Pesti Napló, 1893. október (44. évfolyam, 276-306. szám)

1893-10-01 / 276. szám

Ha pedig nem....... Budapest, szeptember 30. Wekerle miniszterelnök már a kérvényi bi­zottság tegnapi ülésén nagyon ideges volt. A borossebesi kérvényre nézve kevesebbet, a kő­szegire vonatkozólag többet mondott, mint kellett volna. Már tegnap kifejtettük és ma csak ismé­telhetjük, hogy a képviselőház nem teheti min­den megjegyzés, kijelentés vagy minden fentar­­tás nélkül az irattárba azt a kérvényt, mely azon akad fenn, hogy a borossebesi királyi nyi­latkozat semmi megkülönböztetést nem tesz az államot alkotó nemzet és az államban lakó nemzetiségek között. Kimutattuk már tegnap, hogy ezt a megkülönböztetést illetőleg bün­tető kódexünk is pótlásra szorul, s ma újból hangsúlyoznunk kell, hogy tekintve törvényeinknek erre vonatkozó mulasztásait, a képviselőház nemcsak hibát követne el, hanem veszélyes precedenst is teremtene, ha egy félre­magyarázható nyilatkozatot, melynek súlyt és tekintélyt a korona közvetetten kapcsolata ad, minden magyarázat nélkül akarna eltemetni az irattárba. Mert ha ak­­ná is, akkor sem te­methetné el. Mindig vb rátérne az onnan, s ál­landón kísértene. A képviselőház által megjegyzés vagy ma­gyarázat alatt nem azt értjük, hogy abban ellen­zéki rosszaidő jusson kifejezésre a korona nyilatkozataiért felelős kormány ellen. Nem­zetiségi kérdésről lévén szó, szívesen elme­gyünk mi is addig, ameddig Hieronymi belügy­miniszter elment, midőn arra kérte a bizottságot, hogy a nemzetiségi kérdésből pártkérdéseket ne csináljanak. Ámde akkor aztán a szabadelvű párt se csináljon belőle pártkérdést, és ne dezavuálja a saját belügyminiszterét. Ne csináljon pártkér­dést abból, hogy minden kijelentést vagy ma­gyarázatot, mely a kérvényi bizottság javaslatát kiegészíteni akarná, a kormány elleni rosszalás­nak tekintsen, s a korona nyilatkozatának túl­buzgó helyeslésével, a nemzet és a nemzetiségek fo­galmának további összezavarására segédkezet nyújt­son. Mert nincs az a heves ellenzéki agitáció, mely az államot alkotó nemzet tekintélyének annyit árthasson, s a nemzetiségi szarvakat jobban megnöveszthetné, mint ha a többség ily alakban akarná pártcélokra kihasználni a nem­zetiségi kérdéseket. Wekerle miniszterelnök tehát, midőn a kérvényi bizottság javaslatához minden kiegészítést feleslegesnek tartott, kevesebbet mon­dott, mint kellett volna. S ezt mélyen sajnáljuk. De még inkább sajnáljuk, hogy a kőszegi nyi­latkozatokra vonatkozó kérvénynél, mely a nép­­ámító jelszavakat s meddő ígéreteket tartalmazza, kelleténél is többet mondott. A Pesti Napló-nak alkalma volt annak idején erről a királyi nyilatkozatról elmondani véleményét, s felfogásunk az volt, hogy a koro­nának teljesen igaza van, ha népámító jelszavak s meddő ígéretek terjesztésétől (bárhonnan jöjje­nek is azok) óva inti a közigazgatást. Mi telje­sen korrekt nyilatkozatnak tartottuk ezt, s nem kerestünk benne semmi sértő vonatkozást sem a függetlenségi, sem a nemzeti pártra, sőt még a szabadelvű pártra sem. Wekerle miniszterelnök úr e kifejezések politikai vonatkozásait illetőleg minekünk adott igazat, midőn — mint a korona nyilatkozatának illetékes magyarázója — kije­lenti, hogy a királyi beszéd e kifejezései a létező pártok egyikére sem céloztak és politikai vonat­kozásokat csakugyan nem tartalmaznak. Ez korrekt és örvendetes nyilatkozat, mely elhárítja a m­éreganyagot, mel­y sok nyíl hegyét bemárthatták volna. De nagy kár, hogy a mi­niszterelnök e rövid kijelentésnél meg nem állott, hanem ideges hangulatában a saját személyét tolta előtérbe és a hírlapokban meg-megjelenő — s a miniszterelnök szerint — ámító híresztelések elpanaszolásával akarta megokolni, hogy a ko­ronának igenis volt oka és joga kikelni a nép­­ámító jelszavak és meddő ígéretek ellen. No már, kérjük alassan, ez még szerintünk is túlságos megtisztelése azoknak az egyes hírlapoknak, melyekkel szemben a kormány eddigelé csak Futtaki urat szólaltatta meg. A korona misze­­rintünk egy kissé mégis magasabban áll, hogysem a hírlapokkal való félhivatalos polémiákra lehetne felhasználni. No de hát megtörtént, a miniszter­elnök úrnak jól esett talán, hogy kiönthette ha­ragját a hírlapok ellen, s reméljük, hogy a kép­viselőházban nem fogja a miniszterelnök úr eze­ket ismételni, hanem meg fog elégedni a pártokra vonatkozó rövid kijelentéssel, mely után a nép­­ámító jelszavakra és meddő ígéretekre vonatkozó kifejezések tárgytalanokká válnak, s csakis a köz­jogi alapra vonatkozó királyi nyilatkozatok kelt­hetnek vitát, előreláthatóan csak a közjogi ellen­zék soraiban. De csakis remélhetjük ezt, anélkül, hogy a teljesülésről jót is állhatnánk, mert a miniszterel­nök úr idegességét a tegnapi evolúciók után még ma sem láttuk lecsillapodni. Wekerle miniszter­­elnök, a kötelező polgári házasságról szóló s most a korona előtt lévő törvényjavaslatra nézve tett olyan nyilatkozatot a képviselőházban, mely vagy egy nagyon magas fokon álló idegességet árul el, vagy pedig az egyházpolitikai pro­­grammot illetőleg a legkomolyabb válságot je­lenti be. A képviselőház mai ülésén, a munkapro­­grammról lévén szó, Polónyi Géza intézte a mi­niszterelnökhöz azt a kérdést, hogy mikor ter­jeszti be a képv­előháznak a kötelező polgári házasságról szóló törvényjavaslatot ? Kétségtelen, hogy Polónyi kérdésének taktikai háttere volt. A kötelező polgári házasságra vonatkozó törvényjavaslat már több mint egy hónapja a korona előtt van. A korona még nem nyilatko­zott, s e bizonytalanság úgy az egyházpolitikai TÁRCA. A macska. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Szalai-Nógál Janka. I. Nem régen egy kedves asszonynyal ismerked­tem meg. Szerényen, elvonulva élt s nagyúri hajla­mait csak azzal árulta el, hogy mikor egy uj kalapja akadt, elment a Váci­ utcába sétálni. De csak egy­szer. S másnap már penitenciából leverte, nagy taka­rítás közben, mind a tíz körmét. A férje derék, okos ember volt; egészséges, vidám és hit. Becsülte az embereket. S ezért nem mondott gorombaságokat a férfiaknak és szépeket az asszonyoknak. A bajusza vagy a haja elől soha sem volt okozója mértéktelen irigységnek. Valamint a kabátja is csupán az öregnevaű­üzérekben ébresztett felebarát ellen való gerjedelm­eket. Szóval, nem abból a fajtából való volt, melyről azt hiszik a férfiak, hogy az asszonyokn­ak tetszik. Csak dolgozni tudott és szeretni. S olykor akad olyan asszony, ki meg­elégszik ezzel is, ha nem nagyon válogatós. De volt benne valami, amit csak erősebb lecke után tud megtűrni és megbocsájtani egy olyan asz­­szony, aki olvasott már valamicskét. Kelemennek hívták keresztnevén és tanító volt. Ezt a leckét szerettem volna én kiérezni ab­ból, amit egykor, máskor mondott. Gyakran voltunk együtt , mert szörnyen unatkoztunk, nagyon bizalma­sakká lettünk. Bevallottunk egymásnak mindent. Még azt is, hogy hány befőttünk romlott el, mert a férjeink be­leavatkoznak még a dunsztolásba is. Aztán hogy há­nyan haltak meg érettünk reménytelen szerelem vé­gett. Igen, így mondtuk: végett. De nem azért, hogy ezt félreértse valaki, hanem mert így szokás beszélni, ha adunk valamit a válo­gatott kifejezésekre. A harmadik héten már eljutottunk az asszonyi bizalom legutolsó határáig, a mások benső életéről bezséltünk. A másokéról. De az ilyen beszéd körül­­belől olyan szokott lenni, mint az a furcsa kis képes játék, mely arra ösztökél: kutassuk ki, „hol van a macska?“ Pedig azon minden van, ami egy valósá­gos macska alkatrészeit nem képezi. De azért akad olyan játékos, aki mégis megtalálja ezt a macskát. Az asszony beszédeiből, lehetőleg kivonatolva, a következő kis képes játékot állítottam össza­­. Nekem volt egy kedves, szép kis papám, fehér, mint a galamb. Malvinkának pedig volt egy férje, szintén fehér. De nem mondhatom, hogy olyan, mint a ga­lamb. Inkább azt gondoltam: olyan, mint a gém. Az is fehér madár. Malvinka éppen annyi idős volt, mint én, a férje pedig szintén annyi, mint az én papám. Úgy véltük, hogy összeülünk, együtt tarthatunk a fürdő­szezon alatt, felében fizetjük a kocsit. Az öregek majd politizálnak. Mi is. Csakhogy nálunk a politizá­lást, mely gyanúsítások, sértegetések, vetélkedés nél­kül senkinél sem megy, benső barátságnak szokták nevezni. A kocsira úgy ültünk, hogy a két öreg elhelyez­kedett hátul, én a keskeny ülésre kuporodtam. Mal­vin azonban felugrott a bakra. Összekapta a ruháját, hogy csipkés alsója kibodorodott, mint ha valami szép fehér hullám futott volna körül fekete bokái fö­lött. Formás térdein megfeszült a ruha. Keztyűje kö­nyökig ért. Apróra nyírt fekete haja olyan furcsa kis kanyarintásban lapult a halántékára, a­hogy csak te­kintélyes úri­embereknek, iroda­igazgatóknak, só­hiva­­talnokoknak, fizető­pincéreknek szokott lenni. Hanem százszor szebben, kecsesebben, hogy én majd meghaltam irigységemben miatta. Kis férfi­ kalapját félre csapta, majd kivette az ostort a tót kocsis kezéből. Cserdí­­tett. Aztán, a­mint megindultunk s fehér fátyolát rö­pítette a szél, kacagott, sikongatott: — Hajjá hó, hájjá hó! Édes papa megsimította az én sovány arcomat, mely mindig nagyon sápadt volt. Nem régen bárány­ himlőben voltam, meg úgy­nevezett első szerelemben. Csak pár hónapja múlt, hogy a himlő is, az unokabátyám is elhagyott. Ennek következtében ecetet ittam, hogy sápadt legyek és esténkint Schoppenhauert olvastam, mert a papunk azt mondta, hogy attól elpusztul az ember. Nagyon keveset ettem. Részint a bánat, részint az új fűzőm miatt. De leginkább azért, mert egy lánynak így illik. Ezekkel a módokkal aztán többet is elértem, nemcsak sápadt, hanem majdnem zöld voltam. A fiatal emberek futottak előlem. Csak a pa­pám szeretett és simogatott . Lásd csak kicsikém. Ha te olyan vidám tudnál lenni, mint Malvinka! Mindjárt kipirosodna az arcod is. A másik öreg úr azonban csak morgott. Az, a­ki a Malvin férje volt. Már olvastam is, hallottam is, hogy a férjek morogni szoktak. Hiába, kell nekik, eddig van. Éreztem, hogy már is pirulok. Pedig még egy­szer sem hujjadáztam, hanem gondoltam valamit. Oh, Istenem, hiszen én is szeretnék, már vagy öt nap óta olyan lenni. Unom az ecsetet, a könyvet. Csipkés szoknyát szeretnék, bakra ülni, sikongatni és ka­cagni. De ahhoz nem papa kell ám, aki mindig a po­litikai nézeteivel, meg az én nagy olvasottságom em­legetésével mulattatja azt a pár fiatal embert, ki oly­kor mégis hozzánk kényszeredik. Hanem férj, aki morog. Ebben, egy öreg férjben, s a morgásban rejlik az a beverő, mely egy pont, egy csipkés-szoknyáás, kacagó pont felé vonja a fiatal­embereket. Felesleges akkor drága szivarokat prédálni. Látom jól, hogy azok, akik Malvint olyan tömegesen mulattatják, még csak gyufát sem kérnek az öregtől. A szivart is ma­guk hozzák. S mig az én szegény lányos papám a szivarvéget is maga vágja, a trafikot is egyedül szidja, s összeégeti a körmét a nagy szívességben, annak a másiknak csak el kell szundítania s a szivar ég. Mai­ Negyvennegyedik évfolyam­­aan­ Miísi árai Tidoro csal reggeli kiadásért: Egész évre-------14 öt — kr. Negyedévre— — 3 „ 50 „ Itegstü ét eri lap együtt UMt«» Egész évre— — 18 frt — kr* Negyedévre— — 1 ,, 50 „ Kappaklat Miner psslíti Midre i Egész évre-------20 frt — kr. Negyedévre.­. — 5 „ — w Egyes k’.ísi irat Reggeli kiadás— — — 6 kr. Esti kiadás -----------4 „ Szerkesztő­ség: R. Fsrusisk-tsrs 1 JUUsuatGsi-fpSItt, ECTMtód Ural BunfepestCB: Égése évre—__14 frt — fr. Félévre ...----------1 „ — „ Negyedévre-------S „ 50 „ Egy hónapra — 1 .. 20 „ lappelle'. kftórer Mi­éi k£14v«. Égési évre — — 18 frt — kr. Félévre-------— 9 „ — „ Negyedévre — 4 „ 50 „ Egy hónapra - 1 ,, 60 „ Egyes n£n éra: Reggeli kiadás-------4 kr-Esti k­odé­s - ~ — S n Kiadóhivat".I. it. Fmané­ ürs. FMMdleHib­ra 276. sz. Budapest, vasárnap, október 1. 1893. Mai számmik Imszolmé&y old&L

Next