Pesti Napló, 1891. február (42. évfolyam, 32-58. szám)

1891-02-01 / 32. szám

32. szám. Budapest, 1891. Vasárnap, február­­ 42. ár­­folyam. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 3 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra 9 frt Ha az esti kiadás postai különkü­ldése kívántatik, postattélvegre havonként­­5 kr., évnegyeden­ként 1 forint felülfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó­hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr, vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) A vámháboru. A Szapáry-kormány enged-e az osztrá­kok jogtalan követeléseinek s feladja-e a ma­gyar államvasutak új árudíjszabását vagy sem, ez a kérdés. Ezen fordul meg ma a po­litika Magyarországon s ezen fordul meg a Szapáry-kormány állása. A Szapáry-kor­mány feláldozhatja Magyarország jogát és érdekét, hogy az osztrákok rokonszenvét és a bécsi döntő körök támogatását megnyerje, de ezzel egyszersmind elvesztette jogosultsá­gát Magyarországon s eljátszotta a nemzet bizalmát. Egészen tisztában vagyunk az iránt, hogy tetszetős dolgot mivel felfelé, ha Magyarországot a tarifa­közösség igá­jába hajtja s kereskedelmi szabadságát szer­ződésileg leköti, mely szerződés, legyen bár ideiglenes, prec­edenst képez évtizedekre s bár módosítható lesz, feloldható többé nem lesz soha. Ezen az áron a minisz­terelnök és némely társa kedves lehet az ud­var előtt, és Ausztria államférfiainak bizalmá­ból megtarthatja a magyar kormányt vala­meddig, de azonnal elvesztette jogosultságá­nak alapját s a magyar nemzet előtt soha többé nem jelenhetik meg úgy, mint alkot­mányos felelős minisztérium, mely igényt tart­hat a honpolgárok összeségénél pártkülönbség nélkül a tiszteletnek azon mértékére, mely állásánál fogva őt megilleti s melyet egy al­kotmányos minisztérium nem nélkülözhet. S mert ezt a miniszterelnök úr nagyon jól tudja, felteszszük róla és társairól, hogy nem egy könnyen fognak engedni oly kérdésben, mely­ben Magyarország osztatlan közvéleménye törvényes alapon állást foglal az osztrák kö­vetelések ellenében. Tudjuk, hogy a kormány helyzete ne­héz. De hiszen az államférfii képesség nehéz helyzetekben válik be s a politikai képtelen­ség ilyenkor tűnik ki. Semmi sem könnyebb, mint engedményeket tenni. Deák Ferencz azzal vált nagygyá, hogy a jogi alapra állt s midőn minden koczkán forgott, elvétől nem tágított s hét esztendeig a legsanyarubb vi­szonyok között opponált, mig az osztrák ál­lamférfiakat reákényszerité, hogy adják meg Magyarországnak, a mi Magyarországé. Mi ehhez képest a tarifa­kérdés? Egy semmi, s a jog oly világosan a mi részünkön van, hogy nem tagadhatja senki, e fegyverrel ke­zében lehetetlen Szapárynak nem győzni, ha e fegyvert használni bátorsága van. Ellenben ha úgy tesz, mint Tisza Kálmán, ki 1876. májusában Magyarország anyagi érdekeit vetette áldozatul s lekötötte e mai napig Ausztriának, hogy a hatalmat megtart­hassa , úgy hazánknak nem szerezhet erőt, hanem lejtőre lépett, melyen egymás után fognak tőle követeltetni a hasonló szol­gálatok s minduntalan azon helyzetben lesz, hogy Magyarország rovására Ausz­triának szivességeket tegyen. Eként a ma­gyar kormányok Ausztriára támaszkodva megszűnnek magyarok lenni, mert hatalmuk alapja nem itt lesz, hanem a magyar felelős minisztérium tulajdonképen nem lesz semmi egyéb, mint parlamentáris mezbe öltöztetett helytartótanács. Nehéz a kormány helyzete, mert az osz­trákok elszántan folytatják az általuk üzent háborút. A bécsi községtanács — nem lévén reichsrath — átvette a politikai agitáczió ve­zetését s mint testület lépett sorompóba az osztrák kormánynál Magyarország ellen. Az osztrák kereskedelmi miniszterhez deputá­­cziók mennek kérni őt, hogy Magyarországtól követelje a magyar ipart pártoló tarifának visz­­szavonását. Az osztrák kereskedelmi miniszter szívesen fogadja ezen küldöttségeket, melyek őt Magyarország közjogába ütköző beavatko­zásra szólítják fel s megígéri, hogy jegyzéket fog intézni a magyar kormányhoz. Azután az osztrák államférfiak szaladnak fel audien­­cziára ő Felségéhez besúgni, vádolni, panasz­kodni s Baross miniszter állása ellen akna­munkát folytatnak az udvarnál. A király le­­küdldi Szögyényt közvetíteni s a magyar mi­nisztérium órahosszat tanácskozik a kérdés felett s egyetértésre jutni nem képes. Az idők jele, hogy a belügyminisztériumtól függő fő­kapitány megtiltja a magyar egyetemi ifjú­ságnak egy gyűlés tartását a vigadóban, mely a magyar kormány egyik tagja mellett tüntetne. A kormány tehát meg van ijedve. Meg van ijedve akkor, midőn az egész nemzet háta mögött áll s a bizalomnak rendkívüli lelkesedése tör ki mindenfelé olyan körökben, melyek nem szoktak köny­­nyen lelkesedni. Budapest kereskedelmi ka­marája, iparegyesülete, kereskedelmi csar­noka, gazdasági egyesülete határozatokat ho­zott az uj árudijszabás mellett s az osztrák kö­vetelések ellen s bizalmi nyilatkozatokat kül­dött Baross kereskedelmi miniszterhez. Ilyen ez előtt nem történt ezen nyugodt vérmérsék­letű testületekben. A kassai, miskolczi, kolozs­vári, aradi, kecskeméti kereskedelmi kamarák és testületek hasonló nyilatkozatokat küldtek Barossnak, s mi több, Temesvár, Sopron, Brassó, sőt Zágráb kereskedelmi kamarái Ausztria támadása ellen a magyar kereske­delmi miniszternek fogták pártját. Kétséget nem szenvedhet tehát, hogy a legillett hovo­bb üzleti emberek átérezték a kérdések közgazda­­sági fontosságát, a magyar kormány álláspont­jának jogosultságát, az osztrák támadás méltatlanságát s a veszélyt, mely ezen tá­madásból Baross Gábor miniszteri állását fenyegeti. Mert ne ámítsuk magunkat, a dolog úgy van, hogy az osztrákok meg akarják buktatni a magyar kereskedelmi minisztert s akarnak nekünk adni mást, olyant, ki nekik tetszik. Már e kísérlet is megalázó Magyarországra. De nem a sze­mélyről van szó, mert azzal keveset törődné­nek az osztrák urak, hanem az egész magyar kereskedelmi politikát kívánják megbuktatni Baross személyében s forgalmilag le akarják kötni Magyarországot még jobban, mint a hogy a vám- és kereskedelmi szerződésben már is le van kötve. Ez az, a mi ellen Ma­gyarország közérzü­lete oly hevesen fellázad s a mi miatt még mások is Baross védelmére fognak kelni, nemcsak a parlament, hanem a képviselőházon kívül is mindazok, kiknek érdekei veszélyben forognak s ezek nemcsak a magyar kereskedők és iparosok, hanem a mezőgazdák is, kiknek termékei jelenleg ol­csóbban szállíttatnak, mint azelőtt. Hiszen az állomáson minden gazda megkérdezheti, ha még nem tudja, hogy ezentúl egy nag­yon búza, avagy egy szállítmány ser­tés vagy marha mennyivel olcsóbb, mint volt azelőtt. Ha az osztrákoknak sikerül Baross új tarifa­­­rendszerét megbuktatni, az egész ország szenved alatta. Ez te­hát nagy és általános érdek, melynek védelmére kél a nemzet s nem pu­sztán egy jogi tétel vagy egy ügyesnek bizonyult mi­niszter. Bizony, ha nekünk egy jó miniszte­rünk akad, az sem csekélység s az osztrákok­nak őt kitúrni nem engedhetjük. Jogainkat sem adhatjuk fel könnyelműen, ha az osztrá­koknak azok gyakorlata nem tetszik. De, hogy érdekeinket mindig alárendeljük kap­zsi szomszédainknak, az tökéletes képtelenség s csak kényszer vagy gyávaság juttathatná Magyarországot oda, hogy ebben a kérdés­ben engedjünk. Nehéz a kormány helyzete, mert tudja, hogy e nemzet engedni nem akar és meg lesz sértve, ha a minisztérium enged. De nehéz azért is, mert igen is vannak ármányosok, kik Budapesten a kulisszák mögött az osz­trák kormány dolgait végzik, vannak a sza­badelvű körben, kik szorgalmasan ássák Ba­ross lábai előtt a vermet s a minisztériumban vannak, kik csak névleg tartanak szolidari­tást a kereskedelmi miniszterrel, tényleg pe­dig ellene mindent elkövetnek, nem gondolva azon nagy fontosságú érdekekkel, melyek a magyar vasúti áruszállítással kapcsolatosak. Vannak az osztrák forgalmi társulatoknak politikai ügynökei Budapesten, kiknek fő­törekvésük megszabadulni Barosstól, hogy ez ne folytathassa a nyomasztó versenyt s ne kényszerithesse ezen szállító társulatokat a magyar kormány akaratát elfognani s díj­tételeiket lejebb szállítani. Vannak kereske­dők is némelyek, kik könnyen megijednek a bécsi lármától s képzeletükben már látják a represszáliákat. Mindezek felütötték fejüket s bénitólag hatnak a Szapáry-kormány elha­tározásaira. Nem érdemelnek kíméletet az ilyenek. Meg vagyunk róla győződve, hogy ha a Szapáry-kormányban van ész, erély és hatá­rozottság, a magyar álláspontot, melyet a minisztérium önként elfoglalt, tökéletesen fentarthatja, ellenben minden meghátrálás bonyodalmakat hoz a kormányra és a mon­archiára. Ma a magyar álláspont tiszta, ha azt elhagyjuk, bizonytalanba lépünk. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA Az uj intendáns. — Gróf Zichy Géza székfoglalása alkalmából. — A nemzeti színháznál és operánál uj korszak kezdődik e vasárnappal. gróf Zichy Géza lép feb­ruár 1-jén mint intendánsa volt intendáns és volt kor­mánybiztos helyére. Az ünnepnap kedvező omen, annyit mindenesetre jelent, hogy véget ért a hétköz­napi vesződség. Hogy gróf Zichy Géza vezetése mel­lett ez első műintézeteink tevékenysége szakadatlan legyen s hogy a siker ne legyen köznapi, ez az ő erő­ijétől, tapintatosságától s műszeretetétől függ; és mind a három tekintetben a­lrobb várakozással nézhetünk intendánsi vezetése elé. Mert itt kizárólag a nemzeti színházról szólva, kimutatjuk, hogy midőn ez intézet kezelése az új birtokosra száll, cum benefitio inventarii, azt a leg­jobb karban veszi át a régitől, a legrendezettebb anyagi állapotok és művészi viszonyok közt. A mi­ből önként következik az elismerés Beniczky Ferencz volt kormánybiztos és az ő vezérelve iránt, kinek, mialatt szinházigazgatója Paulay Ede volt, mint már több átélt intendans-regime alatt, főelve a non interventio volt s a fővezetést teljesen Paulayra bízván, az ő intendánsi dicséretére s a nem­zeti színház szerencséjére, programmját vaskövetke­zetességgel és szent meggyőződéssel keresztülvitte, vagyis semmibe sem avatkozott bele. Beniczky ez érdemét fel fogja jegyezni a mű­történelem , s lehetetlen, hogy a válás érzékeny per­­czeiben ez elismerésnek a színház is kifejezést ne adjon hálátlanság gyanúja nélkül. Legföljebb azt kérdheti meg a színházjáró műbarát, vagy gondol­kozó közönség: minek tehát akkor az intendáns, ha tisztét azzal tölti be legjobban, hogy mit sem csinál ? Hisz úgy mindenki »alkalmas« e diszes tisztségre, s kinevezhetnek bárkit. (Mert nálunk már azt hiszik, hogy intendánsnak lenni olyan könnyű­, mint fuvoláz­­ni vagy hazudni, Hamlet szerint.) — Vagy ne nevez­zenek ki senkit! Ámde hogy (főleg ha a nemzeti színház meg­kapná az udvari jelleget,) amily czélszerű­, mint egé­szen az alkotmányos kormányforma utánzata, az igaz­gató felett egy intendáns, mely utóbbi uralkodjék, míg az előbbi kormányoz, most fejtegetésünk tárgya ne legyen. Örülünk rajta s nincs kétség, az egész nem­zeti színházi vezetés és személyzet is velünk örül, hogy Zichy Gézának nemcsak a születés és jellem tekinte­tében megkívánt előnyei megvannak, hanem a valódi qualifikácziót képező szellemi képzettség és kiváló talentum is és hogy ily hivatottságú férfi lett az intendáns. S tőle reméljük, hogy tevékenység által fog igyekezni nevét megörökiteni, azaz segédkezet nyújt az igazgatónak a szinház azon reformjai keresztülvi­telére, melyektől nemzeti műveltségünk e palládiu­mának jövő felvirágzása függ s melyhez a segédesz­közökkel, a mennyiben anyagiak volnának is, bir már a színház. Már évek óta rendes ma­rad­vány­nyal zárták le a nemzeti színház számadásait, úgy hogy néhány éve bizonyos tartaléktőke is képződött. Kivált a múlt évi bérlet- és napi bevételi viszonyai oly kedvezően ala­kultak, hogy a jövedelem jelentékenyen növekedett s oly állandó közönség képződött a nemzeti színházban, mely jövőre is biztosítottnak látszik; mert eddig is akkora bérletösszeg folyt be tényleg, mely már az előirányzatot is túlhaladja s a minőről a múlt sa­nyarú viszonyaihoz képest előbb álmodni sem mertek. így megfelelhet az igazgatóság első­sorban azon törekvésnek, hogy a kiválóbb tagokat érdemeik sze­rint díjazza. Mert míg a művésznők szerződési fel­tételei, legalább a legelsőké, javíttattak, a ruhapénz hozzáadása által is , addig elsőrangú művészeink még távolról sem részesülnek kiváló feladatuk teljesítésé­vel arányban álló jutalomban. De ez nem a méltány­­lat hiányán múlt eddig sem, legalább az igazgatóság részéről nem , s most az anyagi feltételek meglévén, nem kétkedünk, hogy a legjobb akaratú készség sem fog hiányozni a legfőbb vezetésben. Ha már színé­szeinknek várniok kell az »udvari« elnevezés kitün­tetésére, megelégedve a nemzeti színházi tagság czí­­mével: midőn testületük kezdettől a legfontosabb szolgálatot teljesítő nyelvünk és nemzeti szellemünk terjesztése körül s a művészet nyugat-európai magas­latát érték el, adjuk meg mindenesetre kitelhetőleg illő anyagi javadalmazásukat — a nemzet erejéből, a színházat szerető közönség támogatásából. Szükség ezenkívül, hogy az idők folyamán föl­merülő hiányok pótlásáról is gondoskodjék a színházi adminisztrác­ió. A játszó személyzet folyvást kiegé­szíthető legyen; ez szervezeti kérdés, s a színház folytonos és egyenletes művészi működésképessége ettől függ. A succrescentiák évről-évre a színpadi keretbe legyenek illeszthetők, kell tartalékban lenni minden szakmára már kész művészeknek, vagy a­kik bevégzett készültségére bizonyos idő múlva már szá­míthat a színház. Előre való gondoskodás okvetlen szükséges, ad hoc talán felesleges tagokat is kell tar­tani, nemcsak a gárda kiegészítéséül, ha véletlen csorbát szenved, nemcsak a betegségek miatt, mik olykor az előadást majdnem lehetetlenné teszik, ha­nem egyáltalán véve csekély a nemzeti színház tag­jainak létszáma, arányban ahhoz, hogy a várszínház is ez anyaintézethez tartozik, s hogy ennek hetenkint nem hét, de kilencz előadásnak kell szereplőit elő­állítani. Azonkívül a szerepkörök magukban is vál­toznak, megürülnek, átmennek a színészek egyikből a másikba. Hogy mindig fejlődésképes, magát reor­ganizálni bíró szervezete legyen színházunknak, a személyzet ezen pótlása sürgős kérdés, de jelentékeny feladat is. S ez okból,úgy tudjuk,minthogy nem kezdők, hanem kész színészek nyeréséről van szó, már több vendégszereplést is kilátásba helyezett az igazgatóság. E szükségletek fedezésére pedig a színház nem kér külön segélyt, hanem saját gyümölcsözőségével pótolja. Az utolsó epochában egyedül a nyugdíjinté­zet volt az, melyet majdnem a bukásba sodort ter­helő visszaélése azon közösségnek, melyben az opera­színházzal van s melynek tagjait oly tömegesen nyugdíjazták, hogy az alaptőke képtelen volt fedezé­sére. A nagylelkű királyi adomány, melynek megnye­rése gr. S­z­a­p­á­r­y Gyula meleg érdeklődését is mutatja a nemzeti művészet iránt, e 42.000 forintnyi összeg lehetővé tette a nyugdíjalap rendezését is és így anyagi kérdések elháríthatlan felhői nem függnek a színház fölött. Annál kizárólagosabb törekvés illeti meg tehát művészi irányban, minél előbbre s minél magasabbra, az új intendaturát és a régi igazgatóságot. Paulay alatt vágott ki az internaczionális színpad elavult külföldieskedéséből, s lett műsorában is valóban nem­zeti. Fokonként ment ez, helyes tapintattal, nemhogy elriadjon a közönség, hanem hogy jobban érdeklőd­jék saját színirodalma iránt, s megszokja bizonyos becsvágyat érezni a mienknek haladásán, majd gyö­nyörködjék sikereiben még a külföld modern reme­keivel összehasonlítva is, a­mit különben voltakép a franczia iskola képvisel. Az idén már majdnem kizá­rólag magyar drámákat adtak elő, s még több van műsoron, több a legszebb sikert aratta közülök, s nem volt egynek színrehozatala sem érdemetlen. A »pre­­miére-közönség« ostromolta a bérlet­helyekért az első előadásokra a pénztárt. S a mi idegen színmű­vek még szerepet játsztak: a klasszikus irodalom re­mekei voltak ; Gőthe, Racine és Szophokles alkotásai támadtak föl színpadunkon, s legfényesebb diadallal más színpadokat megelőzve, s azok által bizonyosan követve, a közönség nem szűnő rajongása mellett, a legrégibb felejtés porával fedett, leghalhatatlanabb »Elektra !« A szinkrók és színészek ambicziózus törekvése már a nyugati kultúra mérlegelését kibírja, s éppen nem billen föl üres könnyűséggel. Sőt talán csak sajátunknak more patria meg nem becsülése és meg­szokott kicsinylése sőt becsmérlése az oka, hogy az elért drámai művészeti fejlődöttséggel nem vagyunk elég nagyra, a­míg a külföld nem veszi észre és nem szíveskedik appróbálni. De mig a jelen vezetés alatt a szinház mindig élvezetes és sokszor magas műbecsü estéivel, melyek­hez állandóan a nemzeti irány van fűzve, a közönség meg van elégedve, viszont a szinház is meg lehet a közönséggel, mely a legjobban támogatja. A rossz színház teremti a rossz publikumot. Most már a kölcsönös szemrehányásnak: »Pártolj közönség és mi haladunk !« — ideje elmúlt. A színház és közönség ez egymáshoz ragaszko­dásának eredményéül pedig csak a minél nemesebb irányú művészi tökélyesbülés várható, é­s remélhető Zichy Géza intendatúrájától. Bartók Lajos: Mai számunkhoz fél év melléklet van csatolva. A kormány helyzete nehéz, mert a ke­reskedelmi szerződést Németországgal óhajt­juk, s azt II. Vilmos császár és Ferencz Jó­zsef is óhajtják, Ausztria pedig Németország háta mögé bújva támad bennünket. Nem hiszszük, hogy azon előnyök mellett, melyek a vámszerződésből Németországgal háromol­­nak, a magyar vasúti árutarifák összeegyez­­tethetlenek lennének s azoknak osztrák érte­lemben megváltoztatása a szerződés sine qua non-jának tekintessék. De ha még­is így lenne, úgy ránk nézve belső kereskedésünk és forgalmunk Ausztriával fontosabb, mint a né­met kereskedelmi alkudozások gyors és köny­­nyű sikere. A magyar kormány különben is hiába kötne Németországgal oly egy­ességet, a­melynek a magyar parlament által való el­fogadásáról biztos nem lehet. Mi igen szíve­sen kötünk Németországgal hasznos kereske­delmi szerződést, de olyat, mely gazdasági ön­állóságunkat és jövőnket tönkretenné, puszta szívességből elfogadni hajlandók nem va­gyunk. S ezt a németek be fogják látni s túlzó követelésekkel Magyarországot zaklatni Ausz­tria kedvéért nem fogják. Hanem a németek félre vannak vezetve az osztrákok által s meg kell nekik magyarázni, hogy Ausztriának nincs igaza, hogy olyat követ el, a­mihez nincs joga, el akarja tiltani nekünk, a­mit ő maga is tesz ellenünk. Ha felvilágosítjuk Né­metországot, ez nem fog ragaszkodni ah­oz, hogy Magyarország magát gazdaságilag Ausz­tria rabjává tegye. Mert mi haszna van ebből Németországnak ? Semmi. Kereskedése velünk annál többet ér, minél virágzóbb állam va­gyunk. Mi nem bántottuk Ausztriát. Mi az osz­trák árut is olcsóbban szállítjuk most, mint újév előtt. Mi piacza vagyunk az osztrák kereskedésnek, melyet el nem veszíthet. Vi­gyázzon tehát magára s ne feszítse túl a hú­rokat, mert elpattanhatnak. Gondolja meg, hogy a vám- és kereskedelmi szövetség nem Magyarország kívánságára és érdekében, ha­nem Ausztria javára és óhajtására köttetett meg és tartatik fenn Elégedjék meg azzal, hogy évről évre kimutatható az iparczikkek nagyobb behozatala Magyarországba, de ne követeljen magának monopóliumot. Nekünk magyaroknak i© ****?*.­***•£­­rakat alapitani, vasutakat építeni s olcsón szállítani s ezt az osztrákok meg nem tilthat­ják, mert különben nem élhetünk meg együtt. Budapest, jan. 31. A szerb miniszterválság. A legújabb belgrádi jelentések szerint a szerb régensség mindent elkövet, hogy a G­r­u­­­c­s-k­ormányt maradásra birja. Különösen Risztics dolgozik ez irányban s nagyon rossz néven veszi a radikálisok szélső töredékeitől, hogy mindenképen kezébe akarja keríteni a kormány­­hatalmat. Bármi megoldást nyer különben a válság, annyi bizonyos, hogy egyszerű bekövetkezete a k­ü­lf­öldön kedvezőtlen benyomást tett. Pa­­sics esetleges miniszterelnöksége iránt sehol sem mu­tatkozik bizalom s egyes előkelő lapok azt is hang­súlyozzák, hogy a mostani válság több figyelmet érdemel, mint rendesen, mert újabb tünete annak, minő buzgalommal dolgoznak azon, hogy Szerbiát az orosz Balkán-politika középpontjává tegyék s hogy azon szálakat, melyek eddig Hitrovo urnái Buka­restben folytak össze, Persiani úr ügyesebb kezeibe összpontositsák. A Crispi-kabinet bukása. Villám módjára, mely derült égből csap e, azt jelenti egy késő éjjel érkezett távira­tuk, hogy a Crispi-kabinet megbu­kott. A behozatali vámok és a szeszgyártásra kivetett illetékek ideiglenes felemeléséről szóló törvényjavaslatnak a képviselőházban való mai tárgyalására élesen megtámadták a kor­mánynak egész pénzügyi politikáját, melynek igazolására úgy Grimaldi pénz­ügyminiszter, mint Crispi miniszterelnök kifejtették egész elokvencziájukat, de hiába: azt a határozati javaslatot, melyet kormány­­párti részről a kormány hozzájárulásával előterjesztettek, nem nyerte meg a több­séget. Pedig e határozati javaslatban semm­­­egyéb sem volt, mint az, hogy a ház a kor­mány nyilatkozatait egyszerűen tudomá­sul veszi. Hatvanhárom szavazattal ma­radt a kormány kisebbségben e határozati javaslat felett való szavazásánál és az egész kabinet e vereségből természete­sen nyomban levonta a konzekvenciát, be­­nyújtotta lemondását. A Crispi-kor­­mány bukásának rendkívül nagy politikai horderejét e pillanatban kellőképp méltat­nunk nem lehet. Csak arra kell utalnunk, hogy a hármas szövetség, ha nem megint Crispi lesz az, ki az új kabinet alakítására kap megbízást, egyik legszilárdabb oszlopát veszíti el. Crispi mindenkor rendü­letlen szikla­ként állott a szélső elemek folytonos táma­dása közt a hármas szövetség talaján és addig míg ő volt az olasz kormány élén, nem volt ok Olaszországot attól félteni, hogy szövetsé­gét monarchiánkkal és Olaszországgal nem veszi épp oly legálisan, mint a vele szerző­dött államok. Crispi bukása után ? A rend-KIVUX izgatott UICHIOI, LUOly a CUIupi-Kuiuiany­t, lemondásra kény­szer­itette, a következő táv­iratokat kaptuk: Róma, jan. 31. (A Pesti Napló táv­irata.) A »N. Fr. Presse« jelentése: Nagyon komolyan tartanak attól, hogy a kamarában ma tartandó szavazás a Crispi-kabinet bukását fogja okozni. Róma, jan. 31. A képviselőház mai ülésén tárgyalás alá vette a behozatali vá­mok és a szeszgyártásra kivetett illeték ideig­lenes felemeléséről szóló törvényjavaslatot, melyet a pénzügyminiszter már expozéjában jelzett. Az ülés izgatott volt. A karzatok zsúfolva voltak. Jelen volt az ülésen vala­ Szathmáryné. A nemzeti színházban az öröm és a fájdalom kényei folytak. Az örömé, hogy Szathmáryné a régi művészgárda ez az örökifjú kedélyű tagja a testi, szellemi és művészi erő teljes birtokában ülhette meg a mai négyszeres ünnepet és a fájdalomé, hogy a mai est hivatalos bucsúzást is jelent. No de a bánat keserűségét enyhíti az a tudat, hogy a »vissza­vonuló« művésznő, a »tiszteletbeli tagságot«, mely­­lyel kitüntették, nem fogja pihenésre fordítani, ha­nem valahányszor a nemzeti színháznak az ő zsörtö­lődő vagy együgyü, gőgös vagy jóságos, csacska vagy zsarnok, de mindig élethiven alakított mamáira szük­ség van, fel fog lépni azokon a deszkákon, melyeknek annyi fényt és tekintélyt kölcsönzött. Négyszeres ünnepről beszéltem, szükséges te­hát, hogy azt is elmondjam, miből állnak azok. Elő­ször is ma töltötte be Szathmáryné a hetvenhar­­m­a­d­i­k életévét. Oh, a mi jó mamánk nem tit­kolózik a korával, sőt bizonyos kaczérkodással hival­kodik is vele, hogy 1818. február 1-én született Ri­maszombatban. Atyja »a szép Farkas János« hős és szerelmes színész volt, de már kicsi korában árván hagyta! (I­gy­e korán kezdődnek ama nőnek a megpró­báltatásai, aki annyi víg órát szerzett a közönségnek?) Már mint három éves kis­baba lépett a szín­padra Metartasio »Ábel halála« czid­ű darabjában. Angyalt kellett személyesítenie és mindössze ennyire való mondókája volt: —­ »Vedd észt a füvet, főszd med titta viszben, add be Ádámnak és ő meddődül.« Ezért az egy pár szóért kapta az első tapsot, ettől számíthat színi pályája, mert azóta folyton sze­repeltették és igy a mai est második ünnepe a mű­vésznő hetven éves jubileuma. Persze, hogy gázsit még nem kapott a kis Lujzácska és igy hiva­talosan csak kilencz év múlva, 1830-ban kezdődik pályája, a mennyiben Kilényi, a kolozsvári színigaz­gató ekkor szerződtette gyermekszerepekre a tizenkét éves leánykát. Farkas Lujza szépen fejlődött, külsőben és te­hetségben egyaránt s így könnyen érthető, hogy 15 éves korában már a kolozsvári színház elsőrendű szen­déje lett.

Next