Pesti Napló, 1891. november (42. évfolyam, 300-328. szám)

1891-11-01 / 300. szám

300. szám Budapest, 1891. Vasárnap, november 1.­42. évi folyam. Sserbessiiuél: Ferencziek -tere, Athenäen m-i p­ö 1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkeextdséghen intézendő. Kéziratok nem adatnak r­asza. Kladts-hivatal: ferencziek-tere, Athenäen m-é p & 1 e t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás körüli panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Sra 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyetem küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva. Havonként 1 írt 50 kr. — S hónapra i frt 50 kr. — ( hónapra 9 írt. Et u esti kietn­e peetei killSnkfUdéee kivüntetik, postebélyesre keronkíat 85 kr., évnegyedenként 1 (érint MUSsetendS. Hirdetések ■zintngy mint előfizetések a »Pesti ISTapló« kiadó-hivatalába Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-épület, küldendők. Ara 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Erdély emanczipácziója. Lelkes éljenzéssel fogadta a nemzeti párt gróf Bethlen G­ábor belépését. Apponyi Albert kíséretében jött fel a szabad férfiak gyülekezetébe. Mindenki át volt hatva csat­lakozásának politikai jelentőségétől. Az er­délyi képviselők különösen melegen üdvözöl­ték barátjukat. Tholnay G­ábor, a párt alel­­nöke és Kovács Albert marostordai képvise­lők, Hollaky Imre és Lázár Árpád Hunyad­­ból, Benedek Elek Háromszékből szívesen körülvették. Mintha az unió Erdélylyel proklamáltatott volna, a pártban oly hangu­lat uralkodott. Örömtől ragyogó szemekkel ekkor lépett be Horváth Gyula s az éljenek ismételtettek. Zárt körben folyt le ezen kis tüntetés, de annak országos jelentősége van. Mert Erdély emanczipácziójáról van szó. Erdély kormánypártisága szolgaságban tartja magát Erdélyt és Magyarországot ; nem azért, mert kormánypárti, hanem azért, mert a kormány nem követ oly politikát, mely az ország javára és a nemzet szabadsá­gára vezetne. Minden párt kormánypárt akar lenni, ez a nemzeti pártnak törekvése is, va­lamint a vele szövetséges függetlenségi párté. Nem abból teszünk tehát szemrehányást Er­délynek, hogy kormánypárti, hanem azt bán­juk, hogy a kormány a végrehajtó hatalmat és a törvényhozást nem úgy vezeti, hogy a magyar nemzet fenmaradása, országának és alkotmányának csorbítatlan fentartása biz­­tosíttassék. Erdély a legsötétebb szerencsét­lenségben Magyarország függetlenségének és a magyar nemzeti műveltségnek erős vára volt. A töröktől, a némettől Er­dély óvta a magyar nemzet szabadsá­gát észszel és karddal s nem harczolt nemesebben senki 1848—49-ben az oro­szok ellen, mint éppen Erdély. Ily büszke múlttal Erdély nem maradhat oly politiká­nak követője, mely szabadelvűből konzerva­tívvá és nemzetietlenné változott. Ha a ma­gyar kormány politikája lesiklott az udvari politika szolgálatába, Erdély nem fogja kö­vetni és nem maradhat kormánypárti. Él még hazafiság Erdélyben s büszke függetlenség a nagy ősök unokáiban. Jelenleg Erdély hatvanegy kormány­­párti képviselőt küldött az országgyűlésre, ellenzékit összesen tizenhármat. Alkotmá­nyosságunk egy sötét foltját képezik azon erdélyi választások, hol a kormány protek­­c­iója és a pénz minden s a választók szabad akarata semmi. Nem köszönte meg Erdély ezt a rendszert, mert a kinevezett képvise­­­­lőktől önállóságuk nem lehet. Panaszos elé-­­­gületlenségük olyan, mint az éjszakai sóhaj­tás; nem hallja senki s titok marad örökre. Akarat és bátorság kell a férfias csele­kedethez és a meggyőződések világossága; a­hol ez nincs, ne várjunk eredményeket a politikában. A feltétlen kormánypártiság Erdély­nek többet ártott, mint használt. Egye­sek kaphattak hivatalt vagy kitüntetést és kedvezményt, az ország boldogsága nem eszközöltetett ez­által; azt pedig, hogy az erdélyi részekre vonatkozólag a szabadelvű kormánynak határozott politikája lett volna vagy lenne, senki még kimutatni képes nem volt. Valóban az erdélyi magyarságnak és az elhanyagolt Székelyföldnek legtöbb oka lehet panaszra az anyagi jólét és a nemzeti önfentartás szempontjából egyaránt. Ha be­számolót kérnének az erdélyiek képviselőik­től, hogy mi jót műveltek, a felelet csak néma hallgatás lehetne. Reményeik és ígére­teik a kormánypárti képviselőknek össze­­aszalódtak s maguk sem tudják — miért voltak ők hát öt esztendeig szabadelvű kép­viselők? Miért tolták a kormány szekerét? Kinek segítettek vele : hazájuknak, nemze­tüknek, választóiknak vagy maguknak? — Egyiknek se ezek közül. Nem kötelességből, nem politikából maradtak kormánypártiak, hanem puszta hűségből. Ez igen szép tulajdon­ság s a cselédeknél megjutalmazandó, de egy­magában nem elég arra, hogy népképviselők tisztük szerint az általuk képviselt nép bol­dogságát eszközöljék. A közjó és a politikai meggyőződés szentebb, mint a kormány iránti engedelmesség és pártfegyelem. Erdély kormánypárti képviselőit okoz­zuk nem ok nélkül azért, hogy ha szavaza­taik tömegével a kormány rész­politikájá­nak folytatását lehetővé tették. Mert hat­vanegy szavazat nagyot nyom a latban, ha azokat dróton lehet ránczigálni a képviselő­ház távíró-hivatalából. A magyar nemzet akarata megbénul, ha Erdély mamelukjai útját állják. De Erdély is megbénul bele. Nincs saját akarata. A szabadság szövetnekével világítunk be Erdélybe, hogy lakosait nemzeti ébredésre keltsük. Erdély is legyen szabad, tehát sza­badítsa fel önmagát. Ne gondolja, hogy hip­notizálva van s csak kormánypárti lehet, gondolat né­kül szót fogadó. Ha akar, lehet­­ ellenzéki is. S ha magyar akar maradni, az­­ ellenzékhez csatlakozzék. Magyar nemzeti politikát a Szapáry-kormánytól soha ne várjon. Ezeket üzenjük Erdélybe azon biztos reményben, hogy Keleten felkel a nap. Lapunk mai számához fél év melléklet van csatolva. A PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. Halottak estéjére. A virágok és a lángok ismét vándorútra kel­nek. Halottak estéjén találkoznak a sírok birodal­mában s ott, a hol annyi virágzás ért véget, a hol annyi fény kialudt, segítségére sietnek a gyászoló embereknek: — Segítünk nektek szeretteiteket gyászolni s ék­et varázsolunk sírjaik fölé ! Egy éjjel még virulnak a sírok fölött, egy éjjelen eltart ragyogásuk, aztán mennek ismét to­vább, tovább, mint a­mily hamar elvirágzik, kial­szik és elsiet az emberek kegyelete is... * Halottak estéjén oly jó a temetőbe elláto­gatni ! Ezen a tour fixen fogadnak a halottak, mielőtt megtérünk hozzájuk hosszú, hosszú időre, vagy — örökre! Csöndes, nyájas világ, mily örömest látoga­tok én el hozzád! Mikor az utakat ellepi a sárguló levél, sikoltozva csap el melletted a szél, mintha zokogása egyesítené magába mindazt a jajt, mind­azt a sirámot, a­mely a sírok e sokasága felett már elhangzott. El-eljárok az árnyék­világból az ár­nyak világába s titkos betűket keresek a fényvo­nalakban, melyeket a halvány holdvilág ir le hó­fehér márványkövekre... Ah!­ha üzenet lenne, ha megoldása volna annak a végérhetlen, szent titok­­zatnak, melylyel a sírok le vannak pecsételve! Legyen a temető néma és hangtalan, vagy borítsa fényár és virág, mint halottak estéjén; hozza ide e napon enyhült bánatát s a pompa előtt érzett kíváncsiságát és irigységét mind e hul­lámzó néptömeg: az csak külszin, az csak vékony máz, a melyben felelet nincsen, a melytől megol­dást hiába várunk. De minek is keressük azt, a mit évezredeken át hiába kerestek a bölcsek és balgák milliói e napon, a midőn minden bölcseségnél többet mond s valamit legalább sejtet egy könny a szem­ben, egy virág a kézben és egy szikra hit a szivek mélyén ....* Az újságírónak mindig van halottja. Ha ő oly elhagyatott, hogy még csak nem is veszíthet el senkit, ha árva már a nélkül, hogy valakit gyá­szolhatna, ime, az ő halottai a jelesek, kik egy nemzetnek, egy nagy eszmének s az egész emberiségnek éltek. Gyújtsa föl az emlékezés mé­csesét a közönség halottainak sírján, a kik sokak helyett éltek és sokakért éreztek.­­ Jutott-e gyászláng sírodra, te lángelme, a mely nemzeted előtt uj ösvényeket világítottál be ? Jutott-e virág, mely eltakarja a gyilkos se­bet, a melyet önkezeddel nyitottál azon a nemes homlokon, a mely mögött korszakot alkotó esz­méknek volt fényes lakása! Nem csapott fel háborgó árjával a Szajna, a mikor a nagy katasztrófának tanúja lett s nem csöndesült el egy pillanatra a moraj­ló nagy világ­város, mikor a végzetes lövés eldördült! A nevezetes magyar államférfi magával vitte kétségbeesését, porait Páris földjének ajándé­kozta. Az emlék szárnyain oda repülünk s hálásan fogadjuk, ha honfiúi kéz egy mécset gyújtott, egy szál virágot helyezett el Grünwald Béla sír­kövére... Ő a mi halottunk, bár a vén »Pére la Chaise« temetőben, száz és száz mértföldre hazájától aluszsza örök álmát! * Három bíboros főpapunk hunyt el az év folyamán: S­i­m­o­r, esztergomi herczegprímás, Hayna­­­d, kalocsai és Mihalovics zágrábi érsek. Úgy kellett lenni, hogy a­mikor a Lethe partjához értek, Charon ott állott csolnakában és az evezőjére dőlve nézte az érkező főpapok méltóságteljes alakjait. — Mit kívántok tőlem, a szegény csolnakos­­tól, biboros uraim ? Egy kis obulusért átszállítalak a jobblét partjaira.... — Nem lehet barátom, nem lehet, — szólt szigorral Esztergom érseke. Te mythologiai alak és pogány vagy. Miként bizhatnók reád lelkeinket mi, akik a földön keresztény egyházi fejedelmek valánk.... — Akkor uraim aligha nem kell várakozno­tok. Töltsétek el az időt annak a megbeszélésével, hogy ugyan ki lesz utódotok oda lenn ... A helyzet már-már kétessé kezd válni. De ime, ott jó méltóságteljesen a másik révész, aki — jó kálvinista hite szerint — protestálni kezd a sérelmes eljárás ellen, azután a kormányhoz ül és a túlpartra átsegíti társait. Hogy a paritás meglegyen, a jó öreg debre­­czeni püspök mellett foglal helyet Szeberényi az elhunyt lutheránus püspök s igy érkeznek meg az árnyak sötét világába, békésen, egyetértően.­­ A külföldnek lángtengert kell felgyújtania, hogy méltóan ünnepelje nagy halottainak em­lékét. Meghalt Parnell, a legújabb kor e forron­gó szelleme, a­kinek egyetlen bűne, hogy nemcsak nagy ember, de ember is volt. »Homo sum, et nil me alienum humani putor mondhatta s ha a kegyet­len halál még csak egy-két évig engedi élni, a fa­rizeusok felháborodása, a Tartuib­ok erkölcstana mind megszégyenültek volna az ő nagyságá­nak uj és uj nyilvánulásai előtt. Meg kelle halnia, mielőtt legyőzte volna, a kiket meggyőznie már nem lehetett, de azért hazája, a melynek szabad­ságáért küzdött mindhalálig, mélyen érzi e halál nagy veszteségét s nem engedi, hogy a szenteske­dés irigye egy virágot elraboljon, egy mécset kioltson a Parnell sírján ...* Boulanger is ennek az évnek a ha­lottja. Már életében meggyújtották neki azt a lángot, a melynél a világ teljesen ráismert és aztán — nem ismerte többé. Minek virágot a vén szerelmes sírjára ? Minek mécset annak, a ki­nek élve, halva — jobb homályban maradnia? Boulanger különben reformer volt. Ő fedözte fel a nevetségeset az öngyilkosságban. Ott koczog fekete lován a más világ kapui felé s nagyon csodálja, hogy a szférák zenéje nem emlékeztet ama bizonyos indulóra... * Meghalt Feuillet Oktav, egy tartalmas, nemes drámai és elbeszélő irány művelője és meg­halt Delibes, annyi bájos ballet-zene al­kotója. S ha már van gyászolni valója a hallétnek s gyászolja a komponistát, ki oly finom, oly behí­zelgő rhytmusok szerint sorakoztatta a legbájo­­sabb lábacskákat, hogyne gyászolná egy másik hívét, egyik legkitartóbb bámulóját, kinek látcsöve el nem fordult a lebegő szoknyácskáktól s szeme lelkesen kisérte a szemkápráztató, szivet felvilla­nyozó látványt... Gróf Andrássy Manót értjük, a minden szépért hevülő, lelkes főurat, kinek gazdag kedélye ez estén szintén kiérdemel tőlünk egy szál üde kaméliát mortellt... Meghalt Molnár György, kinek temetése egy nagy rendezés, impozáns látványosság volt. Szenvedéseivel kiküzdötte a menyországhoz való jogát s meg vagyunk róla győződve, hogy a másvi­lág látványosságait és csoportfelvonulásait, harso­nás angyalokkal, szárnyas angyalfőkkel, biboros fellegekkel, czikkázó villámokkal és menydörgés­sel senki másra nem bízzák, mint Molnár Györgyre. A mikor vége közeledett, a jó tragikus rög­tön megkezdte tanulmányait s papírra vetette a legnagyobbszerű mennyei látványosság terveit, a melynek czime: »Végítélet«, megelőzőleg a »Feltámadás« czimű allegóriás képlettel.... * Lehet-e szomorúbb halál, mint a szegény Wilm­óé? Vén szívvel a szerelem jogát követelte ma­gának. S valamint ellentmondott szerencsétlen megjelenése annak a hatalmas művészetnek, mely­lyel a szerelem érzését tolmácsolta a színpadon: az életben kora gátolta meg abban, hogy elkésett szerelme boldogságát képezze! Ily ellentmondásokból megsemmisítő tragi­kumnak kell kifejtenie. A megoldás csak őrület lehet vagy öngyilkosság. S­i­­­t n e tragikuma mindkét alakban bekövetkezett s úgy élt, úgy halt meg, hogy nekünk ő ezen esztendő legszomorubb, legszerencsétlenebb halottja. Véres szelleme még a halál után sem talál­hat kiengesztelést; a rut örökségi per hívei nyom­ban követték nekrológját. Pénzt, csak pénzt köve­tel annak sírjától a világ, a­kit már bölcsőjé­ben sem környezett szeretetével. Ugyan kit és mit fizessen hát meg Wilm­a százezreivel, mikor az élet adósa maradt a legfőbb követelésével, a szeretettel? Meghalt Benedek Lajos, a szép reményű ifjú művész, a kinek neve (sajátságos eszmelán­­czolat révén) elvezet a königgrätzi vérmezőre s innen ez év nagy halottjának, Moltkenak a sírjához. Az élő hatalmakat legyőzte, a halál hatalmá­nak ő sem állhatott ellen. A nagy hadvezér jelent­kezett a fejedelmek fejedelménél s besoroztatott csak olyan közkatonának, a minekké leszünk a ha­lál fekete seregében mindannyian. S a nagy hallgató beszélni óhajt. De ki tanítja meg a túlvilág volap­ük­­enek nyel­vére? Ott van­­ a 11 a g­­ Mór, a megboldogult szó­tárb­a. Lehetetlen, hogy már­is ne dolgoznék egy túlvilági szótáron, a­mely teljesen megfelel az otta­ni nyelv­viszonyok által támasztott igényeknek. Majd ha véget ér e földi bolygásunk s fel­költözünk Isten országába magunk is, váljon meg­leljük-e azon nagy fogalmaknak kimerítő, teljes értelmét, a melyek kételyekkel, bus sejtelmekkel lepnek el halottak estéjén. Lét és nemlét ... Mú­landóság és örökkévalóság ... Élet és — halál... Gasparone. A sírnál. — Irta: gróf Teleki Géza. — I. A koporsó fedele borzalmas hangon kongott föl a sírból, midőn reá hullottak a rögök. A vég­­tisztességet tevők már oszlani kezdtek, mint a kik eleget tettek kötelességüknek. Csak egy nem akart távozni s kérte a reá várakozni akarókat: hagyják őt itt egyedül. A sírt hántoló munkások közönyös arczc­al folytatták megszokott munkájokat, mig végre föl­hangzott a munkavezető szava: »Jól van már!« S ezek is távoztak. Még akkor is ott állott, némán tekintve maga elé, az az egy: —­ a férj. Sokáig állott így, mig végre, mintegy föl­ébredve, körülnézett s egy tekintetet vetve az uj hantra, zokogásban tört ki. — Most már mind a tied! — kiáltott föl és elsietett. A fájdalom űzte őt, s ment­őzés nélkül to­vább, tovább. Végre a fájdalom és fáradtság erőt vett rajta és egy utcza szögletén lerogyott. — Boldog vagy te is! — rikácsol fülébe nem sokára egy oda tántorgó részeg ember. A fia­tal ember figyelmes lett megszólítójára s csodál­kozással teljes tekintetet vetett reá. — Boldog ? — sóhajtott föl, s utóbb a meg­győződés hangján felkiáltott: — Nincs boldog ember a föld kerekén ! — Hazudsz! — viszontá a részeg, — hisz látom, hogy az vagy! Boldog, !— boldogabb, mint én vagyok! Én még tudok a lábamon állani, de te már nem tudsz. Te olyan vagy, hogy fogadok, nem tudod: fiú vagy-e, avagy leány? Te ?! — S ezzel kirántva amannak zsebéből az óráját, röhögve sietett tovább. Emberünk nem védte magát s közönynyel tekintett a távozó után. Midőn amaz már nem volt többé látható, fölállott s mintegy fenszóval gondolkozva szólott:­­ Boldog ! — boldogabb, mert — részegebb! Hirtelen körülnézett s meglátva pár lépés­nyire egy korocsmaajtót, besietett az ivóba. Késő este volt már. Az ivóban csak az igazi törzsvendégek közül ült még néhány. Elzüllött, félelmetes alakok. Csodálkozva nézegették a belé­pőt, mint nem közéjük tartozót. Minden arcz kí­váncsian fordult feléje, midőn egy külön álló asz­talhoz ülve, »bort, sok bort!« rendelt magának. — Én ismerem! — szólott egyik a nagy asz­tal mellett, s a többiek egy pillanat alatt köze­lebb húzódtak ehhez, egyszerre kérdezve mind: ki ő ? — Borzas, lakatos mester, — felesé a kérde­zett, — a nagy­ utczából. Szép üzlete van. Szép családja is volt, — de csak volt. Két kis gyerme­két egy év alatt temette el, és most, — ma láttam, ■— vitték ki a temetőbe feleségét is. Most már nincs senkije. — Közénk való lett! — jegyzé meg egy el­keseredett alak. — Fiuk, — szólott újból az elbeszélő, — ne bántsátok, jó ember. Majd ha hatott a bor reá, megbarátkozunk vele. Fizetni fog, s mi inni fogunk! — Jól van, — jegyző meg egy másik, — ha önszántából is beáll a mi balekunknak, ne erősza­koskodjunk. Úgy lett. Emberünk mohón itta a bort, s az hamar a fejébe szállt. Ekkor közeledtek a többiek hozzá, s nemsokára versenyt ivott és kiabált velük. Másnap Borzas a korcsmáros egy ronda fülkéjében ébredt föl. Feje zúgott, gyomra égett. Kétségbe esve nézett körül. A vele ivók közül még másik kettő­ aludott ugyanott. Ezek is fölébredvén, azt tanácsolták neki, hogy igyak pálinkát: ez segíteni Budapest, október 31. Főpapi kinevezések. A hivatalos lap, mint már tegnapi esti lapunkban közöltük, holnap, vasár­napi számában hozza ő Felsége legfelsőbb kézira­tát, melylyel a király Y­a­s­z a­r y Kolos pannon­halmi főapátot esztergomi érsekké és Magyaror­szág herczeg-prrimásává nevezi ki.­­ Ugyancsak a hivatalos lap holnapi száma közli ő Felsége kéz­iratát, melylyel a király C­s­á­s­z­k­a György sze­pesi püspököt kalocsai érsekké nevezi ki. Gróf Bethlen Gábor csatlakozása a nemzeti párt­hoz. Gróf Bethlen Gábor orsz. képviselő a követ­kező levelet intézte gróf Apponyi Alberthoz, mint a nemzeti párt vezéréhez: »Tisztelt barátom! Miután meggyőződésem szerint is a vezérleted alatt álló nemzeti párt kép­viseli azon nemzeti irányú politikát, mely nélkül Magyarországon egészséges és állandó viszonyokat nem képzelhetek, miután kétségtelen, hogy e párt van hivatva a valódi szabadelvűséget úgy a köz­életben mint az országos ügyekben, a hamis tanok és magyarázatok következtében beállott fogalom­­zavartól megtisztítva, magyar eredetiségében visz­­szaállítani, készséggel ragadom meg az alkalmat becses tudomásodra hozni, hogy teljes meggyőző­désből és őszintén állok soraitokba és szerencsém­nek tartom a jó ügyért a nemzeti párt tagjává le­hetni. Fogadd kiváló tiszteletem legőszintébb ki­fejezését. Hived gróf Bethlen Gábor, Budapest, 1891. október 20-án.« E levélre gróf Apponyi Albert a követ­kezőleg válaszolt: »Tisztelt barátom ! Szives levelednek tartal­mát örömmel veszem tudomásul és ügyünkre nézve kiváló vívmánynak tartom csatlakozáso­dat. Igaz tisztelettel üdvözöllek sorainkban és maradok őszinte hived gróf Apponyi Albert.« Gróf Bethlen Gábor ma este 6 órakor je­lent meg gr. Apponyi Albert kíséretében a nemzeti párt klubhelyiségében, hol őt az egybe­­gyült párttagok lelkes éljenzéssel fogadták. Gróf Bethlen Gábornak Apponyi mutatta be a párt tagjait s mutatta meg a klub helyiségeit, melyek­nek megtekintése után gr. Bethlen Gábor beírta nevét a nemzeti párt klubkönyvébe. A kormány és az egri érsek. A félhivatalos ál­láspontban ismét módosulás állott be, melyet ez­úttal a bécsi félhivatalos »Pol. Korr.« bocsát vi­lággá. E szerint az egri érseknek elejtése nem Róma ellentállása miatt következett be, hanem azért, mert az egri érsek kinevezése a koronánál ütközött akadályba. No ez aztán gyönyörű fordu­lat a kormányra nézve! És annál szebb, minél „félhivatalosabb­ formában történik. Hogy a kormány megnyugtassa a közvéleményt, hogy nem Róma avatkozott be a magyar állam szuvere­­nitásába, s hogy tehát a kormány nem Rómával szemben szenvedett vereséget, tehát exponáltatik a korona és felállíttatik az a felséges alkot­mányjogi elv, hogy nem a felelős kormány proponál a koronának, hanem a korona propo­nál a felelős kormánynak. És ez annál szebb, mi­nél élénkebben emlékezünk arra a bizonyos levél­re, melyet a kormány múlt évi megszorultságában a királytól kieszközölt, és a miniszterelnök sze­mélyesen kézbesített a még akkor életben volt Simor prímásnak. E királyi, és nem ellen­­jegyzett levél következtében maradt el a pápai bréve publikálása az elkeresztelési ügyben. — Tehát már akkor is, a kormány eljárása miatt oly helyzetbe hozatott a korona, hogy személyesen kel­lett beavatkoznia, s ez sem volt elég ? — most újra előrántják és pedig félhivatalosan ? De ez a fordulat annál érdekesebb, mert pompás világí­tásba helyezi a kormány eljárását abban a tekin­tetben is, hogy nyolcz hónap kellett neki, míg tá­jékozást nyert egy ily fontos és a kormányra nézve oly delikát személyes ügyben, a korona felfogása felöl. E nyolcz hónap alatt az egri érsek foly­tonosan exponálva volt, mint a kormány primási jelöltje ; e nyolcz hónap alatt a kormány folyton úszott a népszerűségben, hogy fölvette a harczot Rómával és szilárdul áll nemcsak a maga, ha­nem a közvélemény jelöltje mellett. é­s íme, nyolcz hónap múlva kisül, hogy Rómában tu­lajdonképpen nem is opponáltak s hogy a pri­mási kinevezésre semmi pressziót nem gya­koroltak, hanem a koronánál voltak nehézsé­gek ! — E képtelenségek fejtegetéseibe azonban ezúttal nem megyünk bele, mert ugyanaz a bécsi félhivatalos azt is ígéri, hogy a kormány ez ügy­ben legközelebb nyilatkozni fog. Bevárjuk tehát e nyilatkozatot, ha az csakugyan bekövetke­zik, de sürgetni fogjuk minden alakban, ha késni találna az éji homályban. Mert ennyi intriga, ennyi kétszinű­ség és ennyi »álláspontváltoztatás« után a teljes őszinteséget követeljük. Követeljük, nem a személyes kérdések miatt, mert ezek im­már túl vannak haladva, hanem azokért a nagy érdekekért, melyek e szövevényes játékhoz van­nak fűződve, s melyeknek a jövőre lesz nagy ki­hatásuk. Az országgyűlési függetlenségi és 48-as párt november 2-án, délután 6 órakor értekezletet tart. A fővárosi választások. A fővárosi törvényhatósági bizottság tagjai fele részének mandátuma most no­vember hóban lejár. A négyszáz bizottsági tag közül kétszáz kilép a képviselőtestület­ből s a kilépő tagok helye választás útján újból lesz betöltendő. Az igazoló választ­mány, a melynek hivatása az egész válasz­tási eljárást vezetni, már ki is tűzte a válasz­tást november hó 15. és 16. napjára. A főváros polgársága tehát e napokban fogja választási jogát a községi, az önkor­mányzati ügyek terén gyakorolni, e napo­kon fogja kijelölni a férfiakat, a­kik a leg­közelebbi hat éven keresztül a fővárosnak és lakosságának fontos érdekeit a közgyűlésen képviselni hivatva lesznek. Szép, de egyúttal nehéz és terhes a fel­adat, a­mely főleg az adminisztrác­ió jelen­legi komplikált és nehézkes organizmusa mellett a törvényhatósági bizottság tagjai­nak itt a fővárosban osztályrészül jut. A főváros törvényhatóságának ügyfor­galma szerfelett nagy; a közgyűlés hatás­köre kiterjedt; a közgyűlés, valamint a ke­beléből alakult szakbizottmányok által meg­oldandó kérdések igen fontosak; miből ön­ként következik, hogy a törvényhatósági bi­zottság tagjai, ha e minőségükben meg akar­nak felelni a kötelességnek, a­melyet a vá­lasztók bizalma reájuk ró, sok időt, sok mun­kát kénytelenek a főváros ügyeinek szen­telni. Ez okból a törvényhatósági bizottság tagjainak megválasztásánál kiváló figyelmet kell fordítani arra, hogy oly egyének válasz­tassanak e tisztségekre, a­kikben egyaránt megvan a tehetség és az akarat arra, hogy a főváros számos fontos érdekét a kellő buzgalommal ss kellő sikerrel kép­viseljék. Azonkívül a közgyűlés és a szakbizott­mányok hatáskörébe utalt ügyek legnagyobb része szoros kapcsolatban áll a főváros va­gyoni érdekeivel, s joggal elvárhatja a fővá­ros polgársága, hogy azok, a­kiket bizalmá­val felruház, minden jogosulatlan magánérdek ellenében a főváros valódi közérdekét képviseljék és védelmezzék. Végre a főváros törvényhatósága által intézendő ügyek jó része lényeges befolyás­sal van a főváros kulturális és közgazdasági fejlődésére és így azoknak helyes, sikeres in­tézése okvetlenül feltételezi, hogy a törvény­­hatósági bizottság tagjai szélesebb lát­

Next