Pesti Napló, 1893. június (44. évfolyam, 154-183. szám)
1893-06-01 / 154. szám
EJ&TuíCicsi fiiak Esidaifölden: Egész évre — — 14 Ért — kr. Félévre — — — 7 „ — „ Negyedévre— — 3 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 20 „ Kkpointot kétezer hírehaz küld79, Egész évre-------18 frt — kr. Félévre — — — 9 „ — Negyedévre — 4 „ 50 ,, Egy hónapra — 1 ,, 60 „ Egyes síri íra: Reggeli kiadás — 4 kr• Esti kiadás — — 3 „ Kiadóhivatal: l¥, FífCRtifitsra, fersarii Mufrt. Elűifizeté«! firak Tőikre csak reggeli kiadásért: Egész évre ... — 14 frt — kr. Negyedévre------ S „ 50 „ Reggeli Cá Mii lap tófait Hifire: Egész évre... — 18 frt — kr. Negyedévre— — 4 „ 50 ,, ftagoRide: kétszer postás hűidre: Egész évre —. — 20 frt — kr. Negyedévre— —. 5 „ — „ Egyes szán firt. Reggeli kiadás— — — 5 kr. Esti kiadás -----------4 „ Szerkesztőség: 17. Fsraseiek-isrs 3. libs&iooa-és Ut 154. sz. Budapest, csütörtök, junius 1. 1893. Humor a politikában. Budapest, május 31. Huszonöt éven át küzdött Magyarországon az intelligencia és a polgárság nagy többsége a legszebb ideál, a teljes állami függetlenség és az önálló nemzeti hadsereg eszméje ellen, azon az alapon, hogy: „szép, de nem kivihető“ Huszonöt éven át uralkodott a politikai programmok tekintetében, mint legfőbb politikai mérték, a kivihetőség, s ez volt a mesgye, mely a könnyelmű ábrándozók és a meggondolt politikusok kategóriáit elválasztó, és ime, most 25 év múlva, midőn az évtizedeken át megérlelt, megvitatott közigazgatási reformnak nemcsak tartalmára, de kivihetőségére nézve is már semmi kétely fenn nem foroghat, most éppen a közigazgatási reform az, mely úgy a pártok, mint a döntő tényezők programmjában másod-, sőt harmadsorba jut, s előtérben azok a reformok állanak, melyekre nézve (eltekintve a tartalomtól) éppen a kivihetőség a legkérdésesebb, mert sem a korona hozzájárulása, sem a törvényhozás másik Házának szavazata nincs biztosítva. Ez a fordulat mindenesetre a legérdekesebb metamorfózisok egyike, s még érdekesebbé válik, ha egymással szembe állítjuk az állameszmét, úgy amint az az állami közigazgatás és amint az az állami anyakönyvek keretében bontja a pártkereteket, s vonja egymáshoz a heterogén politikai elemeket. Az állameszme az állami közigazgatás keretében a reakciót jelentette. Mert a régi vármegyei autonómia volt a szabadelvű eszme. Ma pedig az állameszme az állami anyakönyvek keretében — ugyanazoknak szemében — a legtisztább szabadelvűséget jelenti, s a felekezeti autonómiák respektálása a reakció. Pedig az állameszme nem lehet más, csak egy és ugyanaz. S tudtunkkal az 1867: XII. t.-c. még nem töröltetett el. Mi tehát ennek a meglepő lélektani problémának a megfejtése? A megfejtés talán az lehet, hogy: 1. Nálunk nincs meg a kellő hit a reformtörekvéseknek sem komolysága, sem objektivitása iránt. 2. Mert nálunk a pártérdekek (hatalmi érdekek kérdése lévén) elnyomják az egyéni meggyőződéseket. 3. S mivel nálunk a pártérdekeknél is erősebbek a felekezeti érzelmek és az osztálygyűlölet. S hogy jutottunk ide? A sok közül elég csak egy magyarázat. Huszonöt év óta (leszámítva az 1860*—68-iki országgyűlést,) sem nem kívánták tudni, sem nem tudták soha, hogy valójában mi a nemzet, akarata. A képviselőválasztások eddigi rendszere lehetetlenné tette a nemzet akaratának nyilvánulását. Sokan azt mondják erre, hogy tulajdonképpen magának a nemzetnek sem volt akarata, mert ha lett volna, akkor a kormány egész apparátusa sem tudta volna elnyomni, vagy meghamisítani. Meglehet hogy igaz, de ez a végeredményen mit sem változtat. Ebből folyt minden. Tisza Kálmán uralkodott legtovább minden eddigi kormány férfi között. Mint municipalista a közjogi ellenzékkel állt egy alapon. Mint református az Apponyi katolicizmusát gyűlölte. Mint miniszterelnök a szélsőbal kormányképtelenségét kedvelte, s az Apponyi pártjának kormányképességét üldözte. De a véderőjavaslatnál elvesztette az egyensúlyt. Parlamenti abszolutizmusa nem segíthetett rajta, mert a parlamentben erkölcsi támaszt és szankciót nyert a közvélemény részéről a kisebbségi erőszak, vagyis a forradalom. Ez megdöntő Tiszát, de (éppen azért, mivel nem volt normális) nem szülhetett normális viszonyokat. A közjogi alapon álló ellenzéket közjogi kérdések kötötték össze azzal a közjogi ellenzékkel, melytől a legnagyobb közjogi ellentétek választották el. Ugyanakkor a legkirívóbb szemmetriát és az irodalomtörténetet és a svájci kisaszszonyok tarka napernyője bukkanik ki a magyar parkok zöldjéből: társalgássá fejlődött a hajdani primitív beszélgetés, s a nemes urak — ők ma is csak azok maradtak — ritkán elégesznek meg azzal, ha a kisasszonyok a kötényük tépegetésével fejezik ki a szívükben viharzó érzelmeket. Ma, megvetés a kivételeknek, a két nem okvetetlenül bizonyos szellemi vizsgálatnak veti alá egymást, mielőtt mirtus-koszorúval és fehér nyakkendővel állítana az egyház képviselője elé. A szerelem nagy hódító hadjárataiban, melyeknek eredménye éppen oly kétséges, akár az igazi háborúké, nemcsak a szemnek van előkelő szerepe, hanem a léleknek is, mely (mindig intelligens emberekről beszélve) magához hasonlatos lelket keres a hosszú és elválaszthatatlan frigy kötésre. Az udvarlásnak, a két nem e kedves szellemi vizsgálatának, tudva vagy öntudatlanul mindig is az a rejtett vágya, hogy a magunkhoz hasonló, rokonszenves társat az egész életre föltaláljuk. És ez adja meg a két nem érintkezésében a beszélgetés csodálatos ingerét, melyet hasonneműek, álljanak bár az elmésség legmagasabb fokán, sohasem érezhetnek egymás között. A mai udvarlók, akik nemcsak nyakkendők és Wellington-gallérok dolgában állanak a kor színvonalán, szerencsésen megtalálták azt a tónust,mely a két nem demokratikus lelki egyenlőségéhez kizárólag méltó. Az angol fiatal úr, aki komolyan flirtel, lelkileg is hasonlónak tekinti magához az ő rózsás arcú kisasszonyát s nem sérti meg azzal, hogy otromba bókokkal kisebbítse. Boldog és érdekes kor, midőn az udvarlás még egészen egyértelmű cselekedet volt a bókolással s a jónevelésű fiatalember, ha a sors kisasszonyok társaságába vezette, több édességet produkált egyetlen félóra alatt, mint egy jól fölszerelt Kocks-dropsgyár az egész hosszú napon át. A kisasszonyok pedig, nem érezvén, hogy a háremhölgyek színvonalára sülyednek, boldogan tépegették csipkés kendőjüket s negédesen suttogták ilyes ellenszenvek választották el ugyanazt a kormánypárttól, mely szintén közjogi alapon áll. Megpróbálták tehát izolálni gróf Apponyit és pártját a szélsőbaltól a közigazgatási reform által. Az elválasztás sikerült is, öt hónapra. Ekkor kisült, hogy a reformtörekvés nem volt komoly, ámbár a reformot az ország túlnyomó többsége óhajtja. Aztán mikor ez nem sikerült, s mikor az Apponyi nemzeti követelései már komoly számba kezdtek vétetni lent is fent is, akkor már csak egy mód volt Apponyit háttérbe szorítani, az, hogy az egyházpolitikai kérdésekben titok. S miután ezekkel a kérdésekkel sem lehetett a szélsőbalt egészen elvonni Apponyitól, tehát kísérlet létetett a szélsőbal felbontására. S most a kormány a szélsőbal egy részét tényleg magához vonta, ugyanazon állameszme alapján, mely miatt a szélsőbal az állami közigazgatást megbuktatta. De e furcsa helyzet illusztrálására van még egy érdekes adat. Tisza Kálmán nagyon jól tudta, hogy lemondása előtt néhány héttel miért bocsájtotta ki a február 26-iki rendeletet. Szilágyi Dezső is jól tudta, hiszen ő maga csinálta. De Tisza Kálmán ugyanakkor azt is érezte, hogy míg miniszterelnök volt, s míg a katolikus főrendekkel és főpapokkal együtt csinált politikát, vajmi keveset tett a magyar protestánsokért. Bántotta lelkiismeretét, s eltávozása előtt, a februári rendeletén kívül, elfogadtatott a minisztertanácssal egy protestáns sorsolási kölcsönt is. Egy vagy két millióra. Wekerle akkor csak pénzügyminiszter volt, s egyáltalán nem foglalkozott nagy politikával. S nem tett kötelező ígéretet a protestáns sorsolási kölcsönre nézve, mert nem tartotta kivihetőnek. Pedig csak egy vagy két millió sorsjegy kibocsátásáról volt szó. Három év múlva pedig, ugyanabból a — Ugyan menjen, kár, hogy este van már!... Az udvarlásnak ezt a módját, hál'Isten, már csak azokban a helységekben gyakorolják, ahol a törvénybírói és a kisbirói intézmény még javában virágzik. Az okos emberek, ha már kellemességeket mondanak, manapság olyan ügyes és ártatlan formában teszik, hogy a legműveltebb kisasszony is természetesnek találja. A bók, mint ilyen, a kulturhistóriában a gyertyakoppantó mellé került s a külsőre vonatkozó kedvességeket a disztingvált urak mindig csak indirekte mondják, a véletlenség és őszinteség színezetével. És az a leány, aki a bókokat eltűri, igazán nem is érdemel mást, mint hogy folyton bókokkal mulattassák. Mi hát voltaképpen a modern udvarlás? Alig egyéb, mint hogy egy úr szívesen és hosszasabban foglalkozik egy kisasszonynyal, s nem feledkezvén meg a tiszteletről, melylyel egy férfi mindig tartozik a női nemnek, némileg barátjának, jó pajtásának tekinti. Sok együttlétel, jókedv, derültség, a külső vonásokkal való rokonszenv, egy kevés bizalmasság, a tónus fesztelenebb volta, — íme ennyi az egész. Aki az udvarlás alatt egyebet ért ennél, az egyszerűen ostoba. Nem én vagyok az első, aki jó barátságot emlegetek férfi és nő között, holott a pszichológusok egy része megtagadja ennek a lehetőségét. De hát az udvarlás mi volna egyéb, mint ilyen jó barátság? Hogy több a konvencionális barátságnál, ugyan ki ütődnék meg ezen? Természetes,hogy nem desztillált barátságról van szó, mert az érzéseknek ettől az elementumától nem igen lehet elvonni a többi alkotó részt sem: az asszonyi bájosság befolyását és az érzékiségnek egy öntudatlan percentjét. De hát vannak-e egyáltalában desztillált érzések, melyekhez semmi mellékérzés nem járul? Éppen oly kevéssé, mint ahogy nincs desztillált víz az egész nagy természetben. A jó pajtásság mellett a tiszteletről is említést TÁRCA. Az udvarlásról. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Szomaházy István. Soha kedvesebb korrajzot annál, a melyet Jókai Mór irt meg egy gyönyörű elbeszélésben: a Kedves atyafiakban! Ez az igazi kulturhistóriája a negyvennyolc előtti Magyarországnak, csupa szín, melegség és jó kedély. A régi magyar udvarlásnak még talán sohasem festették pompásabb képét annál, ami ezeken a lapokon van megőrizve a jövendő nemzedékek számára. Vitéz eseink híven szerették a maguk asszonyát, de valljuk meg őszintén, szellemileg nem tartottak felőle nagyon sokat. Azt a teóriát, hogy a nőnek lelkileg is egyenrangúnak kell lennie a küzdelmekre megedzett férfiúval, csak a legújabb kor állította föl. Szentkirályfai és eörsi Eörsy János ur teljesen meg volt elégedve a felesége szellemi nívójával, ha ő nagysága esős időben önmagától kiment az eresz alá s a háztartást kifogástalanul rendben tartotta. Az aszszony nem tudott diákul s igy a hajdani táblabirák előtt, legalább lelkileg, nem igen állt magasabban, mint az uradalmi hajdú. Ugyan miről is beszélhetett volna egy nemes ur azzal a piruló falusi kisaszszonynyal, a kit házastársul kinézett? A corpus jurisról, a vármegyei kongregációkról, vagy a vizslák idomitásáról? A nemes ur megpödörte a bajuszát s annak a szenzációs nézetének adott kifejezést, hogy az idő aligha fordul esősre a legközelebbi napokban. Mert az idő még nem igen volt közhely eleinte boldog korában, valaminthogy — eléggé csodálatos — Ovidius is újságnak mondta egyidőben a beatus illé-t és Berzsenyi is az ő híres mondását a romlásnak indult magyarról, aki hajdan oly erős volt. Mióta felsőbb leányiskolákban tanítják a trigono- Mai számunk tizenhat oldal.