Pesti Napló, 1889. szeptember (40. évfolyam, 240-269. szám)

1889-09-01 / 240. szám

240. szám. jjÍMH_Vlil Íl'«ÍÍBÍÍÍÍll«i ni « fi i Szerkesztési iroda: Ferencziek­ tere, Athénjén m-é­p v­­ e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak es Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal, Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Budapest, 1889. Vasárnap, szeptember 1. 40. évi­folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt. Ha az esti kiadás postai különküldése kívántatik, postabélyegre havonként 35 kr., évnegyedenként 1 forint felkiűz­etendő. Hirdetések Szintúgy mint előfizetések a »[Pesti [N­apló] kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek­ tere, Athenaeum-épület, küldendők. Egyes szám helyben 4 kr, vidéken 5 kr. Politikai napilap. Tanév kezdetén. A gyermek játszszék, az ifjú tanuljon, a férfi dolgozzék: ez az emberi fejlődés törvé­nye. A játék is a neveléshez tartozik. A test­nek ügyességet, a léleknek élénkséget kölcsö­nöz, megerőltetés nélkül. Ám mikor test és lélek annyira nőtt, hogy megbírja az erőlte­tést, s megkívánja a tudást, ideje érkezett a rendszeres gyakorlásnak tanítók vezetése alatt. Az emberi ismeretek kincsét fokozatosan be­oltani a gyermekekbe: ez a műveltség. Minél nagyobb a czivilizáczió, annál több a tudás anyaga, mely a műveltséghez tartozik, s a társadalomban az egyesektől megköveteltetik, azon állás arányában, melyet kiki az életben elfoglal. Tehát már a népiskolákban szüksé­ges annyit tanítani, a­mennyi a közönséges embernek kell, hogy művelt legyen. Nem feladata, ki hétköznapi munkával, két keze fá­radságával keresi kenyerét, hogy jártassággal birjon a tudományokban, de mivelt országok­ban mindenkinek kell birnia azon eszközök­kel, melyekkel egész életén át ismereteit gya­rapíthatja s a neki szükséges szellemi érint­kezést az emberekkel és állami intézmények­kel fentarthatja. Az elemi iskolákban minden gyermeknek annyit kell tanulni, hogy a dol­gokról, a természetes és erkölcsi rendről he­lyes alapfogalmakkal birjon s olvasni, írni, számolni könnyűséggel tudjon, hogy később a néplapokat olvasva, tudja, mi történik a vi­lágban ; népies könyvekből élvezetet és hasz­nos tudást meríthessen; a hatósági iratokat elolvashassa, a rendeleteket megértse, levelet tudjon írni s számítva tudjon cselekedni. Ezen minimális műveltség alól kivételt czivilizált államban csak a hülyéknek lenne szabad ké­pezni. Ám messze állunk még ettől Magyar­­országon, hogy elértük volna, mások régen már túl is haladták ezen színvonalat. Kiknek hivatásuk több ismeretet igé­nyel, azok számára magasabb iskolák valók. A középiskolák nálunk már a tudományt ta­­nítják a gyermekeknek bő kivonatban. Jó középiskolák adják meg minden embernek az általa szerezhető ismereteknek legnagyobb részét. Késő vénségéig mindenki műveltség­ben olyan lesz, a mint a gimnáziumban vagy a reáliskolában tanult, ebből marad meg lel­kében legtöbb. Ez okból valamely nemzet közművelődésének legfontosabb része és esz­köze a középiskola. A­kik azt végezték, együttvéve képezik a nemzeti intelligenc­iát. A modern társadalom tagoltsága foly­tán azonban az egységes középiskola, vagy a ketté osztott gimnáziális és reális isko­la az élet szükségleteinek az alsóbb népré­tegekre nézve meg nem felelhet, mert egyfe­lől többet tanít, mint az életben a legtöbb polgárnak szüksége van, másfelől nem azt tanítja, a­mire szüksége van, harmadszor sok­kal több időt vesz igénybe a nyolc­ osztály, mint a­mennyi ideig fiát neveltetheti az, ki gyermekét nem tudományos pályára szánta, negyedszer, mert sokkal több költségbe ke­rül a középiskolai tanítás, mint a­mennyit egy sok gyermekkel megáldott családapa egy-egy fiára szánhat; végre középiskoláink hiánya, hogy csakis a fiuk neveléséről gon­doskodnak s a leányok nevelése hazánkban, egy kis töredék kivételével, az elemi tanítá­son túl teljesen el van hanyagolva. Ezért fősúlyt kell fektetnünk az alsóbb­rendű szakiskolákra és leányiskolákra. Min­denféle földművelési, ipari és kereskedelmi is­kolákat kellene nagyobb számban állítani szerte az országban, hogy népünk hozzá szok­­tattassék gyermekeit az elemi iskolák végez­tével ezekbe járatni, s nem küldeni a latin is­kolákba oly tömegesen. A polgári iskolák helyes eszméje abban volt eltévesztve, hogy gyakorlati irányt kellett volna, nem pedig el­méletit­ adni ezeknek. Ma már ezt felismerték közoktatásunk vezetői s igyekeznek a bajon segíteni, de lassúsággal s a pedagógusok pe­dantériája által akadályozva. Több kisérlet mezőgazdasági és ipariskolákkal meddőnek bizonyult, részint az atyáknak hiúsága s kö­zönségünknek a megszokotthoz való ragasz­kodása miatt, de még inkább és főleg azért, mert az oktatási rendszer az állami szakisko­lákban hibás volt, azaz kevéssé gyakorlati s a tapasztalás a szülőket arra a meggyőződés­re hozta, hogy egy jó mesternél, vagy ke­reskedésben a régi módi inaskodással gyer­mekeik többet tanulnak, a minek hasznát veszik, mint a czifra szakiskolákban, melyek­ben csupa theoretikusok tanítanak csupa praktikus dolgokat. Mindazonáltal örömmel konstatáljuk, hogy ezen alsóbb szakiskolák így is nagy eredményeket értek el, egyrészök tömeges látogatottságnak örvend s a honi ipar és magyar kereskedelem létesítése sokat köszönhet ezeknek. Erőteljes polgári közép­­osztályt Magyarországon nem is képzelhe­tünk mindaddig, míg közoktatásunk ezen ága jobban ki nem fejlesztetik. Ne higgye senki, hogy gyermekeik jö­vőjét megalapítani törekvő szülők, nem fognák szívesebben küldeni gyermekeiket az ilyen iskolákba, mint a gimnáziumokba, ha jól szervezett ily iskolák kellő számban létezné­nek, mert a szakrendszer a középiskolákban is közszükséggé vált, a megélhetésnek nehéz­sége folytán, miért is mindenki igyekszik fiából mentől elébb oly férfit nevelni, ki ke­nyerét meg tudja keresni s önálló állásra vergődhetik, hozzá a verseny megköveteli, hogy mindenki a maga szakmáját alaposan értse, máskülönben nem boldogul s erre nagy könnyebbség a szakiskola. Középiskoláink gyarlóságát panaszolja­­ az egyetem, egyetemünk rosszaságát panaszol­ják a szülők. A fiuk, a tehetségesebbeket és szorgalmasabbakat kivéve, tudatlanul kerül­nek a főiskolába s tudatlanul hagyják el diplomával az egyetemet. Nem a fiukban van a hiba, hanem a ta­nárokban. A gyermekek ezelőtt se voltak mások, mint most: passzióval tanul egy pár, kényszerítve tanul a legtöbb. Arra való az iskola, hogy a tanulásra kedvet ébreszszen és kényszerítsen. A tanárnak kell tudni tanítani és nevelni s akkor a fiukból lesz valami, az, a­mire az iskola képzi. A tanár urak azt mondják a középisko­lában, valamint az egyetemen, hogy nem bennök, hanem a rendszerben van a hiba. Ez nem mentség. Micsoda a rendszer? Talán dogma, melyen változtatni nem lehet? Ha rossz a rendszer, jobbat kell csinálni, a ta­pasztalás kimutatja, hogy minét. De mikor a rendszer kedvéért ma is két bolt és két élő nyelv grammatikáját, szintakszisát és irodal­mát verik bele a növendékekbe, roppant idő- és erőfecsérléssel s tökéletes eredmény­telenséggel, mert se görögül, se németül a fiuk meg nem tanulnak, hiába nyak­­gatják őket. A latint pedig tanítják a gimnáziumban oly módszer szerint, mint a­hogy az egyetemen kellene, előbb a nyelv­tudományt s azután a nyelvet magát nem , hát lehetetlen, hogy ilyen skolasztikusok jó tanulókat tudjanak produkálni. Az egyete­meken pedig s kivált a budapestin, köztudo­mású, hogy csak azon ifjú tanul, a kinek nincs jobb dolga s a vizsgapénzek által gon­doskodva van, hogy a tanár urak érdekei csorbát ne szenvedjenek és sok, sok hallga­tót nyerjenek azok, kiktől a diploma kiada­tása függ, mellékes egészen, hogy járnak-e az előadásokra és tudnak-e valamit, az is mellékes, hogy a tanár hogyan tanít, mert voltaképpen semmi összefüggés tanár és ta­nulók között nincs. Egyesek ily formán mindenütt kitűnően tanulnak, úgy a közép, mint a felső iskolák­ban, kiknek t. i. nagy kedvök van és eszek a tanulásra: a túlnyomó többség valahogy átcsúszik s felkészültséggel lép az életbe s fog munkához. E bajok orvoslása a közokta­tási minisztérium feladata, nem pedig inter­­nátus alapítása mágnás gyerekek számára s német­nyelv­rendeletek kibocsátása az Armee­sprache egysége érdekében. A szülők gondjai elég nagyok tanuló gyermekeik miatt, hogy mi lesz belőlük. A pályaválasztás nehézségei igen nagyok s is­meretesek. Bajos tanácsolni, hol az állam és a társadalom oly egyoldalú mint nálunk, s hozzá egy nagy és fontos ága a közoktatás­nak, a katonai nevelés a nemzet kezéből ki A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. »Post festa.« A középkorban az olasz, franczia, angol tru­badúrok mintájára a versenyéneklés a német földön is meghonosult a »Sänger-Krieg« neve alatt. Ennek meg volt a maga etnikai indoka is, mert tud­juk, hogy azok a germán faj zordabb jellegénél fogva igen gyakran nemcsak szóbeli, hanem tettleges bot­rányfinálékkal is végződtek. A német czivilizáczió, mely a későbbi korban aztán fokozatosan mindin­kább magához ragadta a zeneuralkodás jogarát: a hajdani lovagkardok ellentétességeket e téren is any­­nyira elsimította s a nagy számban életbe léptetett de­mokratikus »Längerbundok« által annyira nivellálta, hogy ma már az ily ünnepségek alkalmával még a hivatalos disputálásnak sem enged tért, nehogy az ének harmóniája az egymás hajába való kapás diszhar­móniájába csapjon át. Az »Orsz. magyar daláregylet« ver­senyünnepei a legközelebb lezajlott szegedi napok után sokak szerint daczára a közeli német szomszédság és békeszövetségnek, jóformán még a középkor állás­pontját foglalják el, mert már több oldalról lehetett hallani, hogy ha tagjai nem is rontanak egymásnak apádéval vagy alabárddal, de rendesen mindig akadnak köztük Tannhäuserek vagy Beck­­messerek, a­kik földhöz vágják a lantot s a nyelvek töviseivel koszorúzzák meg a művészeti harmónia szobrát! Van is benne valami, hogy a legközelebb le­folyt szegedi orsz.­daiünnep is több irányban inkább bevált tövis-koronázási, mint művészeti békés ünnepségnek. De, úgy hiszem, hogy az ott lefolyt s annyi keserűséget hátra hagyott inczidensekből tá­madt heves erupeziók már jórészt lecsillapodhattak annyira, hogy a kölcsönös nyílttéri és magánúton tör­tént rekriminácziók után, talán ismét előtérbe állhat maga az ügy érdeke, mely végre is — akármint ítéljen felette a népi mindig csalhatatlan i­ton járó közvéle­mény, — országos közművelődési kérdés, mely felett személyes kérdések vagy indokokból nem lehet immár egyszerűen csak napirendre térni. S nézetem szerint főleg a sajtó feladata, — mely akárhányszor nyit tá­gas tért sok oly hivalkodási vagy sportszerű tény­kedésnek, melyekből bizony édes-kevés haszna van a nemzet szellemi életének,­­ hogy fölemelje szavát egy oly intézmény érdekében, mely egy negyedszázad lefolyása alatt annyi kézzelfogható eredményt mu­tathat fel a hazai dal- s zeneművészet emelése s fej­lesztése körül. Ez szolgáljon indokul a jelen sorokhoz is, me­lyekkel nem czélozok mást, mint »post festa« bármi csekély részben hozzájárulni a helyzet tisztázásához , talán némely téves nézet eloszlatásához is. Hazánkban a magyar dalegyleti s utóbb a magyar dalárszövetségi intézmény kezdettől fogva a legeltérőbb m­e­gítélés, sőt igen gyakran igaz­ságtalan e­litélésnek volt s van még manapság is kitéve. Szemben vele a közvélemény támaszkodva hol a politikai, hol meg a társadalmi, irodalmi s nem­zetiségi irányí­tó befolyásokra, rendesen két pártra oszlik. Az egyik fontos közművelődési közeget lát benne, míg a másik felesleges idő­­s erőpazarlásnak, sőt mint importált idegen növényt, a magyar jellegre nézve káros befolyásúnak is tekinti. Amennyiben nem csekély részem jutott nekem is a hazai határügy fej­lesztésének nem éppen rózsás sziklavágó munkájá­ból : talán mondanom sem kell, hogy nem az utóbbi táborhoz tartozom. Mert nem képzelek elfogulatlanul s tárgyilagosan gondolkodni tudó műveit magyart, a­ki — főleg saját hazájában — a dal- és zeneművé­szet nemzeti nagy horderejét s befolyását a hazafias érzelmek táplálására tagadni merné. S mert, vala­mint minden anyagi erő csak konc­entrált alakban képes az elébe álló más kisebb erőket legyőzni, úgy a szellemi világban is, csak az egyesített kihatás ve­zethet maradandóbb eredményre. S ime röviden ezzel ki is van jelölve a czél, mely azok előtt lebegett, kik az orsz. m. halárszövetség megalkotói s annak egész mai napig fentartói is voltak. Mert még a legegysé­gesebb népek is rég belátták az ily társadalmilag, nemzetiségileg és politikailag is erősen tömörítő kö­zeg életképességét. Annyival inkább be kell ezt látni a kisebb népeknek s főleg az oly polyglott s egymás­hoz nem igen vonzódó elemekből álló országnak, mint Magyarország, hol a magyar elem van hivatva min­den téren a domináló szerepet játszani. Magára tehát az intézményre, annak czélja, feladata és nemzeti missziójára nézve még további kapac­itáló szavakat vesztegetni egészen felesleges. S azután azt sem kell feledni, hogy habár a dal az ajkon legkönnyebben csábít is, a kedély világot fesztelenebb pezsgésbe hozni szokott ama szőlőnedv kertjébe, melyről már Luther megírta, hogy egész életében bárgyú marad, a ki nem szeret benne sétálni s a mely miatt annyi izetlen el­­­zelésnek lett az egész intézmény kitéve, ámde jöhet­nek ismét idők, hol az elnyomott szabadság és az ül­dözött hazafiság csak a dal védbástyái mögé vonul­hat s egyedül ott táplálhatja annak szent tüzét. Hogy a száz felé tépett és szaggatott olasz nemzet végre egyesülhetett, abban egyik döntő szerep az ő — egész világot meghódított — dalainak jutott. S hogy a hajdan hasonló sorsra kárhoztatott Német­ország is ma már hatalmas egységes jogai alatt gyako­rolhatja a hatalmát: arra nézve is alig volt erősebb szö­vetséges társa Bismarcknak és Moltkenak, mint a szer­teszórt és egyesült német dalegyletek, melyek öt­hat évtizeden át folyton minden német fülébe zúgták, a­mig csak megértették, hogy »Wo ist des Deutschen Vaterland?« S várjon azok,a­kik a magyar dalárszö­­vetség­­ országos dalünnepélyeire csak úgy a serleg lelkesedés szemüvegen át kicsinylőleg szoktak tekin­­teni, vagy a­kik a szegedi versengésekből keletkezett érzékenykedéseket már elégségesnek hajlandók tekin­teni arra, hogy az egész szövetség szögre akassza a lobogóját s szélnek eressze össszetartó kapcsait, sőt e felett talán némi kárörömöt is éreznének; vájjon meggondolták-e, hogy mi lehetne ennek a követke­zése ? az, hogy a sokféle és sokfelé húzó nemzetiségi áramlatok közt egy szellemi fölénynyel szegényebb lenne a magyarság s kiszolgáltatná azt csupa pártos­­kodási vagy hiú érzékenykedési viszketegből. Mert ne feledjük, hogy a magyar koronaországokban fennálló és működő, mintegy háromszáz dalegylet közül alig száz a tiszta magyarajku, míg a többi idegen nemzetiségű, melyek éppen nem támaszkodnak sem a »Hymnusz«­­ra, sem pedig a »Szózatára. Sőt Dél-Magyarországon tényleg létezik tekintélyes számú szerb-szláv irányú halárszövetség, fegyelmezett szervezettel s összetartó szerb nyelvű szakközlönynyel az élén, mely hogy mindeddig még ki nem bontotta szeparatisztikus zászlóját, csakis ama művészi felsőbbségnek lehet tulajdonítani, melyet szemben vele a magyar orsz. szövetkezet kifejtett. A tisztán művészeti mellett tehát még erős nemzeti érdekek is szólnak a mellett, hogy a magyar halárszövetséget épp a magyarnak nem gyengíteni és működésében megbénítani, hanem inkább erősíteni, tömöríteni s még a személyes érde­kek árán is minél befolyásosabbá kell tennie. * * * Midőn valamely magasabb országos s hozzá még magyar nemzeti érdekről van szó, akkor nézetem szerint legkevésbbé vezetnek czélra még talán a legméltányosabb rekriminácziók is. S ha bevégzett tényekkel kell számolnunk, akkor nem a szenvedélynek, nem az érzékenykedésnek mindig rossz tanácsot sugalló szavára kell hallgatni, hanem közös erővel az ellentétes nézetek kiegyenlítésén s a békés egyetértés helyreállításán munkálkodni. Nem lehet tagadni, hogy — a föltehető legjobb szándékból ered­hetett — szegedi választások eredménye több oly egyéni önérzetet és tettre képes erőt zsibbasztott el, melyek a szövetségnek mindenkor csak előnyére vál­hatnak. De a »peccatur intra et extra muros« mon­dat igazsága sem vonható kétségbe, a melynek azon­ban nem az lehet a kizárólagos korrektivuma, hogy mindenik fél a késhegyig vigye az egymás iránti el­keseredést s a mosdató vízzel együtt kidobja magát a gyermeket is, hanem keresni az összegomolyodás­­ból lehetőleg érdekközösen kivezető utat, mit az ön­zetlen hazafiság és ügyszeretet is erkölcsi köteles­séggé tesz és úgy a győző, mint a legyőzöttre nézve. Aligha tévedek, ha azt állítom, hogy a szegedi ellenáramlatot főleg az idézte fel, hogy a központi igazgató választmány az általa a választó közgyűlés­nek ajánlatba hozott nyomtatott névsorral szemben a feltétlen személyi szolidaritást állította fel. A huszon­két év alatt megejtett választások erre nézve ép a központ által, mely iránt a vidéki egyletek a nélkül is, mindig tudtak kifogásokat emelni, soha sem let­tek ily alakban befolyásolva s igy könnyen érthető, hogy a megszokott szabad választás elvével szemben, ellennyomást eredményezett, a­mihez nem volt aztán nehéz, több oly motívumot is csatolni, melyek az el­lenáramlatot csak erősítették. Hanem az már merő­ben légből kapott, hogy ne mondjam részakaratú állítás, mely pedig úgy az egyletek, mint a közönség körében számos hívőre talál, mintha a versenybírák ítéletére nézve bármi részben is befolyással lettek volna az állítólagosan több jury tagra kedvezőtlen eredményű választások. Semmi sem oly könnyű, mint ez állítás abszurditását kimutatni. Mert a versenyek augusztus 16-án s 17-én tartottak. A szerencsétlen alkotású jury-szabályzat szerint minden tag rögtön ott a helyszínen köteles volt titkos szavazat útján számokkal jelzett ítéletét zárt levélben átadni az orsz. karnagynak, a­ki az összes zárt leveleket aztán felbontatlanul augusztus 18-án délután tette le felbontás s összeszámolás végett az egybegyűlt sury­­tagok asztalára. A választások augusztus 18-án dél­előtt ejtettek meg, tehát hogyan influenczirozták vol­na még az érzékenykedő tagokat is ? Ha az nem úgy ütött ki, a mint talán az egyletek s a közönség is várta s a mint valóban szerintem is méltányosabb is lehetett volna, az egyedül annak a rendkívüli közgyűlésnek (1888. decz. 8.) tulajdonítható, mely a torz­ szabályzatot elfogadta s a művészeti ítéletet a csalhatatlan vak aritmetikára bízta. A szövetségnek úgy ezen, mint még sok egyéb bel- és külügyén is alaposan kell változtatni, ha azt akarja, hogy Buda és a főváros meghívására három év múlva fennállásának negyedszázados ünnepélyét a fővárosban, a szegedi közgyűlés által kijelölt irányban és eredménynyel megtarthassa. Mindenekelőtt azon­ban szerény nézetem szerint az lenne most már a legelső teendő, hogy a szegedi választási urnából ki­került központi igazgató választmány m­i­e­l­ő­b­b tényleg s hivatalosan konstituálja ma­­g­á­t s tisztába jöjjön a terrénummal, melyen áll, hogy megtehesse a további intézkedéseket. Mert sem­mi sem válik valamely ügynek nagyobb hátrányára, mint az ellene megindult áramlatok közepette a tét­len passzivitás vagy a semmi oldalra sem szolgáló bizonytalan habozás. A Szegedről még a választások előtt családi okokból távozni kényszerült egyesületi elnök, B­a­r­t­a­y Ede, az iránta nyilvánult közbiza­lom folytán ismét egyhangúlag lett megválasztva s habár a fent jelzett szolidaritásból folyólag, első­sor­ban az ő leköszönése is bejelentetett a közgyűlésnek, (a mit azonban az, mint tudva van, az ő személyes, vagy írásbeli nyilatkozatáig nem fogadott el), de mindeddig az bevégzett ténynyé nem vált s igy tény­leg az ő számos éven át kipróbált erélyes és hazafias kezében van letéve az egyesület továbbvezetése. Nem egészen kompletirozott igazgatói választmány áll rendelkezésére s a mi legfőbb, betöltetlenül áll a tit­kári hivatal, mely az egész gépezetet mozgásba hozni volna hivatva. De egy pár megválasztott, ám a szoli­daritás alapján leköszönt igazgató választmányi tag helye is betöltendő volna. Nézetem szerint tehát, az elnökségnek még a szegedi közgyűlés hitelesített jegyzőkönyvének beér­kezte előtt össze kellene hívni az igazgató választ­mányt, melynek tényleges névsora az ünnepélyi hivata­los lap nyomán úgyis ismeretes, ha más czélból nem is, de az okból, hogy vele előleges értekezletet tart­son a további teendők módozatára nézve. Ez előleges értekezlet igen megkönnyítené a további munka me­netét s az abban nyilvánulandó kölcsönös eszmecsere, csak az egyesület jól felfogott érdekének válnék ja­vára. Mert ne ringassuk magunkat illúziókban. Mind ama »post festa«, a bevégzett tények után meg­jelent hírlapi közlemények, melyek ama hangulat elő­készítésére látszottak irányozva lenni, mintha a szö­vetségnek Szegeden képviselve volt 41 tagegylete, (melyek közül 30 képezte a választási egyhangú­ságot) nem volna többé képes a szövetséget fen­­tartani, s mintha ellenében egy külön szövetség ala­kításának legbiztatóbb kilátásai lennének, alig jöhet­nek döntő számításba. A magyar dalárszövetség, Aradon 1867-ben csak 14 egylettel alakult meg s huszonkét éven át folyton emelkedett számban, művészeti sikerben s fényes ünnepélyei által nemzeti közművelődési kiha­tóságban. Ez idő alatt voltak szép, derült és borús napjai, tagjainak diadalai által számtalan babért ara­tott lobogója; van múltja, mely a jövőnek biztosíté­kul szolgál; van gazdag tapasztalata s szervezkedési rutinja s bírja az ország legkiválóbb művészi körei­nek rokon­szenvét és támogatását. Egy ily egyesület sokkal szilárdabb erkölcsi talapzaton áll, (s kell is hogy álljon) semhogy bármely irányú, de elsimulható differencziák létalapját alááshatnák. Mert az eszme, az irány, melyet képvisel, többé el nem temethető, mert az erős gyökeret vert az ország minden részé­ben, hol még a nemesebb, eszményibb dolgokért he­­vülni tudnak. Akár egész szervezeti alapját megvál­toztathatja (s kell is hogy folyton tökéletesedjék), de hogy múló kontroverziók miatt saját testébe döfje a halálos tőrt, ezt dőreség volna felőle feltenni. S végre is oly egyesület, mely három év múlva már fennállása negyedszázados ünnepét ülheti meg, azért küzdött volna idáig, hogy épp tartós életképességének beiga­­zolhatása küszöbén önként lemondjon további létéről ? Amennyire nekem közel három évtized alatt alkalmam nyílt a magyar dalegyletek hazafias szelle­mét, kitartó buzgalmát és önzetlen ügyszeretetét meg­ismerni és nagyrabecsülni, azt a szilárd meggyőző­dést táplálom, hogy a­ki ilyet tesz fel felőlük, az na­gyon távol áll attól, hogy ismerje ténykedésük és vi­selkedésük alapmotívumait, melyek lehetnek néha el­hamarkodottak, a buzgalom és önérzettől túlduzzadtak, vagy a pillanat heve következtében a rendes meder­ből kicsapók , de hiszem és vallom, hogy sem haza­fiasságukban, sem ügyszeretetükben kételkedni nem lehet, s nem szabad. Idősb Ábrányi Kornél: Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva, van véve, s a magyar fiuk elől jóformán el van zárva. De bármely pályára szálljanak a ma­gyar ifjak, csak egy kérésünk van hozzájuk: hogy jól tanuljanak. Jól tanulni gyö­nyörűség, rosszul tanulni keserűség. Tudni élvezet s a tudás hatalom, s a legszebb haza­­fiság a tanuló ifjúságban, ha jól tanul. Nem­zeti nagyságunk jövőjét így szerzi meg. Budapest, aug. 31. A dalmát kérdés. Zágrábból jelenti egy mai táviratunk : Az »Agramer Zeitung« ma meg­jelent száma a nemzeti párt egyik tekintélyes tagja által írt vezérczikket közöl, mely a dalmácziai tarto­­mánygyűlés többségének programmját tárgyalja és azt határozottan visszautasítja. A czikk ki­fejti, hogy Dalmácziának Horvátország­gal való egyesítése csakis a magyar-horvát közös államjog alapján volna lehetséges. A horvát nemzeti párt ezért oly párttal, mely azt a köz­jogi alapot, melyen Horvátország államjogi alapja fölépítve van, ignorálja, nem léphet a közös cselekvés terére. Az »Agramer Zeitung« a dalmát tartomány­­gyűlés többsége programmjának e passzusában nem lát mást, mint egy újszülött jelszót az ellenzéki pár­tok és frakc­iók egyesítésére. A pártviszonyok Romániában egyre ziláltabbakká válnak, a­minek az a következése, hogy a miniszté­rium, bár tagjai között a legnagyobb személyes ellen­tétek forognak fenn, tovább tengetheti életét, noha Románia értelmisége annak működését egyenesen vészthozónak tartja az országra. Az utóbbi időben szó volt arról, hogy a zsonimisták a nemzeti szabad­elvű párttal szövetkeznek, a­mi által a helyzet tisz­tulna és Catargi állása megingattatnék; az előbbiek magatartása azonban nem sok reményt nyújt, hogy ez a czél rövid idő alatt elérhető lesz. A zsumimisták az utóbbi pótválasztásoknál a kormánypárttal egyesülve küzdöttek a nemzeti szabadelvű párt jelöltjei el­len, ha érdekük úgy hozta magával. A baj ab­ban fekszik, hogy Carp és személyes hívei, — ezekből áll a zsunimista­ párt, — még mindig arra szá­mítanak, hogy esetleg a konzervatívekkel egyesülve buktathatják meg a Catargi-kormányt s ezért a kon­­zervatív­ párt egy részével állandóan fenntartják az érintkezést. Az utóbbi évek nagy csalódásai daczára sem adta fel Carp azt a reményt, hogy a konzervatív párt vezére lehet, noha kétségtelen, hogy e párttal komoly nemzeti politikát folytatni, vagy épen reform­tevékenységet kezdeményezni nem lehet. A bojár­párt jó részben Románia legzüllöttebb s leghaszon­talanabb elemeiből áll, melyek abban a főszerepet játszák s csak igy érthető, hogy e párt, mely konzer­vatívnak nevezi magát, pánszláv érdekek szolgálatába adta magát s legfőbb tanácsadójának Hitrovo orosz követet ismeri. A­mig tehát Carp féllábbal a konzer­vatívok táborában van, szó sem lehet arról, hogy a zsomi­misták a nemzeti szabadelvű pártiakkal közös politi­kai akc­iót kezdhessenek a kormány ellen. Ez utób­biak és a bojár­ párt között áthidalhatlan űr van úgy bel-, mint külpolitikai kérdésekben s amaz ese­mények, melyek 1888 tavasza óta Romániában tör­téntek, azt bizonyítják, hogy normális állapotok Ro­mániában csak a Catargi-kormány megbukásával re­­mélhetők. Az oroszbarát bojár­ párt gazdálkodása elleni agitácziót a nemzeti szabadelvű párt Bratiano vezetése alatt kezdetben nagyon nehéz körülmények között egyedül vitte, de fokozatos sikerrel, mely ma már ellenfeleit is aggodalomba ejti. A kérdés csak az, vájjon Carp és hívei saját érdekeiket nem fogják-e végre a közérdeknek alárendelni, mely esetben a je­lenlegi kormány ellen indított közös akczió Romániát megmentené amaz elemek uralmától, melyek a ki­rályság létét ingatják meg. Bankválság Olaszországiban. Minden országnak kijut az üzérkedés­ből a maga áldása. Olaszországot az épít­kezési spekuláczió bajai érték utól. Szinte fátumszerűek az olasz királyság pia­­czain az építkezési üzérkedésekből folyó meg­rázkódtatások, melyeknek rövid két esztendő alatt ime második esete játszódik le. Az 1887-ik évben Rómában tört ki a bank­válság és nem tudni, várjon az akkor csak el­fojtott, de alaposan nem orvosolt, vagy az azóta ujonan keletkezett visszásságok ered­ménye gyanánt-e,­­ de bizonyos, hogy ma ismét nagy a zavar Turinban, Rómában és több más városban is. A különböző lázak közt, ha spekulatív okokban gyökeredzenek, a legveszedelmeseb­bek egyike az építkezési. Ez túlzott mérték­ben uralkodik Olaszországban. Ha azonban tisztán magánjellegű lett volna, legfeljebb egyeseket dönthet vala romba. De kórsággá fajult. Önálló üzérkedési ággá, melynek tekin­télyes pénzforrások bocsátkoztak rendelkezé­sére azzal a tőkével, melyet leírtak és azok­kal, melyeket betevőik nevében kezeltek. Ezért lett a túlfeszített üzérkedésből válság, melyet nemcsak két nagy bank érez, a­mely fizetésképtelenné vált, de érez rengeteg em­ber, ki vagy megtakarított filléreit vesztette el a betéti intézetek bukása által, vagy üzleti tőkéjét, melyet a tönkrejutott intézetek által forgattatott, vagy végül hitelét, melyet tisztes kereskedelmi alapon korábban a bankoknál élvezett. A Banca di Sconto e­sete és a vele kapcsolatos Banca Tiberina bukása nagy izgalmat keltett a tőzsdén már keletke­zése pillanatában. Ez az izgalom még foko­zódott, midőn az előbb nevezett intézet egy hitelezője, kinek 2 millió lírája volt veszé­lyeztetve, az értékpénztárat lefoglaltatta. Nyilvánvaló, hogy mindez események a kül­földi tőzsdéket sem hagyhatják érintetlenül és bizony az olasz járadékok árfolya­mai már nagyon is érzik a bankválság káros következményeit. Mert a tőzsde nem objektív bíró és még az olasz bankválságnál sokkal kisebb okon is egész kategóriáját az értékek­nek sújtja ítéletével. Már a válság első felére gyors segélyt nyújtottak az olasz nemzeti bank és a nápolyi bank. De a­mikor a közönség bizalma za­vart helyzetbe jutott pénzintézettel szemben

Next