Pesti Napló, 1891. augusztus (42. évfolyam, 209-237. szám)

1891-08-01 / 209. szám

209. szám. Budapest, 1891. Szombat, augusztus­­ 42. évi folyam. Szerkesztési Iroda: Ferencziek­ tere, Athenaen m­é­p­ü­l­é­t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó-hivatal: Ferencziek­ tere, Athenaeu­m-é­p­ü­l­e­t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendi­k. Ara 4 kr. vidéken 5 kr . (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek ! A reggeli öt tat) kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 firt 50 kr. — 1 hónapra 4 frt 50 kr. — 1 hónapra 9 firt. Ha­t esti Vadás postai kitlönkfü­dése kívántatik, postabélyegra havonként 35 kr, évnegyedenként 1 forint fekiültetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a­­­Pesti 2STapló­ kiadó­ hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 6 kr . (esti lappal együtt 7 kr.) Visszautasított ajánlat. A közigazgatási törvényjavaslat további tárgyalása reménytelen. Azt hiszszük, ezt min­denki belátja és a kormány is belátni kény­telen. Mert erre vall Szapáry miniszterelnök indítványa, melyet az ellenzéki pártoknak tett, hogy tárgyalják le sietve az általános részt és azután szeptember közepéig a ház napolja el magát, mely idő alatt a közigaz­gatási bíróságokról szóló javaslatot a minisz­térium elkészíti. Semmi kifogásunk nem lenne az ellen, ha e javaslathoz a függetlenségi és 48-as pártok hozzájárulnának, de ez már ki van zárva. Ezt mi az első perc­től beláttuk, midőn hírét vettük a kormány ajánlatának és lehetetlennek tartjuk, hogy maga a mi­niszterelnök is nem tudta előre, hogy indít­ványa elfogadásra nem számíthat. Kosarat kért és kosarat kap. Az ilyen kérő nem cso­­dálkozhatik a visszautasításon és nyilván meg van vele elégedve, mert megkapta, a­mit kívánt. Előttünk rejtélyesebb, hogy mi indíthatta most Szapáryt arra, hogy ilyen magára nézve kilátás nélküli, a szélsőbalra nézve elfogadhatlan indítványnyal lépjen elő. Nem azt mondjuk, hogy az elnapolás elfogad­hatlan a függetlenségi pártra, hanem az első 28 §-nak úgyszólván en bloc elfogadását. Ez oly feltétel, mely a törvényjavaslatot el­lenző pártok elvi álláspontjába ütközik, azonkívül egész eddigi makacs oppozíc­ióju­­kat nevetséges színben tüntetné fel, hogyha ők két hónapi leghevesebb küzdelem után hat heti szabadság kényelméért politikai ma­gatartásukat megváltoztatnák. Mert vagy komoly a szándék a törvényjavaslatot lehe­tetlenné tenni agyonbeszéléssel, és akkor an­nak legfontosabb részét a tárgyaláson keresz­tül bocsátani és az obstrukc­ióról letenni és a miniszternek megígérni, hogy a közigazga­tási bíróság beterjesztettén, az obstrukc­iót őszszel sem fogják folytatni, nem lehet, mert így csakugyan a megyei törvényjavaslatból törvény válnék, vagy a szándék nem volt komoly és akkor a függetlenségi párt két havi erős küzdelme sem volt egyéb komédiá­nál. Ezen alternatívák mindegyike kompro­mittálná a szélsőbalt a házban és az ország e­lőtt, feltenni tehát az ellenzékről, hogy ilyen indítványhoz járuljon, vagy félreismerése a helyzetnek és a függetlenségi párt hangula­tának teljes félreértése, vagy pedig taktikai manőver csupán, melylyel a miniszterelnök a saját politikáját igazolni iparkodik. Úgy véljük, hogy ezen utóbbi eset áll, mert gróf Szapáry Gyulát a magyar par­lamentben sem járatlannak, sem naivnak nem tartja senki. Bár az optimizmus­ra hajlandó, saját helyzete és törvény­javaslata kilátása felett az utóbbi hetekben eleget ráért gondolkodni és minisztertársai­val és másokkal tanácskozni, hogy mittevő legyen, hogy a zsákutczából maga és pártja kijusson. Az ellenzéknek tett ajánlatát tehát nem tekintjük ötletnek, hanem jól megfontolt lé­pésnek, mely minden irányban át volt gon­dolva, az esetre is, ha a függetlenségi párt elfogadná, az esetre is, ha nem. Ha a szélső­bal Szapáry elnapolási keresetét indokaival és feltételeivel együtt elfogadja, a kormány győzelmének ez ugyan nem lett volna tekint­hető, mert mindenki látta volna, hogy a mi­nisztérium azt az elnapolási kérést, melyet három héttel ezelőtt az ellenzék intézett hozzá, ő pedig visszautasított, most maga in­tézi az ellenzékhez kétségkívül azért, mert megcsalatkozott azon reményében, hogy ki­tartással és kifárasztással a függetlenségi pártot legyőzheti. Azonban mégis némi si­kert mutathatott volna fel, a­mennyiben 28 szakaszt, javaslatának tizedrészét, haza viheti és fegyverszünettel a mindennapi csatározás­nak véget vethet. E fél sikert és fél sikerte­lenséget sem érhette el azonban, hanem igenis elérte, a­mit keresett, propozíc­iójának visz­­szautasítását. Erre számított, de hát mit akar ezzel elérni? Némelyek azt tartják, hogy csak iga­zolni akarta saját pártja előtt a vitának egész augusztusban folytatását. Mert éppen most telik le az első turnus és a szabadelvű párt­nak egy másik szakasza hivatik fel a házban ülni és a beszédeket hallgatni rosszkedvű tétlenségben. A kormány hadd mondhassa, hogy ő nem tehet róla, ő megtette a kísérle­tet a ház elnapolására és az obstrukc­ió megszüntetésére, de hát hiába való volt elő­zékenysége, mert az oppozíc­ió makacssága jó szándékát meghiúsította. Hadd folyjon tehát a vita tovább, kormány és kormánypárt nem tehetnek egyebet, tűrnek és kitartanak. Ha csak ez volt a czél, úgy ez el volt hibázva, mert ha a kormány komolyan el akarja halasztani a tárgyalást, az obstruk­c­iót megszakíthatja bármikor, ehhez nem kell semmi egyéb, csak hogy a kormányel­nök az ülés végén hozza javaslatba a ház elnapolását és a legközelebbi ülésnek szep­tember 15-dikére kitűzését. Mi gátolja őt ebben ? Semmi. Általános öröm fogadná ezen elhatározását, sőt ha titkos szavazás alá bo­­csátanák a kérdést, vájjon folytassa-e a ház a közigazgatási vitát vagy sem, és ha a kor­mány a folytatás mellett volna is, a háznak 9/16-ed része megszavazná az elnapolást. T. i. ez felelne meg a közhangulatnak és legkivált a szabadelvű párt hangula­tának, mert senki sincs, a­ki belátná és meg­magyarázhatná, hogy voltaképpen miért ta­nácskozik a ház és vitatkozik olyasmi fe­lett, a­miből úgy sem lesz semmi.­­ Ez olyan, mintha valaki a cséplőgépet járat­ná üresen, vagy a malomköveket koptatná a nélkül, hogy forgásukban valamit őrölnének. Csak, ha a kormány tudná módját, hogyan viheti keresztül a közigazgatási törvényja­vaslatot, vagy ha neki volna valami terve az obstrukc­ióval, az esetben lenne értelme a vita folytatásának. Puszta makacsságból azon­ban ezt a vitát folytatni nem tanácsos, mert ha igaz az, a­mit Szapáry mond, hogy az obstrukc­ió árt a parlamentarizmusnak, úgy nemcsak az a hibás, a­ki az obstrukc­iót csi­nálja, de az is, a­ki a tárgyalást forszírozza. Mi ennek semmi czélját nem látjuk és tehát valamint az obstrukc­iót nem helyesel­jük és részt abban nem veszünk, azonképpen elhibázottnak tartjuk a Szapáry taktikáját is, még­pedig kezdettől fogva, hogy többségében elbizakodva a garanczia­ törvények nélkül nyújtotta be javaslatát. Csakugyan a kor­mány állása javaslatának kilátásaival a vita megkezdése óta hétről-hétre gyöngült és sem­mi biztató reményt a helyzetben nem látunk, hogy a közigazgatási javaslat sorsa jobbra fordul. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Tengerre magyar ! Julius harmadikén Porto-Ré­ből a következő, még táviratnak is lakonikus rövidségű sürgönyt kaptam : »Partite lunedi.« — Ez a két szó nekem és két útitársamnak egy hosszú levélnél is többet mondott, mert azt jelentette, hogy az első tisztán magyar vitorlás tengerihajó elkészült és csak reánk vár, hogy a szép magyar trikolor alatt elvigyen a regényes Dalmáczia és Görögország partvidé­keire. Két évvel ezelőtt nem hittem volna, hogy útiterveink valósuljanak és hogy ez a kis hajó, mely hosszú időre otthonunk, házunk lett, ilyen hamar elkészüljön. Egyik barátunk, ki nemcsak előnyösen is­mert tájképfestő, hanem jó tanár és képzett tenge­rész is, bebizonyította, hogy kitartással és vasaka­rattal — no meg egy kis tudománynyal és szak­­képzettséggel — legyőzhetlennek látszó akadályok­kal is sikeresen meg lehet küzdeni. Mikor barátunk az »Adria« partján saját ter­vei szerint megkezdte hajójának építését, fej­csóválva álltak körül az odavaló vén tengeré­szek és professzionátus hajóépítők és azt kérdez­gették egymástól: »Mit akar itt ez a magyar nyelvmester?« — »Hajót építeni?« — »Nézzétek csak, hogyan lát hozzá a munkához, hogyan ra­katja le a hajó bordáit!« — »Milyen vonalak!« — »Milyen alak!« — »Akkor lesz ebből hajó, a­mi­kor én belőlem kapitány!« mondá egy kiszolgált öreg matróz, kinek orrát a sok rum élvezete való­ságos kis Jamaikává változtatta át. — Eleintén vállalkozó szellemű barátunk még ácsokat is csak nagy nehezen tudott kapni, mert — mint mond­ták — olyan munkához nem fognak, mely csak felsüléssel végződhet. — Lassanként megváltozott a hangulat. A hajó váza fel volt állítva, már a bordák elhelyezésén meglátszott, milyen szép vo­nalai lesznek a hajó testének, ha tovább is így ké­szül. Kezdték a nyelvmestert respektálni. — »Ta­lán még­sem olyan kontár ez az ember, a­milyen­nek látszik?«— »Nem úgy csinálja dolgát, mint mi, de azért, meg kell vallani, jól van, nagyon jól van így is.« Nem fért ugyan a fejükbe, hogy hol? kitől? és mikor tanulhatta ez a ma­gyar nyelvmester a hajóépítés mesterségét és tudományát ott a szárazföld belsejében, a­hol csak esővízen hajókáznak az emberek, de azért már volt munkás elég, sőt mi több, még járni sem kellett utánuk, mert önként kínálkoztak és örültek, ha felfogadják őket. A munka serényen haladt. A hajótest alakja napról-napra jobban bontakozott ki a gerendák tömkelegéből. Szép 63 jó hajónak ígérkezett és a hozzá fűzött reményeknek dereka­san meg is felelt, úgy annyira, hogy az ácsok kö­zül, kik dolgoztak rajta és a kiktől kérdezték, hogy kinek tervei szerint épül a hajó, ketten szerénytele­nül, de annál nagyobb büszkeséggel azt vallották, hogy ők a hajó tervezői, pedig az egészben csak annyi érdemük volt, mint a téglát, maltert czipelő tót napszámosnak egy pesti palota építésénél, mert a hajónak minden porczikája a legutolsó eresztékig, barátunk pontosan kiszámított és megrajzolt ter­vei szerint készült és ők csak a rajzban eléjük tett részek kifaragásán és összeillesztésén serény­kedtek. Hetedikén reggel Fiuméba érkeztünk. Mi­után a gőzhajó csak fél kettőkor indult Porto-Ré­­be, volt időnk elég a magyar kikötővárost szél­­tében-hosszában bejárni. A vasúton töltött ál­matlan éjszaka daczára legkisebb kimerültséget sem éreztünk és mindent megnéztünk, a­mi csak megtekintésre érdemes és egy délelőtt hozzáfér­hető volt, a behatóbb szemlét akkorra hagyva, ha majd Porto-Ré-ból saját hajónkkal Fiuméba ismét visszatérünk. A gőzhajó, melylyel Porto-Ré-be készültünk, az Adamich mólóhoz volt kikötve. A nem nagy biztonságot ígérő rozoga alkotmányra legelőször málhánkat vitettük fel, hogy kipróbáljuk, nem me­rül-e el terhe alatt és csak azután kapaszkodtunk rá mi magunk is. Később hallottam, hogy a hajót potom pénzen a haditengerészettől vette meg mos­tani tulajdonosa és kapitánya, egy alacsony, igény­telen külsejű emberke, kinek atyja is tengerészka­­pitány volt és a kinek egy szép reggelen nyoma veszett. Azt beszélik, hogy matrózai éjnek idején a tengerbe dobták, mert rosszul bánt velük. Más verzió szerint észrevétlenül maga esett volna a vízbe. Még ma is titokzatos homály fedi eltűnését, senki sem tudja a valót és mindenki azt hiszi, a­mit valószínűbbnek tart. Annyi bizonyos, hogy a fiút atyja szomorú esete sem tudta a tengertől el­szakítani, mert ő is a veszélyekkel játszó és viszon­tagságos tengerészéletre szánta magát. Végre ütött az indulás órája. A kapitány fel­ment a kormánykerékhez és jelt adott az indulás­ra. A gőzsíp rekedt, gyenge fátyolozott hangon megszólalt. Hangja inkább sóhajtáshoz, mint fütty­höz hasonlított. Bizonyára nem a kapitányon múlt, hogy a hajó nagyobbat nem füttyentett, mert kéz­­zel-lábbal dolgozott a sípon, hogy megszólaltassa. Néhány elkésett utas, egy-egy horvát parasztasz­­szony, urával, családjával lélekszakadva jött felénk a mólón. Ezeket is felvette a hajó és felvett még sok más utast is, miközben a rekedt fütty még két­szer ismétlődött. Már kezdtem aggódni, hogy a sok fütyölés majd annyira megcsappantja a kazánok gőzét, hogy a gép hajtására semmi sem marad meg belőle és ott rekedünk, de végre is jóval a kitű­zött idő után lassan, fáradtan, nyikorogva meg­mozdult a gép és kimustrált gőzösünk rázósan, lom­hán, mint egy pesti omnibusz, megindult a kikötő torkolata felé. Szép verőfényes idő volt. A tenger sima tük­rén csak a hajó körül fodrosodott egy-egy kis hul­lám. A partok közelében haladtunk. Fiume lassan­ként elmaradt mögöttünk, mólóival, árboczos ha­jóival és napfényben úszó parti palotáival. A magas Tersattó, romban heverő várá­val, eltörpült az előtérbe lépő hegyláncz ma­gasabb csúcsai mellett. — Útközben hajónk megállt. Nem tudtuk a dolgot mire magya­rázni. Baja nem esett, csak a gép fáradt el és egy pár perczre megpihent, hogy azután ismét ren­detlenül zakatolva egy jó órai tüszkölés után to­vábbra vigye a gőzöst hosszúra nyúlt rövid utunk végczélja felé. A »Mizpah« — ez volt gőzösünk neve — végre kikötött Porto-Ré köpartján. A város szép tágas öbölben fekszik és igen jó kikötő, mert a hajók minden szél ellen biztos menedéket talál­nak benne. Porto-Ré a hegyoldalon fekszik és el­szórt házaival festői benyomást tesz. A kikötő fö­lött éjszakra egy domb tetején egy négyszögletes sárga vár áll saroktornyokkal, mely egykor szin­tén a Frangipaniké volt és a­mely jelenleg je­zsuita szeminárium. A mai Porto-Ré, melyet hadi kikötőnek szántak, elhagyatott hely, nagyobb hajó ritkán fordul meg benne és csak néhány brazzera és trabaccolo horgonyzott riváján. A riva partján álló roskadozó épületek még élesebbé te­szik azt a szomorú benyomást, a­melyet az öböl üressége az érkezőre tesz. Ezeket a nagy fekete roskadozó kőépületeket VI. Károly építtette és arzenálnak szánta, de czéljuknak soha sem szol­gáltak és előreláthatólag el fognak végleg pusz­tulni, a­nélkül, hogy valaha hasznukat vennék. A nagy vaságyúk, melyek egykor a kikötőt védték, ma nyugalomba helyezve torkukkal lefelé fordítva derékig be vannak a parton ásva és ere­deti rendeltetésüktől egészen eltérő, nagyon békés czélnak szolgálnak, kénytelenek azzal beérni, hogy a hajókat lánczva, kötélre erősítve megtartsák. Porto-Ró-tól Fiume ragadta el a fény­es jövőt, anélkül, hogy a jobb napoknak még csak hala­­vány reményét is meghagyta volna neki. Lakosai, a szomszédos Buccari népével együtt, mind hajó­sok, kiss mint matrózok bejárják a világo­t és Csak fiere-hóba vetődnek haza, hogy azután a nyomo­rúság megint világgá kergesse őket. Bayer és Weyprecht északsarki expedícziójának körülbelül 100 főnyi legénységéből is több mint ötven ember Porto-Ré és Buccari derék tengerészeiből került ki. Hasonló a sorsa a Quarnero és a dalmát partok lakóinak is, kiket hazájuk, az a kopár, fehér, ter­méketlen mész­szikla, melynek csak szakadékai­­ban akad egy kevés termőföld, nem képes eltar­tani. Mindannyian a tengerből élnek, ki halászat­tal, ki szállítással foglalkozik, vagy elszegődik hosszú járatú kereskedő­hajókra és mint matróz, vagy más hajó munkás szerzi meg kenyerét. Málhánkat a parton megvizsgálták a finán­­czok, pedig az ilyetén való szíves fogadtatásról jó lélekkel lemondtunk volna. Siettünk magunkat elszállásolni, hogy mi­előbb felkereshessük barátunkat, ki néhány ácsot foglalkoztatott hajóján, és közelebbről szemügyre vegyük a kis loggert, mely már messziről barátsá­gosan nézett felénk. A Zágráb városához czímzett vendéglőben vettünk lakást. A ríván lévő egyemeletes csinos háznak mivoltát nagybetűs horvát felirat hirdeti. A podesta tulajdonát képező vendégfogadó föld­szintjén van a Kavana (kávéház) is. Porto-Ré már Horvátországhoz tartozik és ez meg is látszik rajta, mert daczára annak, hogy lakosai csaknem kivétel nélkül olaszul is beszél­nek, szivük Zágráb felé gravitál és álmaik Cresci­­mir birodalma körül forognak, mi nem igen egyez­tethető össze holmi magyar szimpathiákkal. A ki itt magyarnak vallja magát, sőt még magyarul be­szélni is mer, azt rossz szemmel nézik és ha, inzul­tusnak nincs is kitéve, mint pl. Zágrábban, meg­érzi, hogy nem szívesen látott vendég, még ha jó pénzzel fizet is. Bizony furcsa dolog is az, ha a magyar embert a magyar korona területén idegen számba veszik! A vendéglőből egyenesen a kikötő hátulsó öblébe sétáltunk, hol barátunk, a hajó építője és kapitánya fogadott bennünket. Előttünk állt tehát a kis hajó a maga való­ságában, már egészen útrakészen és csak holmi kisebb munkák, úgy mint az ablakok, fenék­padló stb., voltak még elkészítendők. A hajó teste és az árboczok tiszta fehérre, a fedél­zet és a párkányzat sárgásbarnára van festve. Két árbocza 13 méter­nyi magasra emelkedik; a hajótest legnagyobb hossza 11 ,2 méter, szélessége a középen 31/2 mé­ter, magassága pedig a víz színe fölött k­­b. 2 mé­ter. A hajó közepén van egy kis szoba, két oldalt hosszában két-két ágygyal, széltében egy ágygyal. A hajó orrán lévő részen a két matróznak, a hajó farán, ’lenn a kapitány kis fiának fekhelye .­­ A délutánt a kikötő megt­ekintésére használ­ták fel és a kényelmes uszodában megfürdött az egész utazó­ társaság. Pár perc­re azt hittük, hogy valahol a Dunában fürdünk, de a tengervíz jós ize óvatosságra intett és nem igen bátorított a buk­dácsolásra. Vacsoránk, ha az odavaló konyha sajátossá­gaitól eltekintünk, a mi elkényeztetett, magyar ételekhez szokott ízlésünket is kielégíthette. Az olaj íze mindenen megérzett ugyan, de koránt sem olyan nagyon, hogy az elénk tálalt ételeket jó ét­­vágygyal el ne lehetett volna fogyasztani. Napnyugta után még egy sétát tettünk a parton, hogy jobban megbarátkozzunk a tengerrel, melynek kegyelmére bízva leszünk, azután vissza­vonultunk szép tiszta és tágas első emeleti szo­bánkba, hogy az elmúlt két nap fáradalmait kipi­henjük. A kora hajnal már megint talpon talált ben­nünket. Napkeltekor már künn jártunk a tenger­parton és fürkésző szemekkel vizsgálgattuk a ki­kötő sekélyebb vizét, melynek fenekén sűrű nö­vényzet közt bizarr alakú állatok mozogtak. Itt­­ott egy-egy szép sárga-piros tengeri csillag, a kövek közt zsemlye alakú tengeri tüskénezek, vi­rághoz hasonló fehér állatok, apró szürkés-zöld tengeri rákok, melyek a kopart repedéseiben csendesen meghúzták magukat és közeledtünk­­re villámsebességgel otthonos elemükbe vonul­tak vissza. Mindent tisztán meg lehetett a 4—5 méternyi mély víz alatt különböztetni, de annál ne­hezebb volt ám a látottakhoz hozzá is férni! Addig mesterkedtünk, míg néhány érdekes állatfajt kiha­lásztunk. Megvizsgáltuk apróra minden részüket, megfigyeltük minden mozdulatukat, különösen egy nagy ötágú tengeri csillag tartotta figyelmünket lekötve. Az élettelennek látszó állatot a szárazon egy gerendára fektettük. Érdekes volt nézni, ho­gyan csúszik le helyéről, lassan, ágaival a gerenda hajlását követve és merevnek látszó testével hozzá­simulva és hogyan mozog tovább ösztönszerüleg a tenger felé, melyet bizonyára el is ér, ha idejekorán biztosabb helyre nem tesszük. Hevenyészett korai ebéd után minden hol­minkat hajónkra szállítottuk és attól kezdve uta­zásunk végéig ezen a kis vitorláson éltünk, ettünk, főztünk és aludtunk és olyan hamar hozzá szok­tunk a hajó ringatózásához és a hullámok csendes morajához, hogy észre sem vettük a hirtelen vál­tozást, melyet lakásunk és eddig’ ° 3árazföldi élet­módunk szenvedett. Nyolczadika^A^^l^^^adnyajan együtt XSlUffeg "délelőtt kivette az Áeé La, revluvatal­­levelet (fede Jj sanita), mely VéilT^1 • “yUt nak nem indulhat és más kikötök 1h-aj° ut' ^°ben ki nem, I P­ártértekezletek. Az országgyűlési szabadelvű párt ma délután 7 órakor dr. Podmaniczky Frigyes elnöklete alatt tartott értekezletén első­sorban gr. Szapáry Gyula kormányelnök terjesztette elő azon válaszok tar­talmát, melyeket Kaas Ivárnak a fővárosi negye­dik színház és a német színházra,­­ valamint Ugron Gábornak szintén ez utóbbit tárgyazó in­­terpellác­ióikra adni szándékozik. Az elsőre nézve kijelenti a kormányelnök, hogy a negyedik szín­ház kezdeményezésére a lépéseket megtenni nem tekintheti állami feladatnak, de létre­­jövetele esetén hajlandó azt a lehető jóindu­latú támogatásban részesíteni. A fővárosnak a német színház engedélye­zésére vonatkozó hatáskörét illetőleg meg­jegyzi a kormányelnök­, hogy az engedélyeZéS a főváros autonóm hatáskörébe tartozván, a tör­vény szerint ebben az ügyben kormányi beavat­kozásnak helye nincs. Baross Gábor kereske­delmi miniszter Kaas Ivárnak ugyancsak a német színház ügyében tett egyik kérdésére szintén megadván a választ, az értekezlet az adott vá­laszokat helyeslő tudomásul vette. Nem külön­ben tudomásul vette az értekezlet azon választ is, melyet Szilágyi Dezső igazságügyminiszter szándékozik adni S­z­a­l­a­y Károlynak egy inter­­pellácziójára, mely a szegedi királyi tábla terüle­tén egy járásbíró által állítólag elkövetett bűn­cselekményre vonatkozik. Végül dr. Szapáry Gyula kormányelnök jelentette be, hogy a pártok vezéreivel értekezett az iránt, hogy a közigazgatási törvényjavaslat egy bizonyos része most letárgyaltatván, a ház tanács­kozásaiban szünetet tarthatna. Miután az illetők úgy nyilatkoztak, hogy e kérdésben elvtársaikkal értekezni szándékoznak, bevárandónak tartja, hogy mily határozatot fognak hozni és ehhez képest a párt legközelebbi értekezletén közölni fogja a párttal a kormány álláspontját. Ez előterjesztés tudomásul vétetvén, az elnök előadja, hogy Singer Zsigmond hozzá intézett levélben a pártközből kilépését jelentette be. Ezzel az értekez­let véget ért.­ Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt ma este 6 órakor Iványi Dániel elnöklete alatt tartotta értekezletét, a­melyben a közigazgatási törvényjavaslat feletti vita további folyamában követendő magatartás fölött tanácskozott. Elnök jelenti, hogy a miniszterelnök tegnap a képviselőházi pártok elnökeit, illetőleg a mérsé­kelt ellenzék vezérét bizalmas tanácskozásra a miniszteri szobába meghíván, rövid indokolás után, melyben az obstrukc­iónak esetleg káros következményeire utal, a kormány nevében azt az ajánlatot tette, mely szerint az ellenzék lehetővé teszi azt, hogy a közigazgatási törvényjavaslat első fejezetének, mely harminc­ szakaszból áll, letárgyalása után több heti szünet következ­nék. A tanácskozmány egyik tagjának azon kérdésére, hogy a szünet után a szóban forgó tör­vényjavaslattal mi fog történni, a miniszterelnök azt válaszolta, hogy az azután tovább fog tárgyal­tatni, mire a jelentő elnök a saját egyéni vélemé­nyének nyilvánítása után a miniszterelnök kíván­ságával is egyezőleg kijelentette, hogy az ajánla­tot a pártnak, melynek elnöke, előterjeszteni és annak megállapodását a miniszterelnökkel hala­déktalanul közölni fogja, miután hasonló nyilat­kozatot a 48-as kör elnöke is tett. Ezek után a párt hosszabb vita után a következő határozatban állapodott meg: A függetlenségi és 48-as párt sarkalatos elvi kérdésben semmi egyezménybe nem bo­csátkozik; a törvényhozási kérdések megvita­tásának mérvére nézve a képviselők szabad elha­tározására befolyást gyakorolni a párt hivatásának s ezt a parlamentarizmussal megegyeztethetőnek nem tartja. A­mi a nyári szünet kérdését illeti, ezt a párt elvi kérdésekkel kapcsolatba hozni nem en-' gedyeti. A szünetre nézve a kezdeményezést a kor­mány és a többség feladatának tekinti. Az értekezlet lefolyásáról megszerkesztett jegyzőkönyv egy példányát, mely a párt határo­zatát is magában foglalja, Horváth Ádám, az ér­tekezlet jegyzője gróf Szapáry Gyulának még ma este elküldte.­ Az országgyűlési 48-as pártkör mai értekezle­tén a miniszterelnöknek ismeretes ajánlata ügyé­ben egyhangúlag a következő határozatot hozta : »A vármegyei közigazgatás rendezéséről szóló törvényjavaslat Magyarország alkotmányát el­vében és szerveiben átalakítja, a nemzeti tár­sadalomtól a politikai hatalmat kizárólag a kormány részére foglalja le, az önkormány­zatot, ennek intézményeit megsemmisíti és el­értékteleníti, mi­által nem javítást, hanem rom­bolást eredményez ; ezzel szemben a nem­zet és nép jogát előbb egészében, azután, bár egyes részleteiben, megvédelmezni, meg­menteni kötelességünk és a védelmi harcz fo­lyamán a tárgyalást sem mesterségesen meg­­nyújtani, sem mesterségesen megrövidíteni nem áll a helyes törvényhozás, a lelkiismeretes népkép­viselet érdekében, még kevésbbé áll körünk hatal­mában és jogában; e szerint a törvényjavaslat első 80 szakaszának gyors, meghatározott időhöz kötött letárgyalását tisztán egyéni, még kevésbbé kényelmi indokból a 48-as pártkör megígérhető­­nek nem tartja.­ Két nyilatkozat. Negyvennyolc­ óra alatt kétféle meg­vi­lágításban volt alkalma látni Európának a saját politikai helyzetét. Két előkelő minisz­ter, két különböző állam kormányának tagja adta elő nézeteit s valóban ritkán lépett oly rikító színekben, oly rideg élességgel előtér­be az az ellentét, mely az európai államokat két különböző táborra osztja, mint abban a beszédben, melyet szerdán Salisbury lord, csütörtökön pedig Bourgeois franczia minisz­ter tartott. Két különböző világnézetről, két olyan elvről van itt szó, melyek közt békés kiegyenlítés nem képzelhető, melyek egy ideig megférnek ugyan valahogy egymás mellett, de végre sem kerülhetik ki a leg­­zordonabb összeütközést. Salisbury lord Euró­pa mai szerződéses viszonyainak változatlan fentartásában keresi az üdvösséget s egye­dül ily módon véli lehetőnek a béke fentar­­tását, a franczia miniszter viszont ke­reken kimondja, hogy Európa jelen állam­jogi helyzete ellenkezik Francziaország ér­dekeivel, melynek tehát csak az lehet egyedüli feladata, hogy a viszonyokat meg­változtassa. Azt lehetne ugyan mondani, hogy Salisbury lorddal szemben Bourgeois ur még igen kis ember, noha miniszteri tár­­czát kezel; hogy a külpolitika nem az ő ke­­nyere s talán elvetette a sulykot, midőn olyan dolgokról beszélt, melyek­kel eddig leg­­fölebb dilettánsképpen foglalkozhatott. Mind­ez igaz, de azért Bourgeois ur nyilatkozata mégis eseményszámba mehet, mert nem csu­pán a saját, hanem az egész franczia közvé­lemény nyíltan bevallott vagy titokban táp­lált, de mély meggyőződését fejezte ki. Nincs számbavehető politikus Franczia­­országban itz, a­ki nem annak a politikai hitvallásnak rendületlen hive lenne, melyet minden franczia miniszter vallott és vall ugyan, de hivatalosan, egy állami ünnepé­lyen Bourgeois úz mert először proklamálni. Pár héttel ezelőtt történt, hogy egy előkelő franczia diplomata figyelmeztette honfitár­sait, törődjenek bele a megváltozhatatlanba s a­helyett, hogy az orosz szövetség része-

Next