Pesti Napló esti kiadás, 1891. február (42. évfolyam, 33-58. szám)

1891-02-03 / 33. szám

Budapest, február 3. A konzuláris bíráskodás. A képviselőház igaz­ságügyi bizottsága mai ülésében a konzuláris bíráskodásról szóló törvényjavaslat előadójá­nak megválasztotta B­o­k­r­o­s­s Eleket s elhatározta, hogy a törvényjavaslatot még e hét végén tár­gyalás alá fogja venni. Szilágyi mi­niszter kijelente, hogy e törvényjavaslatot az ügyé­szi és bírói szervezet módosítására vonatkozó javaslat tárgyalása fogja követni, a­mely javaslatot szóló a jövő hét elején fogja a kép­viselőház elé beterjeszteni. Waldersee gróf lemondása. Napok óta szenzá­­cziós hírek keringtek a német politikai világban Waldersee grófról, a német vezérkar főnökéről. Azt mondották, hogy állása tarthatatlanná vált, hogy bukása küszöbön áll s ez esemény okairól és követ­kezményeiről természetesen a legmerészebb kombiná­­cziókat terjesztették. Vilmos császár tegnap kelt rendeletével csakugyan fölmentette Walder­see grófot a vezérkar­főnöki állástól s az Altonában székelő IX. — schlezwig-holsteini — hadtest főparancsnokává nevezte ki.Ez el­határozását a császár még a múlt héten,midőn születés­napja alkalmából személyesen nyújtotta át neki a Ho­­henzollern-rend nagy diszlánczát, tudatta a gróffal, ki azonban kijelentette, hogy az uj állást nem fogad­hatja el s inkább végleg nyugalomba vonul. Nyomban be is adta lemondását, csakhogy a császár éppen nem akarta a végletekig vinni a dolgot s rá­vette a grófot, hogy legalább egyelőre elfogadja a hadtestparancsnoki tisztet. Valószínű azonban, hogy ez csak átmenet a gróf végleges visszavonulásához, mert Waldersee az igen erős dicsvágyó ember, ki nemcsak a hadügyekre, hanem az egész kül- és bel­politika menetére is befolyást szeretett volna gyako­rolni. Alig képzelhető itek et, hogy Ő, a vezérkar eddigi főnöke, most a hadtestparancsnoki szerényebb állás­sal meg lehetne elégedve. Volt idő, midőn Walder­­seet tekintették Bismarck utódjának a birodalmi kanczellárságban. A gróf csakugyan Vilmos császár bizalmasai közé tartozott s már akkor, midőn az ifjú Vilmos még egyszerűen csak herczeg volt, be­folyást igyekezett reá szerezni. Ezt annál könnyebben tehette, mert neje rokonságban áll a csá­szárnéval. Mikor II. Vilmos trónra lépett, egy ideig még teljes bizalommal volt gróf Waldersee iránt. Valószínű, hogy a gróf rossz néven vette, hogy Bismarck lemondásakor nem őt nevezték ki kanczel­­lárrá s kezdettől fogva ridegen viselkedett Caprivi tábornok irányában.Kétségkívül ez okozta mos­tani eltávolítását a vezérkar éléről, mely állásban folyton összeütközésbe jutott az új kanczellárral. Ez iránt nem foroghat fenn két­ség, habár Berlinben a Waldersee-válságot más okokra is vissza szeretnék vezetni, így azt híresz­­telik, hogy Vilmos császár a múlt őszszel ne­heztelt meg Walderseer­a, ki a sziléziai hadgya­korlatokon éles bírálat tárgyává tette a császár hadtestparancsnoki szereplését. Ez azonban üres be­széd. Kétségkívül a Caprivi és Waldersee közt egyre fokozódó személyes ellentét bírta rá a császárt, hogy Waldersert eltávolítsa. A gróf a maga rideg konzer­vatív eszméivel, szélső reakczionárius politikai törek­véseivel egyáltalán nem illett többé azon reformkor­szakba, melyet Vilmos császár kezdeményezett s mely­ben nem használhatja a szélsőségek képviselőit. Waldersee távozását első rangú poli­tikai és katonai eseménynek tekintik Berlinben és pedig méltán, mert immár a német birodalom katonai ügyeinek vezetésében is új szellem fog érvényesülni. A spanyol képviselőválasztások. Vasárnap tar­tottak meg Spanyolország összes kerületeiben a kép­viselőválasztások még pedig ezúttal először a tavaly elfogadott általános szavazatjog alapján. Csakhogy ez semmit sem változtatott azon régi álla­poton, hogy a kormány mindig megcsinálja magának a többséget Spanyolországban. Ezúttal is a kor­mány győzött, még­pedig óriási arányokban. Alig egy ötöd része az új háznak ellenzéki, míg a többi mind a Cano­­vas del Castello-kabinet hívei sorába tartozik. Va­lami harmincz köztársasági is kapott mandátumot. C­a­s­t­e­ll­a­r sem bukott meg, mint hitték; a kormány erélyesen dolgozott ellene s a karlistákkal szövet­kezett, hogy megbuktassa, de hasztalan. Ellenben megbukott S­a­­­m­e­r­o­n köztársasági, a monarchis­­ták közül pedig Martos, régebben a képviselő­ház elnöke, mely állásában annak idején erős harczot folytatott a Lagasta kormány ellen. A vasár­napi választás egyik fő jellemvonása az volt, hogy a tulajdonképeni nép, a polgárság maga nagyon kevés érdeklődést tanúsított iránta s a sza­vazók száma a nagy városokban s a vidéken egyaránt feltűnően csekély maradt. Ellenben a tulajonképeni turbulens elemek annál nagyobb zajt csaptak s arány­lag igen sok helyen fordult elő verekedés és rend­zavarás, de minden további következmény nélkül. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A fel­edntetlen­. Irta : RIDER HAGGARD. 18 Szempillái vörösek a sírástól. Stella aludt s midőn a bájos arczra néztem, láttam hogy ajkai mo­zognak s mintha hallottam volna, hogy álmában az én nevemet ejti ki. Közvetlenül mellette volt a kis Tota, a­ki fejét Stella mellére hajtotta. A kis leányka egy medvebőrbe volt burkolva, bizonyára azért, mert az éjszaka hideg volt. Ébren volt s borzalommal nézett maga körül. Nem messze innen a tűz mellett guggolt Hend­­rika, a­ki fából készült durva lábasban melegített va­lamit. Arczát jól láttam, mert a tűz fénye reáesett, Hendrika is majombőrbe volt öltözve s arcza sötét fes­tékkel volt bemázolva. Rögtön észre lehetett venni, hogy arcza festve van. A tűz mellől gyakran nézett Stella felé vad szemekkel, melyek elárulták az őrült­séget, de egyúttal imádással határos szeretetet mu­tattak Stella iránt. De midőn a páviánleány tekintete a kis gyer­mekre esett, azczán a gyűlölet tükröződött vissza s fogait csattogtatta. Meglátszott rajta, hogy véghe­­tetlen gyűlöli a kis leányt. A barlang bejáratánál számos páviánnak fejét láttam, a kik figyelve lesték, a­mit Hendrika műveit. Azt még tisztán láttam, hogy Hendrika egyiknek intett, vagy jobban mondva halkan morgott valamit feléje, mintha óvakodott volna Stellát álmából felkelteni. A pávián erre oda- hompolygott Hendrikához s átvette tőle azt a másik falábast, melyet az neki odanyujtott. A pávián meg­fogta a lábast s kiment. A látomány ekkor lassan­ként halványodni kezdett szemem előtt s a mit legutoljára láttam, az az volt, de ezt már csak ár­nyékként vettem ki, hogy a hatalmas állat a vízzel telt lábassal tért vissza. A látomány erre teljesen szétfoszlott. Egészen magamhoz tértem. Ismét tisztán láttam, hogy csak a víztükre van előttem s oldalam mellett Indaba- Zimbi áll, ki mosolyogva nézett reám. — Láttad őket ? kérdé. — Láttam! válaszoltam röviden, mert nem akartam társalgást kezdeni az öreg ficzkóval e furcsa dolog felett. Mit is mondhattam volna, hisz oly cso­dálatos volt, a­mit átéltem. Indaba-Zimbi mosolygott. — Tudod a barlanghoz vezető utat ? kérdem tőle. Indaba-Zimbi igenlőleg hajtogatta fejét. — Az út kanyargós lesz, de tudom, hogy merre vezet, monda. Szükségünk lesz kötelekre. — Akkor induljunk öreg barátom rögtön. Az emberek már ettek. Indaba-Zimbi ismét hajtogatta fejét, én pedig e közben a benszülöttekhez mentem, megmondván nekik, hogy készüljenek s hozzátettem, hogy Indaba- Zimbi tudja az utat. Az én embereim meg voltak elégedve s azt mondták, hogy ha Indaba-Zimbi kiszaglászta az utat, akkor hamar meg fogjuk találni Csillagot. Eként sokkal jobb kedvvel indultunk el. Én is sokkal jobban éreztem magamat, legalább jóízűen fogyasztottam el két darab sült húst. Hosszú ideig mentünk folyton fölfelé. Egyik hegygerinczet a másik után léptük át, de azért foly­ton a folyammal párhuzamosan haladtunk. Vagy két­ezer méternyit mentünk, midőn Indaba-Zimbi egy­szerre jobbra fordult s habozás nélkül vezetett egy sziklaszorosban tovább. Egymást érték oldalunk mellett a sziklahasadé­kok s Indaba-Zimbi oly biztosan ment, mint a kopó, a­mely nyomra talált. Három órai gyors menés után végre egy csendes völgybe értünk. A völgyet az egyik oldalon alacsonyabb sziklatömegek zárták be, a má­sik oldalon pedig meredek sziklafal vezetett végig. Még másfél óráig mentünk, midőn egyszerre Indaba-Zimbi megáll ott. — Itt vagyunk, — mondá­s egy nagy szikla­hasadékra mutatott. A hasadék a talajtól vagy negy­ven lábnyi magasban kezdődött s meredeken lejtő sziklatömeg választotta el azt a földtől. Magának az üregnek szája húsz lábnyi magas és tíz láb széles lehetett és sűrű növényzettel egészen el volt takarva. Én is meglehetősen szemes ember vagyok, de kétlem, hogy ezt az üreget észrevettem volna, ha Indaba Zimbi arra nem figyelmeztet. Közelebb mentünk és megvizsgáltuk a környe­zetet. Annyit rögtön láttunk, hogy a sziklákat kijár­ták a majmok, amint az üregbe, egy utat használva folyton, felmentek. De mást is észrevettem. Fenn a magasban az üreg száját fedő bokrok egyik ágán va­lami fehér csüngött. Zsebkendő volt. Most már nem lehetett kétség az iránt, hogy jó helyen járunk. Dobogó szívvel kezdtük meg a felmászást. Az első húsz lábnyi utat még csak aránylag könnyen tet­tük meg, mert nem volt oly nagyon meredek, de a további tíz lábnyi út már több fáradságot okozott. Hanem ezt a következő tíz lábnyi magasságot is ügyes mászó legyőzhette. Én hamar felkúsztam ezen a harmincz lábnyi magasságon, Indaba-Zimbi nyomon követett. De az utolsó tizenkét, vagy tizenöt lábnyi magasságon csak úgy voltunk képesek felmen­ni, hogy kötelet dobtunk egy magasabban kiálló fa­törzsre és abba fogazva kúsztunk felfelé. Midőn így a kötélben megkapaszkodva felfelé másztam, két lábnyira tőlem csüngött a zsebkendő, melyet levettem az ágról. Csakugyan nem zsebken­dője volt, a­mint előre gondoltam. Midőn a zsebkendő már zsebemben volt, vettem észre, hogy felettünk egy szikla mögül páviánfej bukkant elő. Ez volt az első majom, melyet ma lát­tunk. Gyorsan fel kellett jutnunk a fensíkra, a mely a barlang szája előtt terült el, mert tudtam, hogy a majom fel fogja lármázni társait. A zsebkendőt keb­lembe tettem s szerencsésen feljutottunk mind a ketten abba a vízmosásba, mely a barlang előtt elvo­nult. Végig néztem a vízmosáson, a­mely előbb egy előcsarnokot képezett, mielőtt a barlanghoz ért volna és észrevettem, hogy az előcsarnok tömve volt pá­viánokkal. A páviánok felénk rohantak és pedig százával. Én levettem vállamról elefánt-fegyveremet és vártam, hogy társaim utánam jöjjenek, de ezalatt a páviánok folyton előbbre jöttek és én tizenöt lépés­nyire vártam be az állatokat. Ekkor lőttem. És pedig a legsűrűbb csoport közé. A páviánok elordították magukat és vicsorgó fogakkal rohantak felénk. De legalább tizenkettő halva, vagy súlyosan sebesülve feküdt az előcsarnokszerű sziklaüregben. Szerencsére e közben Indaba-Zimbi is mellet­tem állott már és ő is lőhetett, mert különben szét­téptek volna a fenevadak. Indaba-Zimbi két lövést tett közéjük, a­mi ismét megzavarta a páviánokat. De a páviánok irtózatos üvöltéssel ismét előrerohan­tak és daczára annak, hogy időközben két benszülött lőtt közéjök, nagy veszélyben forogtunk volna mind­annyian, ha nekem nem sikerül megtöltenem elefánt­fegyveremet. De sikerült, s midőn másodszor közéjük lőttem, a hatás rettenetesebb volt, mint először. Annyi pávián esett el, hogy előrohanni akaró társaik elől elzárták az utat. Lehetetlen leírnom azt az irtózatos ordítást és üvöltést, a­mit e vadállatok véghezvittek. A­ki ezt alul hallotta, azt hitte, hogy mi ördögökkel vívunk harczot. És csakugyan, ha ma visszagondolok erre a jelenetre, úgy tűnik fel előttem, hogy a sötét elő­csarnokban csupa ördögök voltak, kiknek csak vil­logó szemeit és fekete testét láthattam. Az utolsó lövés azonban nagyon elég volt a pá­viánoknak. Megkezdték a visszavonulást és egynéhá­nyat sebesült társaik közül magukkal iparkodtak vonszolni. Ezalatt időnk volt több benszülöttet felsegíte­ni. Néhány percz múlva valamennyi emberünk fenn volt a vízmosásban és most már követhettük a visz­­szavonuló páviánokat. A vízmosás meglehetős hosz­­szú volt s jobbról és balról veszedelmesen meredek sziklák szakították azt félbe. A vízmosás mindig fö­­lebb ment a barlang szájáig és én magam előtt oly tömeget láttam a páviánoknak, hogy igazán meg­rémültem. A páviánok dühösen kapálództak kezek­­kel és lábukkal s messziről fenyegettek bennünket, miközben habzó szájokból kiálló hegyes fogaikat mu­togatták. Midőn fölfelé néztem, egyszerre csak Hend­­rikát pillantottam meg, a­mint az egyik karjában tartva Totát, az őrültség által szétdúlt vonásaival or­dítva futott felénk. Egész csapat pávián követte nyo­mon, mint valóságos testőrség. Szétbontott hajával a szél játszott s midőn fölöttünk nem nagy távolságra volt, ismét elüvöltötte magát. Előttünk ez egyszerű értelemnélküli hang volt, de a majmok, úgy látszik, megértették, mert sziklákat kezdtek reánk henge­­riteni. Egyik sziklarab vállamat érintette, de a mögöt­tem álló kaffert agyonzúzta. Egy másik szikla mind­járt az első pillanatokban egy másik emberünk fejére zuhant s az is halva volt. Indaba-Zimbi, ki időközben megtöltötte fegyve­rét, Hendrikára czélzott. De én hirtelen fölfelé ütöt­tem a fegyver csövét, úgy hogy a lövés Hendrika feje fölött ment el. Attól féltem ugyanis, hogy Indaba- Zimbi agyonlövi a kis Totát is. Ekkor magam mellé jobbra és balra egy sorba állítottam embereimet, és tüzeltettem velük. A benszülöttek végtelenül el voltak keseredve két tár­suk halála miatt és elszántan küzdöttek. A küzdelem jó hosszú ideig tartott. Nehéz lenne eldönteni, melyik fél küzdött hősiesebben: a ben­­szülöttek-e, vagy a páviánok ? A kafferek a sziklák mögül lőttek és onnan hajították a páviánok közé lándzsáikat. Ezek folyton feltüzelve Hendrika által, a­ki a kis Totát tartotta pajzsul maga elé, folyton újabb és újabb támadást intéztek ellenünk, daczára annak, hogy csoportosan estek el. A vízmosásnak fejünk felett levő részén halom­számra feküdtek a páviánok, melyeket golyó, vagy lándzsa ejtett el, vagy tett harczképtelenekké. De azért a páviánok folyton újabb és újabb csoportok­ban közeledtek felénk és újra kezdték a támadást. Egyszer-másszor megtörtént, hogy a páviánok köz­vetlen közelünkbe jutottak, és sikerült nekik megfogni és maguk közé vonszolni egy benszülöttet. A sze­rencsétlent ekkor darabokra tépték, mint ebek a patkányt, így öt emberünket vesztettük el és engem is megmart felső karom húsos részében egy pávián, de szerencsémre a mellettem levő benszülött asszagájával leütötte az állatot, mielőtt magával vonszolhatott volna. Egyszerre csak a harcz kellő közepében a pá­viánok visszafordultak és megkezdték a visszavonu­lást, úgy látszott, hogy valamennyit irtózatos rémü­let fogta el. Daczára Hendrika folytonos kiáltásai­nak, lemondtak a további harczról és menekülni igyekeztek. Néhányan meg sem kísérelték a menekü­lést, hanem arczukat eltakarva kezükkel, keservesen sírni kezdtek és várták, míg a kafferek leölik őket. Hendrika látta, hogy a csata el van veszve. A kis Totát eldobta magától és az őrültségtől szikrázó szemekkel rohant egyenesen felénk. Én relfogtam fegyveremet, de nem lőttem. Utóvégre is őrült lény volt, félig majom, félig asszony. Nem akartam, hogy az én kezem által essék el. Midőn láttam, hogy reám rohan, félre ugrottam s Hendrika egyenesen Indaba- Zimbire esett, őt a térdre terítve le. De nem bántotta, hanem velőkig ható kiáltással szaladt végig a vízmo­sáson, követve néhány életben maradt pávián által s szikláról sziklára ugorva eltűnt szemeink előtt. XIII. Fejezet. Mi történt Stellával ? A küzdelemnek vége volt. Mindössze hét em­berünket vesztettük el, de számosan a benszülöttek közül marási sebet kaptak, úgy hogy sokáig megem­legették, milyent tud harapni a pávián. Hogy hányat öltünk meg a majmok közül, azt nem tudom, mert nem számoltuk meg őket. Annyit azonban tudok, hogy nagyon sok volt az elesett, úgy gondolom, hogy az egész vidék páviánjainak zömét kiirtottuk. Attól a naptól fogva egész a mai napig irtóz­tam a páviánoktól s jobban rettegtem tőlük, mint bármely más fenevadtól. Az útnak irányára nézve nem lehettünk két­ségben s csak a vízmosást kellett követnünk. De előbb a szegény kis Totát szedtük fel. A gyermek nem volt elájulva, mint kezdetben hittem, hanem szinte meg volt dermedve az ijedtségtől, úgy hogy nem is tudott beszélni. Különben nem volt semmi baja, bár több hétig tartott, míg teljesen lecsillapodtak idegei. Ha idősebb lett volna és nem emlékezett volna vissza Hendrikára, azt hiszem sohasem gyógyult volna ki ebből az ijedtségéből. A kis Tota rögtön megismert, a­mint felemel­tem, kis karjaival oly szorosan megölelt, hogy nem mertem őt másnak adni át, mert féltem hogy még fokozom rémületét, így mentem be a barlangba, kar­jaimban a kis Totával. Elképzelhető, mily halálos aggodalom vett rajtam erőt. Élve, vagy halva talá­lom-e meg Stellát? Vagy megtalálom-e őt egylta­­lában ? Szívem dobogott, mert éreztem, hogy nem so­kára megtudok mindent, így haladtunk előre, én kimerülve, nyakamban a gyerekkel, úgy hogy alig tudtam már menni. A barlang száján áthaladva, meglepetve láttam, hogy azon keresztül néhány perc­ múlva egy óriási félkört képező völgybe jutottunk, melyet meredek sziklák alkottak. (Folyt. köv.) ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése febr. 3-án. A képviselőház ma megkezdte az ipari és gyári alkalmazottak betegség esetén való segélyezéséről szóló törvényjavaslatnak tárgyalását. A vitát P­e­rl l­a­k­y Elek, a közgazdasági bizottság előadója nyi­totta meg s utána pécskai Gr­a­u­­ Jenő hosszabb be­szédben, általános figyelem között fejtette ki állás­pontját a törvényjavaslat ellen; határozati javaslatot is nyújtott be, melyben világosan jelzi, hogy minő alapokon kellene a törvényjavaslatot fölépíteni. — Ugyancsak a javaslat ellen szólalt fel gr. Károlyi Sándor s élesen körvonalazva ellenvetéseit, Gaál ha­tározati javaslatához járult. E két beszédre reggeli lapunkban még visszatérünk. A javaslat mellett Neumann Ármin és V­a­r­a­s­d­y Károly szólaltak fel. Az ülés végén K. Kaassver nagy hatással beszélt. Abból indult ki, hogy kórházak kellenek, nem pedig az, hogy az állam a maga beavatkozásával el­fojtsa a társadalmi után már megindult egészséges fejlődést. Beszédét a ház nagy érdeklődéssel kisérte s végül megéljenezték. Holnap a miniszter fog beszélni. Elnök: Péchy Tamás. Jegyzők: Josipovich Géza, Varasdy Ká­roly, Balogh Géza. A kormány részéről jelen vannak: gr. Szapáry Gyula, Baross Gábor, Josipovich Imre. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, hite­lesíttetik. Elnök bemutatja Barsvármegye közönségének feliratát, melyben az állami kárbiztosító rendszernek megvalósítása czéljából megfelelő törvényjavaslat beterjesztése iránt kérelmez. Bács Baracska község 84 polgárának Irányi Dániel képviselő által beadott kérvényét, melyben az önkormányzatnak, illetőleg a tisztviselők választási jogának fentartását kérik. (Éljenzés a szélsőbalon.) Felolvasásra kerül s tudomásul szolgál az elnök havi jelentése. Ezután az ipari munka vasárnapi szüne­teléséről, továbbá a Svájczczal kötött állat­egészségügyi egyezmény beczikkelyezéséről szóló törvényjavaslatok harmadszori felolvasásban is elfogadtatnak. Alkotmányos tárgyalás végett megküldetnek a főrendiháznak. Munkás­segélyezés. Következik az ipari és gyári alkalmazottak be­tegség esetén való segélyezéséről szóló törvényjavas­lat tárgyalása. Perlaky Elek előadó a közgazdasági bizottság nevében ismerteti a törvényjavaslatot, melyet tár­sadalmi és iparpolitikai tekintetben egyaránt ki­váló fontosságúnak tart. A bizottság éppen ezért nagy örömmel fogadta a kormány e javaslatát. Hogy szükséges és sürgős volt-e e törvényja­­javaslat, arra megfelelnek a rendőri naplók, melyek­ből nyilvánvaló, hogy minő nyomornak volt alap­vetője az a körülmény, hogy a munkások betegség esetén absolute segély nélkül állottak a világban. Vázolja ezután a javaslat sarkalatos elveit. Főelve, mely az egész javaslatban kinyomódik, az, hogy be­tegség esetén mindazok, kik segélyezésre szorulnak, biztosítva legyenek ; másodszor az, hogy a bizto­sítás lehetőleg nagy mértékben érje a segélyezés. A javaslatot elfogadásra ajánlja. Gaál Jenő (pécskai) helyén­valónak látja ez alkalomból nemcsak a javaslatot, hanem azt az egész irányt vizsgálat alá venni, melyet a kormány a mun­káskérdésben követ. Hármas czélt akar követni: elő­ször vizsgálni akarja, hogy a külföldön minő tapasz­talatokat tettek e téren, másodszor, hogy nálunk e javaslat mennyiben akarja c­élszerűen érvényesíteni a tapasztalatokat harmadszor, hogy mik azok, me­lyekben ő e javaslatot fogyatékosnak tartja. Általá­nosságban nem találja kifogásolhatónak, hogy az állam az ügyek elintézését kezébe veszi, de a jelen kérdésben, azt hiszi, nem egészen tanácsos az állami beavatkozás, mert ez inkább arra alkalmas, hogy elé­­gületlenséget szüljön s további követelések kátforrá­­sává váljon. Helytelennek tartja, hogy a javaslat olyan körökre is kiterjeszti a kényszert, melyekben arra szükség nincsen. Ilyen kör a kereskedő ifjaké. Ismeretes dolog, hogy ezek önmaguk gondoskodnak beteg vagy munkaképtelenné vált társaikról. Nem volna szükséges az iparostanonczokra sem kiterjesz­teni a kényszert, mert ezekről az ipartörvény eléggé gondoskodik. A javaslat fősúlyt fektet a kerületi pénztárak létesítésére, melyekbe minden munkás tartoznék be­lépni. Szóló kivihetetlennek tartja és helytelennek, hogy egész kerületek egyesíttetnek egy betegsegélyző pénztárrá. Németországban a fősuly nem a kerületi, hanem a helyi és vállalati pénztárakra van fektetve. De nálunk ez sem alkalmazható s határozottan úgy áll a dolog, hogy a mi viszonyaink között a kényszer helyesen keresztül nem vihető. A kényszert a szükség vagy lehetőség indokolhatná; nálunk egyik sincs meg s igy a kényszert alkalmazni nem szabad.Ha a kényszer alkalmaztatik, ez megfelelhet minden szempontnak, csak nem a liberalizmusénak. Hiánya a javaslatnak, hogy nem gondoskodik arról, hogy autonóm ellenőrzés is legyen a szervezet­ben. Hiánya az is, hogy sok, már fennálló s figyel­met érdemlő magánpénztár létét fenyegeti. Végül ki­fejti, hogy mik volnának tehát azok az elvek, melyek­nek alapján nálunk a kérdés megoldható volna. A fősúlyt a helyi pénztárakra fektetné, magánegyesületi pénztárakkal szemben liberálisabban bánni el s a kényszert csak ott alkalmazni, a­hol igazán szük­séges : ezt tartja a miniszter figyelmébe ajánlandónak. Mindezek alapján a következő határozati ja­vaslatot terjeszti be: Határozati javaslat. A képviselőház az ipari és gyári alkalmazottak segélyezését szabályzó törvényjavaslat alapeszméjét, továbbá a segélyezésnek és járulékoknak mértékére, a fizetési és bejelentési kötelezettségre, a vitás kérdé­sek elintézésére, az eljáró hatóságokra és a büntető határozatokra vonatkozó rendelkezéseit helyesli. De miután abban a pénztári kényszer oly körökre is ki­terjesztetik, melyeknél az nem szükséges, és főleg miután a pénztárak ajánlott szervezete mellett a ja­vaslatot, ha törvényerőre emelkednék, az ország nagy részében egyáltalán nem, más nagy részében csupán az egészséges és első­sorban figyelembe veendő ala­kulatok háttérbe szorításával lehetne végrehajtani: a képviselőház a 600. számú törvényjavaslatot a köz­­gazdasági bizottsághoz küldi vissza azon utasítással, hogy azt a következő elvek és szempontok szerint dolgozza át: 1. A pénztári kényszer és szorosabb értelemben vett kereskedelmi segédmunkásokra,­­továbbá az ipa­­ros-tanonczokra ne terjesztessék ki. (Helyeslés bal­­felől.) 2. Az ideiglenes jellegű, név szerint: az építési vállalatokra s a bányamunkásokra vonatkozó intézke­dések meghagyása mellett a szervezendő pénztárak közül a fősúly a községi és gyári, illetve vállalati pénztárakra fektetendő. (Helyeslés balfelől.) a) Községi pénztárak ugyanis minden község­ben létesítendők, a­hol legalább száz segélyezendő munkás foglalkozik. Két vagy három község azon­ban, ha külön-külön nem, de együtt bírnak száz se­gélyezendő munkással, feltéve, hogy legfelebb egy, vasúton vagy gőzhajón két mértföldnyire fekszenek egymástól,­­ részben egy községnek tekintendő. A községi pénztárak minden megyében, vagy a szük­séges képest esetleg nagyobb területen szövetséget tartoznak létesíteni, melynek egyik fő feladata a ke­zelés számszerű ellenőrzése lesz. b) Mindazon gyárosok vagy állandó jellegű vállalatok tulajdonai, a­kik legalább száz segélye­zendő munkást foglalkoztatnak, munkásaik számára tartoznak segélypénztárt felállítani. Több egynemű iparágat űző és egy helyen, vagy egymástól legfelebb egy, vasúton vagy gőzhajón két mértföldnyire fekvő teleppel bíró gyáros közösen létesíthet ily pénztárt, ha munkásaik száma együtt legalább 100-at tesz. Ha pedig a gyárakban, illetve vállalatoknál foglalkoztatott munkások száma száznál kevesebb, akkor ezek a legközelebbi községi pénztárba tartoz­nak belépni. A gyári és vállalati pénztárak iparágan­ként csoportosulva létesítsenek országos szövetsé­geket. 3. A feljelzett községek területén vagy gyá­rakban és vállalatoknál foglalkozó ipari munkások, amenyiben már valamely hatóságilag elismert jel­legű magán­pénztárba be nem léptek volna, tartoznak az illető községi illetve gyári vagy válla­lati pénztár tagj­ai közé beiratkozni. 4. Amennyiben valamely most létező magán egyesületi pénztár alapszabályait a törvény azon ren­delkezéseinek megfelelőleg, melyek a segélyezésre és járulékokra vonatkoznak, átalakítja és legalább 100 taggal bír, továbbra is fenmaradhat és jogában áll mindenütt, a­hol községi vagy vállati pénztárak nem állítandók fel, a maga számára tagokat gyűjteni. Ezen pénztárak mással, mint segélyezéssel nem fog­lalkozhatnak. Részükre az igazolt hátralékoknak közigazga­tási úton leendő behajtása szintén biztosíttatik. 5. Azon helyeken, hol sem külön, sem a szom­szédos községekével együtt száz ipari munkás nem található, segélypénztárt nem kell létesíteni, de az ott­ foglalkozó ipari munkások a legközelebbi községi pénztárba beléphetnek, a­mely őket minden ellenve­tés nélkül befogadni tartozik. 6. A fővárosban a nem gyári és vállalati pénz­tárak lehetőleg szakmák szerint alakítandók, a­meny­nyiben t. i. egy-egy szakma körében legalább száz segélyzendő munkás foglalkozik. Azon munkakörök számán pedig, melyek száz munkást nem foglalkoz­tatnak, kerületi segély­pénztárak létesítendők, me­lyek a szakmabeliekkel együtt egy közös fővárosi pénztári szövetséget alkotnak. Az ezen utasítás értelmében átdolgozott javas­latot a közgazdasági bizottság mielőbb nyújtsa be a képviselőháznak, hogy az még a jelen ülésszak fo­lyama alatt törvényerőre legyen emelhető. (Élénk he­lyeslés balfelől.) Neumann Armin Gaál Jenő határozati javasla­tát nem fogadja el. A szőnyegen levő törvényjavasla­tot, mint a szoc­iális probléma megoldására vezető út kiindulását s mint helyes alapokra fektetett intézke­dést helyesli és elfogadja. A szocziális reformra ná­lunk is szükség van; már halljuk a szocziális mozga­lom moraját, ha nem is értek még el hozzánk hullá­mai. Ki kell egyenlíteni a tőke és munka közti merev ellentétet. Ismerteti a németországi munkabiztosító pénztárak szervezetét és állapotát s helyesli a kor­mány eljárását, hogy a betegség esetén való segélye­zéssel kezdi meg a munkabiztosítás szervezését. Két­ségtelennek tartja, hogy a terhek az iparczikkeket fogják megdrágítani s ekként nem a munkásokra, hanem a fogyasztókra fognak háramlani. A törvény­javaslatot elfogadja. Gr. Károlyi Sándor: T. ház! (Halljuk! Halljuk!) Igen nehéz az én álláspontom akkor, midőn oly tör­vényjavaslat fölött akarok kritikát gyakorolni, a­melyet épen azon miniszter terjesztett a ház elé, a­ki iránt kü­lönben alkotásai következtében tisztelettel viseltetem. Mindazonáltal azt hiszem, meg fogja nekem bocsátani a t. miniszter úr, ha kijelentem, hogy ezen javaslatát úgy, a­hogy van — noha annak elveihez és alapeszméihez hozzájárulok — pártolni nem tudom. Hogy előre is jelezzem álláspontomat,kijelentem, hogy én is arra konkludálok, amire Gaál képviselő­­társam, hogy t. i. a törvényjavaslat utasíttassék vissza a bizottsághoz. Az előttünk fekvő törvény­javaslat ugyanis szerintem két sarkalatos bajban szenved. (Halljuk! Halljuk!) Az egyik, hogy kellő felügyelet a létesítendő pénztárak felett nem lesz; a másik, hogy ezen pénztárak oly munkásokat is von­nak majd a kényszer útján keretükbe, akik ma még nem oda valók. Hogy ezen állításomat illusztráljam, vissza kell térnem azon mozgalomra, amely ezen és egyéb szo­c­iális kérdés körül Európában kifejlődött. Mindenekelőtt Angliában, t. ház, kényszer­intézkedés nem található s ott ilyenre szükség nincs azért, mert a társadalom maga végzi el ezen feladatokat. Ott két százados, sőt annál is régibb efféle intézmények léteznek, ott a munkásügyet ma­guk a munkások karolják fel, a­kik a maguk erejé­ből odajutottak, hogy a társadalomnak jelentékeny tényezői lettek. Ez a fejlődés nekünk is mintaképül szolgálhat. Nézzük meg tehát Angolország ebbeli vi­szonyait kissé közelebbről. (Halljuk! Halljuk!) Az angol munkásokat két csoportra lehet osz­tani és ahhoz képest megítélni. Vannak jól képzett értelmes munkások, a­kik mindig találnak és pedig jó fizetés mellett munkát. A munkások ezen osztálya társadalmilag is jelentékeny tényező, az angol iparnak egyik erős támasza a melyet bátran tekinthet az egész con­­tinens munkás népe mintaképünk. De az angol mun­kás osztálynak van alja is, mely nem jutott be a Trades-Unionsba, a mely még nem élvezi a biztosí­tási intézmények gyümölcseit és a mely csak itt-ott elvétve tud a konzum-egyletekbe bejutni. Ezen munkásosztály tagjai, ha Angliában nem tudnak bol­dogulni, elmennek az angol szigetekre, az angol gyar­matokra, de munkájukkal ismét csak Anglia javát mozdítják elő s igy Angliára nézve nem vesznek el. Ennek következtében Angliában nem volt szük­séges a kivándorlás ellen intézkedéseket tenni, hanem hagyták őket menni a gyarmatokba. Ez nem így van Németországban, és nincs így az egész kontin­ensen sem. Ha az európai kontinenst elhagyja valaki, az a kon­­tinensra nézve elveszett. A kontinentális munkást, azt hiszik vissza kell tartani a kivándorlástól, és ilyen c­élzattal tesznek is állami intézkedéseket. Ilyen szoc­iális rendszabályokat alkotnak a Németországban, Ausztriában és nálunk is. Ragály­ként terjed ez Francziaországban is, de sem Belgium­ban, sem Hollandiában nem látjuk ennek nyomát. Ez a szoc­iális kérdés helyzete Európában s ez arra utal bennünket, hogy a kényszerbiztosítást üdvösnek valljuk azon elhagyatottabb munkások számára, a­kik különben ily kényszer nélkül teljesen kiaknázhat­nának a munkaadók által. Ez a kényszer a munkás­ra nézve nem zsarnokság, bár az a színe van, való­ban pedig gondoskodó megvédése egyesülés útján. (Úgy van­ balfelől.) Az angol munkásoknak — a­mint említem — két faját lehet megkülönböztetni úgy képzettség, mint kereset tekintetében. Nálunk a jobb a képzett­ munkás még korántsem áll azon szín­von­alon,mint az angol mun­kás ; azért nálunk szükséges az, a­mi Angliában nem

Next