatnák meg ? A tűz magas lánggal égett, azon át nem ugor­hatnak, hogy szemközt támadhassák meg; ez a farkasnak nem is természete; oldalt szeret támadni. Tehát melyik oldalról ? Hátul és két oldalt a fa védi, melynek odvába egészen bevonta magát; menedék­helye és a tűz közt alig egy lépésnyi köz volt; ha a hézagba akarnának benyomulni valamelyik oldalon, egy égő gallycsomóval könnyen elriaszthatja őket. Jó nagyrakás gally van mellette, ez sokáig kitarthat. Most egyszerre egy vérfagyasztó gondolat lepte meg. Hátha e fenevadak hátul megkerülik s egyszerre támadnak két oldalt ? . . . Akkor vége van, két felé nem védheti magát. És most borzadva látja, hogy a fenevadak éppen azt a gondolatot készülnek megvalósítani, a­mitől ő annyira megrettent. Egy-egy farkas oldalt sompolyogva a fa törzse mögé akar jutni, mig a harmadik a tűz előtt áll őrt, szemmel tartva zsákmányukat. Julia veszve volt. Belátta, hogy nincs menek­vés. Összetette kezét s imádkozott . . . E végzetes pillanatban Júliával szemközt az erdő mélyében valami ismeretlen soha nem hallott rettentő orditás barsan meg s búg végig az egész rengetegen. Velőt rázó vérfagyasztó bődület, mintha egy más világrész valami pokolbeli hatalom csodájá­val egyszerre ide vetné borzadalmát. . . Mi volt ez ? . . . Mind a három farkas elkezd remegni . . . hátra szegzett füllel, mozdulatlanul állanak néhány másod­­perc­ig, aztán eszeveszett futással rohannak tova az ordítással ellenkező irányban . .. Julia bámulva nézett szét. Micsoda vész az, a­mi elől a farkasok megfutottak ? Julia a rengeteg leánya volt; ismerte a félelmesebb állatok mindenféle hangját; ismerte a bőszült bika bömbölését, a farkas üvöltését, a vad­disznó röfögését, a medve hordókon­­gású bőgését, csak ezt az előbbi hangot, csak ezt nem hallotta soha. Mi lehetett az ? Miféle szörnyeteg ordított úgy föl, olyan egethasítóan ? . . . Abban a pillanatban meglátta , mi volt. Egy fönséges állat jelent meg a tűz előtt. Komoly, lassú léptekkel jött elő a homályból s Julia borzadva is­merte meg benne az afrikai puszták királyát, az oroszlánt. Magyarországon oroszlán!... Hagymázas álom ez talán. A nap borzalmai talán elvették eszméletét s ő álmodik képtelen dolgokat, amire borzadva fog gondolni ébredésekor ... De nem! . . . Julia nem ál­modik , ott van előtte a rettenetes állat, sárgás fakó szőre ragyog a tűz világánál, irtóztató szeme villog, mintha a smaragd zöldes színe a gyémánt szikrázó tündöklésével egyesült volna... Megrázza sörényét büszkén, méltóságosan és szétnéz királyi tekintettel. Igen, ott áll előtte a puszták vérivó királya és ha szemének nem hinne, hinnie kell fülének; újra fölhangzik irtózatos ordítása; de most nem oly ren­ditő mennydörgéssel, csak úgy tompán búg iszonyú hangja, mintha a pokolból törne elő . . . Ki hallotta már az oroszlánt ordítani, mikor olyan mély tompa búgással hallatja rettentő pa­naszát ? . .. Aki ezt nem hallotta, annak nem lehet fogalma arról, milyen érzés az, mikor a megdöbbentő hódolat, a fájó részvét s a vérfagyasztó borzalom egyszerre s együtt fogja el egész valónkat. Ez a csodálatos vegyületű érzés fogta most el Julia szívét, lelkét, minden idegét. Hisz Margit Alija állt előtte. Az első rémület pillanatában nem jutott eszébe, csak nézte megdermedve minden gondolat nélkül: az idegzet úrrá lett fölötte, s értelme nem tudott követ­keztetni. De a másik pillanatban ráismert a tüneményre. Az oroszlán szaglásva tett néhány lépést, egy­szerre megállt valami sötét tárgy előtt, megszagolta, fogaival emelte föl, majd eleresztő, megszagolta is­mét, egyik lábával tologatta, húzogatta, aztán föl­emelte fejét, fölbúgott tompa, mély fájdalommal. . . Julia megismerte a tűz vil­ágánál Margit grófnő köpenyét, melyet az itt felejtett, az oroszlán is azt ismerte meg. Júliának rögtön eszébe jutott Ali. Ki mondta meg a kiszabadult barangoló orosz­lánnak, hogy a grófnő itt járt, mi tudatta vele, hogy e köpeny az övé ? — Azt mondják, hogy ez állati ösztön, de hát mi az ? mi módon tud ez az ösztön ily csodaszerűen nyomra vezetni egy bujdosó állatot, mely ezen a földterületen teljesen idegen ? hogy tud­hatja ez az ösztönnek nevezett ismeretlen erő, hogy azt a köpenyt ő a kedves, a feledhetetlen hagyta itt ? Oh a teremtés csodája ez ! titkát hiába fürké­szitek, Ali földugott fájdalmasan s lassú, komor lép­tekkel indult Julia felé. Julia fölállt előtte. Minden idege elzsibbadt. Nem, nem szabad elszédülni. Nagy isten, nem sza­bad elszédülni! . . . — Ali! — sikolta a leány őrült bátorsággal lépve feléje, — te nem bántasz engem, Ali! — hisz akit szeretsz, az testvérem! Ali lassan ballagott hozzá, fejével hozzá dör­­zsölődzött, fogaival megfogta ruháját, gyöngéden megrántotta s a köpenyhez ment vissza — vissza­nézve Júliára; majd ismét odament hozzá, újra meg­rántotta ruháját s újra visszament a köpenyhez... — Értelek, szegény Ali! — sóhajtott Julia; — de én nem adhatom vissza úrnődet. Az oroszlán ott állt a köpeny szélén s fájdal­masan nézett Júliára. E pillanatban mintha nagyon távol valaki ne­vét kiáltaná . . . Júliának eszébe jut valami, mi végig rendül egész valóján... Ha valaki idejön azok közül, kik őt keresik, az oroszlán nem lesz oly nagylelkű... E gondolat emberfölötti erőt ad neki. Odalép az oroszlánhoz s rámutat a köpenyre, éles tekintetét az oroszlánra szögezve: — Feküdj le Ali! — Ide ! — Margit eljön. Ali — feküdj le! Az oroszlán búgott, kurrogott s lefeküdt a köpenyre. Most Julia megkisérte a legmerészebbet, amit ember egy oroszlánnal szemben megkísérthet: meg­kisérte eltávozni; féloldalt az oroszlánra nézve a kocsiút felé sodort.. . Az oroszlán fölállt. — Ali! — kiáltá Julia még egyszer — lefék­ezel rögtön! Az oroszlán hátat fordított neki s lefeküdt fél­kör alakban összehúzódva. Julia tovább ment. Megállt, visszanézett s ismét tovább ment. Messziről tompán hangzott a kiáltás : »Julia!« Julia tovább-tovább ment, már belefutott a sö­tétségbe, már csak messziről látta a lobogó lángot... Az oroszlán nem kelt föl többet. Ali ott fogja őrizni azt a köpenyt, erre szá­mított. Már most sietve, rohanva ment a meg-m megujuló hangok felé. Egy negyed órája fut már, midőn egyszerre fáklyafény villan meg előtte. Tántorogva megy még néhány lépést s a sűrű­ségből Bertrand gróf lép elő ... — Julia! lelkem üdve! kiáltá az ifjú,—Óh nagy isten, csakhogy megtaláltam önt! . . . A leány gyönyörtől ittasan néz fel rá; a meg­­mentőt elhagyta, ez már a szabadító!... — Bertrand! — suttogja édes remegéssel . . . aztán lehunyja szemét. . . édes zsibbadás fogja el egész valóját s leroskad élettelenül . . . Bertrand levele. Mikor Julia fölnyitotta szemét, érezte, hogy hintóban fekszik; egy lámpa pislogott fölötte; oly gyenge volt, hogy fejét sem bírta fölemelni. A hintó ríngatása elzsibbasztotta, elaltatta. Mire fölébredt, reggel volt, ő pedig ott feküdt kényelmes puha ágyá­ban ; mellette álltak anyja és bátyja, lesve minden mozdulatát. Julia fölemelte fejét s csodálkozva nézett szét. — Anyám — te vagy ? — hol vagyok ? — Itthon vagy, egyetlenem, kedves jó leányom! — szólt az anya örömében sírva fakadva. Nézd, Sza­bolcs, már nem beszél félre, eszén van. Hála legyen a jó istennek érte! — Hogy érzed magad, kedves testvérkém? — kérdé Szabolcs részvéttel. — Jól, — felelt a lányka — egészen jól! Szétnézett, mintha valakit keresne. Azok félreértették, azt hitték, még nem tudja magát tájékozni. — Szobádban vagy — magyarázó anyja. Nem ismersz rá ? Nem tudod, mi történt veled ? — Tudom, — sóhajtá Julia. Eltévedtem az erdőben. Hogy kerültem haza? — Mi férfiak mindnyájan keresésedre indul­tunk, — szólt most Szabolcs — Aladár talált meg, te elájultál, ő hintónkba fektetett s jelt adott nekünk, így jöttünk össze mindnyájan az előre megállapított helyen, az én kis vadászkunyhómban. Téged aztán haza szállítottunk s lefektettünk, mert kitört rajtad a láz, félre beszéltél. Hála isten, lázad nem volt nagyon erős, ágyadban egy óra alatt lecsillapodott s te csen­des, egészséges álomba merültél. Ezzel megtapintá üterét. — Semmi bajod, holnap fölkelhetsz. . — Ah, fölkelek még ma. — Nem szabad, nagyon ki vagy merülve. Csak aludjál mentől többet. Szabolcs kiment, az anya szerető gyöngédség­gel hajolt leányára: — Behozom reggelidet. — Nem bánom. Üdvözöld nevemben Aladár urat, — mondd meg neki, hogy köszönöm lovagias szolgálatát. — Édes Júliám, — én azt nem mondhatom meg neki. — Miért nem ? — Mert még az éjjel elhagyott bennünket. Csak levélben búcsúzott el. Mindegyikünknek külön irt. A tied Szabolcsnál van. — Úgy — igaz! — sóhajtá Julia. Eszébe ju­tott Szabolcs levele, melyet ez Bertrand atyjának irt s melynek tartalmát Margit grófnő elbeszélése után már ismerte. Tehát úgy történt, a hogy Szabolcs kívánta: Bertrand gróf titkon hagyta el a házat, búcsú nélkül .. . Hogy mehetett el a nélkül, hogy még egyszer lássák egymást ? Oh ez úgy fáj, oly mondhatatla­­nul fáj! De hisz levelet irt. Várjon tudja-e menteni ezt a távozást? . . . Oh csak már ne kellene ágyban feküdni, csak már lehetne olvasni, azt a levelet. De tűrni fog, hogy gyanút ne ébreszszen. Azt a­mi szivé­ben él, a­mit már fölismert szivében, megőrzi hiven, mint élete örök fájó titkát; ő titokkal fog a sírba szállani, azt még az anyának, még a testvérnek sem szabad megtudni, mert az boldogtalanná tenné őket. Hadd legyen csak ő maga boldogtalan. Anyja behozta reggelijét; alig ízlelte meg; nem esett jól neki; elfordult; szeretett volna aludni, hogy elfelejtse önmagát; de éppen most nem tudott aludni: tűnődései erőt vettek rajta. Szeretettel, gyön­géd figyelemmel vették körül, de ez már most ter­hére volt. Az otthon nem volt többé otthona, egy titkos másvilágban élt ő, pedig onnan ki van zárva örökre. (Folyt. köv.) kifejezést, hogy az új követ mindent el fog követni, hogy Kálnokynak a delegácziók előtt kifejtett pro­­grammja szellemében az osztrák magyar politikát a szerb nép érdekeivel összhangzásba hozza. Boulanger kudarcza. — Saját levelezőnktől. — Páris, jul. 29. A csatanap lezajlott, a homály oszladozni kezd és a szőkeszakállu tábornok ott fekszik a csatatéren összetörve, összezúzva. Ez egyszer ross­zul számítottak ő és barátjai. Még tegnap reggel is egész határozottan azt állította előttem e párt egyik kitűnősége, hogy Boulangert legalább is száz kantonban fogják megválasztani, sőt azzal biztatta magát, hogy talán még kétszázban is. — Et nascitur ridiculus mus: kétszázból lett tizenkettő. E választásokra a boulangisták óriási súlyt fektettek, mert tudták, hogy ezek eredménye az álta­lános képviselőválasztásokra fog kihatni, de pénz­táruk állapota is ettől függ. E választások ugyanis óriási pénzébe kerültek a boulangista pártnak. A legkevesebbet számítva legalább is három millió frankba.­­ Némi fogalmat nyújt e boulangista agitáczióról az a tény is, hogy egyedül a Chaix-féle nyomdában 25 millió fal­ragaszt és proklamácziót nyomtattak ez alkalomból. Mind e nyomtatványokat szombaton négyszáz kantonban majdnem ugyanabban az órában egyszerre ragasztották ki és a választási küzdelem minden ol­dalon megkezdődött. Értesülésem szerint a boulan­gisták valósággal va-banque-ot játszottak, amennyi­ben majdnem összes pénzüket koc­káztatták ez alka­lomból, mert egész bizton számítottak az eklatáns győzelemre és bízták pártfogóik ama határozott ígé­retét, hogy ha a mostani megyei és járásbizottsági választásoknál fényes győzelmet aratnak, ugyanez angol és amerikai barátjai­k készek a képviselő­­választásokhoz szükséges és még nagyobb ösz­­szegeket is rendelkezésére bocsátani a tábor­noknak. A csalódás tehát mindkét részen, de fő­leg a boulangistáknál óriási. A tegnapi választások tehát nemcsak a boulangizmus levezetését, hanem pénzforrásainak összezsugorodását is jelentik. A­mi magát a küzdelem politikai eredményét és fontosságát illeti, azt eléggé tanúsítja az a körül­mény, hogy ma a börzén majdnem az összes árfolya­mok felszöktek. Pártszempontból kiemelendő, hogy 1. a monarchisták megtartották pozíc­iójukat ; 2. az opportunisták vesztettek ugyan egy pár he­lyet a monarchisták ellen, de rendkívül sokat nyer­tek a radikálisok rovására. A boulangizmussal együtt tehát a radikalizmus is vereséget szenvedett ez alkalommal és figyelmet érdemel az a körülmény is, hogy a szoczialisták a legtöbb helyen Boulanger ellen nyilatkoztak így pl.: Limogesban, Lillében és Orleansban. Az a tizenkét hely, melyben Boulanger-t meg­választották, a következők: A­miens, Tours, Rennes, Nancy, Niort, Montlugon, Issoudon, Saint Macaire, Boulogne, Bourbonne-les Bains és Pougues. Több mint száz ama városok száma, melyekben megbukott, így: Marseille, Montpellier, Lille, Toulouse, Lens, Bour­­ges, Rheims, Rouen, Havre, Caen, Troyes, Or­leans, Saintes, Besangon, Clermond-Ferrand, Can­nes stb. A legnagyobb figyelmet érdemli, hogy Nord, Aisne, Dordogne és Charente-Inferieur megyék­ben is, hol politikai pályafutását megkezdette, szin­tén csúfos kudarczot vallott.­­ Viszont a kormány három tagja: Spuller, Faye és Rouvier, kik kandi­dálva voltak, mindnyájan megválasztottak. A republikánusok és főleg az opportunisták be­folyása tehát hatalmasabbnak bizonyult a vidéken, mint a tábornoké és kitűnt mindenütt, hogy az igazi republikánusok, hosszas ingadozás után, elvégre is kö­­­­telességü­k tudatára ébredtek és hogy el vannak ha­tározva a respublikát minden támadás ellen meg-­s védeni. A­mi a tegnapi választás kihatását a jövőre illeti, ha annak fontosságát — tekintettel arra, hogy a legtöbb kantonban a helyi érdekek is közre­játszottak, s nem akarom túlbecsülni, még­is bátran ki lehet mondani, hogy az a respublika valós­­­­ságos diadal napja volt. A bátrak ezután meg elszántabbak, a tétovázók pedig bátrakká lesznek majd. Két tanulság azonban már­is levonható a teg­napi nap eredményéből.­­ Az egyik az, hogy a radi­kális párt a jövő országgyűlésen mint csekély párttö­redék fog megjelenni és helyette a hatalmat bíró, szá­mos kitűnőséget számláló és sok anyagi segélyforrá­sok fölött rendelkező opportunista párt fog megerő­södni és a második nem kevésbbé jellemző tanulság, hogy a monarchisták meggyőződtek : ők csináltak Boulangerből valakit, de ez viszont ő belőlük soha sem csinálhat valamit. És a monarchisták nem is fogják elmulasztani, hogy a tegnapi leczke tanulságán okuljanak. Rendőri bíráskodásunk. A fővárosi államrendőrség belviszonyait nagyon különös színben tünteti fel az a tárgyalás, mely a ki­­vándorlási szédelgők ügyében ma a budapesti törvény­szék büntető osztálya előtt véget ért. Nem akarunk szólani amaz éppen nem épületes s még kevésbbé tiszta dolgokról, melyeket e rendőrség köréből koron­­kint felszínre vet egy-egy véletlen. De eddig azt mon­dották, hogy oly nagy testületben, mint a rendőrség, találkozhatik egy-egy nem tisztességes kivétel is s e miatt az egész testületet elitélni nem szabad. Az azonban, a­mi a Furtunában most mint a rendőrségnél uralkodó szellem és eljárási mód nyilvá­­valóvá lett, azt mutatja, hogy ez az egész testület súlyosan beteg s hogy maga az ott domináló rendszer az, mely nemcsak elősegíti, hanem szükség­­szerűleg kell hogy folyton szaporítsa e kivételes ese­tek mind gyakoribb feltűnését. Mert mit jelent az, midőn egy büntető ügyben ítélni hivatott bíróság elnöke a tárgyalás folyamában kénytelen konstatálni, hogy a fővárosi államrendőr­ségnél törvény és törvényerejű szabály mibe sem­ vézetnek; hogy ezek világos és ha­tározottan kötelező rendelteinek tudatos meg­sértésével, a nyilvánosság kizárásával tartaznak oly tárgyalások, melyeknek épen kor­­r­e­k­tsége érdekében rendeltetett el, hogy a nyil­­vánosság ellenőrzése alatt álljanak? Jelenti azt, hogy a fővárosi rendőrségnél a tör­vény és törvényerejű szabály megszűnt ellenőrző be­folyást gyakorolni; a­hol pedig ez az állapot egyszer bekövetkezik s hosszú ideig fennáll, a­mi csak a hi­vatalos közegek egész csoportjának vétkes konkiven­­cziája következtében történhetik, — ott lehetetlen, hogy meg ne teremjenek ama bűnös visszaélések, me­lyek, mert csak a sötétségben születhetnek meg, a vi­lágosságtól irtóznak s a nyilvánosságot kerülni érde­kükben áll. Mindenütt, a­hol törvény és szabály nyilvános eljárást rendel, nemcsak jogos, de kötelességszerű is épen a nyilvánosság orgánumai részéről annak ki­mondása, hogy ha pedig ez a törvény és ez a szabály kijátszatik és megsértetik, úgy azok, kik ezt teszik, mint azok, kik ezt elnézik, már ez eljárásuk ál­tal nem kifogástalan dolgot cselek­­s­z­e­n­e­k s önmaguk vonják magukra azt az igazolt­­ vádat, hogy egyúttal tiltott czélok előmozdí­tása és elérése érdekében sértik meg a fennálló jog­­rendet. Mert hogy az a sötétség, melybe a rendőrség úgy látszik rendszeresen és tervszerűleg iparkodik burkolni a törvény egyenes megvetésével a maga tár­gyalásait, csak visszaélések és csak bűnök termékeny melegágya lehet, az magyarázatra nem szorul. Sőt tovább megyünk. Ha ily szellem válik uralkodóvá valamely tes­tület körében, a fővárosi rendőrség mellett hangoz­tatott védelemnek éppen megfordítottja áll. Az igazi bűnös, vagy hogy korrektebben fejezzük ki magunkat: a bűnszerző maga az egész testület, mely a maga körében megtűri és elnézi, hogy a törvény elle­nére a nyilvánosság a hivatali funkc­iókból kizáras­­sék. Azok pedig, kik a bűnt elkövetik, csak esz­közei és áldozatai annak a szellemnek, mely az egész testületet mételyezte meg. Azon az­után ily körülmények között nem is csodálko­zunk , hogy a rendőrségnél a­mint irtóznak a nyilvánosságtól, épp úgy irtóznak a jogvéde­lemtől is. Ennek pedig az a nem is meglepő, mert természetes eredménye van, hogy mint a Fortuna előtti tárgyalás mutatja, az a rendőrtisztviselő, ki a nyilvánosan tárgyaló jogtudós ügyvédtől irtózik, an­nál szívesebben érintkezik négy bezárt fal között ti­tokban annak a piszkos ügyködésnek szemenszedett képviselőivel, mely csak ily rendőrségi taktika mel­lett létezhetik. Valóban, oly állapotok ezek, melyek előtt pirulni kell. A zónatarifa életbelépése. A magyar kir. államvasutak zónadíjsza­­bása még életbe sem lépett és már­is nagy gyakorlati eredménye van: az osztrák­magyar állam vasúttársaság ma­gyar hálózatának zónatarifája. Mindkettő egyidejűleg lép érvénybe: hol­nap, augusztus 1-én. Nemcsak a magyar köz­lekedés terén, de a világ vasúti forgalmában sem történt ennél jelentősebb momentum öt­­venkilencz esztendő óta, a­mikor az első vasút indult meg Manchester és Liverpool közt. Még a társadalmi és az anyagi eredményt méltatni és megbecsülni nem tudjuk és ez irányban csak a remény az egyetlen tőke, a­mely vagyonunk. Da a nagy konc­epcziónak erkölcsileg máris nagy a hatása. Mert a pél­­daadás tiszteletet ébreszt a mivelt világban a magyar nemzet iránt és Francziaországban már komolyan foglalkoznak a zónarendszer inaugurálásának eszméjével. Benn az ország­ban a kezdeményezés arra indította és kény­­szerítette az osztrák-magyar államvasuttársa­­ságot, hogy a versenyvonalakon a magyar kir. államvasutak új díjtételeinek megfelelő menetárakat állapítson meg, — általában pe­dig megtartván a tarifaképzés kilometrikus alapját, leszállítsa minden viszonylatban az egységtételeket. Az ország közhangulata általában lelkes örömmel fogadta a reformot. De nyomban állást is foglalt hiányosságaival szemben. Ez a hiányosság két irányban nyilvánult: a budapest-bécsi reláczióban és a fővá­ros szomszédos forgalmában. Amaz élénk összeköttetésnél fogva ugyanis, mely

Next