Pesti Napló, 1895. február (46. évfolyam, 32-58. szám)

1895-02-01 / 32. szám

A kérő, Budapest, január 31. (bp.) A női báj a világ legelső nagyha­talma. Ezzel koronázta meg művét az alkotó, s amikor megpihent, a női bájra bízta a folyta­tást. Mint ébresztő és vonzó erő uralkodik, mint sors jutalmaz, avagy büntet. Előtte meghódol­nak mindenek, hogy kegyét bírhassa, még a ki­rályi felség is meghajolni, kérni kénytelen. Egy királyi kérő útjára figyel most a poli­tikai világ. Nem nagy ország ura, nem ősrégi dinasztia sarja, de szuverén hivatásánál fogva a kéréstől, amelyre a női báj kegye fog választ adni, egy ország, egy nemzet sorsa, jövője függ. Kivételes szerencse, ha a saját boldogságát és országa boldogítását egyaránt elérheti ezzel a lépéssel. De ha a kettő összeférhetetlen volna is, neki nem szabad haboznia, hogy népe boldogu­lásának a magáét alárendelje. Az ifjú szerb királyról kell így megemlé­keznünk, akire most néz személyes és országos érdekből egyaránt a feladat, hogy Szerbia s az Obrenovics-dinasztia számára a sorsot a női báj­nál kérdezze meg. A királyság csak akkor lesz véglegesen konszolidáltnak s az uralkodóház meg­alapítódnak tekinthető, ha­­ a király megháza­sodván, a trónnak örököst adhat. Ma a dinasztia csak három tagból áll; a királyi szülőktől több gyermek nem várható s ha Obrenovics Sándorban a családnak magva szakadna, — Szerbia elé válságos fordulatok néznének, mert története el­vesztené kontinuitását, ami az európai érdekekre .’Ön közömbös. Ezért a politikai világ érdeklő­dése az ifjú király vállalkozása iránt. Igen érthető, hogy a belgrádi konokban ezt a kérdést oly igen siettek fölvetni s meg­oldását Milán király épp úgy, mint Natália királyné egyaránt sürgeti. Napirenden volt a megoldás már tavaly, mikor Obrenovics Sándor bemutató látogatásokra ment az európai udva­rokhoz, s úgy Bécsben, mint Berlinben és Szent- Pétervártt kombinációk fűződtek utazásához. Feladata bizonynyal nem tartozott a köny­­nyebbek közé. Mert míg egyfelől az ő demok­ratikus leszármazásához a legitimitás régi hagyo­mányai nem szívesen szolgáltatják az emeltyűt és uralkodó fejedelmek leányai számára sem a szerb trón, sem a belgrádi udvar hite, sem a balkáni közviszonyok levegője nem elég kecseg­tető; másfelől a királyi méltóság s az Obreno­­vics-ház emelkedésének érdeke e házasságtól egyenes rokonsági összeköttetést követel Európa vérbeli legitim uralkodóival. A nagyapa, aki disznópásztorból lett nemzeti hőssé s fejede­lemmé, még házasodhatott a pásztornép köréből szíve szerint; az apa, aki nagykorúságakor a török szultán vazallusa volt, nőül vehette az orosz cár egyik gazdag bojárjának leányát, — ez a két frigy elég magasságmutatója volt így is a dinasztia emelkedésének. De már Sándor, aki a vazallviszony felmondásának, a szerb-török háború kitörésének évében, tehát szuverén trón örökösének született s apja után királyi trónra lépett, ez emelkedés által választási szabadságá­ban az elődökhöz képest korlátozva van. úgy jelentik félhivatalosan, s nincs rá hi­vatalos cáfolat, hogy a kérdést a hesszeni ud­varnál sikerült megoldani. S ez a megoldás egy bölcs középutat jelent, amennyiben a szerb ki­rályt a legitim uralkodóházakkal ha nem is köz­­vetetlen vérségi, de mindenesetre közel rokon­sági összeköttetésbe hozza. Sógorává lesz a né­met császárnak, az orosz cárnak, a velszi her­cegnek s ez utóbbi révén Kóburg bolgár feje­delemnek is. Igen valószínű, hogy az Obrenovics-ház a közvetetten vérségi kapocsnak előnyt adott volna, de az ily irányú kombinációk se Szent-Péter­­vártt, se Bécsben nem találták meg a szükséges visszhangot. Ott az új cár által képviselt békés s a jó szomszéd viszonyokat ápolni törekvő irány­zat nem igyekezett előmozdítani oly házasságot, amely az orosz hatalmi szférának az alsó-dunai királyságok felé kiterjesztésére magyaráztatha­tott volna s a középeurópai államok érzékenysé­gét izgatta vala fel. Mig emitt, Bécsben, ha­sonló házassági terveknek az ősiségi elven kívül a vallásbeli exkluzivitás is útját állotta. A Habsburgok katolikus dinasztia gyanánt kiván­nak a világ folyásában szerepelni és vegyes há­zasságra sem a keleti, sem a protestáns egy­házak tanításait valló uralkodóházak sarjaival elvből nem lépnek. E száz év első felében az öreg József nádor két házasságánál megtűrte ez elv a kivé­telt. Az első esetben a római kúriától könnyű szerrel sikerült a fölmentvényt kinyerni, de már a második, amely a magyar politikusok kedvenc eszméje volt, az orosz nagyhercegnővel való há­zasság­a sok nehézséggel járt. Azóta pedig tud­­tunkkal nincs egyetlen eset, hogy uralkodóhá­zunk tagjai a vallásbeli exkluzivitás elvét meg­szegték volna. Nem szükség bizonyítni bővebben, hogy ezzel két komoly hátrány jár. Az egyik a dinasztia elszigeteltsége, mert a katolikus ural­kodóházak száma az utolsó forradalmi korszak óta nagyon meggyérült s az idézett konzervatív elv kizárja a lehetőséget, hogy a Habsbur­gok az angol, a svéd, a dán, a porosz, az orosz, a görög s a balkán-félszigeti dinasztiákkal összeházasodhassanak; nyitva te­hát nekik az út csak a belga, bajor, olasz, spanyol és portugáll királyi házak felé van, ami hatalmi szférájuk terjeszkedésének elég szűk térre korlátozását jelenti és a „tu félix Austria inbe“ mondásnak infelixre változódását gyaníttatja. De súlyosabb — szerintünk — ama másik hát­rány, amely első­sorban biológiai, csak másod­sorban politikai jellegű. Ez a vérvegyülésnek korlátozása, amiből a fajhanyatlás, a degene­ráció veszedelme következik. Hogy ez mit­­­ör­­tent, arra elég szomorú példát nyújt egyes csa­ládok tragikus története, egyes uralkodók tragi­kus pályája, amely szemeink előtt folyik le. A természet törvénye, ez a legfőbb isteni törvény, követeli a maga szankcióját a legmagasabb kö­rökben is, s a dinasztiák megmaradása érdeké­ben kell hogy az államférfiak foglalkozzanak ezzel a kérdéssel, kell hogy a természeti törvényt belevonják a politikai konsziderációk körébe, s a dinasztikus elv védelmében, az államélet kon­tinuitása érdekében azt jogaihoz juttassák. Vértanuk. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Róma, január 28. A Kolosszeum találkozó­helye az éjjel csatan­goló szellemeknek. Tehát nem csak a Forum város­negyed szerelmesei adnak ott egymásnak találkozót, hanem hites krónikások állítása szerint kétségbe­vonhatatlan szellemek is, a levegő testetlen népei, ősidőkben porrá lett nemzedékek, miknek csontjai a földalatti Rómában hevernek, vagy pedig kül- és bel­földi múzeumokban láthatók. Azok a csontok pedig, amelyek előbb porladtak el, mielőtt rájuk akadtak volna az arkeológusok, a cirkuszok fekete porondján egyesültek az ősi vérrel, amely egykor patakokban folyt itt, mindenféle nemzetiségű istenek dicsőségére. Ez az összeőrlött csont, meg ez a porrá hamvadt vér alkotja itt a televény-földet. E televény-föld fe­lett leng a láthatatlan szellemek csöndes légiója, nesztelenül, észrevétlenül. Természetesen csak éjjel. Különösen olyan éj­szakákon, amikor a levegő tele van nyomasztó párá­­zattal és villamossággal,mikor mereven lógnak alá az égből a fekete fellegek, mint megannyi kulisszák. Ilyen rémes éjszakákon egészen biztosan megjelennek a szel­lemek a Kolosszeum véráztatta porondja felett. Körben járnak az évek alatt, kiki megkeresi, hogy hol marcan­golta őt egykor széjjel a tigris, vagy hol döfte beléje kurta kardját a gladiátor. Azt a helyet megismeri, kiérzi,­­ odavonzza a csont, a vér, mert szellem­korá­ban is a vér szimatját követi az ember. Mindezeket a dolgokat nehéz elhinni, ha más mesél róluk. Én is mély hitetlenséggel teljesen vá­lasztottam ki magamnak a legviharosabb éjszakák egyikét s a piazza Venezián felültem az omnibuszra, amely oda vitt a szellemek éji birodalmáig, tizenöt centesimáért. Az éjszaka nem hagyott semmi kivánni valót hátra borzalom dolgában. Leültem a Kolosz­­szeum egy korinti oszlopfejére, s vártam a szellem­légiókat.* Minden angol kisasszony, aki a különféle Murrayk­ és Baedek­erek unszolására holdvilágos éjen felkeresi a Kolosszeumot, nagyon sokat mesélhet a benyomások kísértetiességéről, arról az új világról, amely e romok felett épült fel. Néha, ha éhesen sivítanak a romok ormán a baglyok, és ha kellő szél fuvoláz a ki­törött ablakdeszkákon által, egész csinos, negye­dik dimenzióbeli muzsikát hallani. Néha meg épp úgy érezhetjük magunkat itt, mintha a tenger mélységeiben botorkálnánk és felettünk csupa zöld víz fogná el a kilátást és mintha ez a nagy különd itt egyik csonka építménye volna Atlantisz városnak. És néha úgy is hat éjjel a Kolosszeum, mintha a néhai Bábel-toronynak lenne fundamentuma, amelynek kanyargó lépcsőin hajdan vizitbe jártak az emberek fiai az istenek leányaihoz és megfordítva. Bármihez hasonlít is a Kolosszeum, voltaképpen mégis csak azért érdekes, mert egyrészt mészárszéke volt a keresztényeknek, másrészt, mert ezeknek a le­mészárolt keresztényeknek szelleme itt tartja gyű­léseit .... A vérrel áztatott földből páragombolyagocskák ereszkednek a levegőbe, halvány, formátlan felhőcskék módjára, lassan felröpülnek az első emeletig, s ott helyet foglalnak a romokat kivert moha meg csalán közt. A páragombolyagok egyre szaporodnak, s minél sötétebbé válik az éjszaka, annál határozottabb a forma, amelyet öltenek, és véges-végül ime meggyőződik róla minden halandó, hogy ez a sok földből kiillanó pára nem valami reális fizikai tünet, hanem a sírból a magasba röppenő lélek,­­ csupa szellem, csupa lehellete a szent szüzeknek és szent gyerme­keknek, akiket egykoron itt küldtek a másvilágra. Ez azonban csak a kezdetnek kezdete. Mert immáron látni lehet a lelkeknek egész precesszióját, amint elékanyarodik a penészes üregekből, a Kolosszeum valamennyi kamarájából, végtelen sorban, beláthatat­lan tömegben keresztü­l-kasul kígyózva a levegőben, csonka falak, kitört balusztrádok, lezuhant karzatok közt, általvervén egymást, végtelen, beláthatatlan gombolyagban, egyre, folyton-folyvást . . . És akkor hirtelen foszforfényben ragyog a Ko­losszeum. Szinte érezni a gyújtószagot. Minden alak és szín bizonytalan skálákban foszforeszkál, a ron­gyos szentek és fehérfátyolos, szüzek egyformán ra­gyognak a nagy dicsőségtől. Éppen úgy tartják ke­zükben a viaszgyertya-dorongokat, mint don José Ben-Miure képén, és mint azon a nagy vásznon, úgy itt is egy rongyos szent vezette összevissza a már­tírok számtalan légióit, fakereszttel a kezében, min­denfelé, amerre csak egy szál keresztényből kiverték a halhatatlan lelket a császároknak dáridós idejében. Ez felette megható képnek mutatkozott, s én a korinti oszlopfejen ülve, csodálkozva néztem ezt a sok szentet. Visszagondoltam azokra az olvasmá­nyokra, amelyek vérengző színekben mutatták be azokat a jeleneteket, amiket a felséges császárok rögtö­nöztek a Kolosszeumban a felséges nép mulattatá­­sára, s visszaidéztem emlékezetembe a régi kereszté­nyek csodálatos rajongását és szent makacsságát, s azt a férfias erőt, amelylyel egy elvont gondolatért odadobták cserébe a konkrét életet. Hatalmas moz­gató erő lakozhatott az ős-keresztény gondolatban, de kár, hogy az idő elmosta minden nyomát s ne- Negyvenhatodik évfolyam, a reggeli 6) esti kiadás kiulta* MHS- házhoz vagy postán küld»» Budapesten és a rldéken: Egész évre ~ — 18 Itt — kr. Félévre — — — 0 „ — „ Negyedévre— — 4 » 50 „ Egy hónapra — 1 » 60 „ Egy Hált­ár* a ridékent Reggeli kiadás—------ 5 kr. Esti kiadás---------------4„ A reggeli te esti trnilit együtt, egyeserre küldte llr.dapestin (• a rldike»: Egész évre — 34 írt — kr. Félévre ... 11 __ 7 „ — „ Negyedévre-- — H „ 60 „ Egy hónapra — 1 „ 20 „ Egy Ilim­éra Budapesten: Reggeli kiadás______4 kr. Esti kiadás____...__3 „ Leerkesílűség: II. Faraan­ek tere 3. Athanaauni-éjiaiat. Eladóhiralill K. Ftriaia* «hí 4. sz, I SHiUt 32. sz. Budapest, péntek, február 1. 1895. Mai számunk tizenkét oldal.

Next