Pesti Napló esti kiadás, 1889. szeptember (40. évfolyam, 241-269. szám)

1889-09-02 / 241. szám

Budapest, 1889. Hétfő, szeptember 2. 241. szám. — Egyes szám helyben 2 kr, vidéken 3 kr. Budapest, szeptember 2. Vilmos császár a hadgyakorlatokon. Vilmos csá­szár ma r­eggel elutazott Potsdamból. A gárdahadtest hadgyakorlataira ment, melyek minden­esetre néhány napig távol fogják fővárosától és nyári székhelyétől tartani. Szó sem lehet tehát arról, hogy, mint sok felől híresztelték, Sándor czár a hét folya­mán Kopenhágából német területre, akár Potsdamba, akár más német városba át fogna rándulni, hogy ott rég lejárt tartozását törleszsze, vagyis végre viszo­nozza Vilmos császár múlt évi látogatását. Ez a hét ismét el fog telni a nélkül, hogy a rég várt találko­zás a két uralkodó közt megtörténnék. Egy legutóbbi hír szerint a czár ma vagy holnap érkezett volna Potsdamba. Minthogy azonban Vilmos császár sem ma, sem holnap nem lesz otthon, természetes, h­gy a czár látogatása sem várható. Szerdán a császár való­színűleg már otthon lesz , akkor azonban még a czár nem utazhatik el Dániából, mert szombaton, szep­tember 7-én a dán királyi család körében lesz olyan ü­nnepély, melyen jelen kell lennie. Akkor lesz anyó­sának, a dán királynénak születésnapja s hogy ez ün­nepélyről a czár, ha már egyszer külföldön van, nem hiányozhatik, az természetes. Ily körülmények közt a héten sem mehet végbe a két császár találkozása. A jövő hét programmja olyan részletesen" még nem isme­retes ugyan, de annyi már most is konstatálható, hogy Sándor czár részéről akkor sem valószínű a látogatás. Egészben a politikai világ már meglehetős közönyö­sen veszi a dolgot, mert tudja, hogy akármikor megy a czár Németországba, a látogatásnak nem lesz poli­tikai jellege s nem fog a nemzetközi viszonyok alaku­lására befolyást gyakorolni. Milán király a legközelebb múlt napokban fo­gadta a »Boraz« szerb lap szerkesztőjét, a­ki előtt, mint e lap írja, aggodalmának adott kifejezést a Szerbiában ez idő szerint uralkodó viszonyok fölött. *A legnagyobb baj — így szólt — nem csupán abban áll, hogy sem a többség, sem a kisebbség nem képe­sek kormányozni országunkban, hanem abban, hogy a világon egy kormányrendszer sem képes ott sikerrel érvényesíteni ma­gát. Be kell vallanom, hogy, mint szerb, nagyon fé­lek tőle, hogy Európa egyszer csak saját kísérleteink szempontjából azt fogja mondani: Ezt az orszá­got nem lehet kormányozni. És ez eset­ben végünk volna. Natália királynéra vo­natkozólag a király a következőket mondá: Uram, Milán király nem az anya, hanem egy nagyravágyó nő ellen küzd, a­ki a trónt akarja hatalmába keríte­­ni, melyet önjószántamból otthagytam. Ha ön nem akarja ezt hinni, olvassa el az ő levelezését a régens­­séggel és látni fogja, hogy az egész harcz ama kér­dés körül forgott, minő hódolatban és fo­gadtatásban részesüljön a királyné az is megérkezésekor, és nem az anya és fia közti találkozás volt a főkérdés, a­mit különben sohasem elleneztem. Uram, egy anya, ha igazi anya, nem kö­vetel szertartásokat az ő megérkezésénél, hanem át­repül hegyeken és folyókon, hogy fiát láthassa. Ily anyáknak nincs sem idejük, sem érdekük politi­kát csinálni, sem pártokat alakítani , kizárólag abból a czélból, hogy üres hiúságukat elégítsék ki.« Érdekesnek tartjuk ezzel kapcsolatban megemlíteni, hogy a »Times« bécsi levelezője szerint Taujanovics, a szerb belügyminiszter, azért utazott Bécsbe, hogy ott megnyugtató felvilágosításokat adjon a radikális kabinet politikájáról s eloszlasson némely kedvezőtlen benyomást, melyet Bécsben a Szerbiában legutóbb történt események keltettek. Egyebek között biztosí­tani akarja a bécsi külügyi hivatalt, hogy Natália ki­rályné belgrádi tartózkodása nem fog politikai követ­kezményekkel járni. »Taujanovics — így szól a »Times« — őszinte és erélyes ember, a­ki képesnek tartja magát arra, hogy a rendet Szerbiában fentartsa. A magyarság ünnepe Erdélyben. Nagy nemzeti jelentőségű ünnepet ül ma Er­dély fővárosa, Kolozsvár: ma leplezték le az emléktáblát, melylyel Kolozsvár ama falakat je­lölte meg, melyek közt a magyar történetnek egyik legragyogóbb alakja, a magyarok legnépszerűbb ki­rálya született. S Kolozsvárral együtt ünnepelte ma az egész magyar haza legigazságosabb királyá­nak emlékét. Méltó folytatása lesz ez ünnepély­nek az »Erdélyi közművelődési egylet« közgyűlése, mely holnap nyílik meg Szamosújvárott. A mai ünne­pély a magyarság múltjának dicsőségét magasztalta, a holnap kezdődő közgyűlés a magyarság jelenének teendőiről és nemzetiségi törekvéseiről fog számot adni az egész haza előtt. A Mátyás-emléktábla leleplezése. — Távirati tudósítás. — A Mátyás király-emléktábla leleplezési ünne­pélye alkalmából a város összes épületein nemzeti­­szinü zászlók lengenek. Az utczákon és tereken ezernyi néptömeg tolong. A leleplezés ünnepélyére rendkívül sok idegen érkezett, főleg az erdélyi részekből. Ma délelőtt tíz órakor isteni tisztelet volt a főtéri székes­­egyházban, hol a nagyszámú előkelőség közt ott vol­tak : gr. S­z­a­p­á­r­y Gyula miniszter, Hegedűs Sándor, Jókai Mór, Horváth Gyula, Orbán Balázs, a hatóságok és testületek összes tagjai. A szertartást Leenhardt püspök tizenhat lelkész segéd­letével czelebrálta. A leleplezés ünnepsége Prog­ramm szerint folyt le. Mátyás király szül­etési háza előtt emelvény volt, melyet a tolongás elhárítása czéljából kordonnal vettek körül. Az emelvény előtt egy asztalon három váza állott bokrétával. Az asztal mellett helyt foglaltak :J­ókai, Szap­áry, Hege­dű­s, a főispán, a polgármester, Leenhardt és a szász püspökök. Ott voltak továbbá Z­s­i­g­m­o­n­d Dezső, Horváth Gyula, C­s­i­k­y Gergely, gróf Ester­házy Kálmán, gróf Teleki Domokos, Orbán Balázs b., az egyetemi tanári kar Klug rektorral élén, a törvényszék Péterfy Domokossal, a honvéd­­tisztikar Z­árnál ezredessel, Erődi Béla főigazgató, Girsik erdészeti igazgató, a reform­­gimnázium ta­nári kara, Török István igazgatóval, a városi és me­gyei hatóságok tagjai, Brassó küldöttsége Brenne­­berg polgármesterrel, a pénzügyi igazgatóság Hege­dűs igazgatóval s a város előkelősége. A térre nyiló diszes házak ablakaiból fényes nőközönség nézte az ünnepélyt. A Szózat eléneklése után Hegedűs Sándor lépett az emelvényre s a következő beszédet tartotta: Tisztelt közönség! Im a kegyelet testet öltött, a nagy király szülőházát emléktábla jelöli meg, hogy hirdesse az ő nagyságát és e város dicső­ségét. Talán nem véletlen az, hogy Kolozsvár városa a legnagyobb magyar király iránti kegye­letének négyszáz éves mulasztás után most ad látható jelben kifejezést. Kellett ehhez az, hogy egy­felől Szent István koronájának fenkölt viselője telje­sen azonosítsa magát a nemzetnek nemcsak érdekei­vel, de eszményével és vonzalmával maga adjon pél­dát és figyelmeztesse a nemzetet a kegyelet köteles­ségére. A­mi annál nagyobb és buzdítóbb példa, minél nagyobb az eltérés származásban és történe­lemben, a kegyelet nyújtó és megérdemelten régen váró fejedelmek közt. Másfelől azt hiszem, hogy ha a történelmi hüvelyből kibontjuk a tényezőket és fel­adatokat, egy kor sem érezhette és érthette any­­nyira át, mint korunk, mindazon törekvéseket és eredményeket, miknek Mátyás király szentelte ma­gát. Mert tagadhatatlan az, hogy az ő törek­vése, mely nagy erőfeszítéssel, nagy áldozattal nagy eredményeket mutatott fel — az volt, hogy megte­remtse : területben és berendezésben, felszerelésben és szellemi légkörben mindazon tényezőket, melyek a magyar államot nagygyá és állandóan erőssé, fejlődés­képessé tenni képesek. Természetes, hogy e nagy fel­adatok az akkori viszonyokhoz képest, vagy a közön­séges rablók vagy pártütők, vagy a cseh, török, osz­trák­ hadjáratokba­n vették igénybe Mátyás katonai képességeit, a nemzet erőfeszítését. De a filozófus a kor hüvelyéből kibonthatja a feladat lényegét, melyet hódítás és szövetség adhat meg, a magyar állam te­rületének kellő nagyságát és épségét, hogy fennállani és súlylyal bírni képes legyen. Természetes az is, hogy ez a hadszervezet oly formáját és állandóságát tette szükségessé, melyet csak Mátyás messzelátó szeme vett észre, és melyet korát meghaladó módon valósí­tott is. De természetes az is, hogy ez nemcsak vérál­dozatot kívánt a nemzettől, hanem pénzt is, melynek állandó és biztos forrásokból kelle az állam rendelke­zésére állani. Ezért járt nagy teherrel és küzdött újabb meg újabb áldozatok követelésével Mátyás pénzügyi poli­tikája ; ezért kelle a korona-adó és a harminc­ad modernebb és az adónak megfelelőbb természetű for­rásait megteremteni, úttörő lévén e téren is Mátyás korában, kinek történ­te bizonyítja azt is, hogy a po­litika jóságát és nagyságát nem lehet és kell mindig pénzügyi eredmények szerint mérlegelni. De a hadi és pénzügyi szervezet mellett érezte Mátyás bölcse­­sége annak szükségét, hogy a nemzetet a kultúrában kell emelni, ha azt akarja, hogy életképes és repro­duktív erővel bíró legyen. És ezt a keleti faj bonnról nem nyerhette, a benszü­löttektől nem kaphatta, ezt nyugatról kelle behoznia. Akkor az olasz kultúra nyújtotta a leggazda­gabb forrásokat és Mátyás leginkább ezekből a forrá­sokból merített és ezekből hozta be a tudomány és művészet azon megbecsülhetetlen tényezőit, melyek a nemzeti intézeteket és udvari köröket magasabb szín­vonalra emelni és ezek utján az egész nemzet műve­lődését előmozdítani képesek és hivatva voltak. Nem félt 400 év előtt sem az idegen nyelvtől és kultúrától, bárhonnan jött, mert tudta, hogy az c­ak termékenyítő erőt és emelkedést nyújt. De tagadhatlan, hogy legkevesebb adattal bí­runk Mátyásnak oly téren való működéséről, melyen a legmaradandóbb emléket emelte magának. Milyen száraz, hiányos a történelem az ő igaz­ságügyi intézkedései tekintetében. Pedig mekkorra és mily mélyreható kellett, hogy az legyen, hogy be­lőle hagyomány sőt közmondás keletkezzék­: »Meg­halt Mátyás király, oda az igazság!« — egy pár szóval annyit mond, hogy annak alapját kötetekre menő adatok kelle, hogy képezzék, és ha minden köz­mondás részrehajló lehet is a jelen,bármely jelen össze­hasonlítása tekintetében, kétségtelen, hogy a múltat mindig igazságosan ítéli meg. Ez bizonyítja azt, hogy Mátyás az államnak minden korban szükséges egyik főalapját nagyon ismerte és nagyon kultiválta, fájda­lom inkább személyes működésében, mint intézmé­nyeiben. És hogy a modern állam legerősebb fejlődést nyert, feladatának és működési tervének, a közigazga­tásnak fontosságát is mennyire ismerte Mátyás, bizo­nyítja az, hogy egyik törvényben kiköti, hogy a szolgabírák anyagilag független és részrehajlatlan emberek legyenek. Méltóztassanak elhinni, hogy neve­ket és intézményeket cserélhetünk, de a feladat­ lényege mégis csak ebben rejlik. Most a kegyelet emléktáblája hirdesse azt, hogy Mátyás örök emléke él bennünk is, és a­mint ő eszményt nyújtott a királyoknak, úgy nyújtott esz­ményt a polgároknak, melyet elfogadnunk kell ne­künk, kis embereknek is. Legyen e tábla emléke Mátyásnak nemcsak e lázban, de sziveinkben is. Változzék át a polgári eré­nyek és hazaszeretet izzó napjává, melynek tüze, fénye elhat mindenüvé és visszatér hódolni a nagy királynak és nagy embernek. Úgy legyen! Amen.­­ Hosszan tartó lelkesült éljenzés.) Az éljenzés csillapultával Jókai Mór lépett az emelvényre s elszavalta reggeli lapunkban közölt ódáját, mely viharos tetszést aratott. Majd lehullott a lepel az arányos méretű emléktábláról. Az emléktáb­la keretének felső részén Zala György két pompás angyal-szobra látható. Az egyik angyal (jobbról) a birodalmi almát, a másik (balfelől) a jogart tartja. Közbül Mátyás király domborművű arczképe mutat­kozik, felette a szt. korona. A keret stylszerű díszíté­sét s a tölgylevélből s babérlevelekből alkotott füzért ismét dombormű kapcsolja egybe, rajta Mátyás ki­rály czimere a hollóval. Távolról is azonnal szembe­tűnik az emléktábla, melynek felirata a következő : »ebben a házban születt 1443. márcz. 2­7-ÉN MÁTYÁS AZ IGAZSÁGOS. H­U­N­Y­A­D­Y JÁNOS ÉS SZILÁGYI ERZSÉBET FIA. SZÜLŐ HÁZÁT A NAGY KIRÁLY KEGYELETBŐL MINDEN TEHER ELŐL FELMENTETTE . II. RÁKÓCZY GYÖRGY ERDÉLYI FEJEDELEM E HÁZ KIVÁLTSÁGÁT MEGERŐSÍTETTE S FEREN­CZ JÓZSEF APOSTOLI KIRÁLYUNK 1887. SZEPT. 23-ÁN.LÁTOGATÁSÁVAL MEGTISZTELTE ÉS KEGYES ADOMÁNYÁVAL GONDOSKODOTT, HOGY ÖRÖK EMLÉKEZETÜL MEGJELÖLTESSÉK. A KEGYELET ÉS TISZTELET HIRDETŐJE EZ AZ EMLÉK, MELYET LEGNAGYOBB FIÁNAK SZÜLŐHÁZÁBA TÉTETETT A TULAJDONOS KOLOZSVÁR SZABAD KIRÁLYI VÁROSA.A MDCCOLXXXVIII. Hegedűs ezután átadta a városnak az em­léktáblát, hogy őrizzék meg kegyelettel. Al b­a c b polgármester ünnepélyes fogadás­ál ígérte, hogy meg­őrzik a táblát. Ezután éltette a királyt, a nemzetet, mely megbecsülve nagyjait, zálogát nyújtja egy szép jövőnek. Ezután következett a Himnusz, végül a Rá­­kóczy-induló s zajos éljenzés között az ünnepély vé­get ért. Délután 2 órakor megkezdődött a lakoma. Az ünnepély lefolyása alatt az ország számos városából érkeztek üdvözlő táviratok. Az Emke jelentése. Az Emke Szamos-Ujvárott tartandó holnapi közgyűlésén fogja felolvasni Sándor József tit­kár az egyesület működéséről szóló terjedelmes jelen­tését, melyből közöljük a következő részleteket: A lefolyt 12 hónap 12 választmányi gyűlése in­­tézett el, jobbára tömegenként, 360 jegyzőkönyvi ha­tározattal kerek számban körülbelül mintegy 1800 számnyi ügydarabot, a fontosabbakat és elvi jelentő­­ségű­eket sokszor izgalmas tárgyalással és behatással, a kisebbekről is mindig tudva és informálódva, nem­különben a végrehajtásról és a kerek számban 20.000 drb postafeladványban nyilvánult folyó ügyek elinté­zéséről is a havonkint összesítetten bemutatott tit­kári jelentések kapcsán és alapján. A szakosztályok közül különösen buzgó munkásságot fejtett ki gr­óf Kuun Géza elnöklete alatt az irodalmi szakosztály s ennek u. n. népkönyvtári bizottsága Szabó Sá­muel elnöklete alatt. Nem kisebb fontosságú kérdé­sekben dolgozott még gróf B­é­­­d­i Ákos elnöklete alatt a közgazdasági szakosztály. Egészen szünetelt gyűjtő, mint közművelődési szakosztályunk, minek oka abban keresendő, hogy annak munkáját maga a központ, ennek feladatát pedig az összes szakosztá­lyokból külön alkotott u. n. segélyző bizottsá­gunk vette át. Új munkássághoz, voltaképen munkásságához kezdett Horváth Gyula elnöklete alatt a székely ki­telepítő­ szakosztály. Júl. 13-án és aug. 15-én tartott két nagyfontosságú gyűlésen gróf Bethlen András, Brassó- és Szeben megyék főispánja, id. Dániel Gá­bor, Udvarhely megye főispánja, H. Gál Domokos al­ispán, Gálffy Sándor jószágigazgató, Potsa József, Háromszék megye főispánja, Sándor József titkár, Szathmáry György orsz. képviselő, Merza Lajos fő­pénztáros, Szabó József, az erdélyi gazdasági egylet elnöke, Vörös Sándor gazd.­akad. igazgató, szakosz­tályi tagok vettek részt, a mellett, hogy a f. év aug. hó 15-én Brassóban tartott egyik gyűlésre Három­szék megyéből s Brassó városából nagyszámú intelli­­genczia hivatott s jelent meg az országos fontosságú kérdés minél alaposabb előkészítése végett. Összesen 326.100 főt és 55 krt tüntettünk föl egyesületi vagyonát tavalyi évi közgyűlésünkön. E pil­lanatban — a fekvő birtokot nem számítva — múlt aug. hó 31 évet zárva 435 233 frt 2 kr van az egye­sület tulajdonában. E szerint a lefolyt évben nem kevesebb, mint 109.132 frt 47 kr volt az egyesület, bevétele, vagyis ennyivel szaporodott a mindig folyta­tott tőkésítéssel a törzsvagyon. Minthogy pedig ta­valy, évi szaporodásul 68.000 irtot tüntettünk volt föl, ennek következtében a lefolyt évnek csupán kész­­pénzbevétele majdnem kétszer haladta túl a tavalyit, vagyis — mint látható — a közlelkesedés és áldozat­­készség az ügy iránt a tavalyi évhez képest nem apa­dóban, de növekedőben van. Sőt visszatekintve lefolyt összesen öt esztendőnkre s tekintetbe véve az egye­sületet más oldalról ért óriás áldozatot, szebb éve ügyünknek nem volt még a megalakulás hullámverő első két esztendejében sem . Összesen 61.000 írttal számoltunk be 1885. évi aug. hó 31-én tartott ala­kuló közgyűlésünkön ; 88.268 írttal szaporodott e vagyon a következő év aug. 29-én Kolozsvártt tartott első rendes közgyűlésen; 108 738 frt 46 kr szaporula­tot jelentettünk be Sepsi-Szent-Györgyön 1887. aug. 28-án,­­ mint említők, 68.000 írttal (pontosan 68.093 frt 9 krral) zárok aug 19-én, brassói harmadik ren­des közgyűlésünket. Egészen tehát egyik lefolyt év sem múlta felül a jelenlegit. Még tagjaink létszáma is, daczára annak, hogy az évi 1 frtos u. n. pártoló tagok cziklusa lejárt s ez irányban újabb jelentkezés nem is kerestetett s alig történt; daczára annak, hogy igen sok vagyontalanul elhalt és teljesen elszegényedett rendes tagot töröl­nünk kelle, s hogy gyűjtő agitácziónkat a tagtobor­zás teréről újabb és változatosabb irányba kelle átve­zetnünk , még tagjaink létszáma is — mondjuk — nem apadott, hanem— bár lassan — növekedést mutat.. A 71 örökös, 1671 alapító, 12.300 rendes és 4725 pártoló tagot összeadva ugyanis 18 767 jelenleg az egyesület tagjai száma, szemben a tavalyi 17 766- tal. — Megjegyzendő egyébként, hogy e taglétszám most már inkább csak erkölcsi jelentőségű, miután a fenti törz­svagy­onban befoglaltam a kötelezettségek összegre nézve háromnegyedrészben kielégi­­tettek s még csak 138.204 frt 14 ki az összes kitenlevő s idő­­szerint esedékessé válandó várandóság. Legkevesebb e közt a — legbiztosabban befolyó — alapítvány, legtöbb a rendes tagság. Bevárandó ugyanis még e 138.204 frt 14 frből 15.797 frt 24 kr örökös tagság, 42.932 frt 75 kr alapító tagság, 74.642 frt 17 kr ren­des tagság és 4831 frt 98 kr pártoló tagság. A vá­randó és a készpénz-vagyon együtt, mint a­z év jun. 30-án fölvett hiteles pénztárkönyvből kitűnik, 568.751 frt 88 kr; ismétlem, a felve vagyont nem adva ide. A jelentés ezután áttér az egyesület tulajdon­képpeni működésére s igy folytatja: Munkapro­­grammi, közgyűlési és működési alapelv lévén, hogy az Emke első­sorban csak föltétlen biztosságú és ál­­landóságú intézményeket létesítsen s segítse létesül­­hetésre, ennek következtében tudvalevőleg csak tő­kénk kamatjait osztjuk ki járadék alakjában, évek folyamára lekötvén e kamatjövedelmet illető he­lyek illető intézményei javára. Nem itt a helye indokolni ez előrelátó és bölcs intézkedést, hogy t. i. csak a ka­matok használtassanak föl individualitásunkat bizto­sító nagyobb tőke létesíthetése kedvéért még ott is, hol nem járadékról, hanem egyszers mindenkorra szóló segélyről van szó. Ez utasításnak és a fennálló egyesületi szabá- A PESTI NI.PLÓ TÁRCZÁJA. Mátyás király szülőháza. — Saját levelezőnktől. — Kolozsvár, szept. 1. Húsz év előtt a kolozsvári lakos nem tudta volna megmutatni a házat, melyben Mátyás király az igazságos született. Az átutazó vendégnek meg­mutatták még a libuezgáti malmot is, mint nevezetes­séget; megbámultatták vele a sétatéri tavon úszkáló hattyúkat, de nem nézették meg a szobát, melyben a nagy király született. Ki tudott itt akkor minderről valamit ? A város polgármesterét bizonyára nagy za­varba hozta volna az, ki tudakozódott volna a szoba után, melyben a történelmi nagy alak először látta a nap sugarait. Mikor 1870-ben a történelmi társulat Kolozs­várit gyű­lésezett, a történelem mohos roliánsait ki­bontották a tudósok és úgy találták azokban felje­gyezve, hogy Mátyás király, a hadverő, a nagy, az igazságos, kinek nevét az utolsó kunyhóban ismerik ma is, voltaképpen Kolozsvártt született. Nagy zűr­zavart idézett elő e felfedezés az akkori magisztrátus köreiben. Kolozsvártt született? De hol? Melyik szobában ? A big árdői Szabó Károly segítette ki az »illetékes köröket«. A történelmi társulat akkor rápirított a vá­rosra, mint tulajdonosra s kimondotta, hogy jó volna a házat emlék­táblával jelölni meg, magát a házat pedig közműveltségi czélra használni fel. Hanem a tudós urak eltávoztak Kolozsvárról. A vá­ros illetékes körei fordultak egyet és tovább aludtak. 1881 és 1882-ben volt valami mozgalom, de csakha­mar az is elmúlt. A tudósok ottlétének volt mégis annyi prakti­kus eredménye, hogy felfedezték Mátyás király há­zát, ott az Óvárban, a katonai laktanyában. 1887. szeptember hó elején, mikor ismét Kolozsvárra ve­tődtem, biztosra vettem, hogy abban az óvári épület­ben valami muzeum-félét találok s az épületet magát megjelölve illőképpen táblával. Az Óvár szűk utczá­­ján áthaladva csakhamar Mátyás király háza előtt álltam; előtte álló kutyánál vászon-cselédek nevetgél­tek nyalka bakákkal. Kerestem a feliratot s megta­láltam : »K. k. Infanterie Kaserne, Nr. 1.« Beléptem a kapun, be akartam menni a szobába, mely­ben a nagy király született. Egy baka azonban kije­lentette előttem, hogy ott semmi keresetem nincs és semmiféle szobát czibilnek meg nem mutathatnak. Hiába mondtam, hogy engem tisztán a kegyelet vezényel arra, gonosz szándékom nincs, nem használt semmit, Mátyás király szobája a kegyeletes utód előtt szuronynyal el volt állva. Valóban egy csomó turo­nyos fegyver ott feküdt sorjában egymás mellett.­­ Zavaromból egy ismerős tiszt barátom segített­­ ki, a­ki egyúttal késznek nyilatkozott elkalauzolni az­­ épületben. Hátra kerültünk az udvarra, balra belép­tem egy szobába, melynek felirata »Küche« volt. Nagy fazekokban kemény tűz mellett főzték a mená­­zsit. Innen beléptünk a nevezetes szobába. Szivem úgy szorongott Mátyás király születésházának küszö­bén. Felesleges érzelgés volt. A szobában czipészek ütlegelik a bőrt; eszük ágában sem volt csak rá is gon­dolni, hogy én mi járatban vagyok. Egy sem tudta a czipész urak közül, hogy ők voltaképpen hol vannak. — Minek is , ahhoz, hogy valaki jó czipőt csináljon, nem szükséges Mátyás király emlékével bajlódni! A tu­lajdonos városnak lefizetik a bérpénzt s ez elég. A város is meg lehet elégedve, hogy egy oly ronda épületért pénzt kap. Megvizsgáltam az épületet jól. Helyrajzi száma 3. Az utczára fenn négy ablakkal, alant három ab­lakkal bir; egy része benyúlik a Karolina kórházhoz vezető sikátorra, itt alant négy, fenn három ablakkal. Belsejében alant 6l fenn összevissza tizenegy helyiség van; a kapu alatt ódon feljáró vezet az emeletbe, melynek tágas folyosójáról az udvarról falépcső vezet le. Az emeletben van elhelyezve a katonák hálóháza és több hivatalos helyisége; alant van az iroda, az s őrház, a foglalkozó terem és a konyha. Minden ódon­­szerű ez épületben. Mátyás király abban a szobában született, melybe a konyháról lehet belépni. Vastag boltívet tar­tanak fenn falai, három méter magasságban. A szoba hossza tíz lépésnyi, szélessége nyolcz; csak egy ablaka van, az is törpe, s a világosságot szűken ereszti be a szomszédos magas kőfalak miatt. Semmi jel, semmi nyom nem mutatja, hogy e szo­bában született Mátyás. A tudósok hiába jártak Ko­­lozsvártt. 1887. szeptember 23-án déli egy órakor M­á­­tyás király háza előtt, mely ma, ismétlem, Ko­lozsvár város tulajdona, I. Ferencz József magyar ki­rály szállott ki fényes fogatából. — A kegyelet oda vezette a Felséges urat s mikor mindent megnézett volna a házban, azt mondotta környezetének: »Nem nagy kegyeletre mutat, hogy ezt az épületet laktanyának használják.« E­ királyi szó minden kolozsvári polgár arczába szöktette a vért. Ez királyi dorgálás volt, többé nem volt szabad a dolgot elaltatni, annál kevésbbé, mert a király ő Felsége elutazásakor egyúttal 400 frtot is bocsátott egy emlék­tábla beállítására a városi­tanács rendelkezésére. A bizottság megalakult. A királyi szó nagy dolgo­kat eredményezett; elhatározták, hogy Mátyás király­nak szobrot, emléktáblát adnak; egyúttal ja­­­vasolták azt is, hogy a király nép­zerü életrajzá­nak megírására pályázat hirdettessék.­­ Három irányban indult meg a mozgalom tehát. Sajnos, hogy a város az épületet ma is kaszárnyának használtatja s nem tudja azt nemesebben értékesíteni. Az emléktábla-bizottság 1888 május 21-én el­határozta, hogy a táblát ugyanaz év szeptember 2 án leplezi le. Az emléktábla elkészülése azonban késett s az igy csak ma, 1889. szeptember 2-án lep­lezhető le. Jakab Elek »Kolozsvár története« czimű munkájának I. kötetének 453 és következő lapjain Mátyás király születési házával részletesen foglalko­zik. Heltai tanúsítása szerint: »Szülé pedig Erzsébet asszony Mátyást, Ko­lozsvárott, Erdélyben, mikoron írnának Krisztus urunknak születése után 1443. böjt második ha­vának huszonhetedik napján reggel három óra­kor. Mert az Erzsébet asszony akkor Kolozsvá­rott szállott vala, lővén Szilágyból egy szőllő­­müves gazda embernél, ki lakik vala az Óvárban egyenest arczczal, mikoron bemennek az Ó­várba, egy kőházban. És az ember szász vala. Annál maradt az Erzsébet asszony a szülésnek utána egy nehány eszten­deig. És ott vitték a fiát, Mátyást­, legelőször iskolába. Hogy annak utána magyar király jön Mátyás, nagyon megajándékozá a gazdát és feles szabadsággal meglá­­togatá. Mostan is az vasajtókon és az vastáblákon rajta vagyon a Mátyás király czimere, az aranygyűrüs holló. És örök emlékezetre megajándékozá a várost is igen nagy és jeles privilégiummal és szabadsággal, melynek a drága levele mostan is ugyan vagyon, hogy minden kolozsvári ember egy-egy kalangjától ki­­hányja a két-két kévét a dézsmába és az ő gaboná­ját felrakja az ő akaratja szerint és hazavigye, ott hagyván a dézsmát; szüretbe pedig kádba töltse a sajtóknál a szőlő alatt az ő dézsmáját és ki-ki mind hazavigye az ő mustját. Halhatatlan nagy szabadság. De ezzel akarta a felséges Mátyás az ő házát feléke­­siteni. Mert nem minden bokorban terem felséges és hires, neves fejedelem.« Kolozsvár levéltárában öt különböző időbeli ok­levél van fenn ma is, melyek Heltaiiak Mátyás itt születésére és a városnak nagy szabadságokkal meg­­ajándékoztatására vonatkozó előadását megerősítik. Az első 1458-ban Budán junius 8 -án kelt, melyben Kolozsvár városnak ,melyben (Mátyás) született,« minden szabadságait, kedvezményeit, kiváltságait és szokásait megtartani ígérte ; a második 1459. június 3-án Budán, a harmadik 1469. február 3-án Brünn­­ben, a negyedik 1470. márcz. 26-án Budán, az ötödik szintén Budán kelt 1478. október 27-én, hasonlóan megerősíti kívánságait a városnak s újakkal hal­mozza el. Kolozsvár városa az utczát, mely­ben a ház fek­szik, Mátyás király utczának nevezte. Az ünnepre, mely szeptember 2-ára van kitűz­ve, minden előkészület meg van téve. A város le akarja róni minden mulasztását a nagy király emlé­kével szemben. Jobb későn, mint soha. Az illető bizottság programmjának három pontjából egyet­­az emlék­táb­lát kitörölhet már, mint tényt, hátra volna a szo­bor s az életrajz, bármi történjék ott. De azt mindemellett nem vár­hatja az osztrák-magyar külügyi kormánytól, hogy megfeledkezzék arról, hogy a folyó évben nagyon sok hivatalos biztosítás jött Belgrádból. Így pl. folyton azt ígérték, hogy P­a­s­­­o­s, a forradalmár, nem fog visszatérni Szerbiába s még határozottabban kijelen­tették, hogy Mihály metropolita nem bocsáttatik be az országba, még kevésbbé fog visszahelyeztetni szé­kébe. Ennek daczára úgy Pasics, mint Mihály metro­polita most Belgrádban vannak és izgatnak az Ausz­tria-Magyarországgal való barátságos egyetértés el­len. Minthogy ez az utóbbi politika Natália királyné­ban szintén nem fog párthivet találni, sokkal többre lesz szükség, mint Tausanovics rábeszélő tehetségére annak elhitetése czéljából, hogy Natália királyné visszatérése Szerbiába oly esemény, melyre a bécsi kabinet teljes, egykedvűséggel tekinthetne.« A CSALÁD UTOLSÓ SARJA. (44) — Franczia regény. — Irta: LA­JOS. Fordította: Szigethyné­ Szalay Erzsi. ELSŐ RÉSZ. Chauseau Mathurin, mint a megboldogult Font­­briand René marquis bű szolgája, szeretett belé Ké­­k­án Julia szépségébe, nőül kérte s körülbelül ugyan­akkor ünneplé menyegzőjét Júliával, midőn a marquis esküdött örök hűséget Québriac Irén kisasszonynak. Fontbriand marquis, ki szintén a Suffren tengernagy által parancsnokolt hajórajhoz tartozott, házassága után hat hó múlva visszatérve tengerparti kikötőjéhez, a marquisnét áldott állapotban hagyta hátra. A fiatal nő, férje elutazása után három hónap­pal, fiút szült. Julia segédkezett csupán a kis gróf ápolásában. Édes­anyja maga táplálta a gyermeket. Semmiféle idegen kézre nem bízták. Midőn a gyermek egy éves lett, a marquis hű­séges Júliájával ehagyván a kastélyt arra a helyre utaztak eltölteni a nyarat, hol mindketten születtek, és felnevelkedtek, Donaruenezbe. Ez időtájt a már elaggott Kérian házaspár egy gyermeket fogadott örökbe, ki akkor körülbelől tizen­­nyolcz-húsz hónapos lehetett. Ez a kis­fiú Fontbriand Alain­s Québrine Irén gyermeke volt. A halász mindeniknek azt mondta a környé­ken, hogy a gyermek egy hallépés gyümölcse lévén, névtelen. DeCartenezben senki sem sejtette az ifjabbik Fontbriand titokban kötött házasságát Québriac Irén­nel s igy mindenki meg volt győződve Alain halála után, hogy ez az összeköttetés nem jött létre. A marquisné nyári időzése alatt a Bretagneban, a két kis Fontbriand szülött egyenlő gondozásban ré­szesülve együtt nevelkedett. De bármennyire iparkodott is Iréné küzdeni szívének elfogultsága ellen, hogy bensőbb érzelmet ne tápláljon a kedves halott fia iránt, minden küzdelme hiába­való volt, az a kis árvagyermek bírta egész lelkét. A nyár helyett egy egész évet töltöttek Qué­­briacban. Hozzászokva, hogy a szegény kis kitagadott árvát naponta, sőt csaknem minden pillanatban lát­hassa, nem bírta elviselni az elválás gondolatát, kép­telennek érezte magát elhagyni Alain gyermekét. Midőn aztán már elkerülhetetlenné, halasztha­tatlanná vált a visszatérés a Fontbriand kastélyba, szilárdul elhatározá magával vinni idősebb fiát is. De sok tűnődés után megértvén, hogy az lehe­tetlenség s akkor pedig az általa bálványozott ártat­lan lény, a felejthetlen kedves halottnak a testvér kérlelketlen önzése által elitélt Alainnak fia támasz nélkül névtelenül s mindenből kitagadva lesz kényte­len élni, elszánta magát, hogy kicseréli Alain gyer­mekét a kegyetlen René fiával. Lelkiismerete fellázadt, kötelességérzete ellene szólt e tervnek, sokáig küzdött önmagával, nem akar­va meghallgatni az árulást tanácsló sugallatot. Nem tudta mitévő legyen. Ekkor az erős kisértésnek véget vetendő siet­tette elutazását, ily módon hirtelen akarva magát erőszakosan kiragadni a kinos érzelmek gyötrelmeiből, melyek szivét ostromolták. Épen úgy, mint midőn még fiatal leány korá­ban menekülendő a kísértések elől s a tengerparton bolyongott és folyton fel-felkiáltott: — Nem! nem! ezt nem tehetem! Most kétségbeesetten menekült annak az ódon klastromnak kápolnájába, mely annyi édes fájó emlé­ket idézett fel lelkében. Istenhez imádkozott segélyért, buzgón könyör­­gött a boldogságos szűznek, esdekelt a szentek köz­benjárásáért, de mind, mindhiába, az ég megvonta tőle segítségét, a jó sugallatot. Ekkor letérdelt a zárda temetőjének egyik sírjára. A sirkőre dóm Hilarion vésette rá a következő feliratot: »Itt nyugszik békében az Urban Fontbriand Alain gróf.« Kissé alantabb pedig ez: »Lehullottam, mint a mezők virága.« Egy terebélyes tamariskafa lombjai lepték e­l a sirkövet. Hosszú órákig maradt a marquisné a sirkövön ülve s folyton a sötét komor sziklára bámulva, mely­re hajdan a gyilkos hullám kivetette kedvese, forrón szeretett hitvese holttestét. Valamennyi Fontbriand saját kastélyának ká­polnájában nyugszik. Egymás mellé csoportosítva már sírjaik is ta­núskodnak jogaikról. (Folyt. köv.)

Next