Pesti Napló, 1896. július (47. évfolyam, 179-209. szám)

1896-07-01 / 179. szám

A reggeli ét esti kiadás együtt, egyszerre küldte Sudapesten és a vidékeit: Egész Félév _ész évre _ 14 frt — ki élévre ........ 7 „ — „ Negyedévre ... 3 „ 50 . Egy hónapra... 1 „ ho „ Egy szám ára Budapesten: Reggeli kiadás........ 4 kr. Esti ráadás............. 8 „ Szerkesztőség: VL. Teréz-körut II. es. Budapest, 1896. Negyvenhetedik évfolyam. (179. szám.) S?S Főszerkesztő: Társaze, ’­esztő: Vészi József. Hevesi József. irigyeli és sír feladás lön­­kü­lön házhoz atá» ku­ldtt Budapesten­­ . rUléke­t Beész évre .. frt — kr. Félévre...------9 „ - „ Negyedévre ._ 4 „ 50 „ Egy hónapra... 1 „ 60 „ Egy szám ára a vidéken: Reggeli kiadás____5 kr. Esti kiadás_______4 ., Kiadóhivatal: VL. Teréz-körut 28. ez* Szerda, julius 1. Különböző instrukciók. Budapest, junius 30. (é.) A napokban egy Párisból kelt távirat adta hírül, hogy a francia vallás­ügyi miniszter a cambray-i érseket, két lillei papot és két roubaixi lelkészt pörbe fogatott, mivel Úrnapján a maire tilalma ellenére körmenetet tartottak. Ugyanek­kor más lelkészeknek büntetésül fizetésü­ket szüntették be. Nagyon tanulságos esemény, amelyből kitetszik, hogy a francia köztársaság kor­mánya mily kíméletlenül érezteti hatal­mát a katolikus egyházzal. A maire egyszerűen betiltja a katolikus egyház egyik legnagyobb ünnepi aktusát, az úr­­napi körmenetet és mikor a francia klérus papi lelkiismerete ennek a tiltó rendeletnek opponál, ott terem a kor­mány, beszünteti a fizetéseket és az érsek­től kezdve az utolsó lelkészig mindenkit fenyítő pörbe fogat. És nem is a radikális Bourgeois-kormány cselekszi ezt, hanem az örökébe lépett Méline-minisztérium, amely opportunus óvatosság és nyárspolgári vár­aikat dolgában valóságos ellentéte a meg­bukott Bourgeois-kormánynak. Tanulságosnak mondtuk ezt az ese­ményt, de még tanulságosabb a belőle vont következtetés, ha elgondoljuk, hogy a római kúria milyen magatartást tanúsít a republi­kánus Franciaországgal szemben; ha pár­huzamba teszszük Franciaországot és Magy­országot és elménkbe idézzük, hogy a római kúriának milyen instrukciói vannak Francia­­ország számára, ahol a katolikus klérust lábbal tiporják, és milyen instrukciói van­nak Magy­arország számára, ahol a katoli­kus klérus törvényes kiváltságai érintetle­nül állanak fönn s ahol ennek a klérus­nak a vagyona, befolyása, tekintélye, anyagi és erkölcsi súlya még mindig óriás hatal­mat képvisel. A francia papokat, akiknek nem sza­bad urnapi körmenetet tartaniok it** ok­tatja ki a római kúria, hog­yn­ cia respublikának engedelmes szolgá­i le­gyenek. Igaz, hogy a republikánus kormány a nagy francia forradalom szülötte, an­nak a forradalomnak, amely a francia klé­rus összes javait erőszakosan elvette, sze­kularizálta; igaz, hogy a köztársaság ár­mánya papnövendékeket három e­le­t besorozza katonának; igaz, hogy a­­ tár­sasági kormány a népiskolák tanrendjéből egyszerűen kitörölte a vallásoktatást és a katolikus hitoktatók helyzetét mindenütt megnehezítette; igaz, hogy a lui de fab­­rique révén még a saját templom­alapjukra vonatkozó ellenőrzés jogát is kivette a ke­zükből; igaz, hogy köztársasági kor­mány, még a legjámborabb fajtájú, még az olyan opportunista kabinet is, mint amilyen a Méline-minisztérium, arnapi körmenete­­ket tilt el, érsekeket fogat pörbe és bün­tetésül beszünteti a­ légió szegény plébá­nosnak amúgy sem vajmi fényes fizetését. Mindez tökéletesen igaz. De a római kúriát ennyi felforgatás, ennyi kíméletlenség, ilyen durva bánásmód mégis atyai szelídségre hangolta a francia respublika iránt. Túl­áradó oko­­gal és bámulatos mérséklet­tel adta so­kolóba a francia klérusnak, hogy az olkodó kormányformának vés­ik mag­okat alá és a törvényeket respek­tálva, csakis ennek a kormány rom­ának a keretében igyekezzenek megóvni a kato­likus vallás érdekeit. Mindnyájan emléke­zünk a római kúriának e szenzációs intéseire. Mindnyájan jól megjegyeztük, hogy a Vati­kán ezekkel az instrukciókkal egyenesen a francia köztársaság oltalmazói, föntartói közé állott. Nem érezte vagy megbocsá­totta, hogy a francia köztársaság en canaille bánt el a katolikus klérussal s a tömérdek sértésre, a kínos megalázásokra azzal válaszolt, hogy a minden vagyonuk­ból, minden erkölcsi befolyásukból kivet­ke­­zt at a francia respublika baj­no­kaivá ava­­ föl. Mi dr­­oleranciáját és bölcseségét a ti­ztársaságra pazarolván, Magyar­é már nem jutott se türelem, se , se bölcs mérséklet. A magyar as klérusnak küldött instrukciókból naivan láttuk, hogy a római scuria — négyenlítesül a francia köztársaság bá­násmódjáért — most Magyarországgal akar en canaille bánni, azzal a Magyar­­országgal, ahol a katolikus klérus hely­zete vagyon, tekintély, befolyás, rang dol­gában szinte megközelíthetetle­n magas­ságban áll. Magyarországon a katolikus főpapok a törvényhozás legdíszesebb polcait foglal­ják el magas állásuk erejénél fogva. Magyarországon a katolikus klérus a leg­nagyobb állami aktusoknál működik közre és törvényben gyökerező privilégiumai — bár a katolicizmus nem államvallás többé — ma is a legfényesebb, legkiváltságosabb pozícióba emelik a vele egyenrangú egy­házak tiszteletteljes beleegyezésével. Ma­gyarországon a katolikus klérusnak ren­geteg birtokai vannak és e roppant birto­kok jövedelmét szabadon használhatja föl iskolák, klastromok, templomok építésére, és számbavehető, komoly hang nem sür­geti sehol — kivéve a néppárttal frater­­nizáló radikalizmus egynémely matadorát, akik annak idején kézzel-lábbal harcoltak a polgári házasság behozatala ellen ■— hogy a roppant gazdagságnak ezt a forrá­sát konfiskálni kell a szomjazó státusérde­­kek javára; Magyarországon a katolikus vallás tanítása nemcsak a felekezeti isko­lákban élvez teljes garanciát, hanem kö­telező tantárgy az állam valamennyi is­kolájában; Magyarországon, ahol a lakos­ság negyvenöt százaléka más vallású, a katolikus klérus háborítatlanul élhet a trón közelében, háborítatlanul uralkodhatik a néptömegek fölött és veszedelem nélkül TÁRCA A bátorság jutalma. — A Pesti Napló tárcája. — Irta: Catulle Mendés. I. A kis Adidalie, aki egy favágó leánya volt, számtalanszor hallotta, hogy van a világon boldogság, csak azt nem tudta, hogy ugyan hol találhatna rá. A boldogság bizonyára nem ott lakik, abban a rengeteg erdőben, ahol any­­nyiszor csatangolt az apjával, görnyedő hátán tüskés ágakat cipelve és ahol mezítelen lábait annyiszor megvérezték a kemény göröngyök. Azt se nagyon tudta ő, hogy ugyan mi­lyen is lehet hát az a boldogság, de valami titkos ösztön azt súgta neki, hogy egy büszke tekintetű, gyöngéden mosolygó, szép fiatal em­berhez készen hasonló, akinek csupa rózsa­színű vagy kék selyem meg aranyos-ezüstös a ruhája. — Hát én már soha meg ne ismerjem a boldogságot! sóhajtott egy nyári reggelen, az erdei ösvény martján üldögélve. — A múlt hónapban lettem tizenhat esztendős, már ha tovább késik, úgyse kellek én neki, mert hisz vén leány lesz belőlem. És úgy elkeseredett, hogy az útszéli ka­vicsok is megszánták, ami nagy eset, mert az útszéli kavicsok nem egykönnyen szoktak így ellágyulni, inkább könyörtelenek ők, ami nem is csoda, mert hisz folyton rajtuk taposnak s még csak nem is panaszkodhatnak miatta. A kis Adidalie csak busult, busult az erdei ösvény martján. Szerencséjére, éppen ott a szomszédság­ban időzött, a szentjános-bogarak lakodalmán, egy jó tündér. Amint megesett az esküvő s összeadta őket, odalibbent a favágó leányához és igy szólt hozzá: — Ejnye, babám, nem kell mindjárt úgy kétségbeesni! A boldogság soha sincs köze­lebb, mint éppen mikor azt hiszik, hogy messze jár. Nézd csak, mit látsz ott az út túlsó felén ? Látod azt a fiatal vadászt, aki mosolyogva szendereg ott a rózsabokor alatt? Az a király unokája, soha téged nem látott és mégis rólad álmodik most. Eredj át az utón, de sebesen és ülj le mellé. Majd ha fölébred, átöleli a dere­kadat s elvisz magával a palotájába, ahol te leszel minden hercegasszonyok közt a legbol­dogabb hercegasszony. Aztán eltűnt a jó tündér. Adidalie pedig moccanni se tudott, úgy elámult azon, amit a jó tündér mondott neki. Soha, soha nem hitte volna, hogy létezzék a földön olyan szépséges szép ember, mint az a fiatal vadász, aki mosolyogva szendergett az út túlsó felén a rózsabokor alatt. Arra a gondo­latra, hogy az fogja átölelni az ő derekát s az viszi el magával a kastélyába, majd hogy hova nem lett a nagy gyönyörűségtől. De nem sokáig vesztegelt így tétlenül, hanem felgyűrve köntösét, hogy annál sebe­sebben futhasson, indult a boldogság után, amely ott várta őt az út túlsó felén. II. Úgy ám!... De ebben az erdőben nem­csak jó tündérek voltak, voltak ott gonosz tün­dérek is. Hasonlított ez az erdő egy kicsit az élethez, ahol szintén együtt jár a jó a go­­noszszal. Egy gonosz tündér, aki éppen ott a szom­szédságban igazította egy házsártos pillangó­pár válópörét, a mi leányunkhoz libbent, egy parancsoló mozdulattal megállította és így szólt hozzá: — Hohó, babám, nem olyan könnyen megy az! Tán csak nem hiszed, hogy egy-két lépés és menten a boldogság karjai közé pihenhetsz ? Az kellene még, egyéb se! Hisz akkor jobb sors se kéne az emberekénél! De nem úgy bsz a! Tudd meg, kicsikém, hogy bajjal jár az s nem ma, de még holnap se leszel te min­den hercegasszonyok közt a legboldogabb hercegasszony a király unokájának a kasté­lyában! — Oh asszonyom, mit vétettem én éle­temben ? Kinek ? Hogy kívánhatná egy ilyen szegény leány boldogtalanságát? ... De még nincs is mit félnem öntől. A jó tündér azt ta­nácsolta, hogy menjek át az út túlsó felére, hát nincs hatalom, mely szándékomban meg­gátoljon! — Igaz ugyan, hogy egyik tündér se sze­gülhet a másik tündér akarata ellen, de az, ki téged utalmába vett, nagy hirtelen­ül elfeledte megmondani, hogyan juthatsz át az út túlsó felére. Hát csak rajta, siess, fuss, ha tudsz, de nézd, látod odafönt azt a pókhálószálat? Lá­­tod, hogy reszket, libeg, alig-alig hogy látszik ott a szilfa csúcsáról át a tölgyfa ormára, — tudd meg, hogy azon kell végig haladnod, ha át akarsz jutni az út túlsó felére! Aztán eltűnt a gonosz tündér. Mai számunk tizenhat oldal.

Next