Pesti Napló, 1893. augusztus (44. évfolyam, 215-245. szám)

1893-08-01 / 215. szám

EIőizetési árak Budapesten: Egész évre— —14 frt — kr. Félévre ... —. — Negyedévre— — n 50 ., Egy hónapra .- -1 „ 20 „ Kaponkiat Ulster Mzlioi killárt. Egész évre— —18 frt — kr. Félévre —. — — M —­Negyedévre — 4 „ 50 „ Egy hónapra 1 „ cu „ Egyes szám ára: Reggeli kiadás — — 4 kr- Esti kiadás — 8 „ Híradóhivatal: IV., Ferenciak-tere, Fbranciek-bazára. Előfizetési árak vidékre csal; reggeli kiadásért: Egész évre —. — 24 frt — kr. Negyedévre— —3 „ 50 „ Reggel! és est!­lip egy dl­­­ifildre; Egész évre... — 13 frt — kr. Negyedévre— .— 4 „ 50 „ Naponkint kétszer pesten küldi«. Egész évre — —­ 20 frt — kr. Negyedévre.­. 5 „ — „ Egyes szám áras Reggeli kiadás— — — 5 kr. Esti kiadás — — — 4 „ Szerkesztőség:­­U Fwmiek­ tire 3. JHtauwflag fplM. 215. sz. Budapest, kedd, augusztus 1. 1893. Jókai a jubiláns. Budapest, julius 31. Nagyon szerencsétlen volna az emberiség, ha eszményei nem volnának. S mikor a világ­­történelemnek ilyen átmeneti korszakai voltak, a­mikor semmiféle esemény nem nőtt és nem virág­zott, azokat méltán nevezhetjük veszni induló korszakoknak. Mert elveszett korszakok azok az emberiségre nézve, a­melyekről még a világtör­ténet sem tanuthat semmit s a melyekről jól mondja Carlyle: — Boldogtalan idők, melyekben, ha vala­mikor,­ igazán szerencsétlenség születni! Éppen ily szerencsétlen az az egyes ember is, a­ki szivében nem képes az emelkedett érzé­sek kegyeletét felvidítani azok iránt, kik az emberi haladás útjában ezeknek az eszményeknek úttörői voltak. A­kik erős kezekkel tartották magasra a zászlót, a­mely alatt a győzelem biztonságában haladhatott az emberi szellem hivatásának ma­gaslata felé. Én nem a napsugarat sajnálom, a­mely hiában ontja fényét a földre, hanem azt a sze­gény vakondot, a­melynek szeme nincs hozzá, hogy felfoghassa és csodálhassa azt. Valóban sajnálatraméltó az az ember is, a­ki az élet köznapi küzdelmeinek kicsinyes szem­pontjaiból kibontakozni nem tud, mikor a dol­gok magasabb látópontjára kellene helyez­kednie. Mikor az érdekellentétek hajszájában s a politikai küzdelmek tusakodásában megtipor­ják az eszményt, az emberi szellem közös ideálját. Mert vannak dolgok, a­miknek még az el­fogultságon is fölül kell emelkedniük. S ha valami méltó arra, hogy az ember lerázza magáról a földi érdekek hitvány porát, s áhítattal lépjen be a kegyelet szentélyébe, akkor bizonyára azoknak az érdemeknek az ünneplése az, a­melyekkel egyes kiváló férfiak nemzetüknek tettek szolgá­latot. Mert az a koszom, a­mit a nemzeti elis­merés a művész homlokára illeszt, csak rövid ideig fogja diszíteni azt a hervadt homlokot, hogy azután összes fényével és ragyogásával örökké a nemzeti géniusz fejére szálljon át. A genie nemcsak megérdemli, de meg is követelheti a tiszteletet. A világszellem folytonos emelkedésében szüksége van az emberiségnek ki­váló férfiakra, kik szellemük erejével, Ízlésük nemességével, fantáziájuk melegségével fáklyavivői a civilizációnak, hogy a küzdő tömeget az esz­mények magasabb régióiba és fényesebb csilla­gaiba vezessék. A lángelméknek a fáklya jogát adta meg az Isten. Terjeszthetik a sötétségben a világosságot! Mert az ő genjejök az a mesebeli sas, mely gyámoltalan és gyenge kicsinyeit a szárnyai alá szedi, hogy közelebb emelje azokat az örök vilá­gosság forrásához, az életet adó naphoz, a­hova azok maguktól íbiszállam képtelenek. Minden egyes lángész a nemzeti életerő megnyilatkozása, a nemzeti géniusz homlokának kicsúcsosodása. A nemzeti kultúra szívéből kipat­tant szikra, a­melynek nem az útját és irányát vizs­gálom, hanem fényét és világosságát csodálom, mert hiszen egy egész nemzet élvezte ragyogását. Jókai neve a mi hírünk és a mi büszkesé­günk. Tőle tanultam lelkesedni mint gyermek, remélni mint ifjú, s büszkeséggel tekinteni a magyar kultúrára, mint felnőtt ember. Ott állott ő a szabadságra ébredt nemzet bölcsőjénél, s a nagyszerűt, a­mit a nemzet ösztöne erezett, ő tolmácsolta nyelvünk emelkedettségével. Fantáziá­jának színeivel és elevenségé­vel ő termékenyí­tette meg az új nemzedék szívét, hogy ízlésünket művelvén, megtanítson lelkesedni bennünket a szép és az eszményi iránt. S mikor ez a nép a meghiúsított erőfeszítés kétségbeesésében vergő­dött, ő vezette a csüggedt lelkeket a magasztos költészet tiszta forrásához, a­melyből üdülést és új reményeket meríthetett a kifáradt nemzeti erő. Képességekben gazdag lelke, fölruházva a fogékonyságnak minden nemével, nemcsak a cso­dák színes világát tárta föl előttünk, hanem ő látta meg a modern világ eszmeáramlatában azt a vérkeringést, a­mit nemzeti sajátságaink sé­relme nélkül asszimilálhatunk. Ő vezetett be sa­ját nemzeti ruhánkban bennünket legelőször az európai kultúra templomába. Mosolyának derű­jével felszári­totta könyeinket, mikor az eltiport nemzetnek kisírni nem volt szabad magát, s a sziveket betöltötte napfénynyel és reménységgel, hogy a nemzet összegyűlt erői egykor újra fel­pezsdülhessenek. Hol van az az ember Magyarországon, a kinek lelke mélyében ott ne volna az Ő fényes költészetének egy-egy élő alakja, a kire mint mintára, szeretettel és gyengédséggel tekint­hetünk ! A társadalmi és nemzeti renaissance nagy, átalakító munkájának úttörője­­, jelző oszlopa annak az útnak, a­melyen a modern Magyaror­szág haladásának új korszakába belépett. Én erre a nagy alakra sohasem tudtam el­fogultság nélkül tekinteni. S mikor legelőször találkoztam és­ beszéltem vele az életben, akkor tudtam csak megérteni a híres spanyol lángel­mének, Ximén­es bíborosnak zavarát, melyet róla a történelem felj­egyez. Mikor ugyanis ez a híres főpap legelőször megállott a pápai trón előtt, az udvari pompa, a Vatikán észbontó fénye és a pápa méltósága iránt érzett kegyelet annyira megzavarta, hogy nem tudott szóhoz jutni. A pápa észrevette Ximenes elfogultságát, s iparkodott őt magához téríteni. Mindhiába. A leg­közönségesebb kérdésekre sem tudott válaszolni. Végre a nevét kérdezte s Ximenes így felelt: — Szentséges atya! Azt tudom, hogy van nevem, de nem emlékszem rá. Engedd meg, hogy a titkáromtól megkérdezhessem! T­ÁRCA. A halál legendái Bretapeban. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Maloziyáy Heza’ó. Beg-Meil, Finistére. Egy hosszú, keskeny földszalag ez itt, behajitva az Atlanti Óceán halványzöld hullámai közé. Sziklás partjairól napról-napra beljebb rágja le a földet a haragos tenger s meghordja sebeit szikrázó, hófehér fövénynyel. Páfrány terem rajta, meg vadszeder és ezer mese a halálról. Csöndes, szomorú emberek a halászok s ha ne­vetni valójuk van, azt eldugják a tenger elől. Zajta­­talanul suhannak el fekete bárkáikon a sziklák kö­zött s imádkozva eresztik le a hosszú hálót. Asszo­nyaik főkötője fehér s csak a gyerekek mosolyognak, meg az ég. Alkonyaikor indulnak ki a sík tengerre, utjukra ezüstös mezőket hint le a hold. Az árboc kötelei kö­zött vékonyan sivít a szél — és most terem a mese... Látják a halált. Saint-Gildas szigete felé vonul föl egy tömött bárka­raj, a vízbefulladtak járnak ott édes víz után. Halkan eveznek s egy fekete asszony vezeti őket. Néha susogni kezdenek, de titokteljes mondanivalóik­ból, csak egyetlen egy szó jut a halászok füléig: igen! . . . igen!.. . Bárkáik árnya lassan kint bele­­vész a végtelen hullámokba. Trévon-Tréguignec környékén görcsösen kapasz­kodik egy-egy kéz a bárka szélébe s húzza le a habok közé. Mind megannyi erős férfikéz, mert­ az asszonyok nem nyúlnak föl a bárkához, de a hajuk ott úszik a víz szinén s belegabalyodik az evezőkbe. Uram segíts!... „Apám szegény, a vén íves de­llem, éjszakán­­kint rendesen ki szokott járni a partra. Hátha akad valami gazdátlan holmi. Hasznát veszi mindennek az ember. A minap éjjel vállára vetette a hálót is, hogy majd őgyelgés közben kiveti valahol. Egyszer csak beléb­ötlött valamibe, ami nagyot kongott s messzire legurult a fövény­be. — Hát ez mi lehet? Utána szaladt, de az csak gurult odébb, le a lejtős parton. Végre utolérte, fölkapta, hej de meg­ijedt az öreg irgalmatlanul! Fölibe tartotta az éjjeli mécsesét s akkor látta, hogy egy halottnak a feje. Iszonyodva hajította el a bitang jószágot. Abban a pillanatban dühöset bő­dült a tenger, ezer meg ezer kar nyúlt ki a hullámok közül, lát­hatatlan kezek kapaszkodtak a hálójába is. Persze mindjárt tudta, hogy kár volt úgy bánni azzal a tejjel. Nem jó dolog az kérem, ha valami vízbe veszettel akad ügye az embernek. Menten neki­eredt, hogy megkeresse, úgy okoskodott, hogy ha véletlenül a tengerbe hajítottam volna, az én bőröm is bizton utánavész. A sok kar mind utánam kap­kod, hogy lehúzzon az örvénybe!... Nagy szerencsére a fej megakadt egy szikla tö­vében. Apám szépen visszavitte oda, a­hol az imént megbotlott benne. Csak ennek köszönheti, hogy épen hazakerült.“ * Boldog, a ki­derült, holdvilágos éjszakán születik. Áhitatos vénasszonyok várják a kis halászt. Egyik, a legvénebb, kiül a küszöbre s ügyeli az eget. Ha abban a pillanatban, mikor a kis polgártárs meg­érkezik, felhők szorítják körül a holdat, mintha foj­togatnák, vagy ha úgy elborítják a felhők, mintha hullámok közé merülne, i­hej szomorú vége lesz egyszer a kis drágaságnak! Bizonyosan vízbe vész. * A fehér főkötős asszonyok ijedten ébrednek föl éjszakánkint a parti halászkunyhókban minden zajra, mert ha a halászt szerencsétlenség éri a tengeren, sivitva repülnek gunyhójához a sirályok s megzörge­tik szárnyaikkal ablakát. Reggelre hasztalan várja vissza gazdáját a kis gunyhó. Az asszonyok kétségbeesetten futkosnak a part mentén, zajongva követelik vissza a tengertől, a­mit elvett. Nem adja, nem. Hát megkeresik. Kosárkát fonnak tengeri fűből, a kosárkába egy facsészét tesznek, a csészébe korpát. A korpába egy szentelt gyertyát. A gyertyát meggyujtják s vízre bocsátják a kosarat. A szentelt gyertya odaring, a­hol a holttest fekszik . . . * Ha egy bárka mindenestül odavész, a kapitány testét csak legutoljára lehet megtalálni. A becsület is igy kívánja. A douar­enezi öbölben az auteli barlangba hordja a vizbe veszetteket a tenger. Ott tanyázik a lelkük nyolc napig s csak azután indulnak végképp a másvilágra. Szerencsétlenül jár az, a­ki ez alatt az idő alatt háborgatni találja őket! Egy angol brigg akart kikötni a sziklák közt. Léket kapott s elsülyedt. Másnap nehány tengerész ott evezett el az auteli barlang nyilasa előtt, rém­üle­­tes sikoltásokat hallottak. — A vizbe fulladtak! — s keresztet vetve, se­besen iparkodtak odább. Kis távolságra találkoztak egy parti őrrel s elmondták neki az esetet. Az őr azonnal csolnakba ugrott s dacára a tengerészek fe­nyegetőzésének, sietett a barlang felé. Ott a szikla­oltáron (erről nevezték el a barlangot) egy kétségbe­esett angol leány vergődött. A történet vége derűsebb. A szép angol leány férjhez ment a megmentőjéhez. * A­kiket soha se ad vissza a tenger, hogy szen­telt földbe temessék, örökké itt bolyonganak a par­tokon. Viharos éjszakákon kiülnek a sziklák közé s versenyt sírnak a viharral. Pirkadó hajnalig hallani gyászos jajgatásukat: — Jou ! . . . Joun! ... Úgy hívják szegényeket: E-man-Jannin-ann-od o­­onall! (Íme Jannic-ann-od, a­ki ordít.) Jannic-ann-od nem olyan gonosz természetű, de Mai számunk tizenhat oldal.

Next