Pesti Napló, 1894. november (45. évfolyam, 302-331. szám)

1894-11-01 / 302. szám

Uj korszak a jogszolgáltatásban. Irta: Németh Péter kúriai bíró. Budapest, október 31. Emlékezetes nap leszen Magyarországon, a törvényalkotás e klasszikus földjén is, 1894. no­vember hó elseje. E napon lépnek életbe a a sommás eljárásról és a fizetési meghagyá­sokról szóló törvények, amelyek látszólag ugyan csak az igazságügy­gyel állanak vonatkozásban, de valósággal és tényleg a nemzet egész jogi és gazdasági életére is mélyreható befolyást fognak gyakorolni. És méltó kiegészítéséül a régi tétel­nek, hogy minden jogfejlődés az igazságszolgál­tatásból indul ki, látjuk ismét azt, hogy az igazságszolgáltatás, az államok e közmondásos fundamentuma, nemcsak szubtilis jogokat fejleszt, hanem fejleszti magát az egész szerves, lüktető nemzeti életet is. A história figyelmes szemlélője, akinek el­méje előtt végig vonulnak a történelem esemé­nyei, a csaták és forradalmaknak zajos, véres képei, azoknak hátterében látja a jogi intézmé­nyek hatását a népekre és vezetőikre és tudja, hogy minden külső változásnak előkészítő belső oka van a jogról és igazságról körüli nézetek vál­tozásában, az igazság érvényesítésére szolgáló in­tézmények elégtelenségében. Bár nem rejlik ezekben a szellemi mozgal­makban és hiányokban minden külső változás­nak kizárólagos forrása, mégis tévednénk, ha a politikai eszmék harca mellé csak kevesebb je­lentőséggel ordinálnak a jogélet, az igazság­szolgáltatás fejlődő történetét. Sőt még az is, aki az államok rázkódtatásának nem oka gya­nánt, hanem okozatául tekinti az igazságügyi törvényhozás változó irányelveit, még az is kény­telen elismerni, hogy minden új korszakát a po­litikának nyomon követi vagy pedig megelőzi a jogi intézményekben beállott változás. A két fo­galomkörnek e szellemi kapcsolata adja meg minden igazságügyi reformnak a maga valódi jelentőségét. Több rejlik tehát abban, ha holnap az új sommás eljárás életbe lép, mint csupán az, hogy a prókátorok ezentúl nem periratokban fognak alle­­gálni, hanem élőszóval iparkodnak majd feleik igazát megvédeni. Az írásbeliség, amely eddig felső bíróságainknál és a királyi törvényszékek­nél kizárólag és törvényileg, a járásbíróságoknál pedig a nem elég szigorúan megkötött eljárási formák mellett beállott visszaélések folytán igen sok helyen szintén uralkodott, azt jelentette, hogy a bíró akár a felek tudatlansága, akár pedig rosszhiszeműsége folytán sokszor a perben a vitás jogviszonynak csak torzképét látta, és hogy ennek következtében ítélete is, minden iparkodása, becsületessége, igazságszeretete és tudománya mellett is, nem mutathatott az igaz­ságnak teljesen megfelelő képet. Az új tör­vény minden fokon és a járásbírósági hatáskör jelentékeny kiterjesztésénél fogva a peres ügyek­nek legnagyobb részében módot és alkalmat nyújt a bírónak arra, hogy az eldöntés végett elébe vitt vitás jogviszonyokat a maguk teljességében megismerhesse és így alapos, igazságos ítéletet hozhasson. Felmenti az új eljárás a bírót a bizonyíté­kok pedáns mérlegelésének hajlíthatatlan sza­bályai alól. Nem lesz kénytelen a biró valamely tényt okvetetlenül igaznak elfogadni csupán azért, mert két tanú erre vallott; magukat a peres feleket pedig ezentúl a bi­ó sky alatt bőven kihall­gathatja, úgy hogy a felei fel lesznek mentve ama kényszer alól, hogy a legtöbb esetben megkérde­zésük nélkül megállapított esküformát gyakran egy szó miatt vagy le nem tehetik, vagy a tá­­gabb lelkiismeretnek egy szóba kapaszkodva, azt igazság ellenére leteszik. Módot és alkalmat ad az új eljárási törvény a feleknek arra, hogy a felebbviteli bíró előtt új bizonyítékokat hozhassanak fel és érvényesít­hessék, ami az eddigi eljárás mellett lehetetlen volt.­­ A felebbviteli rendszert egészen újjáalakítja az új törvény és ezzel együtt a magyar igaz­ságszolgáltatásnak súlypontját is határozottan a királyi törvényszékekre fekteti. Az új eljárás szerint rendszerint ezekhez történik a felebbe­­zés, az új eljárás alá nem eső többi perekben pedig ezek járnak el mint első bíróságok, ezek gyakorolják továbbá a közvetetlen felügyeletet az összes királyi bíróságok felett, az ő határo­zataik azonkívül igen sok esetben, ha nem is végérvényesek, de végrehajthatók, úgy hogy a királyi törvényszékek működése nagy személy­zetüknél és a közönséggel való folytonos érint­kezésüknél fogva is, jövőre tengelye lesz az egész igazságszolgáltatásnak. A királyi Táblák, de kü­lönösen a királyi Kúria pedig megszabadulnak a hozzájuk nem való apró ügyektől és így majd tulajdonképpen való hivatásukat fogják teljesít­hetni, és­pedig elvi kérdésekben határozatokat hozni, elveket megállapítani és ezáltal a magyar jogéletre szabályozólag, s ott, ahol szükséges, törvénypótlóan hatni. A mi nézetünk szerint a felebbviteli rend­szer újjáalakításában van a reformnak legfonto­sabb része. Ezen fordul meg a reform sikere és ha a törvénynek erre vonatkozó intézkedései jók és helyesek, akkor azok a legüdvösebb hatással lesznek a magyar jogélet fejlődésére. Bizonyos, hogy elméletileg helyesek a felállított sza­bályok , hogy megfelelnek az elismert és másutt is követett elveknek. De valamint a legszebben megkonstruált és kiszámított gép egy apró, észre nem vett szögecske miatt egy ideig nem felelhet meg a hozzá kötött várako­zásoknak, épen úgy az eljárási törvény is a gyakorlatban egy ilyen szögecske okából várat- T Á E C A. flogyan mérték meg a Föld súlyát? A Pesti Napló számára írta Flammarion Kamill. (E tárca cikkely lenyomtatása vagy fordítása törvénybe ütközik.­­ ' A múltkor azokról az épp oly egyszerű, mint elmés módszerekről beszéltünk, amelyek segítségével sikerült Földünk átmérőjét és térfogatát meghatá­rozni. E módszerek mind a csillagász-tudományhoz tartoznak, mert a Nap és a többi égi­testek delelése révén ismertük meg a földgömb méreteit. Most, en­gedelmeskedve olvasóink kívánságának, azt óhajtjuk röviden leírni: hogyan tudták meg pontosan, hány kilogrammot nyom a Föld, és miként számították ki, mennyit nyomnak a Hold, a Nap, a bolygók és a csillagok, mert már az utóbbiak közül is megmérték egynéhánynak a súlyát. Kezdjük a Földdel. Már a régiek is sejtették, hogy „a Föld nehéz“, sőt kelleténél nehezebbnek is gondolták, mert az ő hitük szerint a Föld leért­­ a poklokig, hozzáférhetetlen mélységekbe, és az Ég rajta nyugodott. Vagyis mindennek ,az alapja volt. A Föld igazi súlyával csak akkor kezdtek foglal­kozni, amikor meggyőződtek arról, hogy e gömb a világtérben van. Idestova kétezer esztendeje, hogy Plutarchos a Holdról szóló munkájában leírta, miként vélekednek a dologról a filozófusok. „Ezer talentumnyi súly, mely a Föld mélyébe zuhanna, a középponton okvetetlenül megállapodnék, ha útközben nem találna semmi akadályra, és ha nehézségénél fogva messzebb is esnék a középpont­nál, azonnal visszatérne oda. A földalatti szilaj folyó, a középpontig jutva, megállana és örökké ott, ma­radna, mint sarok körül forogva körülötte. És ha lehetséges lenne, hogy valamely ember köldöke épp a Föld középpontján legyen, ennek az embernek a feje is, a lába is fölfele volna.“ Ez az okoskodás tökéletesen helyes. A minden­­ségben nincs se fönt, se lent. A Föld középpontja az a hely, amely felé az egész gömbről törekszik a von­zódás, és ami antipódjaink feje épp úgy fölfele van, mint a mienk. De századokra volt szükség, hogy ez igazságok győzedelmeskedhessenek. Plutarchos ez elméletekről csak mint kuriózumokról beszél és nem hisz bennök. Ha módunkban volna olyan kutat ásni, amely keresztül fúrná a Föld egész átmérőjét, a belepot­­­tyant kiváncsi 19 perc 10 másodperc alatt érne a középpontig, másodpercenkint 9546 méter sebesség­gel haladván. Ez a sebesség elegendő volna arra, hogy az az ember fölbukjék a Föld ellenkező olda­lára, de onnan megint csak visszazuhanna a központ felé és nyert sebességénél fogva ismét elhagyná. Sok ilyen lengés után végre megállapodnék a középpont­ban. Föltéve, hogy épp testének centruma esnék ösz­­sze a középponttal, valóban „a feje is, a lába is föl­felé volna“, mint a Plutarchos emberének, vagy mint a Dante Luciferének, akit a költő szintén e különös helyzetben ábrázol: „azon a ponton van, ahová min­den felől nehezedik a súly“. * Egész az újabb korig kell haladnunk, hogy végre olyan kísérleteket láthassunk, amelyek révén csakugyan meg lehet határozni a Föld súlyát. A XVII. század végén Newton fölfedezte a gravitáció törvényét és a világ megtudta, hogy a Föld azért kering a Nap körül, mert a Nap tömege, vagyis anyagmennyisége nagyobb a mi Földünkénél; s hogy a Hold a Földnek engedelmeskedik, annak az az oka, hogy könnyebb a mi gömbünknél. Newton meg is határozta a tömegek arányait és bebizonyította, hogy a testek vonzódása tömegekkel egyenes és egymás­tól való távolságuk négyzetével fordított viszony­ban áll. A vonzódás és a nehézség egyenlő értékűségé­­nek elve természetesen arra a gondolatra indította a tudósokat, hogy a Föld színén bármely kidombo­rodó test, például hegység, hathat egy kis tárgy sú­lyára. De a Föld oly roppant nagy, még a legtömér­dekebb hegységekhez képest is, hogy a kísérlet fö­löttébb kényes és finom dolog. Először két francia tudós, Bouguer és La Condamine kockáztatta meg 1738-ban, Peruban, a 6250 méter magas Csimborasszo mellett. A két természetvizsgáló csakugyan tapasz­talta, hogy a mérő ön félre tör, de csak igen ki­csit. Az eszközök tökéletlensége, a kemény hideg s a szélvész különben is nagyon megnehezítette a kísérletet. A módszer maga könnyen érthető. Tegyük föl, hogy megállapítjuk, mennyire tér el a mérő­­n egy magában álló hegy mellett, amelynek térfogatát és súlyát körülbelül meg lehet határozni. Az eltérés nagyságából aztán kiszámítható a hegy tömegének viszonya a föld tömegéhez és minthogy a két tömeg térfogata ismeretes, következtetni lehet sűrűségük viszonyára is. Hasonló számítást végezhetünk, ha megszámláltuk az inga lengéseit egy magas hegy csúcsán és a hegy lábánál. Az inga fönt távolabb van a föld közép­pontjától, tehát lengéseinek száma valamivel kisebb napjában, de a hegy vonzása részben pótolja a nehéz­ség csökkenését, amely a magasságtól, függ és így módunkban van összehasonlítani a hegy tömegét a földével. Bouguer módszerét teljes sikerrel alkalmazta Maskelyne angol csillagász 1774-ben. Kísérleteinek színhelyéül a skótországi Shehallien hegyet válasz­totta. Ez a hegy magában áll, geológiai alkata is­meretes, formája egyszerű, ami mind egyszerűsítette a számítást. Maskelyne elsőben is meghatározta a csillagok­ból két megfigyelő helyének szélességét. Az egyik megfigyelő hely délre, a másik északra esett a hegy­től, s a hegy horizontális távolsága — ezt három­szögelés révén számította ki — 1330 méter volt mind a két helytől. E két csillagászati szélesség kü­lönbsége 43"-nek mutatkozott 54", 6 helyett, amely szám a távolság méréséből derült ki; ez a 11", 6 szabálytalanság fejezte ki amaz eltérés mennyiségét. Negyvenötödik évfolyam. k reggeli est) kiadás kfilLa* kölön házhoz vagy postán küldve Budapesten és a vidé­ken: Egész évre------18 frt —kr. F­élévre------— 9 „ — » Negyedévre — — 4 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 60 M Egy szám ára a vidéken: Reggeli kiadás----------5 kr. Esti kiadás--------------* 4„ Kiadóhivatal: l­. Finalst tin 4. a, I. insist 1 TOgRdl (•» MII tildái P2yült, tgjrturre Mldve Budapesten é* i ildéken: Égési évre ___H frt — kr. Félévre — 1 „ — „ Negyedévre — — S „ 60 „ Egy hónapra — 1 „ 20 ,, Egy szám óra Budapesten: Reggeli kiadás____— 4 kr. Esti kiadás____— — 3 ,, Sierh­entőség: B, Finnt!«­tan­­ Itkiauu-épalat 302. sz. Budapest, csütörtök, november 1. 1894. Mai számunk huszonkét oldal.

Next