Pesti Napló, 1895. május (46. évfolyam, 118-148. szám)

1895-05-01 / 118. szám

A vörös május, Budapest, április (bp.) Munkászászlóaljak vonulnak holnap ismét az utcákon, városszerte munkaszünet lesz. A legénység a proletariátus társadalmából szer­vezve sorakozik, asszonynép is tarkítja rendjeit, kokárdák a mellen, toll a kalapon, vagy kar­szalag jelenti, hogy egy ügy, egy közös érdek mellett vonul ki tüntetni valamennyi. A rendőr­­hatóság óvatossági rendszabályokkal él, a kato­nai karhatalom is konszignálva lesz; a munkás­­népnek tilos a körmenettartás a közutakon, a meetingtartás a város sorompóin belül, vagy egy tömegben azokon kívül is, nehogy a tünte­tés a polgárságra terrorisztikus hatással legyen, normális egyensúlyát békés napj­a­ folyásának, szabályos keringését forgalmi életének zavarhassa. De a munkás csapatok beérik az engedett ke­retekkel is, nekik elég, ha a munka egy na­pon át szünetel, s ők megmutathatják egymásnak, demonstrálhatják a vagyont képviselő társada­lomnak, hogy mily sokan vannak és számuk mekkora erőt, egyesített, akaratuk mekkora ha­talmat képviselhet. S ha azután a nap eltelt békén, a tüntető munkáscsapatokat visszatéríti alkony után, virradatra a fegyelem és köteles­ség műhelyükhöz,­­megkönnyebbülten lélegzünk fel megannyian, hogy önkénytelen aggodalmaink e világszerte forrongó, polgárjogokért, gazdasági előnyökért küzdő osztály megmozdulása láttára ebben az esztendőben is túlzottak voltak. Ez lett a május elsejéből két világrészben hat év óta. Ez lett a tavasz öröméből, a ter­mészet naiv kultuszából, az érzelmek ünnepéből, mely költészetével elfödte eddig 24 órára a lét nyers küzdelmeit, az életsors különbözőségét, fe­ledtette a rangot, vagyont, a hivatást s ezek válto­­zandóságát. Az a május elseje, mely minden emberre egyaránt mosolygott, ragyogó sugaraiból egyaránt mindenkinek juttatott, s egy sorba állított a szabad természet nyíló virágaival, dalos madarai­éval, az a szép összhangba csendülése az egész teremtett univerzumnak többé nem létezik. He­lyéből kitolták a tömegmozgalmak, amelyek ime osztályt állítnak osztálylyal szemben, rendet rend ellenében; összhangját megrontották a disszo­nancia zöngéi, amelyeken két világrész milliói a fennállók megdöntését, egy új világ alkotásának jelszavait, forrongó eszméit, programmját hir­detik. Ez a vörös május. S hogy ennek a fátum bizonyosságával, a logika kérlelhetetlenségével, a természeti törvény kö­vetkezetességével, így kellett fejlődni, arról egy nagy bölcsészeti, nemzetgazdasági és politikai irodalom, Amerika és Európa szociális törvényhozása, nagy gondolkodók, írók és cselekvők szellemgyüleke­zete egyaránt tanuskodhatik. A rendiséget meg­döntötte a civilizáció s ugyanakkor megindította a szociális problémát is. A kiváltságosak uralma ellen száz év­­előtt az elnyomott s öntudatra ébredt jogérzet föllázadt, a régi államépületből nem hagyott követ kövön, s átépítette a nagy embersokaság, a minden osz­tályt­ egyesítő nemzet befogadására, s a szabad­ság, egyenlőség nevében megnyitotta annak ka­puit mindenek számára. És száz év múlva azt kell látnunk, hogy a nagy sokaság nem fér meg benne, sokan vannak, kiket a tolongás elgázol, még többen, akik kívül rekedtek, s akikben csak­úgy él a jog érvényesülésének vágya, a belül elhelyezkedés ösztöne, mint azokban, kiket für­gébb erejük vagy az árkamlat sodrása előre vitt. Az épület szűk, toldalékairól gondoskodik a szo­ciális politika,­­ a forradalmi elmélet pedig mesz­­szebb jövőre tervez, mikor az élet a toldaléko­kat is túltömte és az államalkotmány újabb átépítésre, új leosztásra, a közélet uj korszakra szorul. Valamint a földgolyó képződését új és új rétegek rakásával munkálta az építő természet, úgy enged tért s nyit uj időket az emberpályán egymást befedő korszakoknak a földszellem, s az őt igazgató isteni gondviselés. Ily uj korszak előfutói a szocialista mozgalmak; a jövő kikeleté­nek lehelletét érezzük ki belőle önkéntelen. Ugyanabban az elvben gyökerezik a szocia­lizmus is, amely a száz év előtti polgárforra­dalmat mozgatta. A terjedő fölvilágosodás, az iskolák, az életben a szabadság-intézmények ne­velték, fejlesztették a népsokaságot arra, hogy igényei megnövekedjenek és jogokat követeljen a létverseny zordon harcában az erősektől a gyen­gék számára is. Száz év előtt a harmadik rend vívta ki titáni erőfeszítéssel az igényelt jogkört a tömegerő segítségével, s ő vette legtöbb hasz­nát, mert a hozzá való igény benne volt csak kifejlődve, megérve. Most már jelentkezik a ne­gyedik rend is, osztalékát követelni a közös vív­mányból. És a világ nagyhatalmai nem bírják a jelentkezőt visszautasítani: részeltetik a szava­zatjogban, megadják passzív választói jogát, el­tűrik párttá alakulását, sőt túlsúlyát a községta­nácsban, megjelenését párttípus gyanánt a tör­vényhozásban. Ahogy nem volt mód akadályozni keletkezését, úgy nincs mód véget vetni érvé­nyesülésének. A negyedik rend: a munkásosztály igényei­ben mégis megtalálja idővel, sőt már is kezdi látni a maga korlátozó törvényét. E törvény a saját versenytársaiban van adva. Mert a ne­gyedik rend éppen nem az egész népsokaság: ez csak vele van most és küzdenie segít, de lényegben mégis különbözik tőle s ő már is ki­vált belőle. Az ő igénye nem a nagy tömegé, az ő érdeke nem közös amazéval, s amit ő elér, abban a többi vele fog osztozni akarni, s ő nem lesz oly helyzetben, hogy a követelt részt meg­adhassa. T­ÁRCA. A szoborszép asszony. — A Pesti Napló eredeti tárcája. — Irta: Pekár Gyula.­ ­ Ott ü­lt a káprázatos nagy szalon mélyében, a másféléles breton kandalló oszlopa mellett, egy facsart lábú ódon karosszékben. A százakra menő vendég­sereg csakúgy szorongott a múzeumszerű gobelines teremben, de körülötte pár lépésre azért üresen maradt a hely, mint trónteremben a királynő vagy az egyházakban a Madonna körül. Bár a társaság szinteg a túlsó sarokbeli zongora felé figyelt, ahol a divatos Mademoiselle Auguet énekelte az ő 1830-as melankolikus dalait, valójában lopva azért mindenki őt leste. A férfiak valami tiszteletteljes, de kéjes zavarral szemlélték, mint egy esetleg hirtelen meg­elevenedett márvány Aphroditét. Pedig hisz már annyiszor látták! ... Az asszonyok szinte tárgyilagos bámulattal jártatták meg a szemüket rajta; annyira felettük állt hírneves, hozzáférhetetlen szoborszépsé­gében, hogy nem is nézték magukhoz hasonlónak, vagyis vetélytársnak, hanem szigetnek hagyva ki őt hiú versengéseik közepette, vállat vonva csak azt mondogatták: „Madame Berguére? — no igen, de hisz ő nem asszony, ő szobor ..Hát mert szép volt, olyan tökéletes és méltóságos szépség, akinek a láttára szinte megdöbbent az ember, akit­ szinte fel­sőbb lénynek kellett tartania mindenkinek. Magas derekú, tiszta fehér, görögös ruha volt rajta, amely a csalódásig szoborszerűvé tette egész nagy formáját, annyiszor megénekelt vállait, annyi­szor megfestett, nyakát s azt az észvesztően nyugodt klasszikus fejét. Mert hisz épp az ő nagy kék szemei­nek (amelyek mint csodálatos ablakok nyíltak arca márvány voltából valami mélyen kék görög égbe) — a felséges nyugalma volt olyan utánozhatatlan: ez az örökkévalóságra vagy a végtelenre emlékeztető nyuga­lom csakis a tökéletességnek az attribútuma. Utóbbi időben ez a nyugalom már szinte jóakarattá szelí­dült az arcán, tán ezzel a jóakarattal akarta palás­tolni a bámuló emberiség előtt ez örökös bámulat feletti unalmát. Ékszer nem volt rajta, csak holló­fekete haját fogta egybe egy hármas aranykarika. Szépségének analízise az volt, hogy amerikai volt, hisz csak az angol­szász fajban találni ilyen görögös tökélyűs lényeket. E típus nála az ál­tal tökélyeskedek, hogy anyja viszont görög volt. A párisi mítosz szerint e görög asszony nagyany­jába lett volna Byron utoljára szerelmes Missolunghi előtt. No de hát ez mellékes. E szép asszony típu­sára az angolok találták meg az igazi szót: profes­sional beauty, „hivatásbeli szépség“. — A háziasz­­szony az énekszámok között olykor sebesen haladt el mellette s félénken kérdé, nem unatkozik-e? A szép asszony iyenkor elmosolyodott, így tudnának tán az antik­ szobrok mosolyogni. . . A jelenlevő férfivilág kitűnőségei felváltva ültek le a mellette levő ala­csony székre s beszélgettek vele. Az érdekes, de oly fáradt arcú elegáns Bourget most kelt fel mellőle. A hosszú szakállú, börziáner kinézésű Pailleronnak adta át a helyét... Amennyiben Madame Berguére Paris egyik nevezetessége, az idegenek diskréten vo­nultak el előtte. Egy hatalmas kozák­ ezredes, ki nehezen fért el a frakkjában, szájtátva állt meg előtte, úgy hogy egy kis párisi dáma hangosan fel­kacagott a láttára. De a szoborszép asszony arcán egy izom se mozdult meg. Utóbb mégis elmosolyo­dott, mert valaki azt mondta neki, hogy legközelebb már belekerül a neve a Baedeckerbe, mint párisi nevezetesség.... Német származású férje, akit Frankfurtban még Berger úrnak hívtak, ott állt távolabb egy­­ Ferenc korabeli vasöltözet mellett és szokás szerint fogadta a közönség gratulációját. Puha hajú, alacsony, kövér és kopasz ember volt. Egy szerencs­és börze­manőver vetette volt őt fel a párisi parkettre. Akkor határozta el, hogy név híján azzal fog különös varázst kölcsönözni a millióinak, hogy elveszi a megkapható legszebb leányt. Hát el is vette annak az évnek (ha jól tudom, 1887-nek) a legszebb leányát, azt a híres miss Evanst, akit Whistler és Sargent már akkor felfedeztek volt anyjának az Avenue Friedland-beli nemzetközi szalonjában, s kiknek a képei akkor már világhírűvé tették volt a leány nevét New-Yorktól Pétervárig mindenütt. A leány amerikai létére (cso­dálatosan !) szegény volt s ennélfogva hamar meglett a házasság. Tiszta üzleti spekuláció volt ez a Ber­guére úr részéről, — hisz ő olyan kiváló műbarát hírében állt! Házassága napjára összevásárolta felesége összes arcképeit s hoteljének abba a Louis XV. csarno­kába helyeztető el őket, amely később olyan híressé vált ez alatt az elnevezés alatt, hogy „Galerie de ma femme.“ A csarnok utóbb újabb és újabb képekkel és szobrokkal, tanagrákkal telt meg, amelyek mind a feleségét ábrá­zolták, hol görög istennő, hol madonna, hol bizánci császárnő képében. . . Azután, mint nagy üzleti vál­lalkozásainál szokta volt tenni, ügyesen lanszírozta a a felesége szépségét. Nagy tőke volt ez, amely busá­san meghozta a maga kamatait. Csakhamar Madame Recamierhez kezdték hasonlítani a szép asszonyt; szépsége utóbb szuggesztióvá vált már. A Berguére úr estéi híresekké lettek s miniszterekkel teltek meg, akikkel ebéd után a nagy havannák mellett sok­kal hamarabb ki lehetett mindent vinni, mint a rideg minisztériumi irodákban. Madame Recamierhez hasonlították. Hát én nem tudom, én sokszor láttam Madame Bergueret s min­dig szebbnek találtam őt a Dávid és a Gérard ké­peinél. Annyiból hasonlított ehhez a híres asszony­hoz, hogy éppen olyan jó és olyan hideg volt, mint ő. Én Istenem: a természet, amely olyan harmonikus és igazságos, hogy is adna meg mindent ? ! A híres nagy szépségek többnyire hid­egek és passzívak, miért? Mert túl nyilvánosan, szinte istenféléssel bámulják őket, a szerelem pedig nem szereti a nyilvánosságot, közvetetten és benső, sőt titokzatos érzemény lévén. Madame Berguére most huszonnyolc éves és — hisz egész Paris tudja — sose volt szeretője. Valószínűleg Mai számunk tizenhat oldal. A reggiit és wti­tóadás WUte* külün házhoz vagy poétán kiadva Budapesten és a vidéken: Fgúsz bt­re -- -- i$ frt — kr. Félévre — 9 — ff Negyedévre____ 4 „ 50 „ Egy hónapra - - 1 „ 60 „ Egy szám ára a vidéken: Reggeli kiadás—...._f»kr. Esti kiadás___— — 4„ Negyvenhatodik évfolyam. i nggm h m tám tata, küldve Budapesten H S **&&*n: Üregrész évre----14 ftrt Félévre — — 7 „ — „ Negyedévre----3 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 20 „ Egy szám ára Budapesten: Reggeli kiadás_____ 4 kr. Esti kiadás_________ 3. Szerkesztőség: IV. Ferenciek tere 3. Libeeneuc­­ópole. Kiadóhivatal: II. Ferenciek tere 4. sz. I. emelet. ________.«a» 118. sz. Budapest, szerda, május 1. 1895.

Next