Pesti Napló, 1893. augusztus (44. évfolyam, 215-245. szám)
1893-08-01 / 215. szám
EIőizetési árak Budapesten: Egész évre— —14 frt — kr. Félévre ... —. — Negyedévre— — n 50 ., Egy hónapra .- -1 „ 20 „ Kaponkiat Ulster Mzlioi killárt. Egész évre— —18 frt — kr. Félévre —. — — M —Negyedévre — 4 „ 50 „ Egy hónapra 1 „ cu „ Egyes szám ára: Reggeli kiadás — — 4 kr- Esti kiadás — 8 „ Híradóhivatal: IV., Ferenciak-tere, Fbranciek-bazára. Előfizetési árak vidékre csal; reggeli kiadásért: Egész évre —. — 24 frt — kr. Negyedévre— —3 „ 50 „ Reggel! és est!lip egy dlifildre; Egész évre... — 13 frt — kr. Negyedévre— .— 4 „ 50 „ Naponkint kétszer pesten küldi«. Egész évre — — 20 frt — kr. Negyedévre.. 5 „ — „ Egyes szám áras Reggeli kiadás— — — 5 kr. Esti kiadás — — — 4 „ Szerkesztőség:U Fwmiek tire 3. JHtauwflag fplM. 215. sz. Budapest, kedd, augusztus 1. 1893. Jókai a jubiláns. Budapest, julius 31. Nagyon szerencsétlen volna az emberiség, ha eszményei nem volnának. S mikor a világtörténelemnek ilyen átmeneti korszakai voltak, amikor semmiféle esemény nem nőtt és nem virágzott, azokat méltán nevezhetjük veszni induló korszakoknak. Mert elveszett korszakok azok az emberiségre nézve, amelyekről még a világtörténet sem tanuthat semmit s a melyekről jól mondja Carlyle: — Boldogtalan idők, melyekben, ha valamikor, igazán szerencsétlenség születni! Éppen ily szerencsétlen az az egyes ember is, aki szivében nem képes az emelkedett érzések kegyeletét felvidítani azok iránt, kik az emberi haladás útjában ezeknek az eszményeknek úttörői voltak. Akik erős kezekkel tartották magasra a zászlót, amely alatt a győzelem biztonságában haladhatott az emberi szellem hivatásának magaslata felé. Én nem a napsugarat sajnálom, amely hiában ontja fényét a földre, hanem azt a szegény vakondot, amelynek szeme nincs hozzá, hogy felfoghassa és csodálhassa azt. Valóban sajnálatraméltó az az ember is, aki az élet köznapi küzdelmeinek kicsinyes szempontjaiból kibontakozni nem tud, mikor a dolgok magasabb látópontjára kellene helyezkednie. Mikor az érdekellentétek hajszájában s a politikai küzdelmek tusakodásában megtiporják az eszményt, az emberi szellem közös ideálját. Mert vannak dolgok, amiknek még az elfogultságon is fölül kell emelkedniük. S ha valami méltó arra, hogy az ember lerázza magáról a földi érdekek hitvány porát, s áhítattal lépjen be a kegyelet szentélyébe, akkor bizonyára azoknak az érdemeknek az ünneplése az, amelyekkel egyes kiváló férfiak nemzetüknek tettek szolgálatot. Mert az a koszom, amit a nemzeti elismerés a művész homlokára illeszt, csak rövid ideig fogja diszíteni azt a hervadt homlokot, hogy azután összes fényével és ragyogásával örökké a nemzeti géniusz fejére szálljon át. A genie nemcsak megérdemli, de meg is követelheti a tiszteletet. A világszellem folytonos emelkedésében szüksége van az emberiségnek kiváló férfiakra, kik szellemük erejével, Ízlésük nemességével, fantáziájuk melegségével fáklyavivői a civilizációnak, hogy a küzdő tömeget az eszmények magasabb régióiba és fényesebb csillagaiba vezessék. A lángelméknek a fáklya jogát adta meg az Isten. Terjeszthetik a sötétségben a világosságot! Mert az ő genjejök az a mesebeli sas, mely gyámoltalan és gyenge kicsinyeit a szárnyai alá szedi, hogy közelebb emelje azokat az örök világosság forrásához, az életet adó naphoz, ahova azok maguktól íbiszállam képtelenek. Minden egyes lángész a nemzeti életerő megnyilatkozása, a nemzeti géniusz homlokának kicsúcsosodása. A nemzeti kultúra szívéből kipattant szikra, amelynek nem az útját és irányát vizsgálom, hanem fényét és világosságát csodálom, mert hiszen egy egész nemzet élvezte ragyogását. Jókai neve a mi hírünk és a mi büszkeségünk. Tőle tanultam lelkesedni mint gyermek, remélni mint ifjú, s büszkeséggel tekinteni a magyar kultúrára, mint felnőtt ember. Ott állott ő a szabadságra ébredt nemzet bölcsőjénél, s a nagyszerűt, amit a nemzet ösztöne erezett, ő tolmácsolta nyelvünk emelkedettségével. Fantáziájának színeivel és elevenségével ő termékenyítette meg az új nemzedék szívét, hogy ízlésünket művelvén, megtanítson lelkesedni bennünket a szép és az eszményi iránt. S mikor ez a nép a meghiúsított erőfeszítés kétségbeesésében vergődött, ő vezette a csüggedt lelkeket a magasztos költészet tiszta forrásához, amelyből üdülést és új reményeket meríthetett a kifáradt nemzeti erő. Képességekben gazdag lelke, fölruházva a fogékonyságnak minden nemével, nemcsak a csodák színes világát tárta föl előttünk, hanem ő látta meg a modern világ eszmeáramlatában azt a vérkeringést, amit nemzeti sajátságaink sérelme nélkül asszimilálhatunk. Ő vezetett be saját nemzeti ruhánkban bennünket legelőször az európai kultúra templomába. Mosolyának derűjével felszáritotta könyeinket, mikor az eltiport nemzetnek kisírni nem volt szabad magát, s a sziveket betöltötte napfénynyel és reménységgel, hogy a nemzet összegyűlt erői egykor újra felpezsdülhessenek. Hol van az az ember Magyarországon, a kinek lelke mélyében ott ne volna az Ő fényes költészetének egy-egy élő alakja, a kire mint mintára, szeretettel és gyengédséggel tekinthetünk ! A társadalmi és nemzeti renaissance nagy, átalakító munkájának úttörője, jelző oszlopa annak az útnak, amelyen a modern Magyarország haladásának új korszakába belépett. Én erre a nagy alakra sohasem tudtam elfogultság nélkül tekinteni. S mikor legelőször találkoztam és beszéltem vele az életben, akkor tudtam csak megérteni a híres spanyol lángelmének, Ximénes bíborosnak zavarát, melyet róla a történelem feljegyez. Mikor ugyanis ez a híres főpap legelőször megállott a pápai trón előtt, az udvari pompa, a Vatikán észbontó fénye és a pápa méltósága iránt érzett kegyelet annyira megzavarta, hogy nem tudott szóhoz jutni. A pápa észrevette Ximenes elfogultságát, s iparkodott őt magához téríteni. Mindhiába. A legközönségesebb kérdésekre sem tudott válaszolni. Végre a nevét kérdezte s Ximenes így felelt: — Szentséges atya! Azt tudom, hogy van nevem, de nem emlékszem rá. Engedd meg, hogy a titkáromtól megkérdezhessem! TÁRCA. A halál legendái Bretapeban. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Maloziyáy Heza’ó. Beg-Meil, Finistére. Egy hosszú, keskeny földszalag ez itt, behajitva az Atlanti Óceán halványzöld hullámai közé. Sziklás partjairól napról-napra beljebb rágja le a földet a haragos tenger s meghordja sebeit szikrázó, hófehér fövénynyel. Páfrány terem rajta, meg vadszeder és ezer mese a halálról. Csöndes, szomorú emberek a halászok s ha nevetni valójuk van, azt eldugják a tenger elől. Zajtatalanul suhannak el fekete bárkáikon a sziklák között s imádkozva eresztik le a hosszú hálót. Asszonyaik főkötője fehér s csak a gyerekek mosolyognak, meg az ég. Alkonyaikor indulnak ki a sík tengerre, utjukra ezüstös mezőket hint le a hold. Az árboc kötelei között vékonyan sivít a szél — és most terem a mese... Látják a halált. Saint-Gildas szigete felé vonul föl egy tömött bárkaraj, a vízbefulladtak járnak ott édes víz után. Halkan eveznek s egy fekete asszony vezeti őket. Néha susogni kezdenek, de titokteljes mondanivalóikból, csak egyetlen egy szó jut a halászok füléig: igen! . . . igen!.. . Bárkáik árnya lassan kint belevész a végtelen hullámokba. Trévon-Tréguignec környékén görcsösen kapaszkodik egy-egy kéz a bárka szélébe s húzza le a habok közé. Mind megannyi erős férfikéz, mert az asszonyok nem nyúlnak föl a bárkához, de a hajuk ott úszik a víz szinén s belegabalyodik az evezőkbe. Uram segíts!... „Apám szegény, a vén íves dellem, éjszakánkint rendesen ki szokott járni a partra. Hátha akad valami gazdátlan holmi. Hasznát veszi mindennek az ember. A minap éjjel vállára vetette a hálót is, hogy majd őgyelgés közben kiveti valahol. Egyszer csak belébötlött valamibe, ami nagyot kongott s messzire legurult a fövénybe. — Hát ez mi lehet? Utána szaladt, de az csak gurult odébb, le a lejtős parton. Végre utolérte, fölkapta, hej de megijedt az öreg irgalmatlanul! Fölibe tartotta az éjjeli mécsesét s akkor látta, hogy egy halottnak a feje. Iszonyodva hajította el a bitang jószágot. Abban a pillanatban dühöset bődült a tenger, ezer meg ezer kar nyúlt ki a hullámok közül, láthatatlan kezek kapaszkodtak a hálójába is. Persze mindjárt tudta, hogy kár volt úgy bánni azzal a tejjel. Nem jó dolog az kérem, ha valami vízbe veszettel akad ügye az embernek. Menten nekieredt, hogy megkeresse, úgy okoskodott, hogy ha véletlenül a tengerbe hajítottam volna, az én bőröm is bizton utánavész. A sok kar mind utánam kapkod, hogy lehúzzon az örvénybe!... Nagy szerencsére a fej megakadt egy szikla tövében. Apám szépen visszavitte oda, ahol az imént megbotlott benne. Csak ennek köszönheti, hogy épen hazakerült.“ * Boldog, a kiderült, holdvilágos éjszakán születik. Áhitatos vénasszonyok várják a kis halászt. Egyik, a legvénebb, kiül a küszöbre s ügyeli az eget. Ha abban a pillanatban, mikor a kis polgártárs megérkezik, felhők szorítják körül a holdat, mintha fojtogatnák, vagy ha úgy elborítják a felhők, mintha hullámok közé merülne, ihej szomorú vége lesz egyszer a kis drágaságnak! Bizonyosan vízbe vész. * A fehér főkötős asszonyok ijedten ébrednek föl éjszakánkint a parti halászkunyhókban minden zajra, mert ha a halászt szerencsétlenség éri a tengeren, sivitva repülnek gunyhójához a sirályok s megzörgetik szárnyaikkal ablakát. Reggelre hasztalan várja vissza gazdáját a kis gunyhó. Az asszonyok kétségbeesetten futkosnak a part mentén, zajongva követelik vissza a tengertől, amit elvett. Nem adja, nem. Hát megkeresik. Kosárkát fonnak tengeri fűből, a kosárkába egy facsészét tesznek, a csészébe korpát. A korpába egy szentelt gyertyát. A gyertyát meggyujtják s vízre bocsátják a kosarat. A szentelt gyertya odaring, ahol a holttest fekszik . . . * Ha egy bárka mindenestül odavész, a kapitány testét csak legutoljára lehet megtalálni. A becsület is igy kívánja. A douarenezi öbölben az auteli barlangba hordja a vizbe veszetteket a tenger. Ott tanyázik a lelkük nyolc napig s csak azután indulnak végképp a másvilágra. Szerencsétlenül jár az, aki ez alatt az idő alatt háborgatni találja őket! Egy angol brigg akart kikötni a sziklák közt. Léket kapott s elsülyedt. Másnap nehány tengerész ott evezett el az auteli barlang nyilasa előtt, rémületes sikoltásokat hallottak. — A vizbe fulladtak! — s keresztet vetve, sebesen iparkodtak odább. Kis távolságra találkoztak egy parti őrrel s elmondták neki az esetet. Az őr azonnal csolnakba ugrott s dacára a tengerészek fenyegetőzésének, sietett a barlang felé. Ott a sziklaoltáron (erről nevezték el a barlangot) egy kétségbeesett angol leány vergődött. A történet vége derűsebb. A szép angol leány férjhez ment a megmentőjéhez. * Akiket soha se ad vissza a tenger, hogy szentelt földbe temessék, örökké itt bolyonganak a partokon. Viharos éjszakákon kiülnek a sziklák közé s versenyt sírnak a viharral. Pirkadó hajnalig hallani gyászos jajgatásukat: — Jou ! . . . Joun! ... Úgy hívják szegényeket: E-man-Jannin-ann-od oonall! (Íme Jannic-ann-od, aki ordít.) Jannic-ann-od nem olyan gonosz természetű, de Mai számunk tizenhat oldal.