Pesti Napló, 1896. június (47. évfolyam, 150-178. szám)

1896-06-01 / 150. szám

a iwg«íi é* esti kiaMi égni!?, u­gywnre kutavó Kn.*lapesten és a vidéken: Egész évre ... 14 frt — kr. Ey-l-n-rft ........ 7 „ — „ Negyedévre ... 3 ., 50 Egy hónapig— 1 „ „ Egy szám ára Budapesten: Reggeli kiadás........ 4 kr. Esli kiadás ... ... ... 3 „ Szerkesztőség: VI., Teréz-kttmt 32. az. amax2&z&ms&m Negyvenhetedik évfolyam. (150. Szám.) gMBf.waaitBfüRBn­­ész évre ... 18 frt — kr. Félévre.............. 9 „ — „ Negyedévre ... 4 „ 50 „ Egy hónapra — 1 „ 60 „ Egy szám ára a vidéken: Reggeli kiadás g__6 kr. Eati kiadás..._____4 „ Kiadóhivatal: TI., Teréz-körút 33. el. Főszerkesztő: Vészi József. Társszerkesztő: Hevesi József. Hétfő, június 1. A delegációk a király előtt. Budapest, június 1. A budavári királyi palotában ma délben jelentek meg a király előtt a két törvényhozás delegátusai. A fogadás a szokott szertartási rendben ment végbe s minthogy az idén a magyar fővárosban ülésez a delegáció, elsőnek az osztrák, azután a magyar delegációt fogadta a király. Az osztrák delegáció nevében báró Chlu­­meczky, a magyar országos bizottság részéről pedig Széll Kálmán intézett beszédet ő felségé­hez, amire a király igy válaszolt: Ha érzelmeiknek előttem nyilvánított biztosítását a legőszintébb köszönettel fo­gadom, és mélyen meghatva emlékezem meg a rendíthetetlen hűség és ragaszko­dás tanúságairól, amelyekkel az Engem és Házamat legújabban ért súlyos veszteség alkalmából találkoztam s amelyek szívem­nek valóban jól estek. Megelégedésemre szolgál újólag ki­emelhetni, hogy viszonyaink az összes ha­talmakkal szemben a legbarátságosabbak maradtak. Újabb bizonyítékául szolgálnak erre az idegen uralkodók és államfők meleg han­gon kifejezett azon szerencsekívonatai, me­lyeket magyar királyságom ezeréves fenn­állásának ünneplése alkalmából hozzám intézni szíveskedtek. A hármas­ szövetségnek szilárd és cél­tudatos fellépése minden, az európai érde­ket érintő, fontosabb kérdésben, lényegesen hozzájárult ahhoz, hogy a lefolyt év alatt a Keleten több ízben felmerült nyugtala­nító jelek dacára a világrész békéje meg nem zavartatott. Kormányomnak hűséges szövetsége­seinkkel egyetértőleg e részben kifejtett fáradozásai az összes nagyhatalmak rokon­szenves közreműködésével találkozván, ne­vezetesen a Balkán félszigeten létező status quo fentartása iránt oly egyetértés nyilvá­­nulására vezettek, amelynek remélhető fenmaradásától a nemzetközi viszonyok bé­kés továbbfejlődése várható. Ezen állapot megszilárdítása szempontjából a bolgár fe­jedelemnek a szuzerén hatalom részéről immár bekövetkezett elismerése is fontos mozzanatot képez. Meleg részvéttel kísérjük az afrikai harctéren lefolyó eseményeket, ahol ha szövetséges társunk hadserege, nehéz küz­delemben egy számra nézve jóval erő­sebb ellennel, az olasz zászló becsületét megőrizte. Igazi megelégedéssel tekintjük ez év folyamában a Vaskapu melletti dunaszabá­­lyozási munkálatok befejezését. Ezen immár végrehajtott mű, amelynek teljesítését a berlini­ szerződés Ausztria-Magyarországra ruházta, remény­em, jótékony befolyással lesz a kereskedelem és közlekedés fejlő­désére, amelyet kormányom, mint az önök elé terjesztendő javaslatokból is láthatják, a lehetőség szerint előmozdítani törekszik. Hadügyi kormányzatom a monarkia gazdasági és pénzügyi helyzetének teljes számbavételével az előző években megsza­bott arány határai közt állapította meg a szükséglet többletét, mely a hadsereg és hadi­tengerészet szervezetének kiépítésére és felszerelésének programja szerű folyta­tására lesz fordítandó. Bosznia és Hercegovina viszonyai min­................■———..............- ' TM—i­den tekintetben a rendes fejlődés medré­ben folynak. Ez országok 1897-ben is saját jövedelmeikből fogják kormányzatuk szük­ségleteit fedezhetni. Azon meggyőződésben, hogy hazafias buzgalommal fogják erejüket a megoldandó feladatoknak szentelni, munkálkodásuknak a legjobb sikert kívánom és a legszívélye­­sebben üdvözlöm önöket. Osztrákok és magyarok. írta: Türr István tábornok. Ismét egybegyűltek az osztrák és a magyar de­legáció, tagja, hogy tanácskozzanak az osztrák-magyar mo­narkia közös ügyeiről. Arra vannak főleg hivatva, hogy nyilatkozzanak a külpolitikáról, melyet Ausztria-Magyar­­országnak a mai, nem éppen veszélytelen viszonyok közt követnie kell. Nyilatkozniok kell az irányról, melyet követni kell a világpolitika tengerén. A tenger csen­desnek látszik, de sima tükre szík­eket rejt, a látóhatár távoli szélén viharfellegek gyülekeznek. Mi a legelső teendő? Meg kell mutatni, hogy ez a monarkia készen áll minden eshetőségre, el van tökélve megóvni a maga tekintélyét, megvédeni a maga érdekeit; hogy a külfölddel szemben a két alkotó eleme szorosan összetart, hogy a Ferenc József jogara alatt élő népek erős falankszot képeznek. Azt mondhatnák erre, hogy gúnyolódó kedv­ben vagyok. Ne beszéljünk err­ől a falankszról, melynek egyes osztagai kemény tusákat vívnak az ausztriai tar­­tománygyűléseken; az ádáz fajgyűlölettel, mely a bécsi Reichsrathban orgiákat ünnepel. A román és szerb iz­­gatókról se szóljunk, akik a közös haza évezredes ünnepe alatt duzzognak, megtagadják a hazáért meg­halt apáik hagyományait. De megvan-e legalább a két állam egyetértése, amely a belpolitika ezer baja dacára eddig mindig ér­vényre jutott és a delegációk minden ülésszakának a végén egybehangzó határozatokban nyert kifejezést ? A kérdések, melyeket a kiegyezés megújítása alkalmából meg kell oldani, bonyolultabb alakot öltöttek, mint valaha; a két részről hangozta­tott vélemények és követelések közt áthidalhatatlannak látszó örvény tátong. Az államok, tartományok, nép­osztályok különleges érdekei éles hangon, kategóriku­­san, intranszigens önzéssel követelnek kielégítést. Nem a delegációk elé tartoznak ezek a kérdések. A két kormány és a két kvóta-deputáció alkudozik azok felett. A delegációk ma egészen más kérdésekkel fognak foglalkozni. És mégis időszerűnek tartom a ki­egyezési kérdést a delegációk egybegyűltének napján szóvá tenni. Ami aggodalmat kelt, az nem a kiegyezési kér­dések bonyolult volta, sem nem az összeegyeztetendő ér­dekek nagysága és sokfélesége. A legnehezebb és leg­kényesebb kérdések is megoldásra jutnak, tranzakciók­kal végződnek, ha az általános helyzet nyugodt, ha a légkör csöndes, lehetővé teszik a higgadt megfontolást, az egybevetendő számcsoportok hidegvérű mérlege­lését. És ez ma nincs meg. Ausztriában a meggondo­latlan harag, az érthetetlen gyűlölködés elvadította a kedélyeket; a legutóbbi évek szüntelen izgatásai az ausztriai közvéleményben szenvedélyes áramlatokat idéz­tek elő. És mivel a magyarok sem éppen halvérűek, a bécsi népgyűlések vad kifakadásaira dörgő visszhang szökött következni. Nem valami épületes látvány. Csak egy példát idézek. Épp a legutóbbi napokban megint dúlt a vihar a bécsi lapokban, mert a fiumei kikötőért — bizonyos bécsi körök szemében az a bizonyos vörös posztó — újabb intézkedések fognak történni. Hiszen tudjuk, hogy minden tonna áru, amit Fiumében kiraknak, az osztrák hazafiak mellére nehezedik megannyi lidérc gyanánt. A kérdés engem különösen érdekel, mert ne­gyedszázad óta hangoztatom, hogy a magyar ter­ményekkel a víziúton kell a világpiacokra jutnunk; az amerikai és orosz versenyre már akkor utal­tam, mikor még igen kevesen gondoltak rá. Akkori érveim ma már, hál’ Isten közhelyek lettek, a verebek is csiripolják. De más körülményre is utaltam. Tizenöt évvel ezelőtt, 1881. március 17-én a bécsi mezőgazdák és erdészek előtt, (gróf Kinsky Keresztély elnökölt) fel­olvasást tartottam, amelyen többek közt ezeket mondtam: «Ha az el­benk tornyosuló akadályokat nézzük, ott látjuk első­sorban a szomszéd államok ellenséges köz­­gazdasági politikáját. Ezeknek az államoknak a vám- és vasútügyi politikája nem egyéb mint a középkori várkastélyok urainak modernizált eljárása. Ezek az urak kényük-kedvük szerint zsarolták a kastélyaik előtt el­haladó kereskedőket. Elvették a portékát nagy részben vagy­­ egészen. Ilyen eljárással szemben csak egy mód volt és van manapság: kerülni kell azokat a várkastélyokat, azokat a vámsorompó­kat. Saját területünkön kell a tengerhez és a tengeren a világpiacokra jutnunk. És­­ha önök buz­galmat tanúsítottak Trieszt érdekében, mi is ezt tettük Fiume érdekében.” A vízi utakra, a tengeri utakra ma a művelt ál­lamok­ többet költenek mint valaha. Csak Magyarország ne tegyen semmit Fiuméért? Olyan kicsi ez az Ausz­­tria-Magyarország, hogy nem bír el két nagy kikötőt?­ Egészséges embernek nem szokott két tüdeje lenni? Képzelhetünk-e erős embert, aki csak féllábon járna. Ma van két erős karunk. És ha Dalmácia gyönyörű kikötőit mind fölszerelhetnék, akkor Briareus erejével mehetnénk bele a nagy küzdelembe. Baj volna ez? Mindez, jól tudom, nem tartozik a ded fiókra. De ez a két testület magába foglalja a mon­i­nia két államának legkiválóbb férfiait, akik képesek a közvéle­ményt vezetni, az ingerültséget csillapítani, a józan ész szavát hangoztatni. Ezek a kitűnő férfiak most Buda­pesten találkoznak, kezet szorítanak, eszmét cserél­hetnek. Eszükbe juthatna, hogy nagy hivatás vár reájuk, hogy az ő feladatuk volna érvényre juttatni a monarkia magasabb érdekeit, a szenvedélyekkel telített légkört megtisztítani. A felolvasást, melyet fentebb jeleztem, a követ­kező szavakkal fejeztem be. Előadtam, hogy Magyarországnak mik az életbe­vágó kérdései, melyeket meg kell oldania, ha a művelt népek közt méltó helyet akar elfoglalni. Abban a meg­győződésben fejtegettem ezeket a kérdéseket, hogy Ausztria és Magyarország nem lehetnek közönyös szomszédok egymás irányában, úgy kell, hogy egymást tekintsék m­int két üzlettárs, akik mindent elkövetnek a közös cél, a közös jólét érdekében. Ha erről megfe­ledkeznek, ha az egyik közönyösen nézi a másiknak a munkáját, vagy éppen akadályokat gördít az útjába , akkor csak egyet érhetnek el, azt hogy az együttes cég együttesen csődbe kerül. Minden józan em­ber be fogja látni, hogy Ausztria kereskedelme és ipara nem virágozhatik, ha Magyarország me­zőgazdasága ínségbe jut. És ezért segítsük egymást, mert csak eképpen biztosíthatjuk úgy Ausztria mint Magyarország jólétét, az egész monarkia jövőjét.» Valóságos axióma az, amit jelzett fölolvasásom­ban kifejtettem. A delegátusok hivatása azokat az eszméket a köztudatba átvinni és akkor meglesz az alap a fölvetett problémák megoldására. Bármilyen bonyolultak is azok, meg lesznek oldhatók, ha a szerződő felek jóhiszeműleg tárgyalnak, komolyan, őszintén óhajtják a megegyezést. És ha ez nem sikerülne? Ha hiányoznék a ma­gasabb érdekek iránt való érzék? Ha a gyűlölködést to­vábbra is találják szítani? A törvény sokkal csekélyebb vétségekre és bűnökre is gondoskodott szankcióról. Ki­mondta tehát, hogy amennyiben a deputációk nem tudnának megegyezésre jutni, akkor ő felsége állapítja meg a kvótát. És a bölcs uralkodó, aki előtt most páratlan fénynyel mutatja be hódolatát a magyar nemzet, gon­doskodni fog arról, hogy a duó litigantes közt ne legyen valaki a tertius gaudens. BELFÖLD. A hadügyminisztériumból. Merkl táborszernagy osztályfőnök, mint Bécsből jelentik, visszatért szabad­ságából és amíg a hadügyminiszter Budapesten lesz, ő vezeti a minisztérium ügyeit. Nyolc oldal.

Next