Pesti Napló, 1890. október (41. évfolyam, 270-300. szám)

1890-10-01 / 270. szám

a?­0. szám. Budapest, 1890. Szerda, október 1. 41. évi folyam. Szerkei axt Sgei­­t Ferencziek-tere, Athenäen m­ i p fi 1 • t A lap Szertam­i részét illető minden közlemény a S zerkesztőeégr ha* intézendő. Kéziratok nem adatnak tissz». R­isdé­ hhalsi: IPerencziek-tere, Athenäen n)-é p 2 1 e t. , A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás VSziSlt panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr . (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetős­ feltételek: A reggeli éS esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapest«^ kétszer házhoz hordva : Havonként 1 frt 50 kr. — S hónapra 4 frt 50 kr. — « hónapra 9 frv Ha » siti Hadi* postai kfiMnkaMépe kiTontatik.. posUhelyetre tü.Mik-ODt »6 kr.. avu«igyt«3v nk«ént 1 forint felöltiieiiniiä. rjtintugj taint tiäflx&t a »'Pesti jSTriple« kiadó-hi­vatalá­ba. Budapest, Ferenczisch-tera, Athenaaum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr . (esti lappal együtt 7 kr.) Az ülésszak megnyitása. A negyedik ülésszak, mely forma szerint már a tavaszszal megnyittatott, tulajdonké­pen csak október elsején veszi kezdetét. Nem­csak azért fontos és nevezetes ülésszak ez a magyar országgyűlések történetében, mivel a legelső azok közt, mely­e n eg­y­e­dik«-nek neveztetik, hanem fontos azért is, mert Ma­gyarországon új politikai korszak kezdetét jelenti. Csak felületes szemlélők állíthatják, hogy azok a forrongások, melyek a politikai pártok heléletében látható vagy nem látható alakban megindultak, bomlást, erőhanyatlást, disszolucziót jelentenek. Mindenki, a­ki elfo­gulva nincs, és a­kit nem személyes érdekek kötnek a politikai helyzetekhez, az tisztán látja a bomlás és személyes torzsalkodások jelei közt az uj eszmeáramlatokat,melyeknek forrása sokkal mélyebb és tartalma sokkal gazdagabb, hogy sem napról napra emelt tor­laszok által feltartóztatni, vagy b­ányától el­terelni lehetne. Ez uj szellemi áramlatban kell, hogy mindenütt átalakuljanak a régi sablonok s hogy a nemzetben lakó erők a gyakorlati politikában érvényesüljenek. Ez új szellemi áramlat ereje és hatása alól még azok sem vonhatják ki magukat, a­kik úgy jobbról, mint balról a régi állapotok fentartásában keresik az üdvöt. Maguk sem veszik észre, vagy nem akarják észrevenni, hogy a merev negácziók és kényelmes tétlen­ség politikájából mennyit elejtenek, s akarva nem akarva új irányok és eszmék felé köze­lednek. Még megvannak a régi taktika esz­közei, mesterfogásai és összeköttetései; még nagy az ellenállás hatalma, de csak arra, hogy meggátolhassák formába öntését annak, a­minek lényege már megvan. Ma csak recse­gés-ropogás hallatszik, a­mi a bomlás képét mutatja, de ha ennek lármája lezajlik, csak­hamar megkezdődik az új tervek kivitelének építő munkája. Ez az országgyűlés negyedik ülésszaká­nak szignatúrája és azok a jelenségek, me­lyek már a tavaszon felmerültek, hogy az egyes tárczák költségvetései majd mind ter­mékenyek voltak a gyakorlati eszméktől és nem egyszer tűntek el szemeink elől a létező pártok keretei s a szavazás nem a pártok, ha­nem a felmerült eszmék kommoditásai szerint történt meg, bizonyára még nagyobb ará­nyokban fognak ismétlődni az őszi és téli tár­gyalások alkalmával. Az, hogy a képvi­selőház bármilyen erőszakos jeleneteknek színhelye legyen, erős meggyőződésünk sze­rint ki van zárva. Lesznek igenis kemény h­arczok, különösen a közigazgatási reform kérdésében és ezeknek előfutárjai jelentkez­ni fognak valószínűleg már a költségvetés tárgyalása alatt is, de ezek a harczok termé­kenyek és eredménydúsak lesznek és az elvek magaslatán fognak mozogni, úgy mint az mindig történni szokott, midőn valódi reform­eszmék jelennek meg az alkotások mezején és a nemzet erőit provokálja, nem pedig a nemzet gyengeségeit kívánja a saját czéljaira kihasználni. A kormány javaslatait,melyeket a közigazgatási reformra nézve be fog ter­jeszteni, még nem ismerjük, azokkal szemben álláspontot nem foglalhatunk, jövendölésekbe nem bocsátkozhatunk De ha a jelekből ítélni lehet, a föltevés, mely ebből támadhat, in­kább kedvező, mint kedvezőtlen. Mert az a félelem és idegesség, mely a kormánypártnak bizonyos részét fogva tartja és állandó dühön­gésre készteti, aligha, vehetne ily nagy di­­­menziókat akkor, ha a kormánypártnak ez a bizonyos része biztos lenne abban, hogy a kormány reformjavaslatai nem lesznek olya­nok, hogy azokat a mérsékelt ellenzék őszin­tén és múltjának minden megtagadása nélkül támogathatni fogná. De mert az idegesség igen nagy, tehát a kedvező feltevés valószínűbb, mint a kedvezőtlen, különben e kérdés csak­hamar elválik és nemcsak előttünk, de min­denki előtt világos, hogy ez a kérdés fog dön­teni a közjogi alapon álló pártok jövője felett. Ettől tette függővé a jövőnek alakulását gróf Apponyi Albert is, midőn a kormány pro­gram­jával szemben állást foglalt a képviselő­házban. Azóta a helyzet nem változott és Ap­ponyi nem volt kényszeritve újabb nyilatko­zatra. De mindenki csalódik, a ki azt hiszi, hogy a mérsékelt ellenzéknek még abban az esetben is a kormány közigazgatási reform­­javaslatát kellene támogatnia, ha azt nem tar­taná jónak és alkalmasnak a czélnak meg­valósítására. De erről ma még korai beszélni. A függetlenségi párt belügyei pár nap alatt el fognak dőlni s ekkor azt reméljük, meg fognak szűnni azok a személyes viszály­kodások is, melyeket oly mokian zsákmányolt ki a kormánypárti sajtó. Mi e viszály­kodá­sokba soha bele nem elegyedtünk, mert azo­kat mindig úgy fogtuk föl, mint múló szimp­­tómát, mely nélkül a régiből kibontakozó új eszmék különválása és elhelyezkedése nem történhetik meg. E személyeskedésekből ma mindkét félnek csak kára lehet, de ez a kár nem oly végzetes, hogy később a köz­életnek haszna ne lehetne belőle, mert min­denesetre tisztultak az eszmék, s még inkább tisztulni fognak. S a harcz a nemzeti szellem ébresztésére, a nemzeti intelligenc­ia felsza­badítására, a közélet megtisztítására, az elvek tiszteletére újult erővel fog tovább folyni. Az egyeseknek és talán a pártoknak is kevesebb kézzelfogható hasznuk lehet mindebből, de a közügyek lankadó szelleme éledezni fog. A perspektíva, melyet a megnyíló képviselőház elénk tár, esemény­ gazdag képeket rajzol, s mindenesetre nagyon érdekesnek és élénknek ígérkezik. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. I. Pál, orosz czár. (1796 november 17-től 1801 márczius 24-ig.) (II.) Svájciban az első zürichi csata után Mas­séna az Albis magaslataira vonult vissza, azon vonal mögé, melyet a Linth, a Zürich-tó és a Limmat ké­pez. Vele szemben állottak Károly főherczeg 25,000 emberrel, Korszakov 28,000 oroszszal, Hotze 27,000 osztrákkal. A főherczegnek oda kellett hagynia Sváj­­czot, hogy Philippsburg ostromára siessen; helyét Szuvorov foglalta el 20,000 emberre). A szövetsége­sekre válságos pillanat volt az, midőn a főherczeg el­hagyja Svájczot és Szuvorov még nem érkezik meg. Erre a pillanatra várt Masséna, kinek ekkér 60,000 embere állt szemben 55,000-rel, mely az itáliai her­­czeg megérkeztével 75.000-re szaporodott volna. Szeptember 25-én tehát meglepte a Limmat átjáró­ját Dietikon mellett s kétfelé vágta az orosz hadsere­get. Az orosz gránátosok, kik Dietikont védték, egész addig harczoltak, mig hadi készletük elfogyott; ekkor sem adták meg magukat, hanem csata­sorban hullot­tak el. A többi had­csapatok egymásután győzöttek le. Korszakov Zürichbe vetve vissza, ennek kapuit be­záratta. Éjjel Masséna parlamentaireket küldött hozzá, kiket vagy elfogtak, vagy puskalövéssel riasz­tottak vissza. Szeptember 26-dikán Korszakov óriás négyszöget alakított 15,000 emberéből s igy támadta meg a francziákat. »E súlyos és áthatolhatlan tömeg — mondja Masson őrnagy, — mindenütt vissza­vonulásra kényszerítette az ellenséget, a merre vo­nult.« Ám ez a taktika jó lehetett a lengyelek és oroszok, de nem a francziák ellen. Megtizedelve a lövészrajok és a könnyű tüzérség által, megrendítve a lovasság rohama és a gyalogság szuronyos támadása következtében, az oroszok visszavettettek Zürichbe, terítve hagyván a csatatért halottakkal és sebesültek­kel, kik keblükön szorongatták a szent képeket és ereklyéket. Elvesztették itt 6000 emberüket, ágyúikat, a hadi kincstárt, irodájukat és kápolnájukat. Korsza­kov Egli­au felé menekült. Most Masséna Oudinot­­val és a helvét légióval rohamot intéztetett Zürich ellen és hatalmába kerítette az oroszoknak összes raktárait és podgyászát. Ekkor öletett meg a híres Lavater, egy részeg svájczi katonától. Másrészről Soult átkelt a Linz­en, megverte Hotzét, ki maga is elesett. A szövetségesek valamennyien teljes rendet­lenségben vettettek vissza Schaffhausenre, 10,000 fo­goly, 20 osztrák ágyú és csaknem az összes orosz tü­zérség elvesztésével. Ez volt a zürichi győzelem. »Bonaparte — mondja Duruy, — nem vívott ennél dicsőbb csatát, mert azok a győzelmek, melyek a haza létét biztosít­ják, többet érnek, mint azok, melyek csak az ő hatal­mának növelésére, vagy vezérei dicsőségének emelé­sére szolgálnak.­ Ez alatt Szuvorov gyors menetben Tavernóba érkezett Bellinzona közelében. Azonban az osztrák katonai igazgatás elmulasztotta, hogy a szükséges vonó­marhát, melyekkel az Alpokon a hadi készlet átszállítását eszközölni kellett, idejekorán iderendelte, így Szuvorov négy becses napot vesztett el, mig azt a környéken összeszerezte s csak 21-dikén érkezett a Szt.-Gotthardhoz, melyen hallatlan nehézségek között kelt át, a hegységben elsánczolt franczia hadcsapatok élénk ellenállása daczára. Azután levergődött a Reuss szűk völgyébe, melyet annyira összeszorítanak a me­redek hegyoldalak, hogy az út többször a rohamos patakokon keresztül vezet át, főleg az Ördög híd­­j­á­n á­t. »E rémítő országban — h­a Szuvorov I. Pálhoz intézett jelentésében — minden lépésnél a tátongó mélységek nyíltak fel mellettünk, mint megannyi sír, mely reánk vár. A felhőktől elsötétített éjeket,a meny­dörgéseket, melyek soha sem hallgattak el, az esőt, küdöt, a vizesek zaját, a lavinák,a mélységbe zuhanó óriás kő- és jégtömegek dörgését, a hegyi zuhogókat, melyek sokszor embereket és állatokat sodortak ma­gukkal a mélységbe, a Szt.­Gotthardot, ez óriási, mely maga alatt látja úszni a felhőket, mind egytől-egyig legyőztük, s e hozzáférhetetlen helyeken az ellenség nem tudott előttünk megállani. Hiányzik a szó mind­azon borzadalmak leírására, melyeket tapasztaltunk és melyek között a Gondviselés megtartott bennün­ket.« A benyomás, melyet a helvét Alpok borzasztó természeti jelensége gyakorolt az orosz síkság gyer­mekeire, érdekesen van elmondva azon emlékiratban, melyet egyik szemtanú és Szuvorov társa »Egy vén katona elbeszélései« czím alatt irt. A szívós Lecourbe, kit Masséna az oroszok föl­­tartóztatására küldött, alig rendelkezett 11,000 em­berrel, de azért ígérte, hogy »Szuvorovot oda fogja lapítani a hegyekhez.« Hospitálnál elállotta a Reuss átkelő­helyeit és addig ágyúzta az oroszokat, mig lő­szere elfogyott; ekkor ágyúit a zuhatagba dobatta és ment tovább, hogy elzárja az Ördög hidját, melyet fölrobbantott; azután Seedorfhoz húzódott vissza s itt is elrontotta a hidat. Szuvorov átkelvén a schachen­­thali borzasztó hegyeken, Altorfba és a Muttenthalba csak 26-án érkezett meg, miután az útban 2000 embe­rét elvesztette. Itt vette hírét a zürichi vereségnek és Korszakov menekülésének, itt látta be kétségbe­ejtő helyzetét; itt, a hegyek rengetege közepén, el­árulva szövetségeseinek előre nem látó könnyelmű­sége folytán, bezárva a Muttenthalba, mint egér­fogóba , körülvéve mindenfelől egy győztes és nagyobb számú ellenséges hadseregtől. Mögötte Gudin el­foglalta a felső Reusset; a stanzi utón Lecourbe megszállta Seedorfot; a Schwitzbe vezető útón Mas­séna központosította Mortier hadtestét. Glarus felől állott Molitor, kinek támogatására Soult közele­dett. Ez volt Szuvorov életében a legszebb pillanat; hősi visszavonulása bámulatra méltóbb, mint itáliai valamennyi győzelme, melyeket túlnyomó erővel ví­vott ki; egy hadvezér sem fejtett ki hasonló kétség­beejtő helyzetben annyi erélyt, mint ez a kicsiny, csaknem hetven éves aggastyán. Elhatározta, hogy át­kel a Bragel hágón, hatvanöt c­entiméteres hóban, és utat nyit a Kleinthalon át Glarus felé. Hátvéde, me­lyet a Muttenthalban hagyott, három nap tartóztatta föl Masséna támadását, fedözvén a fősereg visszavo­nulását, mialatt az előhad elfoglalta Glarust és Mo­­litort Näfelsig szorította vissza. Itt azonban Molitor elvágta az oroszok útját, és ezek kényszerülve voltak a Rindskopfon keresztül visszahúzódni, melynek jég­mezőin több száz embert vesztettek el. Innen végre elérhették Illanzot, Churt és Beldkirchet. Szuvorov hős seregének maradványaival az Iller és Lech között foglalt téli szállást. I. Pál, Szuvorov és egész Oroszország árulással vádolták Ausztriát. Ferencz császár, Anglia taná­csára, alázatosan igyekezett kimagyarázni azt a fél­reértést, mely Korszakovot tönkre juttatta és Szuvo­rovot is csaknem elvesztette. A czár kissé megengesz­­telődvén, abba­hagyatta az orosz seregek visszavonu­lását , de föltételül szabta Thugut elbocsátását és az olasz fejedelmeknek visszahódított államaikba leendő visszahelyezését. Ausztria sehogy sem tudott megba­rátkozni ez érdektelen politikával s terveiről nem akart lemondani. Thugut fenyegetve lévén, igyekezett teljes szakadást idézni elő, minélfogva tudtára adták a czárnak, hogy az orosz seregek Csehországban időzése súlyos terhére van az örökös tartományoknak. Ehhez járult még, hogy az ingerlékeny czárnak tudtára ju­tott egy összeütközés, mely Ancona ostrománál adta magát elő. E tengeri erősséget osztrákok, törökök és oroszok ostromolták ; az osztrák tábornok titkon meg­adási egyezségre lépett a francziákkal, kikötvén, hogy egyedül az ő katonáit engedjék be a várba ; azután eltávolította azokat a török és orosz zászlókat a fa­lakról, melyeket az övéi mellé kitűztek. Zászlójának ilyetén megsértése egész elkeseredésre ragadta I. Pált. Bergen ugyanazt a diplomácziai eredményt szülte, mint Zürich. A szakítás Angliával, mely ál­lamot hasonlóképen árulással vádolták az oroszok, csakhamar bekövetkezett az Ausztriával való meg­­hasonlás után. Bonaparte, ki később Marengonál megsemmisítette Szuvorov győzelmeinek minden gyü­mölcsét és a ki az oroszok előtt majdnem úgy tűnt föl, mint az osztrák hitszegés megbosszulja. Bona­parte, kinek önkényes elvei megnyugtatták s dicső­sége teljesen elszédíté a czárt, ügyesen föl tudta használni I. Pál e vonzalmát. Azzal kezdette, hogy minden kölcsönös kicserélés nélkül, Francziaország költségén újonnan felöltöztetve és felfegyverezve ígérte haza küldeni az orosz foglyokat. Pált annál inkább meghatotta e figyelem, mivel Ausztria és Angolország nem akarták az orosz katonákat kivál­tani a kezeik közt levő franczia foglyokért. Berlin közbenjárására meg is kezdődtek a tárgyalások az orosz és franczia megbízottak között Hamburgban. Bonaparte gyönge oldaláról igyekezett megnyerni a czárt, komor méltóságának és lovagias önzetlenségé­nek fitogtatásával. Ajánlatot tett, hogy kártalanítja a szardíniai királyt, hogy a pápát Rómába vissza­helyezi, s hogy I. Pált a máltai rend nagymes­terének és e sziget urának ismeri el. Máltát éppen ekkor az angolok ostromzár alatt tartották és 1800. szeptember havában hatalmukba is kerítették, s mi­után vonakodtak a fontos pontot I. Pálnak átenged­ni, ezzel rendkívül magukra haragították Oroszor­szág császárját. Ezenkívül fölháborodva a­miatt is, hogy Anglia Francziaországnak és szövetségeseinek partjait ostromzár alatt levőknek nyilvánította és megkezdette a semleges hajók zaklatását, Pál meg­újította a híres fegyveres semlegességi aktát s Po­rosz-, Svéd- és Dánországot csatlakozásra szólította föl. Bonaparte rögtön kész volt Oroszország elveit aláírni. Ugyanekkor Sprengtporten tábornok, azon ürügy alatt, hogy átveszi az orosz foglyok parancs­nokságát, titkos utasítással jött Párisba, nemsokára pedig követte őt Kolücsev, kinek még határozot­tabb utasításai voltak. Kolücsevnek ugyanis felada­ta volt rábírni Bonapartét a királyi czím fölvéte­lére, családjának örökösödési jogával, minthogy »ez az egyedüli mód a forradalmi elvek megváltoz­tatására, melyek egész Európát Francziaország ellen fegyverezték.« E tekintetben az első konzul nagyon is hajlandó volt a czár kívánságának eleget tenni. A két állam között a tárgyalások a következő alapokon nyíltak meg: Francziaország tisztelni fogja Nápoly és Würtemberg sértetlenségét, a szardíniai királynak némi területi kárpótlást fog adni, megtartja a Rajna balpartját, de Oroszországgal egyetértőleg kártala­­nítni fogja a birtokaiktól megfosztott fejedelmeket. Tehát franczia-orosz közvetítés folytán kezdődött meg Németországban a szekularizáczió. Pál szokásos hevülékenységével napról-napra szenvedélyesebben ragaszkodott Bonapartéhoz; arcz­­képeivel aggatta tele szobáit, nyilvánosan ivott egész­ségére és nyers modorban tudtára adatta XVIII. Lajosnak, hogy hagyja el Mittaut. A két államfő már azt forgatta fejében, hogy alapostul fölforgatják az az angolok uralmát Indiá­ban, Francziaország foglalja el Egyiptomot s fölhatal­mazást nyer, hogy őrséget tartson a nápolyi királyság déli kikötőiben; ügynökei bejárták Arábiát s az indiai államokat.Másrészről Pál,hogy a hadműveleteknek ala­pot szerezzen, seregeivel megszállotta a Kaukázust és Heraclius fiának kívánságára kimondotta Georgiának a birodalommal való egyesítését. Az angol India ellen intézendő hadjáratnak két után kellett volna előnyo­mulnia : Knorringra bizatott volna egy orosz sereg vezénylete, mely Khiván és Bokharán át vonulandott a felső Indushoz. A doni kozákok atamánja, Orlov- Deniszov parancsot kapott Páltól, hogy induljon Oren­burg felé; jutalmul ígérték neki .India összes gazdagságát« , de egyúttal azt a meghagyást is kapta, hogy mindenfelé, a merre megy, hir­desse a benszülött uralkodóknak,hogy Oroszországnak egyedül csak Angliával van dolga s békében ma­rad minden más néppel, a mely nem nyújt ellenfelé­nek segélyt. Khivában ki kellett szabadítania az orosz foglyokat, s Bokharában biztosítani azt, hogy a ben­­szülöttek ne csatlakozzanak a kínaiakhoz; végre az Industól a Ganges felé vonulás volt feladata (ja­­nuáriusi és februáriusi levelek, 1801). A második hadseregnek 35,000 francziából és ugyanannyi oroszból kellett volna állania, mely had­seregnek vezetése Pál czár kívánsága folytán Massé­­nára, a zürichi győzőre bizatott. A 35.000 franczia a Rajna vidékéről indulva ki, a Dunán az osztrák kor­mány által adandó hajókon szállíttatnék; a Duna torkolataitól pedig orosz hajók vinnék Tagani’Ogig; azután fölmennének a Donon Piati Izbianszkajáig; átkelnének a Volgán Czariczyinnél, ezen lemennének Asztrakhánig; onnan orosz hajókon átkelvén a Kaspi­­tón, megállanának Aszterabadban a persa parton, hol a 35.000 orosz várna rájuk. Innen az egyesült hadsereg Herat, Ferah és Kandaháron keresztül menne a felső Indushoz és megkezdené az angolok ellen a háborút. E terv, melynek szélén Bonaparte ellenvetései vannak, melyeket azután az orosz czár megc­áfolt, a legkisebb részletekig teljesen ki van dolgozva. Húsz napot szánt a Dunán való lemenetelre. 55 napot Aszterabad elérésére, 45 öt, hogy az Indust elérjék; az egész út tehát a Dunától az Indusig 120 napot vett volna igénybe. Légtüneményeket megfigye­lők, művészek és tudósok kísérték volna, mint koráb­ban az egyiptomi hadjáratot. A franczia kormánynak értékes tárgyakat, a nemzeti ipar termékeit kellett volna küldenie,­­hogy azokat alkalmilag kioszszák a közbeeső vidékek fejedelmeinek, azzal a szeretetra­­méltósággal 63 kellemmel, mely a francziáknak any­­nyira sajátja, folytatja az orosz jegyzék, mely ajándé­kok arra szolgálandnak, hogy e népeknek méltó fo­galmat nyújtsanak a franczia nemzet hatalmáról, ipv Budapest, szept. 30. Minisztertanács. Ma délután több óráig tartó minisztertanács volt. Az országgyűlési mérsékelt ellenzéki párt holnap, október hó elsején értekezletet tart. A pártkör tagjait szíves megjelenésre kéri az elnökség. Az Ugrón párt, Ugrón Gábor lakásán ma este összejöttek mindazok a függetlenségi párt tagjai kö­zül, kik az ő programmjához csatlakoztak. Az érte­kezleten, melyen Ugrón Gábor, B­a­r­t­h­a Miklós, Györffy Gyula, H­oitsy Pál, Komjáthy Bé­la, Unger Alajos, Lits Gyula, Molnár Jó­zsef, Reviczky Károly, Markovits Tivadar, Szecsődi Kálmán, Holló Lajos, Zboray Bé­la és Mudrony Soma vettek részt, megbeszélték a 48-as álláspontot és megállapították azt a határozati javaslatot, a­melyet a pártklub holnap tartandó kon­­ferencziáján fog Ugrón híveinek egyike előterjeszteni. Ha úgy állapodtak meg, hogy az esetre, ha ez a ha­tározati javaslat megegyez Iványi Dániel kibékí­­tési javaslatával, melyet ő szintén a párt holnapi kon­­ferencziáján fog beterjeszteni,­­ úgy azt nem ter­jesztik elő. Ha azonban meg nem egyezik, akkor az előterjesztés megtörténik s egyúttal az új párt megalakítását is proklam­álják. Az országgyűlési szabadelvű párt holnap, szer­dán délután 1­1/27 órakor értekezletet tart. A párt hol­napután csütörtökön este 7 órakor szintén tart érte­kezletet, melyen a választásokra való kijelöléseket fogja megejteni. Nihilista orosz katonatisztek. Szó volt róla újab­ban, hogy különböző jelek után ítélve, az orosz kato­natisztek közt nihilista összeesküvésnek kell fennál­­lania. E mozgalom ismeretéhez érdekes adalékot szolgáltat egy közlemény, melyet a »Neuste Münche­ner Nachrichten« tudósítója egy a rovnói gyakorla­tokon résztvett orosz katonatiszt elbeszéléséből men­tett. E közlemény szerint ugyanis Rovnonál Gurko hadának négy tisztjét letartóztatták, mert egy forra­dalmi ropiratnak több példányát találták náluk. E röpirat czime »Az orosz hadsereg tisztjeihez« (K­osiceram russkich vojsk) czimet visel és nem­rég Genfben jelent meg. A röpirat, mely a len­gyel forradalmi és szoczialista párttól ered, ki­fejti, hogy az orosz és lengyel forradalmároknak közösen kell munkálkodniok. Azután így szólítja meg a röpirat az orosz katonatiszteket: »Jöjjetek a jö­vendő háború színterére mint Oroszország szabad polgárai, az összes népek szabadsága, egyenlősége, igazságossága és testvérisége zászlajával, és mi mind­nyájan kezet nyújtunk nektek, hogy veletek közösen küzdjünk a szláv népek szabad szövetkezete mel­lett.« A háború színtere alatt Lengyelor­szág van értve. Azután kifejti a röpirat, hogy miként Oroszország belsejében minden alá van rendelve az abszolutizmusnak, úgy a külpolitika sem Oroszország, hanem a Romanov-dinasztia érdekeit szolgálja. Végül felhivatnak az orosz tisztek, hogy mielőtt a közelgő háború kitörne, kö­vessék a dekabristák példáját , mint a Dubrovinok, Luchanovok, Rogacsevek, Strombergek és mások, le­gyenek egy szabad Oroszország harczosai. Baccarini volt miniszter, mint a legújabban ér­­vezett olasz lapok jelentik, halálos ágyán fekszik. Még megbetegedése előtt buzgón működött az új ellenzéki párt alakítása érdekében, amely párt Ta­­jani, Nicotera és Magliani vezérsége alatt Crispi ellen fog harczolni, de már keletkezésénél többféle balsiker érte. Az a kísérlet, hogy a jobbpárt elége­detlen töredékével választási szövetkezetet kössenek, épp úgy meghiúsult, mint Branca ama törekvése, hogy a milánói ellenzékieket a déliekkel való közös akczióra bírja. Ennek daczára az »Opinione« ma czikket közöl, mely a kormányt jóakarólag inti attól, hogy erejét ne becsülje túl. Bármily rendezetlen és zilált is az ellenzék, mégsem szabad felelni, hogy a többféle ínséget szenvedő lakosság általános elége­detlenségéből új erőt meríthetne. Seismit-Doda leg­utóbbi rendszabályai igen ártottak a kormánynak, s sürgősen szükséges volna, hogy Crispi Flórenczben a nehéz pénzügyi helyzetről is megnyugtató felvilágosí­tásokat adjon. Vilmos császár Bécsiben. Ferencz József király ő Felsége holnap, szerdán fogadja székvárosában barátjának és szövetségesének, II. Vilmos német császárnak látogatását. Csak két héttel ezelőtt találkozott a két uralkodó Rohnstockban , ezúttal tehát nem a politika, hanem a személyes vonzalom hozza őket össze. Rohnstockban mindketten vezérlő álomférfiaik kíséretében jelentek meg s a­mennyiben ennek szüksége fenforgott, a poli­tikai természetű ügyeket már akkor alaposan megbeszélhették és rendezhették. Vilmos csá­szár mostani útját tehát nem a politikai ak­tualitás sugalta. A hatalmas szomszéd állam feje ma azért jön el királyunkhoz, hogy a rohnstocki látogatást viszonozza, hogy szóra­kozzék s néhány napot töltsön amaz uralkodó társaságában, ki vele együtt egyik őre és osz­lopa az európai békének. Az igaz tisztelet és rokonszenv legnagy­szerűbb nyilvánulásai fogadják a császári vendéget a monarchia területén. És a mani­­fesztácziókhoz a legtisztább szívvel és őszinte­séggel csatlakozik a magyar nemzet minden rétege. A szövetség, mely monarchiánkat a német császári birodalommal immár csaknem tizenkét éve összefűzi, valóban a magyar nemzeti politika egyik hagyományos vezér­eszméje, mely a századok folyamán változott alakban és külsőségek között gyakran nyil­vánult s melyet napjainkban is egy magyar államférfin valósított meg. Andrássy Gyula gróf hagyta örökül utódaira és nemzetére e nagybecsű politikai alkotást, melynek legtör­hetetlenebb támasza, őre és fentartója a ma­gyar nemzet volt azóta mindenkor. Örömmel és lelkesedéssel üdvözli tehát a közös mon­archia területén a szövetségi eszme hatalmas vivőjét, II. Vilmos császárt, ki harmadfél évi uralkodása alatt egyrészt azzal a nagyszerű­­ reformtevékenységgel, melyet alattvalói bol­dogítására megindított, másrészt azzal a hű­séggel, melylyel a szerződési megállapodások­­hoz ragaszkodik, a legmélyebb tiszteletet és rokonszenvet vívta ki magának a magyarság körében. Valóban Vilmos császár gyorsan és tel­jesen meghódította magának a szíveket. Mi­kor a gondviselés a trónra ültette, ott olyan uralkodók helyét foglalta el, kiknek egyike magas aggkoránál, másika betegségénél fogva kezességet, nyújtott az iránt, hogy nem vá­gyik többé harczi babérokra, hogy csak vé­delmi czélokból fogja a kezébe letett óriási hatalmat használni, hogy tehát kormányzata idején a közép-európai szövetség is csak­ugyan és teljesen békeszövetség marad. II. Vilmos császárral egy új tényező lépett a politikai színpadra s akadtak hangok, melyek azt hirdették róla, hogy dicsvágyó szándékok hevítik, hogy nem helyesli a közép-európai egyezséget s uj politikai rendszerét Oroszor­szágra támaszkodva készül valósítani. E híresztelések teljesedése földrészünket a háború és rombolás sötét korszakába so­dorta volna. Valami harmadfél év telt el, mi­óta e híresztelések forgalomba kerültek s ma már tudjuk, mennyire alaptalanok, milyen éles ellentétben állanak a császár igazi tö­rekvéseivel. A vérontás és háború helyett az ifjú császár a legnemesebb szellemtől sugalt nagy reformtevékenység fáradhatatlan apos­tola lett s ezzel oly kezességet adott őszin­tén békés szándékairól, melynek értékét még ellenségei sem csorbíthatják. II. Vilmos csá­szár személyes hajlamaival és törekvéseivel is teljesen azon az alapon áll, mint felséges szövetségesei Ferencz József és Umberto ki­rályok, kiknek őszinte békés szándékaiban senki sem kételkedhetik. A hármas szövetség mindegyik uralkodója egyaránt a haladás és a szocziális reform, nem pedig a hadak esz­ményeiért lelkesül s ekképen egyénileg is egyetért abban, hogy a kezükben levő kar­dot csak az önvédelem érdekében lehet ki­­vonniuk. Éppen ebben rejlik a hármas szövetség békés természetének legkiválóbb jelentősége. A belső reformok és az európai béke bá­­tor és öntudatos előharczosát, monarchiánk kipróbált barátját és szövetségesét üdvözli most a magyar nép II. Vilmos császárban s habár sajnos, hogy tisztelete és hódolata ér­zelmeit még nem volt alkalma itthon, a saját területén kifejezni, a közös monarchia másik felében tett császári látogatás is örvendetes visszhangot kelt szivében. Ebben is valósulva látja legbensőbb óhajait s különösen azt, hogy az írásbeli szerződés, mely a két szomszédos monarchiát összefűzi, nem maradt a papiro­son, hanem valamint az érdekelt nemzetek, akképen az uralkodók szivébe is áthatott s igy megnyerte azt a szilárdságot, mely a

Next