Pesti Napló, 1890. november (41. évfolyam, 301-329. szám)

1890-11-01 / 301. szám

SÖL szám. Budapest, 1890. Szombat, november 1. 4. évi folyam. taakwitMi­t­VereMriek-tere, A­t­h­e­n­a­e­n­te-é­p 11 ♦«. A kp­uallMM részit minden közlemény a tzaefceateMMBtan intézendő. Ként retek nem adatnék vizese.­­ ____ KM4-MT»tal: Ferencsiek-ter*, Athenaen­m-é­p S­t­e­t. , A tep fepyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadta fcörSM panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézel) dák. Ara 4 kr. vidék an 5 tar. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap, Előfizetési feltételek­­ A reggeli és esti kiadás postán egyszerre kezdre, vagy aml építem kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 8 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra I M. IhuMd­ kiadta joetal kaldakilMéne kívántatik, pontabélyafra remekéit M te. érnegz«dankén­t 1 forint felölfi­etenéS. Hirdetések mint ugy .«int­erdflaeáéeek «, »3?esti Napló« kiadó­ Mv&tal&l» Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-építlet, kövendő. Ara 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Forduló ponton. A nemzetek halhatatlanok. Az elhunyt nemzedékeket mindig követi az élő s a jelen mindig gondoskodik a jövőről. Folyton meg­újuló folyamata ez a históriának, mely ebben hasonlít a természethez, hol az ősz eltemeti az évet, letarolja és hóval fedi a földet pihen­­tetőre, de csak hogy erősebb új élet sorj­adóz­zék az elszórt magvakból, melyek friss re­ménynyel teljesítik hivatásukat, biztosítván az élet folytonosságát, így a nemzeteknél korszak korszakot követ, egyéneiben minde­­nik korszaknak megvan rendeltetése és ön­­jogi szerepe, mely élvezet és haszon a nem­zedéknek, mely azon korszakban él és ural­kodik , de következik egy idő, midőn elvénül a nemzedék, megkorhad erejében, törekvései elavulnak, eszméi megérlelődtek s lehullanak mint öröksége a jövőnek. Az ifjabbak támad­nak helyére, örökségüket átveszik apáktól és ősöktől, a mint az a nemzet intézményeiben és kultúrájában összegyűjtve találtatik; sza­badon gazdálkodik az uj nemzedék ez örök­séggel s a kegyelet sohasem tartóztatja visz­­sza, hogy ne tegye azt, mit az adott körül­mények között magára nézve hasznosnak és jónak lát. Bár az ifjú társadalom ugyanazon fajtája mint a régi, s alapjaiban nem válto­zik sem az ember, sem az állam , mégis a haladásnak ingere és az észnek és tudásnak fejlődése mindig előbbre viszik a nemzeteket, s ezért kell, hogy uj emberek jöjjenek, kik érzékkel és felfogással bírnak az emberi tudás és törekvés legújabb vívmányai iránt s az akarat bátorságával a cselekvésre. Ez az örö­kös harcz a vének és az ifjak között, mely­ben mindig az ifjak lesznek győztesek. Ezért nem esünk kétségbe soha a nem­zet jövője felett, sem azért, ha nagyjaink az emberi végzet szerint elhunytak, nekünk csak az emlékezet koszorús ünnepeit hagyván ne­vükkel, sem azért, ha politikai válságokban befejezettnek látunk egy-egy korszakot s még nem látjuk virulni a másikat. Ám az elhunyt nagy férfiak, vagy megbukott hatalmasok helyébe jönni fognak mások, nagyok és ha­talmasok, csakhogy ezek még nem nőttek meg, mivel a nagysághoz tehetség és érdem, a hatalomhoz állás és szerencse kell. Az idő meghozza ezeket, de egy kis pihenés kell a földnek, egy pauza szükséges a históriában épp úgy, mint a természetben, s most van e pauza, most csíráznak a jövő korszaknak el­vetett magvai. Soha se félünk mi attól, hogy visszajön a múlt, soha se bánkódunk azon, hogy még nem jött el a jövő , mert el fog jönni. Pa­naszkodnak némelyek, hogy közéletünk oly kopár és sivár, hogy a pártok mind meg­unták exisztencziájukat s a nemzetre rá­fogják, hogy nincs benne lelki erő s ko­moly törekvés. Momentán ítéletek ezek, me­lyek alaptalanul fogják fel a helyzetet és a nemzetet is. Mint hogyha valaki fel­tekintve a beborult égre s a ködös őszi na­pon hidegtől dideregve azt mondaná: pusz­tulni látok magam körül mindent s ez igy lesz mindig, nem érdemes élni, hát haljunk meg. Nem politikus, ki így gondolkozik, mert félreismeri elkerülhetetlenségét annak, hogy egy nagy válság után, mely egy korszakot lezár, igen sok hervadásnak indult exiszten­­czia, van; számtalan érdek, mely tényező volt, megszűnik tényező lenni; sok politikai nézet és megszokás, mely általánosan el volt fo­gadva s mint jelszó, vagy dogma uralkodott a közvéleményen, egyszerre elvesztette érté­két, mint a bankó, mely többé nem jár, — mindezek elégületlenek és siránkoznak. A nyugalmazott öregek dicsérik és visszakiván­­ják ifjúságukat s irigyen kritizálják a fiatal­ságot, mely helyüket elfoglalta. Sokan nem­csak fészkelődnek, de küzdenek is, hogy állá­saikat és befolyásuk előnyeit megtarthassák, mindezek a válság után a nemzeti gyászt képviselik. Ellenben a nemzeti örömet még nem élvezik azok, kik reményeikkel még csak kezdetén vannak az uj korszaknak s még so­kat kell tűrniök és tenniök addig, hogy saját egyéniségeiket érvényesíthessék és eszméiket megvalósíthassák. Ők is tehát kényelmetlenül érzik magukat s könnyen desperálnak, mint a szerelmes ifjak. Mindazonáltal az idő egy perczre sem állapodik meg s benne a törté­nelem napról-napra halad előre és kénysze­ríti a nemzetet cselekvésre. Így állunk ma Magyarországon, egy nagy kor kezdetén, melyben a jövőnek bi­zonytalansága ne aggaszszon. Mert semmi sem bizonyosabb annál, hogy Magyarország fej­lődésében oda jutott, ahol sem a régi politikai szervezet nem elégséges többé, hogy az állam feladatait végezze, hanem a nemzet a nagyra nőtt állami feladatokhoz mérten új szer­vezetet alkot magának; sem társadalmi­lag a magyar nemzet nem többé azon ke­véssé művelt és igénytelen, helyhez kö­tött, földhöz tapadt osztályokba sorozott népegyveleg, mely volt ezelőtt és idáig, ha­nem egy öntudatra kelt, jobban iskolázott, munkára nevelt, gazdaságilag és politikailag összekötött, európai versenyre induló nem­zetegész, mely egységre és magas nemzeti műveltségre törekszik, s ezt jogi intézményei­ben megvalósítani eltökélt szándéka. Itt te­hát nagy a különbség a közt, a­mi volt és még van és a között, a mi lesz. S mert ennek lennie kell, a régi emberek és a régi pártok nem felelnek meg a szituácziónak, s kényel­metlenül érzik magukat a nagy feladattal szemben, melyre hogy vállalkozzanak, ész és kötelesség parancsolják. A nemzetben az erőtényezők megvannak a regeneráczióra s a feladat nagysága meg fogja találni eszközeit az emberekben. Amely államférfiú e feladatnak megfelelni nem ké­pes, azt az áramlat elsodorja, a­ki pedig a re­­generáczió feladatait megérti, kitűzi és keresz­tül viszi, azt fogja követni a magyar nemzet. Kishitűség, megalkuvás, a momentán előnyöknek túlbecsülése, az udvar kegyeinek keresése, a nemzet iránti bizalmatlanság, nem alkalmatosak az uj korszakot megteremteni s a nemzetet nagggyá és boldoggá tenni. Az opportunizmus megfelel ugyan az átmeneti helyzetnek, de nem bir jogosultsággal, hogy a jövőt magának követelje. A jövő azé, a­ki az életből meríti terveit és törekvéseit, és a kitűzött czél felé halad merészen, ki­­a fene fátumok mozdíthatatlan zárait átüti.« Abban a helyzetben, a­melyben a nem­zet ma van, nem maradhat. Abból a helyzet­ből azok, a­kik ezt csinálták, ki nem menthe­tik. A reformok szükségét elismerik, mert meg nem tagadhatják. E reformokban egy nagy­szabású politikának kell foglaltatni, s nagy politikát apró eszközökkel csinálni nem lehet. Semmi nagy politikát nem lehet csinálni a nemzet nélkül, annál kevésbbé a nemzet elle­nére. Csak a nemzettel, csak a nemzet által s csak a nemzetért lehet bárki nagy állam­férfiú. Budapest, okt. 31. Monarchiánk és az angol-portugál viszály. A portugál kormány tudvalevőleg felkérte az angol ka­binetet, egyezzék bele, hogy a dél-afrikai viszály ügyében újabb diplomác­iai tárgyalások indíttassanak. Ugyanakkor a nagyhatalmakhoz azon kéréssel for­dult, hogy nem­ hivatalos alakban támo­gassák törekvéseit Salisbury lordnál. Lon­doni hírek szerint eddig Ausztria-Magyar­­ország és Németország teljesítették a portugál kormány e kérését. Az osztrák­magyar ügyvivő az utóbbi napokban több ízben kife­jezte kabinete azon óhaját, hogy Anglia, tekintve a veszélyeket, melyek a monarchikus eszmét Portugá­liában fenyegetik, ne vigye túlzásig a dolgot s tegye lehetővé a méltányos kiegyezést. Úgy látszik, hogy Hatzfeld gróf német nagykövet, ki a héten szintén volt Salisburynál, ott hasonló óhajoknak adott kifeje­zést. Valószínüleg volt is a két nagyhatalom közbe­lépésének gyakorlati sikere, mert Anglia tényleg beleegyezett az új tárgyalásokba s felkérte a por­tugál kormányt, hogy határozottan formulázva ter­­jeszsze elő kívánságait. Mindazonáltal nem hiszik, hogy Anglia, bármi előzékeny is a formában, a lénye­get illetőleg komoly engedményeket fogna tenni. Delyannisz politikája. Egy franczia lap athéni levelezője előtt Delyannisz a jövendőbeli miniszterel­nök hosszasabban nyilatkozott ama politikáról, me­lyet követni óhajt, ha a hatalom élére kerül. Vissza­pillantáson kezdte s elmondotta, hogy Trikupisz mennyire feláldozta a görög érdekeket a török biroda­lom minden részében, de főleg Kréta szigetén, s hogy az eddigi kormány az oka, hogy a szigetet ismét meg­szállták a török csapatok. A maga czéljaira térve át, a panhellenizmust merő agyrémnek nyilvánította, a­mi örvendetes kijózanodás jele, mert ez agyrémnek eddig éppen Delyannisz volt egyik főapostola. El­mondta továbbá, hogy Görögország nem veszélyezteti az európai békét, ellenben Bulgária igényei Delyan­nisz úr szerint valóban nyugtalanítók. Eszerint De­lyannisz egyelőre nem akarja Európát lángba borí­tani, a­mi kétségkívül szép tőle, hanem csak a bol­gár igények ellen készül állást foglalni. Ez kissé na­gyon orosz szellemre vall s azt sejteti, mintha jövőre Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Sírfeliratok. E nap a halottaké ! Kivándorlunk a sírok csön­des birodalmába s elmélázva betürgetjük a sírfelira­tokat ; azt a nehány szót, a­melyeknek feladatuk az, hogy hosszú életünkről hírt adjanak a kegyeletes utó­kornak minél rövidebben. Érdekes olvasmány esik a temetőben. Egy anthologia, érczlapokon arany betűkkel megírva. E kegyeletes napon foglalkozzunk vele. A nagy költők, irók, művészek sírfeliratainak s nagy költők által írott sírfeliratoknak egész lexikonát lehetne ide jegyezni. Jacobi­ Kretschmar, W­aldmann, Ostfelder és más írók gyűjtemé­nyeiben lapozhat, a­kit e márványba, vasba, gránit­ba vésett, aranybetűs poezis érdekel. A görög antho­logia gyöngyét képezi Simonides epigrammja a »Thermopylaei hősök«-ről igy hangzik: Oh­­­adjad Lakedaemonnak tudtára, vidéki, Hogy törvényéhez híven m ahol feküszünk ! (Szabó István ford.) Székács József ugyane gyűjteményből az Euripidész emlékének szentelt, gyönyörű disztichont fordította le : Nem tied, Euripidész, ezen emlék­e te az övé vagy, A te dicsőséged hire fuvalja körül ! Vergil maga írja meg sírversét s annak tö­mörsége, jellemzetessége csakugyan páratlan a maga nemében, így hangzik magyarul : Mantua szült, aztán Calabria rabolt el, a sírom Partenopé, dalaim — pásztor, ugar, daliák ! Shakespearet gyönyörűn jellemzi az »em­ber, vedd akármi részben« mondása. Sírja felett a következő latin felirat olvasható : Judicio Phyllum, genio Socratem, atge Maronem Terra regit, populus moeret, Olympus habet. Később J o n 8 o n , mások szerint D­r i­d­e­n irtjjj sírverset, mely a Greguss Ágost fordításá­ban igy hangzik: Megállj vándor, megállj, ne távozz sietve, Irigy halál Shakespearet zárta ez üregbe, Kinek puszta neve nagyobb dísz e háznak, Mint ékességei az egész világnak , Kinél csak az észnek szolgált a művészet, kivel együtt meghalt az egész természet. A­mint látjuk, az utolsó sor nagy bombaszt, a megelőző pedig kommentálásra szorul. A budapesti kerepesi­ temető valóságos antho­­logiája a szebbnél-szebb, megható feliratoknak. Az Arany János, Vörösmarthy Mihály, Szer­dahelyi Kálmán, Kövér Lajos, Táncsics Mi­hály sírjain nincs felirat; a név maga egy dicsőítő óda. A Deák Ferencz sírján alkalmas idézeteket olva­sunk, míg a gróf Batthyány Lajos, Magyarország vértanú-halált halt első miniszterelnökének sírján, kiváló költő tollából e sorok olvashatók: Nagy küzdés volt egész élte, Sokak által félreértve, Oh de oly szent volt halála — Életét megmagyarázta. Az öngyilkos Balázs Sándor sirirata idéző­jelekben tünteti fel az elhunyt utolsó levelének két jelentőségteljes szavát: »Fáradt« volt, »pihenni« akart! Tóth Kálmán sírkövén jelezve van, hogy az »emeltetett közadakozásból.« Paul­er Tivadarnak özvegye emeltet sirkövet s azon e klasszikus nyugasz­­taló szók olvashatók: »Molliter ossa cubant, sit tibi terra levis !« S utána: »Az örök világosság fényeskedjék néki!« T­a­s­n­e­r Antal, Széchenyi egykori titkára, akadémiai tag, maga jelzi siriratában, hogy em­lékén­k gondolatainak s érzelmeinek kedves tárgyait kívánja feljegyezve látni. Erre félkörben követ­keznek a következő szók: »Isten. Termé­szet. Tudomány. Emberiség. Haza. Család. Széchényi. Sin­a s barátaim.« — Megyeri sírjának klasszikus becsű felirata közis­­meretü a Vörösmarthy Mihály műveiből; kaczaj, derültség van a síri világban, mert az árnyak közt a — Megyeri szelleme jár! A Kisfaludy Károly síremlékéről is elég az első sort idézni: »Kisfaludyt ne keressd e keskeny sírban oh! honfi...« Lehetet­len a kerepesi­ uti síremlékek eszmegazdagságáról ki­merítőbben adni számot. Ez is kötetet tenne ki. Még csak azt említjük fel, hogy a Jókai Mórné síremlé­kére a gyászoló férj — megható egyszerűséggel s minden ragyogó eszménél bensőbb hatást keltve — az Isten akaratában megbízó népies formulát vésette fel: »Itt nyugszik az urban...« A történelmi sírversek, melyek királyok, állam­férfiak, hadvezérek és más inkább életükben, mint ha­lálukban siratott egyének epitáfiumai mi egyebek, mint hazugságok, a melyeken annyi évszázad kaczag, a hány olvassa ! De nincs szabály kivétel nélkül, mert másoknak a jövendő kor újra megaranyozza sirira­­t­aikat. A régi magyar sirversek érdekes gyűjtemé­nyét bocsátják közre Csornai Csergheő Géza és Soma. (»Alte Denkmäler aus Ungarn.« 1890.) Több­nyire latin feliratok, német csupán az ős­szepességi családokból származott egyének síremlékein található. Mellesleg utalunk Jókai Mór »A lőcsei fehér asz­­szony« czimű regényére, mely ragyogó s a mint érte­sülünk, ha leírást közöl a lőcsei patricziusok síremlé­keiről. A Cserghe­ő-féle műből Dobó István, a hőshalált halt egri hős sírfeliratát iktatjuk ide : Hoc tumulo Stephany clauserit fata Dobone, Qui quondam Turcas a vestris agria muris Reppulit , insigneg teres et hoste triumphum Extremo Hungarisclade procul­eget aboris. Az aradi vértanuk sírfelirata ismeretes, a budapestieké (Csernyus, Szacsvay, Noszlopy és a többieké) ugyancsak követeli a büntető igazság íté­letét, mert utal arra is, hogy : Van bíró a felhők felett, Van még villámos ég ! Franklin ferirata egyszerű, tömör és im­pozáns : Erripuit coelo faimen, sceptrumque Tyrannis ! A jó öreg Mészáros Lázár, az 1848/49-iki szabadságharcz tábornoka és hadügyminisztere, a­mint tudjuk, Anglia Eywood nevű községében hunyt el 1858. nov. 15-én, mint menekült tartózkodott párt­fogója, a nemes Lady Langdale kastélyában. A lady Mészárost Titleysfaluban temettette el s a sírra felmet­szette latinul és magyarul az elhunyt által készített epitafiumot, mely az öreg ur nemes lelkületűről ta­núskodik : Intus qui est, fuit Lazarus, Pauper, sicuti patrotus, Hungarus Mészáros uatus, Honestus a suis vocatus, Sed tam­en semes mortuus, Resurgat melior alius. Magyar szöveg: Ki itt alatt fekszik, volt Mészáros Lázár, a holt, Ő mi sem volt életében, Mint becsületes lény nemében. Pátrónusaként szegény, Ébredjen mint jobb legény, A büszke obeliszk angol felirata azonban büszkén hirdeti, mije volt ő hazájának. A gráczi Szent Lénárd temetőben azonban ott egy magas obeliszk, a melyet (a­mint a fölirat mutatja) »Julius Frei­herr von Haynau, Feldzeugmeister« em­lékének szentelt — leánya. A gyermeki szív kegyele­­­­tével nem ereszkedhetünk vitába, midőn e sírra e szókat vésett: »Die Geschichte mag der Nachwelt die Thaten erzählen, die er auf den Schlachtfeldern Deutschlachs, Italiens und Ungarns vollbracht hat.« I. Napoleon hamvai a »Palais des Invalides« templo­mának kupolája alatt vannak elhelyezve. A sírbolt ajtaja felett a­ nagy korz végrendeletének e sorai ol­vashatók: »Óhajtom, hogy hamvaimat a Szajna partjain temessék el, ama nép kebelében, melyet annyira szerettem!« Ez a fejezet lenne a leghosszabb; néhány szemel­vénynyel kell megelégednünk. Vannak kegyetlenül büntető oiriratok. Megcsú­­folják a vallás ígéretét, mely bocsánatot, békét hirdet a sir után. Horváth Mihály »Magyarország törté­nete« czímű művének feljegyzése szerint Zrínyi és Frangepán neustadti sírját a következő bántó sirirat szentségteleníti meg: »... Qui, quia coecus coecum duxit,ambo in foveam cecidere.« (Kik, mivel vak vezetett világtalant, mindketten a verembe hulltak.) Tovább ismét: Discite mortales, casu discite nostro, Observare fidem Regibus, atque Deo ! Itt a megalázkodó mondás a két vértanú szájába ada­tik: a mi példánkon tanuljátok, halandók, a királyok és Isten iránti hűséget! Mily össze nem illő két szó egy temetőben a Rex és a »Deus?« E vértanuk bizonyára másként szólanának hozzánk méltatlan sir­­vermeikből. — Még kegyetlenebb epitáfiumok vas­vesszejével verték meg a kenyur sírját, ki testét a fé­nyes családi sírboltban temettette el, de szivét aján­dékba küldte el szülővárosának. A sírboltra ezt írták : »Itt nyugszik egy szívtelen ember.« A szivet rejtő hamvvederre pedig ezt : »Itt nyugszik egy embertelen szív.« — Herodot feljegyezte a Semiramis siriratát, mely igy hangzott: »A mely uralkodónak pénz kell, nyissa fel síromat s vegyen magának!« Dárius ki is nyitotta, de pénz helyett a következő szókat találta: »Ha akasztani való, fukar nem volnál, a holtak ham­vainak békét hagytál volna.« A hírneves emberek síremlékeit többnyire kivá­lóbb elmék, vagy hivatalos kezek készítik el. A »de mortura nil nisi bene«, vagy az — ortográfia ellen aligha lesz azokban vétség. Legfeljebb az olasz köz­mondás igazságát ismerjük el: »Imgiardo piu d’un epitáfio!« (Hazudik, mint egy sirvers.) Szép hangok­ban ad kifejezést bubánatának közönséges ember is, ha — keresett bivalgás helyett egyszerű szavakkal, jól választott idézettel, vagy egy-egy megható jelszó­val ad kifejezést. Szent D­­­o­d­o­r síremlékén e szó olvasható: »Acarus.« (Féreg.) A bivogató »Ave,« a »Requiescat in pace,« »Sit tibi terra­­­evis«, a megdöbbentő »Memensco Mari«,vagy a magyar »Nyugodjék békében«, »Találko­zunk«, »A viszontlátásig« stb., úgy­szintén a nagy költő által megénekelt, városligeti magános sír »Fűit« szava épp oly meghatóak, mint az öngyilkos család sírboltjára felírt: »Et ne nos inducas in ten­t­ation­e­m !« (És ne vigy minket a kisér­­tetbe.) Ez már a szent írásból vett idézet, valamint az is, mely az ember életét hasonlónak mondja a rét virágához, a­melyet érint a hervasztó szél és nincs nyoma többé. A szerencsétlen véget ért báró Ve­­csera Mária egyszerű síremlékén a szentírás e helye olvasható: »Der Mensch spriest auf, wie eine Blume, und wird gebrochen.« Egy gróf B­á­n­f­f­y a következő gyönyörű ver­set íratta a kolozsvári árkertben nyugvó, szép, ifjú hitvesének síremlékére: Zord sziklák közt, bérezek ormán fenevaddal harczra keltem, S egy szelíd galamb halálán Megtört mégis szivem, lelkem... E megható verssorokat pedig a debreczeni teme­tőben olvastuk: Gyermek, ki elmúltál, mint hajnali álom, Mint remegő harmat tavaszi virágon, Mint gyönge madárnak utolsó éneke, Pehely, melyet elvisz szellő lehellete: Szállj vissza az emlék puha hattyú-szárnyán S ha elhagytad Anyád összetörtén, árván, Hozz magaddal onnan egy kicsiny égi fényt, A viszontlátásról szóló égi reményt! A kerepesi­ uti temetőben — a magyar »Pére la Chaise «-ban van Asszony­fai Ostffy síremléke, a Berzsenyi idézetével: Az erős nem fél az idők mohától, A koporsóból kitör és eget kér ! A szentirás után legtöbb sírfeliratot Horáczius­­ból idéznek: »Integer vitae, scelerisquepurus«, »Jus­­tum ac tenacem propositi virum« sat. Néha azonban a fejfák megunják az egyhangú őrszolgálatot. Nagyokat kaczagnak s adomákat be­szélnek egymásnak. A fenségestől a nevetségesig csakugyan nincs több egy lépésnél. A néphumor, vagy önkéntelen naivitás érdekes tanulságai fogadnak a komikus siriratok nagy tömegében. Weber »Demo­­kritosz«-a sorol fel sok ilyen tréfát, kitől többeket vesz át »Szellemi Omnibusz­«ában Aszalayka-Görögország Bulgáriával szemben még ellenségesebb lábra akarna helyezkedni, mint eddig. Nagy ve­szedelem azonban ebben sem rejlik, mert Bul­gária bizonyos görög törekvések ellen épp úgy megvédi majd magát, mint az oroszok és pánszlávok ismételt roham támadásai ellen tette. Nincs mit félteni tehát a fejedelemséget Delyannisz úr fenyegetéseitől. Mihelyt kormányon lesz, be fogja látni, hogy ez irány­ban is mérsékelnie kell magát, ha hazáját végzetes válságoktól meg akarja kímélni. Belpolitikájáról De­lyannisz azt mondotta, hogy javítani akarja a meg­rontott belügyi helyzetet, rendezni a pénzügyeket és újjászervezni a hadsereget. Itt a valóban szép és haza­fias programm, melynek valósítása minden igazi államférfiú dicsvágyának méltó tárgyát képezheti. A különös a dologban csak az, hogy mikor négy évvel ezelőtt harczias politikája következtében Delyannisz megbukott, éppen őt vádolták s valóban nem ok nél­kül mindenfelől, hogy a belügyi és pénzügyi helyzetet alapjában megrontotta s ugyanakkor, midőn háborút akart a portának üzenni, a legszánalmasabb hely­zetbe juttatta a hadsereget. Trikupisz ez irányban a négy év alatt sok bajt okozok­, de most attól lehet tartani, hogy minden nagyhangú ígérete daczára Delyannisz ott kezdi majd a munkát, a­h­ol négy év­vel ezelőtt elhagyta, miből haszon most ép oly kevéssé hárulhat, mint akkor nem hárult a kis Görögor­szágra. Török cselszövények. A török pénzügyminisz­ternek, Agop pasának, nagyon sok baja van, és pedig nemcsak a pénzügyekkel, melyek a török birodalom­ban tudvalevőleg nagyon siralmasan állanak, hanem kivált ellenségeivel, kiknek száma nagy. Agop pasa örmény ember s e miatt sok kellemetlensége van mi­nisztertársai részéről is, kik már néhányszor ki akar­tak ugratni a minisztériumból, de az udvar körében tartották a pasát, mert ha pénzre volt a szultánnak szüksége, a pénzügyminiszter valamikép elő tudta azt teremteni. Hasztalan volt minden Cselszövény el­lene, Agop pasa megmaradt állásában. Úgy látszik azonban, hogy most egy újabb csínyt követtek el vele szemben, melynek az a czélja, hogy a szultán előtt őt gyanússá tegyék. Az örmény lázadóknál tar­tott rendőri vizsgálat ugyanis, melyet a belügyminisz­térium vezetett, fényképeknek jutott birtokába, me­lyek Agop pasát ábrázolják, ezzel az aláírással: »Agop, Arménia fejedelme.« Hogy ez a felfedezés minő hatást gyakorol a szultán palotájában, arról még nem szól a hír, de minden arra mutat, hogy Agop pasa ellenségei arra számítanak, hogy a vizs­gálat e felfedezése által a gyűlölt pénzügyminiszter­től végre meg fognak szabadulni. A »Pesti Napló« szerkesztőjéhez: Tisztelt barátom! A »Pesti Napló« október 29-iki számá­nak vezérczikke a nemzetiségi kérdéssel és csekély személyemmel foglalkozik. Eddig fa­lun tartózkodván, csak most olvastam. Ki­mondta­tlanul jól esett látnom, hogy akad végre valahára ízó és lap, mely komolyan, behatólag és higgadtan tárgyalja az életkér­dést; nem is volna hőbb vágyam, mint e min­den tekintetben jelentékeny felszólalást a tárgy bővebb megvilágítására kihasználni. Ámde előttem a nemzetiségi kérdés vitatá­sára nézve a hirlapirodalom tere zárva van, röpiratokkal venni igénybe a közönség figyel­mét, czélhoz nem vezet, mert az ilynemű fel­szólalások rendszeresen agyonhallgattatnak s írójuk ellen intézett invektívákkal abszolvál­talak. Azonban lapodnak vezérczikke ne­hány egyenes és szabatos kérdést intéz hoz­zám, melyet felelet nélkül hagynom a publi­­czisztikai illem s az ügy érdekeinek sérelme nélkül nem lehet; ezért érzem magamat azon kérelemre indíttatva, légy szives meg­engedni, hogy saját lapodban adjam meg a választ a hozzám intézett formaszerű kérdésekre, röviden és szabatosan; jól tu­dom, hogy bővebb fejtegetésekkel néze­teim mellett való propaganda csinálására egy más nézeteket valló közlönyt igénybe nem vehetek. Az első kérdés így szól : »Megadhatók­­nak véli-e Mocsáry a románok kívánságait, vagy sem?« Erre feleletem az, hogy : nem. Ha a czikkíró különösen azon kívánságukat érti, melyek a románok által már régebben az úgynevezett nagyszebeni programaiban formuláztattak, melyben egyebek közt az er­délyi unió felbontása is foglaltatik , azok el­len én határozottan állást foglaltam minden eddig tett nyilatkozatomban, soha sem aján­lottam egyebet a nemzetiségekkel való modus vivendi megállapítására, mint az 1868-diki nemzetiségi törvényt, de igenis úgy, hogy az betűjében és szellemében becsületesen meg­tartassák. A második kérdés így hangzik : »hiszi e (Mocsáry), hogy a románok kevesebbel be­­­érnék, avagy nem-e hihető inkább, hogy többet követelnének, ha ezek megadatná­nak nektek?« Erre feleletem az, hogy: igen, igenis hiszem, hogy beérnék keveseb­bel is. És ez nem puszta hit, vagy önámítás, mert e hitnek indokolására megc­áfolhatlan bizonyítékkal szolgálhatok. A bizonyíték az én karánsebesi mandátumom. Engem ezen mandátummal az egész hazai román intelli­­genc­ia hozzájárulásával tiszteltek meg a ka­ránsebesi kerület választópolgárai. És ki va­gyok én és micsoda nézeteket vallottam ma­gaméinak a nemzetiségi kérdésben? Én ma­gyar ember vagyok, csak olyan, mint bárki más, és sohasem ajánlottam fel egyebet, mint az 1868-iki nemzetiségi törvényt, mely na­gyon messze áll innen a nagyszebeni pro­­grammon. Mit jelent hát az én mandátumom és az elismerésnek csekély törekvéseim vi­szonzásaként tapasztalt egyéb nyilvánulá­­sai? Azt jelenti, hogy van valami, a­mi a románok lelkében felette áll a pro­­grammpontozatoknak s a kívánságok idő­leges formulázásának, és ez azon óhajtás, hogy velünk kibéküljenek. Én igenis hiszem és vallom, hogy ha mi megadjuk nekik azt, a­mi az ő nemzetiségi individualitásuk fentartására szükséges, ők is megadják azt, a­mi az ország állami konzisztenc­iájának ép­ségben fenmaradására nélkülözhette. A ki­­békülési kísérlet tehát nem lesz haszontalan. Ennyit akartam mondani feleletül a hoz­zám intézett két rendbeli egészen szabatosan tett kérdésre. Annyit legyen szabad még meg­jegyeznem, hogy mind abban, mi a mostani nagyszebeni értekezleten történt, semmi c­á­­folatot az én nézeteimre nem láthatok. Midőn

Next