Pesti Napló, 1892. augusztus (43. évfolyam, 213-240. szám)

1892-08-02 / 213. szám

218. szám* Budapest, 1892. k­edd, augusztus 2.­43. évi folyam. Szerkesztőség: Ferencziek-tere, Athéniér­m-é­p ft 1 e t. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőségben intézendő. Kéziratok nem adatnak vissza. K­iadás-hivatal: Ferencziek-tere, Athenaeum-ép ft I e t. A lap anyagi részét illető közlemények (előfizetési pénz, kiadás­bill panaszok, hirdetmények) a kiadó­hivatalhoz intézendők. Ára 4 kr. vidéken 5 kr. (esti lappal együtt 7 kr.) Politikai napilap. Előfizetési feltételek: A reggeli éS esti kiadás postán egyszerre küldve, vagy Bud­a partra kétszer házhoz hordva. Havonként 1 trt Ufa, — S hónapra 4 frt 50 kr. — 1 hónapra • frt. Ha ta­rt­­kiliás portai killönküldéte kivántatik, postabélyegre haroakfet 86 fa* évnegyedenként 1 forint felűlfizetendtt. Hirdetések ennungy mint előfizetések a » Pesti Napló« kiadó-hvatal&ba Budapest, Ferenczisk-tere, Athenaeum-épüet, koldsark, Ázs 4 kr. vidéken. 5 kr. p esti lappal együtt 7 kr. Az első programmbeszéd, Az uj kereskedelmi miniszter szólalt meg, Lukács Béla marosvásárhelyi képvise­lőjelölt. Mielőtt miniszter lett, beszélt néha, de csak ha kénytelen volt vele. Az ország­gyűlésen mint államtitkárnak Baross mellett nem volt sok alkalma nyilt szónoklatokat tar­tani. Mert Baross mindig jelen volt, ha az ő dolga tárgyaltatott s maga magyarázta, vé­delmezte javaslatait. Ez alatt Lukács Béla ügyiratokat intézett el a minisztériumban. Kivételesen szólott néha az államtitkár, ha szónokokban szükség mutatkozott, vagy ha — mint most — új választás alá került. Fel­tűnést beszédei nem okoztak, vontatott be­szédmódja és fogalmazásának óvatossága miatt. Nehogy sokat találjon mondani, töb­bet, mint szabad, inkább kevesebbet mon­dott, mint lehetett. Most azonban miniszterré lett s a helyzet nagyot változott, mert most tőle kell kikerülni az inic­iatívának, ő a ter­vező, ő az építőmester s ő a felelős, neki adatott a parlamentben Magyarország köz­hatalma nevében nyilatkozni, ha kereske­delmi ügyek jönnek elő s ezentúl a beszéd az ő politikai ereje, vagy fogyatkozása. Nem szükség, hogy nagy szónok legyen, a minisztériumban csak egy nagy szónok van, barátja, Szilágyi Dezső s ez a leggyen­gébb miniszter. Még Bethlen Andrásnál is gyöngébb. Sőt Szapárynál is. Mert a szónok­lat egymagában nem teszi meg, cselekvés és bizalom is megkívántatnak. Manapság egy okos kis beszéd többet ér, mint egy tapin­tatlan nagy beszéd. Lukács Bélára visszatérve, mint minisz­ter, ő a parlamenten kívül elég szerencsével debütk­ozott. Az ellenzék elfogultság nélkül fogadta, a kormánypárt köteles lelkesedés­sel. De mikor hivatalát átvette s az emberek várták, hogy minő programmot ad, hallga­tott, mint­­ egy lepecsételt levél, úgy tet­szett,hogy ő csak resszort-miniszter akar lenni, hivatalnok, ki az ügyvitelt érti s a folyó ügyeket elintézni és ellenjegyezni tartja fel­adatának. Ilyen miniszterek átmeneti kor­szakokban szokásosak. Barosst pótolni iga­zán nehéz, az alkalmatos embert sokáig ke­resték. Lukács Bélában mindenki megnyu­godott, egy hivatalnok-miniszterrel több a Szapáry-kabinetben természetesnek tetszett, hiszen e kabinet és annak feje oly színtelen. Lukács Béla mindennapi dolgozó ruhájában jelent meg minisztériumában, mikor az ügye­ket átvette. Néhány nap múlt el azóta , hogy most Marosvásárhely küldöttségéhez intézte sza­vait, Lukács Béla nyert a közvéleményben. Mondott valamit, a­miben, ha nincs pro­gram is, van irány és ígéret. Fokozta ezzel maga iránt a várakozásokat. Mivel? Rögtön idézzük szavait. "Köte­lességemnek tartom ugyanazt a hazafias, nemzeti kereskedelmi, ipari és forgalmi politikát folytatni — úgymond — a melyet egész lelkesedéssel, következetességgel és fáradhatatlan szorga­lommal az én hivatali elődöm folytatott és a melyben én is munkatársa voltam.« Hazafias miniszter, nemzeti kereskedés, nemzeti ipar, nemzeti forgalom, ez kell ne­künk. Nemzeti kereskedés, a mely ne legyen német és ne legyen passzív, ne legyen Ausz­triától függő, hanem Magyarországtól vegye impulzusait s nemzeti közgazdaságunk kere­tébe beilleszkedjék. A magyar nemzeti ke­reskedés itthon megerősödjék s kifelé vállalkozzék. Budapest pedig Becsesei ke­reskedjék olyformán, mint Páris London­nal, a csere legyen élénk, a verseny nagy, az üzleti barátság szilárd és szolid, de az egyik marad franczia, a másik angol, legyen Budapest kereskedése magyar s Bécs ma­radjon német. Nem kis feladat, ha Lukács Béla nemzeti kereskedésünket megmagyaro­­sítani akarja. A nemzeti ipari politika sem kisebb feladat, ámbár iparosaink nagyobb része de­rék magyar ember. Itt nem is annyira a nyelvről, mint az iparpártolásról és ipartaní­­tásról van szó. Az állam iparpártolása az első, a társadalomé következik. De az állam iparpártolása kevésbbé legyen szubvenc­ió és szabadalom, mint inkább általános, helyes iparpolitika és törvényhozás. Felesleges ma­gyaráznunk annak a vám- és adópolitikával szoros összefüggését. Nemzeti forgalmi politika a zónarend­szer, a vasúti díjszabások helyes megállapí­tása, kivitelünk élénkítésére, iparunk előnyé­re, s a belső forgalom emelésére. Nemzeti forgalmi politika Dunánk visszavivása és kinyitása, mellékfolyóinak hajózhatóvá té­tele, tengeri összeköttetéseinknek s távol piaczaiknak szaporítása, jóravaló vasúti hi­vatali karunk érdekeinek ápolása, a vidéki posták szabatosabb működése, telefonháló­zat teremtése az adminisztratív c­entrumok­­nak telefon­központokká tételével. Íme ki­töltjük a keretet, melyet az irányt jelölő mi­niszter adott, de csak azért soroljuk fel eze­ket, hogy nagyobb kíváncsisággal tessük, Lu­kács Béla miket fog Marosvásárhelyen mon­dani. Nem-e lesz Wekerle számára fukar és be fogja-e vallani, az állami vasutakról az egész igazságot? Midőn így várakozásunknak adunk ki­fejezést, megelégedéssel konstatáljuk, hogy Erdélynek egy második minisztere van Lu­kács Bélában Bethlen­­András mellett. Boldog Erdély ha a földmivelési és kereskedelmi miniszterek boldogítják. Ez természetesen nem abból áll, hogy bókokat mondanak egy­másnak s büszkék egymásra, hanem tessék Erdélyért és az erdélyi magyarságért annyit tenni, a­mennyit csak lehet. Mert Er­dély országunk leggyöngébb része s ab­ban a magyarság nagyon veszélyeztet­ve van, annak ha szegénységét jólétre for­dítjuk, Magyarország védelmében jó hasz­nát vesszük. Különösen a székelység egyik bűne huszonötéves alkotmányosságunknak, hogy annyira elhagytuk. Már minden szász városnak­ régen van vasútja s a legtöbbet mi építettük, a székelység nagy részének még most sincs. Váltig ismételtük, hogy a szé­­kelységnek ipar kell, de nem teremtettünk számára ipart. Most végre jön Lukács Béla s megfogadja, »a székely nép érdekeinek minden irányban való támogatását és fejlesz­tését« s hozzá teszi, ez »nem helyi érdek, hanem nemzeti és országos érdek is.« Igaza van. »Öntudatos és következetes törekvést és cselekvést« ígér a székelyeknek a minisz­ter s követelni fogjuk, hogy szavát beváltsa. De a székelyek is követeljék ám. Miniszterek — kivétel nélkül — könnyen megfeledkez­nek ígéreteikről. A tömjénfüst elbódítja őket, azért lesz­nek — minél öregebbek, annál közönyöseb­bek és akaratosabbak. Végül sehogy sem lehet velük bírni, úgy hogy meg kell őket buktatni, mint Tiszával és Bismarckkal is megtörtént. Baross is már közel járt hozzá, hogy "megbukjék. Lukács Béla még most kezdi, még ő nem fenhéjázó, még nem felejtette el ígéreteit, még ezután oda­adó programmját be kell váltania, szerzendő érdemeire büszke szeretne lenni s ambicziója ösztönzi, hogy ne hiába lett légyen minisz­ter. Ezek azon okok, melyek miatt hiszszük, hogy ezen politikus komolyan veszi a nem­zeti politikát, melyet jelszónak választott. Legyen úgy, hogy in hoc signo vine es. Budapest, augusztus 1. A titkos orosz iratok kötik le leginkább a po­litikai világ figyelmét Bismarck utazásán és beszé­dein kívül. A politikai köröket az a kérdés foglal­koztatja, vájjon csakugyan valódiak-e azok az ok­mányok, s ha igen, hogy lehetséges ily eszközök alkalmazása a politikában a 19-ik század végén. Oroszországban szívós makacssággal tagadják ez okmányok valódiságát s nemcsak Bulgáriát szidal­mazzák miatta, hanem Németországot és monar­chiánkat is. E két hatalomba bízva, meri Stambu­­lov elkövetni gyalázatos tetteit. Németország fogja — fenyegetnek az orosz lapok — meginni a levét. A »Novosti« a berlini sajtó mulattatására azt hozza javaslatba, hogy jelöljenek valakit a bolgár trónra és pedig gróf Caprivi személyében! Németország­ban nem talál hitelre az oroszok erőlködése, hogy az akták hamisak. A »Hamburger Corresponded-sí­nek írják: »Oroszországban jól tudják, hogy ezek az akták hitelesek, teljesen hitelesek. — A hol­ a pesti napló tárczája. Madách kastélyát van. Kevés oly érdekes pontja van Magyarország­nak, mint az alsó-sztregovai kastély, hol az »Em­ber tragédiája« halhatatlan szerzője élt s remek­művét megteremtette. E sorok írója abban a sze­rencsés helyzetben volt, hogy néhány napig tar­tózkodhatott e kastélyban, melyben most is élni látszik még a költő szelleme s melynek egész fekvése, berendezése magában is költői benyo­mást tesz. Losonczig gyorsvonat röpít s onnét jó, széles országúton hintón robogunk Alsó-Sztregova felé. Eleinte széles völgyön visz át utunk s miután egy pár kis falut és magányos tanyát elhagytunk, a hegyek közé érünk. Gyönyörű nyári est bo­csátkozik a tájra s kocsink két hegy közé hajt, mely alatt füzek közt az Ipoly vize kanyarog tova. Juh­ nyáj tér haza felé, egy-egy távolabb lakó arató­csoport tünedez fel az utón s kocsink csak megy tovább dómban föl, völgybe le, hol lassabb, hol gyorsabb tempóban, egyre keskenyebb s re­gényesebb utón. Megkap bennünket a szép esti táj varázsa s az a gondolat, hogy ugyanazon az utón hányszor hajtatott végig Madách Imre. Képzelet­ben fölidézni igyekszünk amaz időt s az út min­den kanyarulatánál, a hegyek minden fordulatánál Madách alakja elevenedik fel képzeletünkben, amint ez után ősei kastélyába hajt. Mind sötétebb lesz a táj s alig egy-két bíbor-piros felhő vet az esti pir visszfényével világot a hegy-völgyes vidékre. Az egész természet csendes, a hegyek haragos zöld erdei mind feketébbeknek látszanak, a színek mind sötétbe olvadnak. Merre a szem néz, sem ember, sem állat,­­sem tanya s úgy tűnik fel előt­tünk, mintha fogatunk már sohasem fogna az egyre kanyarodó hegyvidékből kibontakozni. A lovak elfáradtak, ha a kocsis nagy buzgósággal nem hajtaná, már csak lépésben mennének. A városi embernek, ki nincs szokva nagy kocsi­­utakhoz, ez az utazás végtelennek tűnik fel. Alig hogy egy hegyet megkerültünk, már egy uj hegy áll előttünk, melyet ismét meg kell kerülnünk s a kigyódzó völgyet kísérnünk. Emellett egész éjjeli sötétség uralkodik s hűvös szél járja. Jól begom­bolkozunk felöltőnkbe s már teljes apáthiával (s appetitussal) várjuk, hogy e kocsizás mikor ér vé­get. Füzesek közé érünk s már a sötétséget is lát­juk. Majd a szabad szélről érezzük, hogy ismét nyilt völgybe jutottunk s megint csak hegy áll előttünk. — Olyan érzés fogja el ilyenkor a városi embert, mikor igy magában kocsizik erdők mellett, dombok alatt sötét este, hogy isten háta mögé ju­tott, teljesen kiesett a világból. , E sorok írója — fájdalom— nem űzi az ut­­­­leírások irodalmi szakmáját, nem is vitt magával irónt s notest, hogy minden adatot pontosan föl­jegyezzen s azért számít arra, hogy tekintettel az úti tárczázás terén való dilettáns voltára, elnézik i­s neki, ha a Losoncztól Sztregováig történt kocsizást nem írja le az adatok hűségével s a tények preczi­­zitásával. Kizárólag egyéni impresszióit igyekszik visszaadni, már­pedig egyéni impressziója szerint úgy tűnt fel neki az utazás nagy része, mintha folyvást hegyeket kellett volna körü­lkocsikáznia. Sőt volt egy pillanat, midőn úgy rémlett neki,­­ hogy ugyanegy hegy körül megy a kocsi folyvást s azért nem jut czélhoz. Annyi bizonyos, hogy ha ugyanegy hegy körül hajtott a fogat, úgy azt a hegyet legalább hatvanhat­szor kerülte meg. Végre mécs-világ csillan fel a sötétben. Kocsink kereke pallón dübörög, majd újabb kis hídon, kissé föl­felé megyünk, kapun át parkba érünk s ott ál­­­­lünk a kastély udvarán, hol mindenfelől világos­ság tünedez fel s a költő fia, a szeretetreméltó házigazda fogad bennünket. Ekkor veszszük csak­­ észre, hogy az egész kocsizás mindössze jó két óráig tartott. Mily szép kastély, mily gyönyörű park ! Kora reggel már talpon vagyunk és megnézzünk a házat s a tájat. Költőnek s filozófnak valóban nem tudnánk alkalmasabb helyet a kerek vilá­­gon, hol eszméit szőlje s műveit alkossa. Messze érezzük magunkat a zajongó élettől, mintha csak ez a pont érintetlen maradt volna mind­attól a harcztól, ál-kulturától, ál-izgalomtól, a­miből nekünk fővárosiaknak oly bőven jut ki. Egyszerre mintegy villanásra átérzeni s átérezni véljük Madách költészetét. Valóban ily sajátos köl­tészet, ily sajátos szellem csak ilyen a világtól távoleső, mégis a világgal foglalkozó elmében születhetett meg. Itt távol az eszmék, érdekek nagy harczaitól históriai messzeségbe helyez­kedhetett a költő s a hely távolságát fölcserélhette az idő távolságával. Mint innen a nagyvilági tár­sadalmat tekintheti át a gondolkozó elme s min­den érdekén kivül esve, teljes képét magában megalkothatja, úgy a história eseményeit is leját­szathatja lelki szemei előtt s mint egy hadvezér felvonultathatja maga előtt az elmúlt évezredek küzdőit. Nem valljuk azoknak a modern esztétikusok­nak nézetét, kik a környezetből, az éghajlatból stb. magyarázzák ki a költők benső világát, — de nem tagadhatjuk el véleményünket, hogy az »Em­ber tragédiája« költőjére mérhetlen befolyást kel­lett gyakorolnia a stregovai remeteéletnek, kas­télynak, parknak s hogy Madách költészetét telje­sebben élvezzük s jobban értjük, mióta alkalmunk volt a nagy költő környezetét látnunk. A kastély olyan, mint volt a költő ide­jében s jóval a költő születése előtt. Igazi felvidéki úri lak két toronynyal, boltozatos termekkel. A törökök kiűzetése után igy építették házaikat a magyar urak. A szoba, hol Madách la­kott, csaknem olyan berendezésű most is, mint volt a költő életében s Madách Aladár és neje a leggnagyobb kegyelettel őriznek minden emléket költő életéből. E boltozatos nagy teremben, mely­nek egyik része Madách Imre hálószobája volt, a költő életében billiárd asztal állott, mely már nem áll ott. Ott maradt azonban a költő vasból készült nagy hintaszéke, valamint az ajtó közvet­len közelében levő íróasztala, melyen több könyv közt ott van Madách latin szótára. A teremben változatlanul van meg a falba illesztett könyv­­szekrény, melynek számos könyve Madách jegyze­te­ivel, felirataival ékeskedik. A falakon függ­nek Madách szüleinek képei s több festmény, melyet a költő készített, — így ott látható egy kurucz vitéz alakja, továbbá a sztregovai kas­tély rajza, miket Madách festett ifjú korában s miken aláírása olvasható. A hálószobában most is áll a költő ágya, valamint pamlagja. Az ágy fölött egy múzsa képe, melyet Madách festett.­­ Számos ilyen s ilyenhez hasonló emléket őriznek a sztregovai kastélyban, mely már ezért is egyik legérdekesebb látni valója hazánknak. S a roppant nagy parkban is, melyhez csatlakozik a nagy gyümölcsös, a szép szőlőhegy, nagy számban találhatók Madách-emlékek, mik kö­zül elég lesz az úgynevezett remete-lakot em­lítenünk. Bármerre nézünk a szép természet s egy nagy szellem varázsa ihleti meg lelkünket. Mintha bűv­­ező hatása alatt állnánk, midőn már rég távoztunk a vendégszerető házból, még soká, soká képzel­­münkön uralkodik, a Madách-kastély képe. Palágyi Lajos: »Magyar költők.« (Költeményes gyűjtemény. Szerkesztette dr. T­o­l­n­a­y Lajos.) Magyar irodalmi tankönyvekről (sőt segéd­tankönyvekről is) nem valami nagy kedvvel írtak eddig a fiatalabb kritikusok, mert a mi irodalmi tankönyveink eddig a szabadságharczon túl nem ismertek újabb irodalmat és újabb írókat. S ha a tankönyvek nem akartak tudomást venni az újabb irodalomról, ez sem vett tudomást a tankönyvek­ről s igy szépen el voltak egymás nélkül. Dr. Tol­­nay Lajos (aki más téren is félelmes njitó volt) megtalálta a módját, hogy oly irodalmi tanköny­vet állítson össze, mely jó tankönyv is legyen s a fiatalabbakat is megnyerje. Abba a köl­­teményes gyűjteménybe ugyanis, mely »M­a­­gyar költők« czím alatt most hagyta el a sajtót, Csokonaitól kezdve nemcsak azokat a poé­tákat vette be, kik az akadémiának és Kisfaludy­­társaságnak tagjai, hanem helyet juttatott benne E­n­d­r­ő­d­i Sándornak, P­ó­s­a Lajosnak, J­e­­szenszky Danónak (Temérdek), sőt még Pa­­lágyi Lajosnak is. A többiekről nem is szólva. S lám, ez a költeményes gyűjtemény nem vesztett értékéből semmit, daczára, hogy a fiatalok és a legfiatalabbak is helyet kaptak benne. Ellen­kezőleg: irodalmunkról sokkal teljesebb és iga­­zabb képet nyújt, mint bármely más gyűjtemény, melyet eddig iskoláinkban olvasókönyvül használ­tak. S nemcsak az irodalomról nyújt hű képet, de magukról az egyes írókról is, mert Tolnay Lajos kitűnő ízléssel választotta ki a gyűjtemény egyes darabjait s elmondhatni, hogy a közölt versekből az illető autorok írói karaktere határozottan meg­állapítható. S amellett, hogy maguk a költemé­nyek is jól vannak megválasztva, Tolnay még külön jellemzést és életrajzot is közöl minden egyes költő munkái előtt s igy a tanuló a költemények­kel kapcsolatban az írók életével és jelentőségével is megismerkedik. Tolnay Lajos, ki évek óta működik — mint tanár — a fővárosi iskolákban, elegendő tapaszta­latot szerzett, hogy miként kelljen az ily irodalmi segédkönyveket megcsinálni s tapasztalatait e gyűjteményben gyakorlatilag érvényesítette is. Könyve nemcsak a fiatal íróknak fog tetszeni, de tetszett a közoktatási tanácsnak is, melynek egyik előkelő költő-tagja (Szász Károly) a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott Tolnay munkájáról. Je­lentésében többek között ezeket mondja: »A Magyar Költők« ez irodalomtörténeti krestomatiája Csokonaival kezdődik; a múlt szá­zad végén, tehát irodalmi újjászületésünk kezdő­pontján s lejö a legújabb korig, úgyszólván a mai napig 59 költőtől s mintegy függelékül 7 költö­­nőtől ad szemelvényeket. Dalmady Győzőig min­denkinek rövid életrajzát, költői irányát, műkö­dése terjedelmét s jellemzését rövid vázlat­ban előre bocsátja s igy az egyes szerzők­nek az irodalomban elfoglalt helyét megjelöli. Hogy az újabb és legújabb nemzedékről, kik­nek pályája nagyobbrészt még befejezve sőt meg­állapodva sincs, ily életrajzi vázlatot nem írt, azt csak helyeselni lehet. Ami a szemelvényeket illeti, azok az egyes költőkre nézve legtöbbnyire jellemzők, a költők egyéniségét — több­oldalúsá­­gát helyesen feltüntetők, a vezető egyéniségeknél elég gazdag választékot nyújtók; pl. Csokonaitól 4, Kisfaludy Sándortól Csobáncz s nehány Him­­faydal, Vörösmartytól 20, Petőfiitől 12, Tompá­tól 11, Aranytól 9, Lévaitól 6, stb. hasonló ará­nyokban.­­ A gyűjtő igyekezett, elfogulatlanul járni el az egyes darabok választásában s hasonló elfogu­latlanságot tanúsított az egyes írók s az irodalmi irányok jellemzésében is, — a mennyiben az utób­bit a tér szűke engedte. A gyűjteményt rövid előszó, mely a gyűjtő és szerző czélját, — s Bevezetés előzi meg, mely a verselés, ütem, verssorok és versszakok rövid ismer­tetését nyújtja, hasznos irodalom­történeti adalékul. Ezek alapján a könyvet a magyar irodalom­­történeti tanítás segédkönyvéül bátran ajánlhatom. A könyvet Móhner Vilmos igen csinosan állította ki, ára 1 frt 20 kr. Mint halljuk, Tolnay Lajos, ki erre kétségtelenül leghivatottabb is, a magyar költői prózából is össze fog állítani egy kétkötetes gyűjteményt, mely Mikestől kezdve a legújabb korig be fogja mutatni regény- és novella­­íróinkat. Un­­gárok már néhány év előtt megvásárolták jó pénzen és oly embertől, kinek nem volt szüksége arra, hogy hamisítson, mert ellophatta az eredetieket. Mindenki tudja, a­kinek az utóbbi években csak egyszer is alkalma nyílt a függönyt Oroszország keleti cselszövéseiről félretolni,­ki adta el ezeket az okmányokat Bulgáriának, tudja, hogy az illető orosz diplomata, követségi titkár volt, tudja,hogy ezt az embert kormánya mellőzte, tudja, hogy Oroszországban minden diplomata ismeri az orosz cselszövések történetét s Oroszországban senki sem kételkedik ez okmányok hitelességében.« A »Reuter Bureau« egy bécsi távirata kiegészíti e közleményt azzal, hogy Jakobsohn, a bukaresti orosz követség hragománja adta el Stambulovnak a kérdezés aktákat, a­ki Belcsev meggyilkolása után Hitrovóval történt összetűzése folytán Szófiába menekült. Szilágyi Dezső igazságügyminiszter leg­közelebb négy heti szabadságra megy, melyet he­gyes vidéken szándékozik tölteni. Az igazságügy­miniszter távolléte alatt írásbeli után fogja elin­tézni tárczája ügyeit. A csődtömeggondnokságok. Kínos feladat jutott a budapesti kir. kereskedelmi és váltótörvényszék osztály­részéül, midőn egy jelentékenyebb csődügy­ben az általa kinevezett tömeggondnokot néhány nap előtt elmozdította ezen állásától. Több eset fordult már elő, hogy úgy ezen, mint más bíróság kénytelen volt e rendsza­bályhoz nyúlni, de eddig tudtunkkal oly esetekben vált ez szükségessé, midőn a tö­meggondnok nagymérvű hanyagság, vagy egyéb meg nem engedhető mulasztások foly­tán a csődtömeg kezelésére és a hitelezők érdekei képviseletére többé alkalmasnak nem volt tekinthető s úgy a bíróság, mint a csőd­eljárás tekintélye szükségessé tették ebben az irányban az intézkedést. Bizonyos megnyugvást kelthet, hogy a legújabb esetben először történt hosszú idő óta a tömeggondnok elmozdítása oly indo­kokból, melyek állítólag súlyosabb beszámí­tás alá tartozó eljárási szabálytalanságokra, nem akarjuk mondani inkorrektségre vonat­koznak. Nem rajtunk áll ítéletet mondani a fölött, tényleg úgy áll-e a dolog, a­mint azt a bírói határozat feltünteti. De ebből az alkalomból talán helyén lesz néhány szót szólani ezen feltűnést keltő esettel kapcso­latban oly kérdésekről is, melyeket legalább némi eredménynyel, fájdalom, nálunk csak akkor lehet felvetni, midőn ily kellemetlen tünetek jelentkeznek a tágabb körű nyilvá­nosság előtt is s midőn éppen ennek hatása alatt az elfogulatlan és objektiv figyelmez­tetés még némi hatást gyakorolni szokott. Talán csak távolabbi és lazább össze­függésben van a kérdéssel, a­mit első­sorban akarunk kiemelni. Nem is a felmerült esetre vonatkozólag, hanem objektíve és egész ál­talánosságban el lehet mondani azt, hogy hazánkban és különösen a fővárosban, a leg­fiatalabb ügyvédi generác­ió életnézlete és felfogása az ügyvédi hivatásról, azt le­het mondani, igen veszedelmes útra tért, mely az ügyvédi hivatás által igényelt tiszteletnek súlyos megtámadására vezet. Vannak, készséggel megengedjük, elisme­rést érdemlő kivételek, talán fölös szám­ban is, de másrészt tény az, hogy ebben a legifjabb generáczióban az üzérkedésnek oly ritusa s a kenyérkeresetnek oly különös theó­­riája kapott lábra, mely elmossa a megenge­dett és meg nem engedett között létező er­kölcsi határvonalat, mely jó, ha csak a mo­dort sülyeszti le s csak a delikatesszt küszö­böli ki az érintkezésből és a tranzakczióból, de legtöbb esetben tényleg oda visz, hogy az ember megdöbben bizonyos terjedni kezdő szokásokon, melyeket tárgyalások, és külö­nösen végrehajtások, nem éppen ritkán a felek helyzetének felhasználására kínálkozó egyéb alkalmak esetében lát, még­pedig lát kapcsolatban azzal, hogy az illetők maguk sem tudják már, mily megítélés alá tartozik az, a­mit elkövetnek, sőt egyenesen azt hi­szik, hogy kötelesség és kifogás alá nem es­hető jog az, melynek ellenállhatlan hatása alatt kell cselekedniök. Ezzel azután várhatlan kapcsolatban van a soha ki nem fáradó futkosás azon emolumentumok után, melyeket a bírói jog­kör képes osztogatni. A protekc­ióknak ki­erőszakolása és felerőszakolása ily emolu­mentumok elnyerése érdekében. Szóval a leg­utálatosabb hajsza ebben az irányban, mely­nek nem egy esetben a bíróságok is, a leg­többször kelletlenül és nem egyszer visz­­szatetszéssel, de megadják magukat. Ebben az utóbbi tekintetben azonban van egy mentsége ennek az újabb generá­­c­iónak, hogy az emolumentumokért tapasz­talható ezt a versenyfuttatást látta néhány régibb példányképnél is, és meggyőződött arról, hogy az nem egyszer dúsan jövedelme­ző sikerrel jár. De meggyőződött viszont ar­ról is, hogy az ügyvédi karnak ama másként gondolkozó tagjai, a­kik többre tartják a maguk erkölcsi méltóságát és az ügyvédi hivatás büszkeségét, melynek életeleme a függetlenség, semhogy valaha kinyitnák szá­jukat ily jövedelmező megbízatások után, még akkor sem, ha bizalmas baráti viszony köti őket azokhoz, kiktől azok osztogatása függ, következetes mellőzésben részesül­nek, vagy kapnak oly megbízásokat, melyek elveszik a mellőzésnek látszatát, de tényleg az eredményt tekintve, nem szüntetik meg ezt a mellőzést. De ez utóvégre másodrendű kérdés. A bírói szervezet funkc­iója nem indulhat ily

Next