Pesti Napló esti kiadás, 1891. június (42. évfolyam, 149-177. szám)

1891-06-01 / 149. szám

Budapest, 1891 Hétfő, junius 1. 1ÜÜUWWIM ■ ■HM ... 149. szám. — Ára 3 kr. vidéken 4 kr. (reggeli lappal együtt 7 kr.) Budapest, junius I. Crispi leleplezései. Az az »államférfin«, ki, mint jelentettük, egy angol folyóiratban hosszú ta­nulmányt közöl Olasz- és Francziaországról, csak­ugyan nem más, mint Crispi, a volt miniszterelnök. Ebből a czikk­e nem csinál titkot, mert mindjárt a tanulmány elején megjegyzi: »a béke, mely négy évi hivataloskodásom idején megóvatott«, mi eléggé jelzi az író egyéniségét. A tanulmány válasz akar lenni a folyóirat egy régibb czikkére, mely »a szavojai ural­kodóház, a pápa és a köztársaság« czimet viselt s mely ellen most Crispi az »olasz politikát vé­deni igyekszik. A latin népek uniójáról meg­jegyzi, hogy nem hisz az eszme valósitható voltában, mig Francziaország az olasz és ibé­riai félsziget lakosait egyenjoguaknak el nem is­meri.« »Francziaországnak — folytatja — fe­ledni kellene királyai egész történetét s minden dics­vágyát, sőt még a szomszéd félszigetek feletti erkölcsi uralomról is le kellene mondania, valamint a közép­tengeren való dominálásról is. Az 1789-ki Franczia­­ország mindezt kilátásba helyezte, de a következő kormányok megfeledkeztek a nagy forradalom alap­elvéről s a népek, melyek hittek a hirdetett sza­badságban, megcsalattak.­ Crispi azután elmondta, hogy HS Napoleon két ízben játszotta ki Olasz­országot. Először közvetlenül a villafrancai béke után tette azt, mikor olasz államszövetséget ter­vezett, melylyel Olaszország egységét akarta meg­hiúsítani. Ekkor Mazzini buktatta meg tervét, mert az ő agitácziója folytán csatlakozott az olasz nép Piemonthoz. Másodszor Napóleon 1866-ban károsította meg Olaszországot. Érdekes Crispi azon állítása, h­ogy a franczia kormány két év­vel ezelőtt háborúba akarta dönteni Olaszországot, még­pedig azzal, hogy rábe­szélte a pápát, utazzék el Rómából. Akkor a vatikáni franczia nagykövet Lefebre de Bohaine benső vi­szonyba lépett a kúria összes befolyásos egyéni­ségeivel s megnyerte őket eszméinek. Arra Párisba utazott s távolléte idején egyszerre a nagykövet­ség vezetője, Baglin de Mondel megjelent a pápánál s megmutatta neki a következő táviratot: »Cse­lekedjetek gyorsan, minden készen áll.« A terv az volt, hogy Leo pápa Francziaországba meneküljön. De a pápa habozott s időt kért a gondolkodásra. Ké­sőbb egyszerűen azt felelte, hogy nem menekül, ha­nem Rómában marad. Crispi azt mondja, hogy ha a pápa franc­ia földre menekül, Párisban rögtön föl­vetik a római kérdést; ha viszont az olasz kormány meggátolja menekülését, akkor be lett volna bizo­nyítva, hogy a pápa meg van fosztva személyes sza­badságától. Mindkét esetben a háború kikerülhetlen lett volna, s minthogy az okot Olaszország szolgál­tatta volna, még szövetségesei támogatására sem szá­míthatott volna. O­R­­SZ­Á­G­GYŰ­LÉS. A képvisőház ülése június 1-jén. A képviselőház mai ülésének csak három szó­noka volt: Mocsáry Lajos, Vadnay Andor és Herman Ottó. M­o­c­s­á­r­y Lajos csaknem két óra hosszán át beszélt, és annyira ki tudott kerülni a munic­ipaliz­­mus védelmében minden nemzetiségi velleitást, hogy a függetlenségi párt a beszéd végén zajosan tüntetett Mocsáry mellett. Magas­ színvonalon álló parlamenti szónok­lat volt a Vadnay Andoré, melyet a ház nemcsak érdekkel, hanem élvezettel is hallgatott. Vadnay Andor a közigazgatási kérdéseket nem­csak a gyakorlatból ismeri, hanem ismeri azok­nak egész tudományos irodalmát. Előadása igen rokonszenves és azonkívül hogy hatalmas, kiváló for­maérzékről is tanúságot tesz. Legfőbb érdeme volt azonban Vadnay beszédének a szigorú objektivitás és elfogulatlanság. Védte a javaslat konc­epczióját, de föltárta azon hiányokat is, melyek szerinte — az ön­­kormányzati szempontból — a javaslatban vannak. Beszéde nemcsak hatást tett, de feltűnést is keltett. Utolsó szónok Herman Ottó volt, ki mint mindig, úgy ma is szellemes és eszmegazdag beszéd­ben kelt síkra a saját álláspontja mellett. A tárgy, melyről szól, nem közönséges ingerrel bírhatott Herman Ottó mélyen kutató, s bölcsészileg genera­lizáló szellemére nézve. Mondott is nagyon sok szé­pet és meglepőt, de beszéde végén a históriai pszi­chológia módszere kissé messze ragadta, midőn meg­kísérle Grünwald Béla tragikus halálát arra magyarázni, hogy Grünwald Béla meghason­­lott önmagával az államosítá­si rendszert illetőleg, ő, a­kinek neve e rendszer zászlajául szolgált, e megha­­sonlást sem ki nem fejezhette, sem túl nem él­hette. E föltevés merőben téves és önkényes, és Her­man Ottónak vagy teljes bizonyosságot kellett volna szereznie arra nézve, hogy ilyet (egy meghalt ember emlékét illetőleg) a parlamentben szóba hozhat, vagy — ha ilyennel nem volt felfegyverezve — nem tett ildomosan, hogy a parlamentben ezt szóba hozta. Herman Ottó beszédére Ábrányi Kornél azonnal konstatálta, hogy Grünwald utolsó levelei, melyeket ha­lála előtt írt, éppen ellenkezőjét bizonyítják annak, amit Herman Ottó dedukczió útján felállított. Elnök: Péchy Tamás. Jegyzők: Josipovich Géza, Széll Ákos, Nagy István. A kormány részéről jelen vannak: gr. Szapáry Gyula, Wekerle Sándor, Baross Gábor, Szilágyi Dezső. A múlt ülés jegyzőkönyve felolvastatván, hite­lesíttetik. Elnök bemutatja Torontál vármegye közönségé­ne­k feliratát, melyben a közigazgatás és az önkor­mányzat szervezéséről a vármegyékben szóló tör­vényjavaslatot üdvözli és a jó közigazgatás érdekében benyújtandó a feliratban jelzett törvényjavaslatokat törvényerőre emelni kéri. Bemutatja Bánháza, Bogát, Bucsencs, Eőr, Gyulaj, Kis-Léta, Nyir-Bátor, Nyirbéltek, Nyír- Lugos, Nyírpilis és Piricse községek polgárainak Gencsy Albert orsz. képviselő által beadott kérvé­nyeit, melyekben az önkormányzatnak, illetőleg a tisztviselők választási jogának fentartását kérik. Wekerle Sándor pénzügyminiszter törvényja­vaslatot terjeszt be a c­ukoradóra, ásványadóra, va­lamint a c­ukor- és sör­fogyasztási adóra vonatkozó törvényeknek az eddigi fiumei vámkürzetben leendő életbeléptetéséről. A pénzügyi bizottsághoz utasíttatik. Baross Gábor kereskedelmi miniszter törvény­­javaslatot terjeszt be a fiumei szabad kikötőnek az osztrák-ma­gyar vámterületbe való beolvasztásáról, hasonlóképpen a trieszti szabad kikötőnek az osz­trák-magyar vámterületbe való beolvasztásáról. Vég­re törvényjavaslatot terjeszt be a nagyszeben-vörös­­toronyi helyi érdekű vasútról. A pénzügyi bizottsághoz utasíttatnak. Nagy István jegyző felolvassa az elnök havi je­lentését, melyet a ház tudomásul vesz. A közigazgatás reformja. Következik a napirend: a közigazgatás re­formjáról szóló törvényjavaslat általános tárgyalásá­nak folytatása. Mocsáry Lajos szerint ki van zárva még a föl­tevése is annak, hogy e javaslatnak igazi czélja a köz­­igazgatás javítása volna. Kitűnik ez a javaslat indo­kolásából s kitűnik az előzményekből is, mert a kor­mány egyetlen igazi szakembert sem hívott be a ta­­nácskozmányba. A javaslat nem egyéb, mint kodifikálása annak a nyomorúságos állapotnak, melyet maga a kormány is tűrhetetlennek mondott. A régi rendszert teletöm­ték bürokrácziával, tisztán azért, hogy hatalmi túl­kapásukat érvényesíthessék. Míg ez a bürokráczia uralkodik, addig nem lesz jó közigazgatás. Sejtel­münk sincs arról, hogy az ország számos községe, melyekben a nép túlnyomó része lakik, teljesen ma­gára van hagyva. A községek ki vannak szolgáltatva a közjegyzőknek és bíráknak; a szolgabíró úgy ül székhelyén, mint a keresztespók. A kormány a jegyzőket biztosítani akarja már most, mert kiszimatolta, hogy nagy hatalmi tényezők lehetnek, tehát eleve konfiskálni kell őket. Arra senki sem gondolt, hogy a közigazgatást az igazság­szolgáltatással kombinálni kellene. Nem követel olyan kormányzatot, mely kizárná az államhatalom felügyeletét, de éppen azért nem elégszik meg olyan közigazgatással, melyből kizárják az önkormányzatot. Mert hazugság az, hogy e törvény épségben tartja az önkormányzatot. Nyilvánvaló hazugság s a törvényhozás ko­molyságával és tisztességével nem is igen fér össze annak törvénybe igtatása, hogy megmarad a megye ellenállási joga a törvénytelen rendeletekkel szem­ben. A nemzet irányában azzal indokolják a javas­latot, hogy amennyit önkormányzatban veszít, annyit erősödik nemzeti erőben. De ő a szabadságot nem hajlandó feláldozni semmiféle tekintetért. Elveszti a nép a szabadságot, ha nem tud ellenállani a zsar­nokságnak. Ez ellenállás, a szabadság biztosítása a feladata az önkormányzatnak. De ha kodoskáljuk a nemzet által eddig gyakorolt önkormány­zati jogot, hol a biz­tosíték egy esetleg uralomra jutó hazaáruló kormány ellenében ? Valóságos öngyilkosság az, ha a nemzet kiadja kezéből a szabadság­biztosító eszközeit. Ezért kell megtartani az önkormányzatot mai alakjában. Majd gr. Apponyi nagyszabású beszédére reflektál. Nem akar foglalkozni azoknak az állítólagos diffe­­rencziáknak vékony deszka-keritésével, melyek úgyis el fognak enyészni, de nem hagyhatja szó nélkül azt, amit Apponyi a magyar nép jelleméről mondott, azt állítván, hogy a magyar népnek e­gy baja a pongyola­ság s hogy ezt kell kikorrigálni az államosítással. Ő azt hiszi, hogy a magyar nép ellen ez a vád joggal nem emelhető. Képviselők vannak, kikből hiányzik a kegyelet a nemzet múltja iránt, de a magyar népből sohasem hiányzott a kötelességérzet. Végül a nemzeti­ségi szempontról beszél. Nem akar nemzetiségi vitát provokálni, de a­mikor a vita csomópontját e szempont képezi, ő sem hagyhatja szó nélkül. Meggyőződése szerint éppen az önkormányzat a legbiztosabb és legolcsóbb módja a nemzeti állam fenntartásának. Maguk a nemzetiségek nem perkorreskálják a javaslatot s ez legfényesebb bizonyítéka, hogy e javaslatból ellenük fegyver nem fog kikerülni, sőt a nemzetiségek más példákra is hivatkoznak, hogy ők a kormánynál segítséget kaptak a megyék ellen. Hivatkoznak főispánok menesztésére, kiknek láb alól eltevése az ő kedvükért történt. Ő azt akarja, hogy a mai önkormányzati rendszert a régi piszok­tól és lomtól meg kell tisztítani és akkor az régi fényé­ben fog előttünk állani és a legbiztosabb eszközünk lesz a nemzetiségi viszonyok rendezésére. A haza múltja institu­zióiban él; ha a vármegyét lebontjuk, szabad a vásár minden összbirodalmi aspirácziónak. A javaslatban a legsivárabb szabadságellenes szel­lem uralkodik; ami ebben kontemplálva van, az a rendőrállam közigazgatása. Nem fogadja el a tör­vényjavaslatot. (Zajos éljenzés a szélsőbalon. Kiáltá­sok: »Oc perez!«) Vadnay Andor : T. ház! Mihelyt valaki, a ki­fejezés való értelmében, városi, vagy területi hely­hatóságok számára közigazgatási autonómiát követel — mindjárt okoskodása kezdetén levizsgázott előttem azzal a sajnálatos eredménynyel, hogy az illető sem a közigazgatás, sem az autonómia, sem az önkormány­zat alapfogalmai felől nincs magával teljesen tisz­tában. Mit kell értenünk, te­hát, mit ért a politikai el­mélet ellenmondással, nem találkozó meghatározása közigazgatás alatt? Érti az államnak, mint politikai egységnek tevékenységét azon a széles mezőn, a­me­lyet neki e czélra élete fejlődése és törvényekben nyi­latkozó saját akarata kijelöl. Állami, mindig és min­denütt állami funkc­iók teljesítését jelenti tehát, el­határolva a törvényhozási és bírói hatáskörbe alkot­mány szerint utalt feladatoktól. Hát az autonómia mit jelent? Jelenti és pedig úgy a nyelvtani értelmezés, mint a tudomány és gya­korlat által hozzákapcsolt fogalom szerint is, nem az állami funkc­iók, hanem a saját ügyeknek önálló, szabad intézését. Az autonómia nem politikai alap­fogalom, a­melynek gyakorlását bárki, akár maga az állam, spec­iális megszorításokhoz köthetné, nincsen tehát annak a közigazgatással és annak reformjával, mint szorosan politikai problémával sem dolga, sem érintkezése. Az autonómia primordiális jog, mely min­den konstituált jogi személyt, a magán egyén rendel­kezési jogának analógiája szerint és mértéke erejéig egyenesen megilleti. Vele jár — mert fogalmi alkat­részét teszi, — nemcsak az alkalmazottak szabad meg­választása, hanem a felettük gyakorlandó fegyelem és rendelkezés is, összes jogosítványaival. Mint ilyen a közigazgatástól,­az állami tevékenységtől természeté­nél, tárgya és területénél fogva tehát teljesen idegen. Nem az autonómia jelszava alatt vagy jogc­í­­mén kell tehát keresnünk, te­hát, a kormányzat álla­mosításával szemben a polgári szabadság garanc­iáit, mert ott azokat megtalálni nem fogjuk. A kormány­zatnak nincs egyetlenegy ága sem, melyet a polgári szubjektív jogok sérelme, vagy a nemzetegység meg­bontásának veszélye nélkül bármiféle autonóm egy­ség önrendelkezési jogának elismerhetnénk. Sem a politikai elmélet előhaladt kultuszában egyetlenegy tantételt, sem az egységes kulturállamokban egyetlen­egy példát nem találunk arra, hogy a kormányzat in­tézése autonóm, tehát az államtól minden irányban független egységeknek mintegy magánjogi előnyeket ismertetnék el. Ennek a korszaka együtt hanyatlott el a feudá­lis kormányzat eltűnésével, melynél a közigazgatási funkc­ió szintén magánjogi előny gyanánt a földbir­tokot illeti. Sőt az óvatosság e részben annyira megy, hogy a német államtudományi irodalom, közel egy század óta még a községi igazgatásnál is következetesen kü­lönbséget tesz a saját képein és az úgynevezett átru­házott hatáskör között. S míg amazt — az a­utonóm jogot, — a községi vagyonkezelés ügykörére szorítja, emezt — az önkormányzatit — a közigazgatás összes ágaira kiterjeszti. Elég gyakran fá­j miatta mindnyájunk feje, s ezt bizonyára gr. Csáky­ miniszter úr érzi közülünk legjobban, hogy az egyházfelekezetek kezén az állami feladatok egy része ezek nyilván jogi természetével merő ellentétben — mai napig is helyt foglal. Egészen más tekintet alá esik, t. ház, a helyi önkormányzat meghagyása, vagy inkább megvalósítá­sának kérdése. S épen azért érzem magam indít­tatva az autonómia és az önkormányzat alapfogalmai­nak összezavarása ellen szót emelni, mert ez hazánk­ban olyan átalános, hogy egyenesen miatta, a köz­­igazgatási reform­ iránt, erős és egységes közvéle­ményt alakítani felette nehéz. Az 1867-iki kiegyezés után, ragaszkodván a nemzet a 48-ból fennmaradt intézmények és jelsza­vakhoz, a megyének, mint autonóm közigazgatási egységnek elnevezése, parlamenti felelős kormány mellett is ép úgy közszájon maradt, mint Augusztus császár absolutizmusa idején a régen fikczióvá lett konzuli és néptribuni intézmények. Annak az eszmezavarnak hatásával kell ma is küzdenünk, mely 48 előtt e részben uralkodott. A megyei és törvényhozói hatáskör kölcsönös korlátai meghatározva nem voltak, a választási és köztanács­kozási eljárás pedig megyénként különböző volt. Tör­vényhozási kérdések megyei közgyűléseken intéztet­­tek el, a fejedelem törvényszentesítési jogának meg­kerülésével. Hiányozván a nemzet és király közti bizalom, a megyében keresett és tatárt is menhelyet a haladásra vágyakozó közszellem. Pest, Borsod és és Bihar megyék, az országgyűlésnek úgyszólván tudta nélkül, szavazati joggal ruházzák fel a hono­­rácziójokat. A szóbeliséget a büntető eljárásban Nyáry indítványára Pest megye elrendeli. Mintha hazánk nem is egységes alkotmányos királyság, ha­nem önálló tartományok föderatív respublikája lett volna. Bartha Miklós: Vélemény eltérés ! Vadnay Andor: Hát még a kormányzat a me­gyék területén? Ebbe a központi dikasztériumoknak alig volt beleszólása. Azt a nagy privilégiumot, mely­lyel az arany hulla minden magyar nemest külön is felruházott, a megyék, mint nemesek testületei, kumu­latív arányban fokozottabb mérvben gyakorolták. A megye területe, mint a nemesi portáké, valóságos eexerritoriális szent hely volt. A­mi kérdés ott előfor­dult, a­mi feladat ott jelentkezett, az mindig a megye kizárólagos belügyének tekintetett, a­melynek elinté­zéséhez eszközöket saját pénztárából, alkalmazottakat választás útján saját kebeléből teremtett. Méltán tar­tatott és neveztetett hát a megyei hatáskör autonó­miának, mert, a kormányzat minden szálai és egész területe, — mintha az állami értelemben vett egész­nek hozzá köze sem lett volna — a megyék által ily czimea bitoroltatott. Innen, hogy a kormányzati auto­nómia emlegetése önkormányzat helyett, a­mily ha­mis és káros, éppoly mértékben menthető is nálunk. Kevés törvényhatóság területén épült ujabb időben megyeház, a régiek ablakán tekintve pedig megyei vagy állami ügyek, önrendelkezés vagy köz­igazgatás, autonómia vagy önkormányzat között sem­mi különbség nem látszik. Pedig éppen nálunk, hol a kormányzat egysé­ges és nemzeti voltának érdeke megköveteli, hogy a kormány ne csak névleg, hanem valósággal is felelős legyen mindenért, a­mi a közigazgatás egész terén történik, vagy mulasztást szenved, — éppen nálunk komoly államférfi nem gondolhat arra, hogy közigaz­gatási egységeket a jogi személyiség teljességével és önállóságával ruházzon fel. Kell-e bizonyítanom, hogy nálunk nem elég a kormányzattal szemben az a negatív garanc­ia, mely az államnak a jogi szemé­lyekkel szemben áll rendelkezésére, hogy t. i. azok a törvény korlátait át ne lépjék, hanem, a­mint ez nem­csak a német, de az angol államberendezésnek is sa­játja, az államhatalomnak minden helyhatóság fölött, nemcsak a megye és járás, hanem a községi önkor­mányzat felett is fegyelmi hatalommal kell bírnia. Erélyesen fellépő, gyorsan megjelenő fegyelmi és kényszerhatalommal, ha azok elvállalt feladataikat nem elég jól, nem az állami érdeknek megfelelően, vagy hanyagul végeznék. (Helyeslés jobbfelől.) Ámde midőn az autonómia fogalmainak téves alkalmazását, sem a választási rendszer meghagyása, sem a kormányzat dec­entralizácziójának érdekében fegyverül el nem fogadom, hangsúlyoznom kell, hogy a közigazgatási reform egyik legfontosabb problémá­jának a helyi önkormányzat megteremtését tekintem. Sőt tovább megyek, t. ház. Egyenesen állítom, hogy a kormányzat folyton növekedő munkahalmazának meg­osztása a bürokrác­ia és az önkormányzat, a hatóság és a független állású polgárok testületei közt, kiegé­szítését képezi magának a parlamenti kormányrend­szernek ; alapját képezi ezen rendszer egészséges fej­lődésének, feltételét áldásainak. Anglia hatalmas parlamenti élete, az a finom, de mégis intenzív kormányzati érzék, mely ott a sza­badságra olyan rétté nevelt népet és képviseletet egyaránt, az a hitvesi féltékenység, a­melylyel ott a nyilvánosság szeme úgy a közszabadság, mint a köz­erkölcsök épségben tartására szakadatlanul feszülve van , egyenesen irigylésre méltó gyümölcsei annak a szerencsés fejlődési proc­esszusnak, hogy ott a par­lamenti alkotmány a helyi önkormányzatból, mintegy negatív terjeszkedés által képződött. Az önkormányzat legmagasabb hatalomban magával a koronával osztozkodó alakját bírjuk mi is a parlamenti kormányrendszerben. Mert a népkép­­viselet a végrehajtó hatalom oldalán nem más, mint az önkormányzat legfelsőbb fórumának területe. Nem local önkormányzat ez, hanem a nemzetnek mint egységes egésznek önkormányzata, a kormányzati functiót végez, törvényhozói működésétől is eltekintve, egyfelől az által, hogy a budgetben bizonyos és pe­dig általa meghatározott kormány­cselekvényekre az eszközöket megszavazza. Azt végez másfelől a kormány felelősségre vonása és megbuktatásának gyakorlásában. Ámde a parlament, illetve népképviselet sem mint korrektívuma a kormányzat hibái és mulasztá­sainak, sem mint garancziája a közszabadságnak egy­magában kielégítő nem lehet. Őrködhetik nagyjából a törvények végrehajtásán elmozdíthatja a meg nem bízható minisztert, de partikuláris érdekekkel a kor­mányzat napról-napra 63 vidéki szerint váltakozó fel­adataival nem foglalkozhatik. Általánosabb érdekek szempontja veszi igénybe minden figyelmét. Az erdőre vigyáz, de nem figyelhet meg minden egyes fát s nem láthatja a sok dudvát, mely azok tövében itt-ott a talajt felveri és néha buján tenyész. Más garanczia, több önkormányzati fórum is kell tehát. Olyan, a­mely a kormányzat partikuláris ténykedései, hibái és mulasztásainak színteréhez kö­zelebb esik. Olyan, a­mely ott, a hol legérezhetőbb, a­hol — hogy egy triviális kifejezéssel éljek — bőrünkre megy a dolog: az alsóbb fórumoknál eszközölje a ki­egyenlítést (Élénk helyeslés jobbfelől.) a bürokratiz­­mus elméleti egyoldalúsága, merevsége, betűhöz és alakisághoz ragaszkodó szigora és a helyi érdekek sokfélesége közt. (Helyeslés jobbról) A kormány, tárgyalásunk alá került javaslatá­val tényleg megkezdte a közigazgatási reform nagy művét. Előttünk fekszik annak legfontosabb, de egy­szersmind legnehezebb részlete, a hatósági szervezet megállapítása. Fontos probléma ez nemcsak azért, mivel a ha­tósági szervezet képezi a kormányzatnak állandó szi­lárd keretét, de különösen nehéz s nagy fontosságú annál a belső iránynál fogva, a­melyben a hatósági szervezet magához az anyagi joghoz áll. Mert a szervezettel együtt kell meghatározni a hatóságok jogkörét. Együtt kell meghatározni, hogy a hatósági jurisdikc­iónak hol és mekkora legyen a mértéke s miben és hol találjon ezzel szemben a köz- és egyéni szabadság elég garancziát. Felesleges talán megjegyeznem, hogy jurisdikc­ió alatt nem a szűkebb értelmű közigazgatási bíráskodást értem itt, hanem értem a polgári életviszonyoknak, szemben az állam egész érdekével minden olyatén meghatározását, mely hatóságok által a kényszerhatalom fankc­iója alatt eszközöltetik. Ám­de a szervezetet megalkotó törvény éppen ott, a­hol a hatásköröket megállapítja, csakis általá­nosságban intézkedhetik. Általánosságban elannyira, hogy az ellentétes hatósági vagy egyéni felfogások és magyarázatoknak a legtágasabb tért üresen hagyni kénytelen. Nem foltozhatja ki egyszerre, egyetlen va­rázsütéssel a jogrend mindazon hézagait, a­melyek­nél, az eljáró közigazgatósági hatóság fennakad, hogy ami még rosszabb, saját felfogásán indul el, valódi néven az önkényre appellál. Nem is várom tehát és nem várhatja senki ettől a törvényjavaslattól, hogy az megszüntesse vagy egyelőre csak enyhítse is azt a deprimáló ellentétet, a­mely a közigazgatás egyformán megkívántató két kelléke, egyfelől annak mozgékonysága, helyi szük­ségletek és viszonyok iránti komoly érdeklődése, másfelől pedig a jogrendhez való teljes alkalmazko­dása közt fenforog. Sőt jól tudom, te­hát, hogy ez az ellentét, a leg­szerencsésebben reformált szervezet mellett is, foko­zottabb mérvben fog nálunk a bürokratizmusnak egyoldalúságára és túltengésére vezetni, mint bárhol egyebütt. Fokozottabb mérvben, mert hazánkban épen a megyei intézmény önkényes sáfárkodása és te­hetetlensége régen kiirtotta a közönség lelkületéből még a csíráját is annak az érzéknek, hogy neki a kormányzattal szemben nemcsak kötelességei vannak, hanem jogok is állanak rendelkezésére. Fokozottabb mérvben, mert közvéleményünk régtől fogva minden szabadságot a kormányzattal szemben, minden polgárjogot a kormányzat terén, és minden igényt a hatóságok működése iránt abban a csekély és nevetséges garanc­iában keresett, és ta­lált is teljesen kimerítve, a­melyet neki a 6 éven­ként elkövetkező tisztújítás nyújtott. (ügy van­ jobb­felől.) Nem a közvetlen javulást ígérő gyógyszert, hanem csak a jövő fejlődésnek alapját, keresem tehát a jelen törvényjavaslatban lerakva s ebből a szem­pontból is teszem azt fejtegetésem tárgyává. (Hall­juk ! Halljuk!) Két fő tekintet lebegett szemem előtt és domi­nálta meggyőződésemet, midőn egy évvel ezelőtt a közigazgatás gyökeres reformját sürgetem. Az egyik tekintet volt a kormányzat hatósági szervezetének államosítása, hogy a központi felelős kormányunk s általa a népképviseletnek hierarchice alárendelt tisztviselői kar konzolidálnunk segítse a nemzeti államot és szorosabbra fűzze az ország min­den alkatrészét. Elismerem, hogy e várakozásom feltételei meg­vannak a javaslat intézkedéseiben s azért általános­ságban megszavazom azt. A bürokratikus szervezetnek a javaslatban fog­lalt megállapítását egészben véve szerencsésnek ta­lálom. A különböző közigazgatási ágak csoportosítása és beillesztése az alárendeltség létrájába, nemcsak a kormányzat egységes vezetését teszi lehetővé, de egy főispáni kar kellő felügyelete mellett, a­mely fontos feladatának színvonalán áll, meg fogja teremteni a pénzügyi s az általános közigazgatás között idáiglan sajnosan nélkülözött összhangot. (ügy van­ jobb­felől.) Meg vagyok győződve, hogy úgy itt, mint e há­zon kívül senki sem akad, a­ki csak egy jottát is en­gedni akarna a javaslat ezen részében csak általá­nosságban kimondott, de szankc­ióját a közigazgatási bírósági és a fegyelmi törvényekből váró azon alap­elvből, hogy minden tiszviselő hibás­, vagy mulasztá­saiért teljes felelősséggel és kártérítéssel tartozzék. Azt hiszem a t. túloldallal egyetértünk abban, hogy a kormányzat minden közegének, ki hivatalos eljárá­sában az állam souverain hatalmával rendelkezik, ki­nek akarata előtt mindenki meghajolni kénytelen, hogy minden tisztviselőnek — mondom — folyton feje felett álljon a maga teljes és kérlelhetlen szigo­rával a törvény. Az a törvény, mely az egyéni és a közszabadságnak ez ország minden talpalatnyi föl­dén a hatóságokkal szemben is tökéletes védelmet biztosít. Ámde, midőn a tisztviselőtől minden, még a gondatlanságból vagy az egyéni képtelenségből oko­zott kárért is teljes felelősséget kívánunk, valóban elodázhatlanul óhajtanom kell, hogy a hivatalok be­töltése is felelősség mellett eszközöltessék. Ha nem mérlegelném is a kinevezés és a választás előnyös és hátrányos oldalait; ha nem hallottam volna is azokat a fényes és erős érveket, a­melyeket két nap előtt e részben dr. Apponyi Albert t. képviselőtár­sam felhozott és ha nem látszik is Magyarországon a választott és illetékes helyről — államtitkári szájból — kifogásolt közigazgatási karral szemben egy büsz­keségünk méltó tárgyát képező kinevezett bírói szer­vezet , akkor is maga az előbbi tekintet elég volna arra, hogy a kinevezési rendszernek őszinte híve és pártolója legyek. Felhozzák a kinevezési rendszer ellen, hogy az előmozdítója az illetéktelen hivatalvadászatnak, a mindent felülről váró hízelgés és szolgalelkűségnek. Eszembe jut ezzel szemben egy előkelő public­is­­tánknak, báró Eötvös Józsefnek, a választási rend­szer ellen tett következő megjegyzése: »Mióta a nép kegye hivatalokat osztogat, a hízelgőknek egy uj neme támadt, kik tanácstermekben és piaczon a vá­lasztók irányában ugyanazon fortélyokkal élnek, melyeket századokkal elébb hihetőleg valamely feje­delem, nagy ur, vagy legalább azok komornyikja előtt használtak volna.« Kétségtelen, te­hát, hogy mindenik rendszernek megvannak a maga fogyatkozásai. A különbség köz­tük mégis az, hogy a kinevezésnél a legilletékesebb szakember bírálja el a pályázók tehetségét és szor­galmát, míg a választásnál a hivatalos működésben járatlanok döntenek, kevésbbé a pályázónak szakér­telme és képességei, mint iránta való egyéni hajla­moktól vezetve. (Ellenmondás a szélső­baloldalon.) A miniszterre felelőssége mindenesetre óvatos­ságot és körültekintést parancsol, ám a közgyűlés a rosszul megválasztott tisztviselőért soha senki által meg nem kérdezhető. A miniszternek a vármegyék­ben családi jelöltjei nincsenek! (Felkiáltások a szél­sőbaloldalon : Dehogy nincsenek!) a közgyűlés több­ségével rendelkező megyei klikk szövetségének azon­ban mindig van jelöltjei közt egy-két rosszul iskolázott csemetéje. (Zaj a szélsőbaloldalon.) Mélyen érzem azonban, hogy szólanom kell köz­­igazgatásunk reformjának egy második nagy problé­májáról, te­hát, a­mely nem kevésbbé fontos, a­mely­nek helyes megoldásához kötve van, abból nyer éle­­tet a reform sikeréhez fűzött minden reménységem. Ez, a­mint már fentebb is jelzem, az intézkedési jog­kör megosztásában áll egyfelül az önálló polgárelem, másfelől az állami hatóságok között. S itt mindjárt nemcsak a saját álláspontomnak, hanem egyszerűen az igazság érdekének is tartozom egy tiltakozással. Ne állítsa én el­bém senki, sem e javaslat indo­kolása, sem mások azt az alapjában hamis, — hogy ne mondjam — sanda axiómát, mikép az önkormány­zat természetes szerepköre az ellenőrzésben áll s an­nak emezzel meg is kell elégednie. (Egy hang a szélső baloldalon: Ez igaz !) Hiszen önkormányzatra ellenőrzés szempontjából abszolúte semmi szükség nincsen. Ellenőrzésre ugyan­is két irányban lehet szó. Van ellenőrzés az állami közérdek és közjogokért és van olyan az egyéni ér­dek és a szubjektív jogokért. Amaz elvitazhatatlanul és kizárólag az állam felkent és fizetett embereit, a hatóságokat illeti,emennek a magánérdek és jog meg­óvásának pedig nincsen szüksége sem községi, sem járási, sem pénzügyi önkormányzatra. Nem kell az érdekei vagy jogában sértett fél­nek sehol a kerek világon más ellenőrzés, csak a fe­­lebbezési vagy a panaszjog, könnyen hozzáférhető közigazgatási, fegyelmi s fenyítő bíróság és mindama fórumoknál igazának könnyen érvényt szerző olcsó, alapos és gyors eljárás. A fenti hamis tantétel tehát épen megfordítva igaz. — Az önkormányzatnak kormányoznia kell s a felügyelet és ellenőrzés joga az állami hatóságo­kat illeti. Önkormányzatnak, a­melynek intézkedési joga semmi sincs, hanem csak ellenőrzésből, felügyeletből, sőt hogy a javaslat tréfás kifejezését használjam, a megfigyelésből áll, akkor sem volna egy mák­­szemnyi pozitív és gyakorlati értéke, ha nem lenne az egyszersmind társadalmi és lélektani szempontból is­merő, meg nem valósítható képtelenség. Intézkedni az államért, annak nevében, annak tekintélyével és hatalmával, ez olyan hivatás, a­melyre az elintézés sikere érdekében vállalkozni, ingyen vállalkozni érdemes. Ez olyan hivatás, mely köztiszteletet érdemel és követel, mely a honpolgár komoly becsvágyának méltó tárgya lehet, melyre, ha életmódja engedi, szívesen, sőt áldozattal is vállalko­zik mindenki. Vállalkozik annál inkább, mert az em­bernek amúgy is természetében van, hogy szívesebben parancsol, mint engedelmeskedik. Ámde az olyan nyilvános szereptől, amelylyel semmi hatalom, semmi intézkedési jog együtt nem jár, a­melyben, ha az ellenőrzési buzgalom valami hiányt, vagy visszaélést felderít, soha az illetőnek a panasznál nyomósabb eszköz rendelkezésére nem állhat, — az ilyen állástól, az ilyen hivatásszerű fel­jelentő állásától, valameddig a társadalom emberek­ből áll, önérzetesebb lélek, érzékenyebb kedély ide­genkedni fog mindenkor. (Helyeslés.) Minthogy az említett hamis tantétel vezérgon­dolatként vonul át e javaslat konc­epczióján, azt hi­szem, t. ház, a részletek tüzetes felemlítése nélkül is konstatálhatom, hogy e javaslat határozmányaiban egy életerős hatékony önkormányzat megteremtésé­nek minden feltétele hiányzik. Kun Miklós: Úgy van, úgy! Vadnay Andor: Megvallom azonban t. ház, fájdalmas rezignáczióval kellett meggyőződnöm arról is, hogy hazai közvéleményünkben a valódi önkor­mányzat iránt érzék és hajlandóság ez idő szerint még alig észlelhető. Bizonyos d­allvinisztikus áram­lat lefolyása alatt általános idegenkedéssel, itt-ott ellenszenvvel találkozik minden intézmény, a­mely a nyugati nagy államokban már régóta meghonosult. Ellenszenvvel még az olyan intézmény is, mely másutt a mieinkhez hasonló viszonyok közt úgy az állami konszolidáczió, mint az egyéni szabadság megvalósí­tása terén a legimpozánsabb sikereket tárja elénk. Egykedvű megnyugvással, sőt túlzott bizalom­mal fogadtatik szél­ben az államgyámkodási the­­ória amaz oktalan maradványa, mely szerint vala­mely államhivatalnok,­­ legyen az különben válasz­tott vagy kinevezett, legyen az bármilyen minta, jel­lem és lángész, az itt mindegy, hogy egy hivatalnok — mondom, — jobban meg tudja az ő irodájából ítélni, hogy nekünk, a közönségnek, mire van szük­ségünk, mint mi saját magunk. (Úgy van­ a szélső­baloldalon.) Mutatkozik ugyan szórványosan kegyeletes és görcsös ragaszkodás nem is a mai, hanem a régi vár­megyéhez. A vármegyéhez, a­melyről könnyű volna bebizonyítanom te­hát, hogy abban a valódi önkor­mányzat soha gyökeret verni nem tudott, hogy az az önkormányzat kifejlődésének soha nem előmozdítója, hanem, — mint a bozótos mocsár a közlekedésnek — mindig csak akadályozója volt. Hiszen létetett kísérlet, tétetett arra a bizott­sági tárgyalásoknál, hogy a vármegyének megadas­sák az önkormányzat egyik legszerényebb, legprimi­tívebb kelléke. Indítványoztatott, hogy a megyei

Next