Pesti Napló, 1893. június (44. évfolyam, 154-183. szám)

1893-06-01 / 154. szám

EJ&TuíCicsi fiiak Esidaiföld­en: Egész évre — — 14 Ért — kr. Félévre — — — 7 „ — „ Negyedévre— — 3 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 20 „ Kkpointot kétezer hírehaz küld79, Egész évre-------18 frt — kr. Félévre — — — 9 „ — Negyedévre — 4 „ 50 ,, Egy hónapra — 1 ,, 60 „ Egyes síri íra: Reggeli kiadás — 4 kr• Esti kiadás — — 3 „ Kiadóhivatal: l¥, FífCRtifi­tsra, fersarii Mufrt. Elűifizeté«! firak Tőikre csak reggeli kiadásért: Egész évre ... — 14 frt — kr. Negyedévre------ S „ 50 „ Reggeli Cá Mii lap tófait Hifire: Egész évre... — 18 frt — kr. Negyedévre— — 4 „ 50 ,, ftagoRide: kétszer postás hűidre: Egész évre —. — 20 frt — kr. Negyedévre— —. 5 „ — „ Egyes szán firt. Reggeli kiadás— — — 5 kr. Esti kiadás -----------4 „ Szerkesztőség: 17. Fsraseiek-isrs 3. libs&iooa-és Ut 154. sz. Budapest, csütörtök, junius 1. 1893. Humor a politikában. Budapest, május 31. Huszonöt éven át küzdött Magyarországon az intelligencia és a polgárság nagy többsége a legszebb ideál, a teljes állami függetlenség és az önálló nemzeti hadsereg eszméje ellen, azon az alapon, hogy: „szép, de nem kivihető­“ Huszonöt éven át uralkodott a politikai programmok tekin­tetében, mint legfőbb politikai mérték, a kivihe­tőség, s ez volt a mesgye, mely a könnyelmű ábrándozók és a meggondolt politikusok kategó­riáit elválasztó, é­s ime, most 25 év múlva, midőn az évtizedeken át megérlelt, megvitatott közigazgatási reformnak nemcsak tartalmára, de kivihetőségére nézve is már semmi kétely fenn nem foroghat, most éppen a közigazga­tási reform az, mely úgy a pártok, mint a döntő tényezők programmjában másod-, sőt harmadsorba jut, s előtérben azok a reformok állanak, melyekre nézve (eltekintve a tartalomtól) éppen a kivihe­tőség a legkérdésesebb, mert sem a korona hozzá­járulása, sem a törvényhozás másik Házának szavazata nincs biztosítva. Ez a fordulat mindenesetre a legérdekesebb metamorfózisok egyike, s még érdekesebbé válik, ha egymással szembe állítjuk az állameszmét, úgy amint az az állami közigazgatás és amint az az állami anyakönyvek keretében bontja a pártkereteket, s vonja egymáshoz a heterogén politikai elemeket. Az állameszme az állami közigazgatás ke­retében a reakciót jelentette. Mert a régi várme­gyei autonómia volt a szabadelvű eszme. Ma pedig az állameszme az állami anyakönyvek ke­retében — ugyanazoknak szemében — a legtisz­tább szabadelvűséget jelenti, s a felekezeti auto­nómiák respektálása a reakció. Pedig az állam­­eszme nem lehet más, csak egy és ugyanaz. S tudtunkkal az 1867: XII. t.-c. még nem töröl­tetett el. Mi tehát ennek a meglepő lélektani problémának a megfejtése? A megfejtés talán az lehet, hogy: 1. Nálunk nincs meg a kellő hit a reform­­törekvéseknek sem komolysága, sem objektivi­tása iránt. 2. Mert nálunk a pártérdekek (hatalmi érdekek kérdése lévén) elnyomják az egyéni meg­győződéseket. 3. S mivel nálunk a pártérdekeknél is erő­sebbek a felekezeti érzelmek és az osztály­­gyűlölet. S hogy jutottunk ide? A sok közül elég csak egy magyarázat. Huszonöt év óta (leszá­mítva az 1860*—68-iki országgyűlést,) sem nem kívánták tudni, sem nem tudták soha, hogy valójában mi a nemzet, akarata. A képviselő­­választások eddigi rendszere lehetetlenné tette a nemzet akaratának nyilvánulását. Sokan azt mondják erre, hogy tulajdonképpen magának a nemzetnek sem volt akarata, mert ha lett volna, akkor a kormány egész apparátusa sem tudta volna elnyomni, vagy meghamisítani. Meglehet hogy igaz, de ez a végeredményen mit sem vál­toztat. Ebből folyt minden. Tisza Kálmán uralkodott legtovább minden eddigi kormány férfi között. Mint municipalista a közjogi ellenzékkel állt egy alapon. Mint refor­mátus az Apponyi katolicizmusát gyűlölte. Mint miniszterelnök a szélsőbal kormányképtelenségét kedvelte, s az Apponyi pártjának kormányképes­ségét üldözte. De a véderőjavaslatnál elvesztette az egyensúlyt. Parlamenti abszolutizmusa nem segíthetett rajta, mert a­ parlamentben erkölcsi támaszt és szankciót nyert a közvélemény részé­ről a kisebbségi erőszak, vagyis a forradalom. Ez megdöntő Tiszát,­­ de (éppen azért, mivel nem volt normális) nem szülhetett normális vi­szonyokat. A közjogi alapon álló ellenzéket közjogi kérdések kötötték össze azzal a közjogi ellenzék­kel, melytől a legnagyobb közjogi ellentétek vá­lasztották el. Ugyanakkor a legkirívóbb szem­­metriát és az irodalomtörténetet és a svájci kisasz­­szonyok tarka napernyője bukkanik ki a magyar par­kok zöldjéből: társalgássá fejlődött a hajdani primitív beszélgetés, s a nemes urak — ők ma is csak azok maradtak — ritkán elégesznek meg azzal, ha a kisasszonyok a kötényük tépegetésével fe­jezik ki a szívükben viharzó érzelmeket. Ma, meg­vetés a kivételeknek, a két nem okvetetlenül bi­zonyos szellemi vizsgálatnak veti alá egymást, mielőtt mirtus-koszorúval és fehér nyakkendővel állítana az egyház képviselője elé. A szerelem nagy hódító had­járataiban, melyeknek eredménye éppen oly kétséges, akár az igazi háborúké, nemcsak a szemnek van elő­kelő szerepe, hanem a léleknek is, mely (mindig in­telligens emberekről beszélve) magához hasonlatos lelket keres a hosszú és elválaszthatatlan frigy kötésre. Az udvarlásnak, a két nem e kedves szellemi vizsgá­latának, tudva vagy öntudatlanul mindig is az a rej­tett vágya, hogy a magunkhoz h­asonló, rokonszenves társat az egész életre föltaláljuk. És ez adja meg a két nem érintkezésében a beszélgetés csodálatos inge­rét, melyet hasonneműek, álljanak bár az elmésség legmagasabb fokán, sohasem érezhetnek egymás között. A mai udvarlók, akik nemcsak nyakkendők és Wellington-gallérok dolgában állanak a kor színvonalán, szerencsésen megtalálták azt a tónust,mely a két nem demokratikus lelki egyenlőségéhez kizárólag méltó. Az angol fiatal úr, aki komolyan flirtel, lelkileg is ha­sonlónak tekinti magához az ő rózsás arcú kisasszo­nyát s nem sérti meg azzal, hogy otromba bókokkal kisebbítse. Boldog és érdekes kor, midőn az udvarlás még egészen egyértelmű cselekedet volt a bókolással s a jónevelésű fiatal­ember, ha a sors kisasszonyok társaságába vezette, több édességet produkált egyet­len félóra alatt, mint egy jól fölszerelt Kocks-drops­­gyár az egész hosszú napon át. A kisasszonyok pe­dig, nem érezvén, hogy a háremhölgyek színvonalára sülyednek, boldogan tépegették csipkés kendőjüket s negédesen suttogták i­lyes ellenszenvek választották el ugyanazt a kor­mánypárttól, mely szintén közjogi alapon áll. Megpróbálták tehát izolálni gróf Apponyit és pártját a szélsőbaltól a közigazgatási reform által. Az elválasztás sikerült is, öt hónapra. Ek­kor kisült, hogy a reform­törekvés nem volt komoly, ámbár a reformot az ország túlnyomó többsége óhajtja. Aztán mikor ez nem sikerült, s mikor az Apponyi nemzeti követelései már komoly számba kezdtek vétetni lent is fent is, akkor már csak egy mód volt Apponyit háttérbe szorítani, az, hogy az egyházpolitikai kérdések­ben tito­k. S miután ezekkel a kérdések­kel sem lehetett a szélsőbalt egészen elvonni Apponyitól, tehát kísérlet létetett a szélsőbal felbontására. S most a kormány a szélsőbal egy részét tényleg magához vonta, ugyanazon állam­eszme alapján, mely miatt a szélsőbal az állami közigazgatást megbuktatta. De e furcsa helyzet illusztrálására van még egy érdekes adat. Tisza Kálmán nagyon jól tudta, hogy le­mondása előtt néhány héttel miért bocsájtotta ki a február 26-iki rendeletet. Szilágyi Dezső is jól tudta, hiszen ő maga csinálta. De Tisza Kálmán ugyanakkor azt is érezte, hogy míg miniszterel­nök volt, s míg a katolikus főrendekkel és fő­papokkal együtt csinált politikát, vajmi keveset tett a magyar protestánsokért. Bántotta lelkiis­meretét, s eltávozása előtt, a februári rendeletén kívül, elfogadtatott a minisztertanács­sal egy pro­testáns sorsolási kölcsönt is. Egy vagy két mil­lióra. Wekerle akkor csak pénzügyminiszter volt, s egyáltalán nem foglalkozott nagy politikával. S nem tett kötelező ígéretet a protestáns sor­solási kölcsönre nézve, mert nem tartotta kivi­hetőnek. Pedig csak egy vagy két millió sorsjegy ki­bocsátásáról volt szó. Három év múlva pedig, ugyanabból a — Ugyan menjen, kár, hogy este van már!... Az udvarlásnak ezt a módját, hál'Isten, már csak azokban a helységekben gyakorolják, ahol a törvénybírói és a kisbirói intézmény még javában vi­rágzik. Az okos emberek, ha már kellemességeket mondanak, manapság olyan ügyes és ártatlan formá­ban teszik, hogy a legműveltebb kisasszony is ter­mészetesnek találja. A bók, mint ilyen, a kulturhistó­­riában a gyertyakoppantó mellé került s a külsőre vonatkozó kedvességeket a disztingvált urak mindig csak indirekte mondják, a véletlenség és őszinteség színezetével. És az a leány, aki a bókokat eltűri, iga­zán nem is érdemel mást, mint hogy folyton bókok­kal mulattassák. Mi hát voltaképpen a modern udvarlás? Alig egyéb, mint hogy egy úr szívesen és hosszasab­ban foglalkozik egy kisasszonynyal, s nem feledkezvén meg a tiszteletről, melylyel egy férfi mindig tartozik a női nemnek, némileg barátjának, jó pajtásának te­kinti. Sok együttlétel, jókedv, derültség, a külső vo­násokkal való rokonszenv, egy kevés bizalmasság, a tónus fesztelenebb volta, — íme ennyi az egész. A­ki az udvarlás alatt egyebet ért ennél, az egyszerűen ostoba. Nem én vagyok az első, aki jó barátságot em­legetek férfi és nő között, holott a pszichológusok egy része megtagadja ennek a lehetőségét. De hát az udvarlás mi volna egyéb, mint ilyen jó barátság? Hogy több a konvencionális barátságnál, ugyan ki ütődnék meg ezen? Természetes,hogy nem desztillált barátságról van szó, mert az érzéseknek ettől az elementumától nem igen lehet elvonni a többi alkotó részt sem: az asszonyi bájosság befolyását és az ér­zékiségnek egy öntudatlan percentjét. De hát van­nak-e egyáltalában desztillált érzések, melyekhez semmi mellék­érzés nem járul? Éppen oly kevéssé, mint ahogy nincs desztillált víz az egész nagy termé­szetben. A jó pajtásság mellett a tiszteletről is említést TÁRCA. Az udvarlásról. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Szomaházy István. Soha kedvesebb korrajzot annál, a melyet Jó­kai Mór irt meg egy gyönyörű elbeszélésben: a Ked­ves atyafiak­ban! Ez az igazi kulturhistóriája a negy­vennyolc előtti Magyarországnak, csupa szín, meleg­ség és jó kedély. A régi magyar udvarlásnak még talán sohasem festették pompásabb képét annál, a­mi eze­ken a lapokon van megőrizve a jövendő nemzedékek számára. Vitéz eseink híven szerették a maguk asszonyát, de valljuk meg őszintén, szellemileg nem tartottak felőle nagyon sokat. Azt a teóriát, hogy a nőnek lelkileg is egyenrangúnak kell lennie a küzdelmekre megedzett férfiúval, csak a legújabb kor állította föl. Szentkirályfai és eörsi Eörsy János ur teljesen meg volt elégedve a felesége szellemi nívójával, ha ő nagy­sága esős időben önmagától kiment az eresz alá s a háztartást kifogástalanul rendben tartotta. Az asz­­szony nem tudott diákul s igy a hajdani táblabirák előtt, legalább lelkileg, nem igen állt magasabban, mint az uradalmi hajdú. Ugyan miről is beszélhetett volna egy nemes ur azzal a piruló falusi kisasz­­szonynyal, a kit házastársul kinézett? A corpus jurisról, a vármegyei kongregációkról, vagy a vizslák ido­­mitásáról? A nemes ur megpödörte a bajuszát s an­nak a szenzációs nézetének adott kifejezést, hogy az idő aligha fordul esősre a legközelebbi napokban. Mert az idő még nem igen volt közhely eleint­e boldog korában, valaminthogy — eléggé csodálatos — Ovidius is újságnak mondta egyidőben a beatus illé-t és Berzsenyi is az ő híres mondását a romlásnak indult magyarról, aki hajdan oly erős volt. Mióta felsőbb leányiskolákban tanítják a trigono- Mai számunk tizenhat oldal.

Next