Pesti napló, 1894. december (45. évfolyam, 332-360. szám)

1894-12-01 / 332. szám

Lejtőn. Budapest, november 30. Mi lesz, mi nem lesz a Wekerle-kabinettel, a szentesítéssel, a magyar parlamentarizmussal, alkotmányos életünkkel,­­ nem tudjuk. A jö­vendőmondás nem kenyerünk és a rémlátás nem szenvedélyünk. De azt az egyet érzi ebben az országban mindenki, hogy az a zsibbasztó pauza, amely az egyházpolitikai fejlődésben néhány hét­tel ezelőtt beállott, komoly válságnak néma hir­detője. S nincs az országban ma elfogulatlanul ítélő elme, amely a tünetek egész sorozatából ne lenne kénytelen azt a meggyőződést merí­teni, hogy államiságunknak, nemzetünknek és alkotmányunknak bécsi ellenségei megannyian talpon vannak s lázas konoksággal buzgólkodnak abban, hogy Magyarországot a krízisek egész áradatába sodorják. Nos hát, nagyon kis legénykék ők arra, hogy közvetetlen céljukat, a magyar alkotmány megbuktatását elérhetnék, egyelőre csak parla­­mentarizmusunk meghamisítására s még két más célra törekesznek. Ezeknek egyike az, hogy a gyűlölt Wekerle-kabinettől megszabaduljanak, s a másik, hogy a még hátralevő két egyházpolitikai javaslatot megbuktassák. Három irányba sandítva járnak a maguk egyenes és határozott útjain, amelyeken, ha sikerrel tudnának előrehaladni, ez egyértelmű volna a magyar közviszonyok ro­hamos hanyatlásával! Az első lépés ezen az úton az lenne, hogy a Wekerle-kabinet a rekonstruk­ció műtéte alá kerülne, vagyis a kabinet néhány tagja, aki a liberalizmus és nemzeti érdek ne­vében folytatott küzdelem során felfelé leginkább kompromittálta magát, kiszoríttatnék. Erre az­után bekövetkeznék e kabinet végelgyengülése, s ehhez képest végleges elejtése. Logikai sorrend­ben követné ez előzményeket a szabadelvű párt szétzüllése, a Bécsből kezdeményezett fúzió, vagy új pártalakulás, s befejezésül a felekezetnélkü­li­­ségnek és a zsidó vallás recepciójának elejtése, így számították ezt ki előre azok a bécsi körök, amelyeknek hagyományos feladata, hogy a ko­ronát mindig Magyarország ellen informálják s minden alkalmat felhasználjanak arra, hogy a király és a nemzet között uj és uj ellentétek támadjanak. Ha ezek az üzelmek sikerülnének, a We­kerle-kabinet napjai, vagy legalább hetei meg lennének számlálva. A bécsi reakció, szövetkezve a magyarországi ultramontanizmussal és feuda­­lizmussal, megdöntené az egyházpolitikai programra egy részét, s ekképp, miután nem sikerült leküz­­denie a kötelező polgári házasságot, bosz­t venne mégis azzal, hogy nem engedné érvényre jutni a szabadelvűség két határozott kolloráriumát, a teljes vallásszabadságot és a zsidó vallás recepció­ját. De ennél még súlyosabb károkat okozna ez a látszólagos nyugalom leple mögött széles poli­tikai és társadalmi tényezőkre kiterjedő moz­galom. Ezt a nagyobb bajt és veszedelmet parla­mentarizmusunk fenyegető dekompondádsában látjuk. Hazug és hipokrita irányba akarják te­relni parlamentarizmusunkat. Hirdetik, hogy habár a Wekerle-kabinet vissza is lép, elvei és programmja érintetlenül fenmaradnak. Csak a naiv lelkek megejtésére számított cselfogás ez, mert ha az elvek és programra megmaradnak, ugyan mi célja lenne akkor a személy­vált­ozás­nak? Az új kormány megkísérelhetné a feleke­­zetnélküliségnek és a zsidó vallás recepciójának keresztülvitelét a főrendiházban, de mikor ez nem sikerülne neki, szépen letenné őket a napi­rendről, anélkül hogy le kellene mondania, ho­lott a Wekerle-kabinet nem ejtheti el programm­­jának egy lényeges alka­íriszét sem, mert külön­ben lecsuszaralik létalapjáról és ingoványos ta­lajra jut. És idejárul, hogy a szabadelvű párt, amely elég erős a Wekerle-kabinet fentartására, egy új kormány számára nem nyújthatna elég szilárd alapot; az új kabinet tehát kénytelen lenne más elemeket vonni a liberális párt tábo­rába, vagy pedig új pártalakulást létesíteni. Íme, ekképp sikerülne a magyar parla­­mentarizmus súlypontját áthelyezni Budapestről Bécsbe, a Sándor­ utcából a Ballplatzra. Nem az határozna egy magyar kormány sorsa felett, van-e többsége az alsóházban, hanem az, várjon tetszik-e a mi reakcionáriusainknak és a bécsi intrikusoknak ? Sőt a kormányzó pártokat is tetszés szerint alakítanák vagy buktatnák meg Bécsből. Ez pedig nem lenne parlamen­­tárizmus, hanem birodalmi kormányzat al­kotmányos köntösben. Ezért a parlamentárizm­usért hasztalan ontotta volna vérét a nemzet 1848-ban, s kárba veszne vele Deák Ferenc bölcsessége, aki a magyar parlamentárizmust 1867-ben a dualizmus alapján restaurálta. És mégis ily par­lamentarizmust szántak nekünk bécsi jóbará­taink, s ezek itthoni szövetségesei. De még ideje van, hogy meggátoljuk tö­rekvésük sikerét. Ha az elnapolt kabinet­válság csakugyan oly irányban nyer vég­leges megoldást, amint Bécsben tervezik, a Wekerle-kabinetnek s a szabadelvű párt elvhű elemeinek tudniok kell kötelességüket — át kell menniük az ellenzékre. Nagyobb szerencse nem érhetné az orszá­got és parlamentarizmusunk egészséges fejlődé­sét, mint ha ez bekövetkeznék. Elvi oppozíció, a politikai erkölcs és tisztesség, valamint a parla­­mentarizmus megvédésének érdekéből, ez korsza­kot alkotó eseményt jelentene közéletünkben. Az eddigi kormányok és kormányzópártok bukásuk után nem hódoltak a parlamenti elv e követelményeinek, a bukott miniszte­rek vagy félre álltak, vagy az új kor­mány mögé ültek, a Deák-párt pedig fuzionált a balközéppel. A múltban ez jogosult lehetett, mert nem álltunk szemben oly kísérlettel, amely­nek célja parlamentarizmusunk tönkretétele volt. Most azonban erről van szó, pedig a ma­gyar nemzetnek amennyi súlya van, azt parla­­mentarizmusa révén bírja. Amennyi tekintélye és hatalma van, azt parlamentarizmusa által gya­korolja. Amennyi jövendője van, az parlamen­­tarizmusával függ szorosan össze. Ha tehát ez ellen történik, készül titkos vagy nyílt támadás a lappangó válság végleges megoldása által, a Wekerle-kabinetnek és a szabadelvű pártnak ott van helye az ellenzék padjain. Hadd lássuk azo­­ T A R_C A. Gismonda. A Pesti Napló számára írta: Francisque Sarcey. (E tárcacikkely lenyomtatása vagy fordítása törvénybe ütközik.) Sarah Bernhardt, akinek most saját színháza van, mint Londonban a híres Henry Irvingnek, az utóbbi időben a Sardou Gismonda-­At hozta színre. Képzelhető, hogy a párisi közönség érdeklődését mennyire fölkeltette az a színlap, amelyen ez a két név együtt szerepelt: Sardounak egy új darabja, amelyben Sarah Bernhardt játszik. Sardou Franciaországban sokféle fázison ment keresztül. Sokszor elbeszélték már a küzdelmeknek és nyomornak azt a tíz esztendejét, amelyet fiatal­korában, első darabjának, a Taverne des étudiants­­nak a rettenet­es bukása után átélt. Sokszor még ebédre valója sem volt, és kevés híja volt, hogy a Szajnában nem vetett véget életének, amely terhére vált. Előbb Déjazet, aztán Montigny ragadta ki az örvényből. Les premieres armes de Figaro című­ da­rabja, melyet Déjazet játszott, ráirányozta a kritika figyelmét. Pár hónappal utóbb az Utolsó levél, melyet Montigny hozott szinte a Gymnaseban, mindenkit el­kápráztatott és Sardout sugárzóan övezte a nagy h­írnév. Minden színműve, amelyet azóta előadatott, egy-egy esemény volt. Egy sem akadt köztük olyan, még a legkevésbbé sikerültek közül való sem, amely nagy feltűnést ne gerjesztett volna. Sardou divat­ban volt. De tudjuk, hogy hajdanában Athén népe meg­unta azt, hogy Arisztidesz mindig az igazságosként hallotta emlegetni, Párisnak némi hasonlatossága van Athénnel. A görög nép változó ízlése megvan mi­­bennünk is, és Sardou, akit hosszú ideig az egekig emeltek, egyszer csak azon vette magát észre, hogy a tarpeji szikla nincs messze a kapitóliumtól. Nem állhatott elő egy-egy új munkával anélkül, hogy emitt plágiummal, amott üzérkedéssel ne vá­dolták volna. Sardou most kivitelre dolgozik, mondák némelyek. A külföldi előadásokat tartja szem előtt, nincs meg benne többé a művészet lel­dismeretessége, és csupán azon iparkodik, hogy pénzt szerezzen. Le­járt, elnyűtt író, elveszett ember! Sardou nem igen békét ütő természetű. Olykor egy-egy éles visszavágással felelt azokra a vádakra, melyek már nagyon is igaztalanoknak tetszettek, de jól érezte, hogy a közönség kegye elfordult tőle. A közönség tömegesen látogatta ugyan még a darab­jait, de úgy tetszett, mintha szinte röstellené, hogy mulat rajtuk; úgy járt a színházba, mint ahogy néha a komoly ember elmegy valami rosszhírű mulatóhelyre — nem vallja meg senkinek és szemrehányást tesz magának miatta. Így egy-két év óta új fordulat mutatkozik a közszellemben Sardou javára. Honnan van ez? Nem tudom. Talán azért van, mert Sardou elég eszes volt, el nem árasztani a színpadot a maga szellemi ter­mékeivel az utóbbi évek alatt, lélekzethez engedte jutni a közönséget — ami Párisban nagyon szükséges. Vagy talán egyszerűen azért van ez így, mert ború után természetes a derűs napfény. Annyi bizonyos, hogy — ellentétben azzal, ami 1886 óta történt — ami­kor hírül adták, hogy a Gismonda szilire kerül a Renaissance deszkáin, mindenki azt kívánta, hogy sikert arasson — még azok is, akiknek a sajtóban szokásuk volt, hogy mindennap egy-egy darab Sardout fogyaszszanak el reggelire. A különös véletlen úgy hozta magával, hogy Sardounak a francia közszellemben való emez újabb kedveltségi összeesett a Sarah Bernhardt iránt való igen nagy rokonszenv felújulásával. Mert Sarahnak szintén megvoltak a párisi boulevardon a maga baisse és Gianse-napjai. Láttam pillanatokat, amikor az a bi­zonyos egész Paris dühös volt rá. A dühös szó talán túlzás. A jó társaságnak nálunk nincsenek ilyen erős szenvedélyei. De boszankodtak foly­tonos utazgatásai miatt, a nagy zaj miatt, ame­lyet maga körül támasztott, a dicsőítő elbeszé­lések miatt, amelyeket tömjénezői, több buzgalom­mal, mint tapintattal, az ő diadalmas körútjai­ról terjesztettek. Mindig vissza fogok emlékezni bi­zonyos estére, melyet két körutazás között Párisban töltött. A Kaméliás hölgy­et játszotta a Porte-Saint- Martin színpadán. Az egész nézőtér ellenséges ér­zelmű volt és úgyszólván felborzolta a tüskéit, mi­kor Sarah a színpadra kilépett. Rendkívül erőfeszí­tésébe került, hogy fölolvaszsza ezt a fagyosságot, amelyet nem igazolt semmi, és az sem sikerült egészen. A szél megfordult. Mióta Sarah a Renaissancet kibérelte, pénzmegvetése és a művészet iránt való szeretete mindnyájunkat meghatott. Dicsérjük érte, hogy kétes sikerű műveket válogat ki és őrült össze­geket költ arra, hogy fejedelmi módon állítsa ki őket, nem törődve a holnappal. Megcsodáltuk ezt az ön­zetlenséget, amely bámulatos bátorsággal párosult. Badarságnak, sőt csúnyaságnak tetszett, hogy tovább is duzzogjunk egy bámulatos művésznőre, akinek nem vethettünk egyebet a szemére, mint azt, hogy végigjárja a világot, terjesztvén a francia művészetet és a klasszikus tragédia kultuszát. Sardou és Sarah alattomban már bírták a kö­­zönség rokonszenvét, mikor arról volt szó, hogy Gis Negyvenötödik évfolyam. 1 Rggefi (a «all Madia eejSO, •gynem kUlilve Budapestne­d a fiaikéi: Epése évre ...__14 frt — kr. Félévre------------- 1 » - „ negyedevre--------S „ 50 n Egy hónapra — 1 „ 20 „ Egy szára ára Budapesten: Reggeli kiadás_______4 kr. Esti kiadás ________6 „ Szerkesztőség: ft, fireadik tan 3. Athisaftus-ip^sL 332. sz. Budapest, szombat, december 1 A reggeli és est! ki ad is tfllea­­kit!3a kft?1102 vagy postán küldve Budapesten és a vidéken: Egész évre------18 frt — kr. Félévre ... — — 9 „ — „ Negyedévre „ —. 4 „ 60 „ Egy hónapra — 1 „ 60 M Egy szám ára a vidéken: Reggeli kiadás—--------5 kg. Esti kiadás--------— 4„ Eladóhivatal: K. FrinciU­­m 4. il. I. uitM. Mai számunk tizenhat oldal.

Next