Pesti Napló, 1892. július (43. évfolyam, 181-211. szám)

1892-07-01 / 181. szám

181. szám. Szerkesztésés: Ferencziek-tere, Athenaeum-épü­l­et. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztéseiben intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. Kiadó­hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeu­m-é­p­ül­­­e­t. A­ lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás kör­ül panaszok, hirdetmények) a kiadó-hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Budapest, 1892. Péntek, július 1.­43. évi folyam. Előfizetési feltételek: A reggeli és esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Budapesten kétszer házhoz hordva: Havonként 1 frt 50 kr. — 8 hónapra 4 frt 50 kr. — 6 hónapra S frt. Ha as aszl kiadta postai különkü­ldése kívántatik, postabélyegra báronként SS kr., évnegyedenként 1 forint felü­lfizetendő. Hirdetések szintúgy mint előfizetések a »Pesti Napló« kiadó-h­ivatala,Ba Budapest, Ferencziek-tere, Athenaeum-építlet, küldendők. Ára 4 kr. vidéken 6 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Horánszky bírálata. A regále megváltása, mint a tapaszta­­t mutatja, különös nemét hozta létre a be­­jségnek az italmérés terén: a váltólázat, ily két-évenkint tér vissza. A regáleváli­­s következtében alkották meg az állami tmérési jövedékre vonatkozó 1888. évi XXV-ik törvényczikket. Ezt módosítani llett az 1890. évi XXXVI-ik törvényczik-1. Hogy ismét fordult két esztendő: találk­o­zunk azzal a javaslattal, a­melynek zál­­alását ma kezdte meg a képviselőház. Ez javaslat aligha­nem új helyzetet fog te­­mteni. Mert sokkal rosszabb, semmint a­­dosítása két évig várathatna magára, ilószínű tehát, hogy már rövidebb idő atva találkozunk e tárgyban újabb nu­­llával. Ebben a nagy melegben Hegedűs Andor előadó — ajánlván a javaslatot — rcsa bizonyítványt állított ki számára a­zt mondta, hogy inkább a forgalom sza­­bddá tétele szempontjából érdemel mél­­nylást, semmint pénzügyi tekintetből, ért fokozottabbb pénzügyi eredmény tőle­­m várható. Valóban ez az ajánlás nem­en válik a javaslat előnyére. Mert ha­­ államfinanczia se örül neki, akkor mi­­­ való. Hogy akár a termelés, akár a bér­­, és még sokkal inkább, hogy a fogyasz­­k hasznát lássák, nem hiszi el senki. A­vaslat a kizárólagos szeszitalmérési jogo­­ltságot messze kiterjeszti. Nehogy nagyon m­ás legyen a dolog: a pénzügyi bizottság elengedett magának valamely szemérme­­­s módosítást, korlátozva a kizárólagos jog sztámát 1895. évi deczember 31-ig. A mi­­ótára az idők bizonyára már úgy is leszá­­lltak ezzel a javaslattal. Igaz, hogy a ja­­­slat 9-ik szakasza három feltételt szab eg a kizárólagos alap igénybe vehetésére, hogy a községben háromnál több korcsma 1 legyen, 2. hogy a kipuhatolt fogyasztás­ik megfelelő adó 4/s része se bérlet, se vált­­ó útján biztosítható ne legyen és végre 3. Ígyha maga a község kívánja a kizáróla­­gsságot. De ez a három fentartás még a­­szélesebb tért engedi a szabálynak. Oly eleset, hogy a pénzügyi bizottság ama vé­tkezése, hogy a kizárólagos jog nem czél, sok eszköz, nagyon megható ugyan, de ko­­oly érvnek nem tekinthető. Van azután ugyancsak a 8-ik szakasz­ik még egy épületes pontja, mely szerint vételesen, de legfeljebb négy vármegyében kizárólagos italmérési jogosultság a vár­egyék egész területére is érvényesíthető, idén a pénzügyi bizottság előadója ma er­­re a négy vármegyéről beszélt : az ellenzé­ki hangosan kívánták a megyék nevét. De­­gedüs Sándor adós maradt a felelettel, fetőleg azt mondta, nem tudja e megyék évét és nincsenek is még megállapítva. Hát ezen nagyon is meg kell akadni. Mert ilyen paulális meghatalmazások, ha gyökeret ver­nek, hova hamarabb illuzóriussá teszik a tör­vényhozás ellenőrzési jogát. Legjobb volna talán minden törvénynek csak czímet adni azzal a szöveggel, hogy cselekedjék a kor­mány legjobb belátása szerint. Akkor leg­alább eltűnnék az obstrukczió réme is a gyöngébb idegzetű kormánypártiak elől. Mert folyton ott jár az ablak körül, mint Poe költeményében a hollóalakot öltött lelki­ismeret. Legalább a »Nemzet« ma esti lapjában már a Horánszky Nándor par­lamenti eseményt képező beszédéről is azt írja, hogy »szakszerű obstrukczió.« De visszatérve a vármegyékre: ha elhiszszük, hogy senki se tudja még, melyik lesz az a négy, hát honnan tudhatja, hogy négy lesz. A czél ugyanis az, hogy mesterséges koalíc­iók, kartelek, vagy más érdekcsopor­tosulások által a kincstár csorbát ne szen­vedjen. De ki tudja akkor, hogy nem lesz-e kevesebb, vagy több oly megye, a­melyben a védekezés kontemplált módja szükségessé válik. Ha pedig a kormány tudja, hogy csak négy lesz­ jele annak, hogy tudja a neveket is. Ez tehát a törvényben stipulálandó lett volna. A pénzügyi bizottság jelentésében ez­úttal naiv volt. A­mit rosszul esik elmonda­ni a pénzügyi bizottságról. A javaslat 2-ik szakasza intézkedik a mesterséges borok megadóztatásáról. Ez elég furcsa. Mert hisz a műborgyártás egész kérdése rendezetlen. Érezvén a bizottság az ebben rejlő visszás­ságot, kihagyatta a szakaszból a műbor de­­finíc­ióját, nehogy ez a későbbi rendezésnek prejudikálhasson. Az adó tehát kiróható a műborra, a­nélkül, hogy erre vonatkozólag törvény léteznék. Csak azt nem szabad meg­mondani, hogy mi a műbőr. Ezzel szemben mi azt gondoljuk, hogy ha a bizottság nem akadt meg a mesterséges bornak ebbe a ja­vaslatba erőszakolt megadóztatásán, nem kel­lett volna tovább aggodalmaskodni a meg­határozás miatt. Úgy legalább megtudta volna a termelés és a fogyasztás, mit ért a kormány műbőr alatt. Így azt sem tudja. A nemzeti párt a javaslatot általános­ságban se fogadta el és Horánszky Nándor által előterjesztett határozati javaslatában új javaslatot kér a pénzügyminisztertől. Ab­ban a nagyszabású, pénzügyi és politikai szempontokban gazdag beszédben, a­mely­­lyel Horánszky Nándor ezt a határozati ja­vaslatot kísérte, a legobjektívebb formában és épp azért meggyőzően ki van mutatva, hogy a most czélba vett módosítások sem a fogyasztók számára megkönnyebbülést nem teremtenek, sem az italmérést magát nem helyezik egészségesebb alapra, sőt a­meny­nyiben a kizárólagos jogot kiszélesítik és az eredeti törvény szellemét változtatják meg, nyomukon még rosszabbodás várható. De a javaslat kritikája mellett messzemenő figye­lemre tarthat számot az a társadalmi kép, a­melylyel Horánszky Nándor feltüntette egyrészt a nemzet túlterheltségének mérté­két, másrészt az iparosoknak és az egész kö­zéposztálynak helyzetét. Az 1875. óta folyó egyoldalú finánczgazdálkodás a végső mérté­kig kihasználta a nemzet teherviselés-képessé­gét, de nem gondoskodott munkaforrásokról, a­melyekből a nép táplálkozhatnék. Innen ered a kivándorlás és az az anomália, hogy míg egyfelől azzal érvelnek nálunk az iparfejlesz­tés nehézségei mellett, hogy nincs munka­erő, addig másfelől látjuk az iparosokat, munka és kereset hiányában, beszegődni más szolgálatokba. E felett nem lehet napirendre térni és az a politikus, a­ki világos tekintet­tel ezt a szerencsétlenséget felismeri és az egyetemes detailgazdálkodás közepette, a­mely napról napra él és táplálkozik, erre rá is mutat: az ország hálájára érdemes. A pénzügyminiszter is, a­kinek kiváló érdemeit mindenki elismeri, helyesebben cselekszik, ha nem türelmes számcsoportok sánczai mögé vonul a régi sablon szerint, a­mely érzéket­lenséget nevelt a közállapotok iránt, hanem betetőzi a pénzügyi egyensúlyt a társadalmi egyensúly megteremtésével.­ ­ PESTI NAPLÓ TÁRCZÁJA. A kis suhancz. — Olasz történet. — Talán Luigi, talán Angelo vagy Bartolomeo­­ neve. Senki sem tudta biztosan megmondani, hát mindenki Lóiénak hívta. ő maga is azt mondta, hogy az a neve. Lóié napközben és késő este is a pályaudvar közelében lődörgött. Ha elfáradt, a K­alzi-templom egyik fülkéjébe mászott, meghu­jolott a Tolentini-szentegyház oszlopai mögött, vagy leheverészett a San Simeone pompás már­­vány lépcsőire s farkasszemet nézett a nap vagy a mid sugaraival. Máskor összerutkosta a pályaud­­var környékét és az emberek sokszor gyönyörköd­tek benne, a­mint a napos part hosszában czigány­­cereket hányt. Lóiénak nem voltak szülei, nem is emlékz­­ett rájuk. Sovány, tiszta ruházatú öreganyja, rosszú, hamis, örökké mozgó fülbevalókkal, ez ke­­zélte el neki, hogy valamikor voltak szülei, mikor rég egészen kicsike volt, de mind a kettő egy­­perre halt meg kolerában. Az utcza volt a háza, mióta mászni tudott s csak ha megéhezett, futott pinczeszerü raktárba, melyben az öreganyja jóbiskált és tökmaggal meg zöldséggel kereskedett. Egyszer, mikor hazatért, zárva találta az­­ót. »A kórházba vitték az öreget — talán már eg is halt!« — Elszaladt s napokig elrejtőzött, ért, hogy hasonló sors érheti; de nem akarta, úgy elfogják. Az éhség végre újra az emberek őzé űzte. A nyüzsgő élet, mely a napsütötte parton a­ályaudvar körül uralkodott, már rég csábította olót. A nap ott oly melegen és oly nyájasan sü­­tit s a jövő-menő embereknek oly sietős volt az ,juk, akár csak neki, — valamennyien futottak, ide nem szerette a társaságot, de ösztöne súgta, egy nagy néptömegben az ember a legbiztosabban marad észrevétlenül. De most éhezett s a téli nap relid fénye sem segített rajta. Először a zöldség­­i narancsárusoknál szedegette fel a hulladékot.D­e éhsége nem csillapult s csak úgy kongott a gomra mint az előbb! Egy idegen sietett feléje őrönddel kezében, hom­okán vastag cseppekben ért ki az izzadtság. Le­ó czigánykereket hányt Ute. — Hallod-e ficzkó. Elbirnád ezt ? Hogy ne birta volna. Értelmes arcza felde­rült. Néhány perc­c­el később két nagy kerek réz­­pénz verte a markát! Czigánykereket hányt egé­szen a legközelebbi kenyér­bódéig. Úszott a bol­dogságban, megtanulta, hogy miképen kell a ke­nyerét megkeresni! — »Hány éves lehetek én?« kérdezte az öreg töpörödött koldusasszonyt, a­ki a Scalzi-templom lépcsőin sütkérezett. Az anyóka magához vntette a kis­fiút, ki fehér fogaival épen beleharapott so­vány kenyerébe. — Mindjárt megmondom. És csontos ujjai­val a gyermek rózsás ajkai körül babrált. Még megvan mind a tejfogad, nem vagy még hét­éves. — Hét éves! ujjongott Loló. Hát olyan vén vagyok! Loló ettől kezdve függetlennek érezte ma­gát. Nem mulasztott el egyetlen érkező vonatot sem s csaknem mindennap volt valami czipelni va­lója a pályaudvarról. Később cseresznyemagot és szivarcsutkát is gyűjtött s Loló nem éhezett többé s a mellett futkozhatott egész napon át, ebben lel­te gyönyörűségét. Csak nyugodtan nem birt ülni! Szegény fiú, mindig azt hitte, hogy üldözik és be akarják csukni, mint az öreganyját. Az emberek megbecsülték Loló gyors lábait s az elrongyollott kis­fiút előnyben részesítették a nehézkes kama­szok felett. Mezítláb, egészen kurta nadrágban, melyből kikandikált a tarka ing maradványa és sok helyütt a kis ember bronzszínű teste, így sza­ladgált Loló éjjel-nappal a pályaudvar körül. Akár­hány festő modellnek hívta műtermébe, de nem bírták rábeszélni, hogy nyugodtan egyhelyben maradjon. Ha a szomszéd kereskedők gyorsan kíván­tak valamit előteremteni, Lolót küldték el, a­ki fu­tás közben oly magasra vetette lábait, hogy szinte egymásba fonódtak. A többi lődörgő fiú gyűlölte a kis Lolót, ki orruk elöl vitte el a keresetet, s ha megcsíphették, jókat puffogtattak rajta, persze csak ritkán történt, mert Loló kisiklott körmeik közül. Az utcza gyermekének nem volt barátja, csak irigye, s hogy előlük megmeneküljön, folyton sza­ladgált. »Hogy siet ez a Loló!« — kiáltott a szom­szédos halsütő ötéves leánykája és a Loló felé nyúj­totta rövid mutató ujját. A nyúlánk, egyenes ter­metű Loló­­szánalmat érzett a púpos leányka iránt, a­ki oly csendesen üldögélt, mintha öreg anyóka volna. Angiolettának kedves arcza volt, mely kö­rül göndör,világos­ szőke hajfürt hi­ml­álódzott, okos és komoly leányka. Loló felkeltötte a figyelmét, mert szemét hosszan és kíváncsian meresztette a szokatlan kis alakra, mikor először meglátta. Most látott Loló először elől-hátul púpos gyermeket. Angioletta, a­ki észrevette, a­mint Loló részvéttel és kíváncsian függeszte rá beszédes szemeit, örült s bizalmasan mosolygott a fiúra. Néhány tarka üvegcserép, néhány fényes gomb, a­mit éjjeli kó­szálása közben szedett fel a földről, egy marék tökmag, a­mit titkon nyújtott a beteges gyermek­nek, minden megszilárdította a barátság kötelé­két. A magára maradt kis­fiú boldognak érezte ma­gát, ha valami csekélységet adhatott a szánandó teremtménynek. A leánykának oly kedves arcza volt s az Angioletta név nagyon tetszett a fiúnak. Angyalka a te neved! — gyakran mondo­gatta neki, ha senki sem volt a közelükben. An­gioletta mosolygott s látni engedte hegyes, fehér, macskára emlékeztető fogait. Ő is szeretett volna valamit ajándékozni a jó Lolónak! Hogy izlenek neki e hal és Angioletta felhasználta apja távol­­létét s a merőkanállal nehány darabot kiemelt az olajjal telt serpenyőkből. Belegyömöszölte egy da­rab ujságpapirosba és Lolo után nézett. És Loló sejtette, hogy az ajándék neki szól, bizalmasan ott termett s a lányka nagy örömére egymás után kapta be egyik halat a másik után. Aztán hálás tekintettel egyet ugrott s megint ott szaladgált a pályaudvar körül. A kis púpos pedig vékony sikító hangján utána kiáltotta : — Loló megint siet, Loló mindig siet. Majd csendesen leült a laczikonyha elé s ABC-s köny­vében betűzgetett. Azok a nagy betűk mintha kér­dezték volna: »Ki az a Loló ?« és a leányka ren­detlen azt felelte : »Fivérem!« A betűsereg felkaczagott s gúnyolta a leánykát, ki szőke fe­jecskéjét még mélyebben lehajtotta a könyvre s a járókelők gyönyörűségére hangosan szedegette össze a betűket. Loló nem tudott sem írni, sem olvasni. —­ Meg foglak rá tanítani, van kedved ? kérdezte a kis púpos lányka. — Nincs — válaszolt erélyesen Loló — nem bírok nyugodtan ülni. — Pedig ilyenkor nyugodtan kell ülni és Angiolf­­ okosan mosolygott. — Hordd el magad, gaz kölyök, vagy meg­mutatom, merre az út! — dörgött rá a vastag laczikonyhás, hosszú, földig érő fehér kötényével, aki az izzó faszenet igazította meg. Loló, kit már többször elűztek innen, intett Angiolinának s nyíl gyorsasággal tovacsont. Nemsokára rá a kis leányka lábujjhegyre emelkedve, újra néhány kis halat húzott ki a forró lábasokból Loló részére. Loló megint odament, de a halat nem fogadta el. — Miért nem ? kérdő elszontyorodva a kis Angioletta — hisz még most is párolog. — Látom, de nincs étvágyam s az undor kifejezésével fejére mutatott. A fejem fáj és itt, itt, (a gyomrát értette) mintha követ éreznék. — Vagy be riczm­ust!« tanácsolta az okos szemű lányka. — Majd a nélkül is jobban leszek s ha nem . . . Lola nem mondott többet, de szemei vilá­gosan elárulták: »Azt hiszitek talán, hogy van veszteni valóm! A rongyolt, magára hagyatott fiút is bántotta valami nagyon, a mióta nem kínozta az éhség. Gyengéd szivecskéje szeretet után só­várgott. Ha vele egykorú gyermekek haladtak el mellette, tisztán öltözve, anyjuk karján s büszke tekintetük rongyain megakadt, úgy szerette volna kitépni a szivét a fájdalomtól, mely mint betegség támadta meg. Egy nap Loló meglátta, amint egy öt éves fiúcska megbottlott a kavicsokba s feldör­zsölte a térdét. Loló odasietett, felemelte a gyer­meket s egy darab nedves papirost akart rárakni. — Hagyd abba, majd ha haza érek, anyám eczetbe mártott gyolcsot rak rá s megcsókol. Lolo kimondhatlan vágyat érzett, bár csak neki is volna anyja, ki homlokán csókolná, ha baja esik. »Mily édes lehet az.« És Lolo befutkosta a pályaudvar környékét s a fizikai kimerüléssel eltűnt a vágya az édes anya után. Reggel heves fájdalmat érzett egész testében s a feje is nagyon fájt — megpróbált szaladni — de nem lelte benne örömét, nem fütyölt, nem éne­kelt, elbújt a templom csendes zugába s lehunyta a szemeit. Egyszerre világosan tűnt fel előtte, hogy nincs többé e földön keresni valója és legjobb lesz, ha odajut, hol szülei és nagyanyja vannak. És An­gioletta ? Előbb látni akarta a leányt. Ott állott a kis leány és elébe tartotta a pi­rosra sült halacskákat, de nem volt étvágya! Meg­fordult és odébb osont. * * — Tudod-e, hogy játszópajtásod, a Loló be­teg ? újságolta az utczaseprő, mikor kosárral a hátán a laczikonyha mellett végezte a dolgát. — Loló beteg, ismételte Angioletta anélkül, hogy bármire is gondolt volna s kérdezte az utcza­­seprőt: Láttad? — Én nem, de a feleségem úgy találta az ajtó előtt a szemétdomb mellett, olyan fehér volt az arcza, mint a tisztára mosott ing, eszméletlenül feküdt. — Mit jelent az? — kérdezte Angioletta bátran. — Hogy nem sok keresni való­ja van már ide­­lent, válaszolt a rideg arczu ember s tovább sö­pört. Angioletta pedig vállat vont s még áh­itato­sabban tekintett könyvébe. Nem értette az utcza­seprő szavait. De mialatt rövid vértelen ujjaival a magánhangzókat betűzte ki, Loló képe jelent meg képzeletében. Mintha most is előtte állana s színes üvegcserepet, fényes gombokat ajándékozna neki. — Meghal az ember, ha beteg? kérdezte , atyjától, ki most is a serpenyőnél állt s kavarta a párolgó halakat. — Persze hogy meg­­­válaszolt az apja kö­zönyösen. — És fáj az ? — Dehogy fáj, csinos utat tesz meg az ember ? — De megint visszajön ? — Vissza! ■t* Hosszú, keskeny, fehérre gyalult koporsót vitt másnap egy ember a hóna alatt. Mikor Angio­­lettát meglátta, megállóit és kérdezte: — Tudod-e ki van benne ? Angioletta taga­­dólag intett, mire a barátságtalan ember komoran nevetve szóllott: Loló van benne, a­ki mindig sie­tett, most már kipihenheti magát! A laczikonyhás is előretolta a fejét, hogy meglássa azt a pár em­bert, a­kik a koporsót kivitték. — De ugyebár visszajön, tudakozódott a pú­pos leányka elhalaványulva. — A halsütő és a­ki a koporsót vitte, egy­másra pillantottak. —­­ Természetesen, természetesen!« Angioletta rámeresztette nagy kék szemét a Budapest, június 30. Főrendiek értekezlete. Ma délután több fő­rendiházi tag értekezletre gyűlt össze a primási palotában a most szőnyegen forgó egyházpolitikai kérdések tárgyában. A herczegprimás üdvözölvén a megjelenteket, megköszönte nekik, hogy meghí­vása folytán eljöttek. Azután kifejtette a mai ösz­­szejövetel czélját. A választások után az elkeresz­­telési kérdés gyökeres orvoslása végett javaslatot tett a kormánynak, a­mely ezt a javaslatot eddig nyilvánosságra nem hozta. Közölte azután a főbb indokokat, melyeket a főrendiházban e javaslat tá­mogatására fel fog hozni. Ezek után a jelenlevők közül többen felszólaltak. Mindnyájan he­lyeselték a herczeg­prímás által fel­hozottakat, és ama vélemény is nyilvánult, hogy a kormány által legutóbb elfoglalt álláspont a javaslat keresztülvitelét könnyíteni fogja. Wekerle Sándor pénzügyminiszter a legköze­lebbi napokban, valószínűleg már szombat este, rövid időre Bécsbe megy, hogy az osztrák pénz­ügyminiszterrel értekezzék ama módosítások tár­gyában, melyeket az osztrák képviselőház valuta­bizottsága a valutajavaslatokon tett. A képviselőház nyolc­adik bírálóbizottsága Fest Lajos elnöklete alatt tartott mai ülésében folytató­lagos tárgyalás alá vette Ábrányi Kornél Bor­­sod megye dédesi kerületében megválasztott kép­viselő kérvénynyel megtámadott választásának ügyét. A választás ellen kérvényezők képviseleté­ben Hauer Sándor, a választást védő választók képviseletében Gy­őry Elek és Günther Antal ügyvédek jelentek meg. Felolvastattak a vizsgálat folyamán felvett jegyzőkönyvek, nevezetesen ama választók nyilatkozatai, a­kik állítólag nem bo­csáttattak szavazásra, holott ha szavaztak volna, a megválasztott képviselő ellenjelöltjére adták vol­na szavazatukat; továbbá a záróra kitűzésé­nek körülményeire s a záróra alatti szavazásra vonatkozó vallomások, úgyszintén a választási el­nök nyilatkozata, melyben előadja, hogy a máso­dik küldöttség elnöke az­t tudta, beleegyezése és felhatalmazása nélkül tűzte ki a zárórát, hogy a szavazás berekesztésekor még több választó óhaj­tott szavazni s ő figyelmeztette is eljárásának tör­vénytelen voltára a küldöttségi elnököt, de ez ki­jelentette, hogy bódéjában egyedül ő rendelkezik s szavazatokat többé nem fogad el; s végül a máso­dik küldöttség elnökének nyilatkozata, mely sze­rint a záróra akkor tűzetett ki, mikor már minden község leszavazott, sőt némelyek ismételve is fel lettek hiva, s a főszolgabíró a bódéból hangosan kiszólt, hogy van-e még szavazó, de senki sem je­lentkezett. A terjedelmes vizsgálati iratok felolva­sása után elnök a tárgyalás folytatását holnap d. u. 4 órára tűzvén ki, az ülés véget ért. (D. É.) A román agitáczió. A bukaresti »Romanulu« közli a múlt vasárnapi tiltakozó gyűlés lefolyását, melyen Oresku egyetemi rektor elnökölt. Több magyarellenes beszéd megtartása után a gyűlés egyhangúlag elfogadta a következő bom­basztikus határozati javaslatot. »Hazájuk főváro­sában, a szabad ország összes vidékeiről egybe­­gyült románok úgy találják, hogy egy béke- és nemzetet szerető nép legnagyobb kötelessége Euró­pa közvéleményének tudomására juttatni azt a pert, melynek elintézése nem­sokára főhivatása lesz. A szabad Románia románjai méltatlansággal protestálnak Európa előtt és felhívást intéznek az európai közvéleményhez, hogy érdem szerint bé­lyegezze meg a magyar nép tetteit, mely visszaél politikai helyzetével más nemzetiségű népek el­nyomására. A magyarok erőszakoskodásai abból a czélból, hogy annyi nemzetiségből egy homogén magyar államot alkossanak, csak viszályt és gyű­­lölséget szíthatnak a népek között! Ezek az álta­lános békének örökös fenyegetését képezik és le­alacsonyítják a mivelődés és szabadság századának dicsőségét, melyben élünk. Felhívjuk Európát, ha­sonlítsa össze a leigázott románok méltóságos és lojális magatartását, a­kik békességesen elmentek, hogy tiszteletteljesen kérjék a császár előtt jogaik védelmét, a magyarok vad dühösködésével, a­kik merényletet követtek el ama hazafiak ellen, akik népükkel szemben megtették kötelességöket, stb. stb. Azután ugyancsak a »Romanulu« azzal a világos czélzattal, hogy a magyar-ellenes izgatás nagyobb arányokat öltsön, a fejedelmek találko­zását is saját czéljaira aknázza ki, és tájékozatlan olvasóinak a következő arczátlan hazugságokat tálalja fel: »A magyaroknak a nemzetiségekkel való vi­selkedése, különösen a legutóbbi botrányok aggo­dalommal töltötték el a Habsburg-háznak két szö­vetségesét. Ők Attila utódainak magatartásában veszélyt látnak Ausztriára nézve, mely meggyengítheti a hármas szövetséget. Hogyan támaszkodhassanak olyan államra, melyben a nem­zetiségek késsel mennek egymásra és minden súlyos válságban harccot kezdhetnek egymás ellen?« »E bizonytalanság ama két középeurópai hatalmasságot arra késztette, hogy más kom­­binácziókra gondoljanak.« »Azt mondják, hogy Il­i­k V­i­­­m­o­s Ill­i­k Sándortól Elszász-Lotharingiára vo­­natkozó biztosítása folytán elitélte Ausztria - Magyarországot. Most csak arról van szó, miképen kelljen ezt végre­hajtani ? Németország megkapja a maga ré­szét, Olaszország is. Oroszország megkapja kár­pótlását Ázsiában és Arméniában, Bulgáriából füg­getlen államot alkotnak Coburg királylyal, a­kit a német császár ki fog békíteni az orosz czárral. Románia új tartományokat kap és a közpo­nti államok biztosítani fogják Törökországnak újonnan kikerek­í­­tett területét.« Ezzel kapcsolatban megemlítjük, hogy az aradi románok egy része nyilatkozatot tett közzé a »Tribuná«-ban, melyben kijelentik,hogy egyetér­tenek a császármemorandumos testvérekkel. A nyi­latkozat így hangzik: »Alulírottak, mint részint a nemzeti párt tagjai, a »Telegraful Roman« támadásaival szem­ben kijelentjük, hogy mindenben egyetértünk ama testvéreink érzelmeivel, a­kik a memorandumot a császárhoz vitték. Nemzetünk iránt való szeretetünk és annak érdeke köt bennünket egymáshoz. Átko­zott, aki ezt megbontani akarja! Trulin Péter, dr. Popa György, Oncu Miklós, Ciorogariu Romulus, Herbai Gyula, Raicu S., Moise Gergely, Mangra Vazul, dr. Pop C. István, Moldován János, Bogdan György, Ciungan Arzén, Mezin Lázár, Morariu Károly, Tanascu István, Muntean G., Lupu A., Tescula Lázár, Mikuleszku Demeter, Moldován Sándor, Suciu Aurél, Moise Illés, Raicu Mihály, Raicu János, Stoica Vincze, Nichin Illés.­ A nyilatkozat közzététele óta Aradon általá­nos megbotránkozás észlelhető a társadalom min­den rétegében. Tegnap számos tekintélyes és hazafias érzel­mű aradi ügyvéd oda nyilatkozott, hogy e haza­áruló bandával nemcsak minden társadalmi érint­kezést meg kell szakítani, de az aláírt ügyvédek­kel a bíróság előtt nem fognak többé tárgyalni, akik ügyvédi esküjüket egész nyíltan megszegték s a hazaárulók sorába léptek. Az angol választási tusa. A parlament tegnapelőtti feloszlatása tulajdonképen nem jelent újabb fázist az an­gol választási tusában. Legalább hat hónap óta olyan hévvel folyik az, mintha a szava­zás napja folyton közvetlenül küszöbön állt volna. Jó három hónap óta felléptette min­den párt az összes választókerületekben a maga jelöltjeit, kik azóta írásban és szóban száz meg száz alkalommal fejtették ki, hogy mit akarnak. Ezenkívül a pártvezérek szin­tén találtak bőséges alkalmat a nyilatko­zásra ; az agg Gladstone ismételve országos körutat­érett a választókerületekben, Salis­bury pedig többször beszélt Londonban a vidéki pártgyűléseken, úgy hogy a napok­ban megjelent választási manifesztumaik újat alig mondanak, a­mint másrészt a par­lament feloszlatása is csak annyiban új moz­zanat, hogy most már csakugyan elérkezett az eldöntés napja s a választásoknak a leg­közelebbi két hét alatt végbe kell menniök. A régóta folyó küzdelem czélja egész határozottságában kidomborodik a választási

Next