Pesti Napló, 1896. szeptember (47. évfolyam, 240-269. szám)

1896-09-01 / 240. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egész évre ... 14 frt — kr. Félévre ........ 7 ,, — ,, Negyedévre ... o ,, GO „ Egy hóra........ 1 „ 20 f f —-o-­Egyes szám..............4 kr. Vidéken ...................5 kr. Negyvenhetedik évfolyam SZERKESZTŐSÉG: VI., Teréz-körút 21. sz. II-dik emelet. —-O— KIADÓHIVATAL, VI., Teréz-körut 23. sz­­ -O­­Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után is. PESTI 240. sz. Budapest, kedd, szeptember 1. 1896* Az ultimátum. Budapest, augusztus 31. Le a keztyüvel . . . megkezdődik a birkózás. A huzavonába beleunt a bankkal tárgyaló kormány s elhatározta, hogy vé­get vet neki. Kemény ultimátumot küld az osztrák-magyar intézetre, amely se osz­trák, se magyar, hanem csak puszta ke­reseti társaság, és a világért sem akart egyéb lenni. A dologba a magyar kormány az osztrákkal együtt unt bele, és vele együttesen támadt az a bátorsága, hogy megfenyegesse a mindenható bankot. Meg­üzenték neki, hogy vagy enged, vagy pedig a kormányok más pénzcsoporttal lépnek érintkezésbe. Az ágyú nagyot szólt, de egyelőre még nem talált. A bank még nincs megrémülve, a börzék nincsenek meg­ijedve, s mi magunk, akik a puskapor árát fizetjük, nem érezzük magunkat hősöknek. A bátorságot szép dolognak tartjuk, de kíváncsian tessük, hogy váljon nem lohad-e le körültekintő­­óvatossággá ? Az ultimátum okvetetlenül tetszik a Lajtán innen, ahol az emberek először magyarok s csak azután részvényesek, s ahol a gazdasági törekvé­sek is magyarul nyilvánulnak. De nem há­borodunk meg a lelkesedéstől, hanem meg­várjuk szépen, hogy mi lesz? Mert tartunk attól a gondoskodástól, amely nem szokta megengedni, hogy a fák az égbe nőjjenek. A bank hajlandónak nyilatkozik az államok közös adósságából tizenöt milliót leírni, de a kormányoktól azt követeli, hogy a most megadandó szabadalom lejár­tával a részvényeket olyan áron váltsa be, amely azt a tizenöt millió forintot teteme­sen felülmúlja. Ezt talán bankos enged­ménynek hívják, de a józan ész termino­lógiája abszurdumnak nevezi. Abszurdum­nak, amelyet a vakmerő hatalmi tudat fo­galmazott. A bank bízik abban a lehetet­lenségben, hogy vele szakítsanak és úgy érzi, hogy állítólagos politikai tekintetek az ő igazának védelmére fognak kelni; a legkomolyabb humorral fügét mutat tehát a két kormánynak. Az ultimátum a felelet erre a komor humorra. A kormány nem akar mókázni a nemzeti gazdaság legvitá­­lisabb érdekeivel. A bank hatalmi dölyfe egyelőre nem imponál neki, és szemébe vágja éppen azt a fenyegetést, amelylyel a bank rémízgetni vélte a két kormányt: azt tudniillik, hogy nem köti meg vele az üzletet. A bank a leszámolással fenye­getőzött, a kormány most azt mondja neki, hogy hát, ha úgy tetszik, tessék leszámolni. A másik pénzcsoport készen áll és várja a meghívást a táncra. Nem hiszszük, hogy a másik pénzcso­portnak szerepe jut, bizonyosra veszszük, hogy a megegyezés létrejön, hanem azért politikailag nagy fontosságúnak tartjuk annak az új banknak a falrafestését. A kor­mány-ultimátum nem koncipiálódik meg és nem küldetik el, ha a legfelsőbb faktor nem nyugszik bele ebbe az üzenetbe, ille­tőleg a benne foglalt álláspontra való he­lyezkedésbe. Ez a belenyugvás pedig azt jelenti, hogy a monarkia hatalmi egységé­nek fogalma azokon a helyeken is kitisztul téves burkából, amelyekről eddig azt hí­­resztelték, hogy féltékenységgel ügyelnek a gazdasági egységre, mint annak a másik egységnek szerves részére. Mert bizonyos, hogy annak a «másik pénzcsoport»-nak bankja is közösnek álmodtatik, de az Osztrák-Magyar Banktól való eltéréssel nagy és hatalmuk által súlyos előítéleteken már is rés teretett, a részörés pedig olyan, hogy a neki kiszabott határ csakis a célszerűségi határ. És megindul a jajveszékelés azok ré­széről, akik a bankra való túlságos kor­mánybefolyást az osztrák-magyar pénz­piacra káros hatásúnak hirdetik, akik kü­lönösen a magyar kormány befolyását kész veszedelemnek kiáltják ki. Attól tartanak, hogy vagy a bank fog engedni a tizenöt millió kérdésében, vagy a kormányok le­szerelik a maguk nagy bátorságát, s hogy ennek következtében meglesz az egyez­mény, amely Magyarországnak megszerzi a bankban is a paritást. Nem az ultimá­tum ijesztette meg őket, hanem az a sej­telmük, hogy ez az ultimátum csak puska­porpuffogtatás, amely nem tesz kárt az új bankegyezményben. Állambankká lesz a magánbank — ez a meggyőződésük — még­pedig olyan állambankká, amely nem az osz­trák piac dominálását biztosítja, hanem eman­cipálja jórészt a magyar piacot, s amely a magyar önállóságot beviszi a gazdasági vi­lágba is. A politikai tekintetek uralmától rettegnek éppen azok a körök, akiknél első­sorban politikai szempontok szólaltat­ják meg a tiltakozást. Nem a kamatláb­politikának a kormányoknak, tehát a ma­gyar kormánynak is kiszolgáltatása fáj nekik igazán, noha ezt a panaszukat han­goztatják leghangosabban, hanem a régi centralista álomkép egyik utolsó részleté­nek­­eltűnése. A paritásos bankkal Magyar­­ország pénzügyi tekintetben is függetlenné lesz Bécstől, amelynek a gazdasági ura­lom volt az utolsó hatalmi formája. Saj­nos, nem így van egészen, s csak a bécsi Jeremiások látomásaiban van meg a pénz­ügyileg független, gazdaságilag önálló Ma­Személyek: Dr. Bajnóczy Gábor, ügyvád. A törvényszéki elnök. A királyi ügyész. Kondor Sándor, panaszos. Böske, a felesége. Mogyoró János, vádlott. Tanuk, bírák, törvényszéki jegyző, hallgatóság, tör­vényszéki szolga. ELSŐ JELENET. (Csinosan berendezett ügyvédi iroda; gondosan elzárt fali szekrények, melyek nem árulják el, hogy egy akta sincs bennük; az Íróasztalon egy fordított francia regény.) Bajnóczy (Elegáns fiatal­ember, fehér cilin­der, vörös lakkcipő, hóna alatt vékony akta cso­maggal jő): Most jövök a királyi törvényszék­től. Terringettél! A védencem ügye ugyancsak rosszul áll! Pedig a vizsgálat a legszebb ered­ménynyel biztatott; a panaszos, a tanuk úgy vallottak ellene, hogy a szívem repesett belé... Ennek dacára a királyi ügyész kijelentette, hogy ő nem lát elegendő támpontot védencem megvádolására ,­s az eljárás megszüntetését akarta indítványozni... Hallottak már ilyet? Hát arra való a királyi ügyészség, hogy kivegye a védelem szájából a kenyeret, a di­csőséget? Hisz az az ügyész valóságos vér­szopó tigris! Lelkére beszéltem a kegyetlen inkvizitornak, aki a vádat irgalmatlanul el akarta ejteni, hogy ne éljen vissza ily rettene­tesen a Nemezis hatalmával, amely kezébe adatott. A fáradozásaimat végre is siker koro­názta; s a vádindítvány elkészült, holnapra ki­tűzték a végtárgyalást, s nekem alkalmam nyí­lik ragyoghatni fényes kriminalistai tehetsége­­met. (Lerakja cilinderét,pálcáját, iratait, föl­d alá jár.) Holnap tehát megtudja a jogászvilág s az érdeklődő nagyközönség: ki lesz Eötvös Károly utóda. . . . Mert ezért nem engedtem ezt az ügyet a kezemből kisiklani, holmi okoskodó királyi ügyészecskék nérói szeszélyei folytán... El akarom foglalni tekintélyes védői székemet Themis csarnokában! S ez az ügy nagyszerű módot nyújt nekem arra. Védencem, Mogyoró János, vádoltatik azzal, hogy Kondor Sándor házát felgyújtotta. Ketten szerettek egy leányt, a fenhéjázó szülők a szánandó gyermeket a hatökrös gazda, Kondor karjaiba dobták; a szegény Mogyoró János hoppon maradt, s bo­­szúból a nászéjszakán rájuk gyújtotta a házát.. Fordul elő ennél megkapóbb bűneset a modern Pitavalban ? Milyen érdekes háttér: a szerelem, a boszú,... a nászéjszaka!. . Milyen mély búvárkodásokba bocsátkozhatik itt a védő­ügyvéd! Milyen ragyogó szónoklatot fogok én tartani! Jogi érveimmel megragadom a bíróság eszét: a dolog lélektani részével elragadom a hallgatóságot. Szinte hallom, milyen taps tör ki beszédem után! Az elnök a hallgatóságot csendre inti . . . De mindegy! Az én dicsősé­gem riadó kürtszavát nem lehet elcsitítani... Szájról-szájra jár az én szenzációs védőbeszédem híre . . . Elhalmoznak gratulációkkal ... az emberek csupán azért gyújtják föl a házakat, hogy én védjem őket. S ott lesz az én kicsi­kém is, Budapest legszőkébb tüneménye, aki bizonyára elragadtatva felejti puha, forró kezét az enyémben: Maga valóságos Quintilián! Ugyanis még tegnap megmagyaráztam neki, hogy ki volt az a Quintilián, hogy aztán el­mondhassa nekem. Azontúl mindig így fog ne­vezni: Quinti, maga az én kis Quintilém! . . . S a vádlott ? Várjon védőbeszédem hatása alatt fölmentik-e a vádlottat ? ... Ej, ugyan ki tö­rődnék ilyen mellékes apróságokkal ? Készül­jünk a holnapi védőbeszédre, amely dicsősége­met van hivatva megalapítani! MÁSODIK JELENET. A törvényszék tárgyaló terme. Az elnök, (a büntető tanács többi tagjaival s a jegyzővel az emelvényen ül), a királyi ügyész, a védőügyvéd, (a maguk helyén ülnek.) Nagyszámú hall­gatóság, (majd) panaszos, panaszosné, vádlott, tanult. Elnök: Vegyük elő a 4896—6 számú ügycso­mót, gyújtogatás vádjával terhelt Mogyoró János ügyét. Először is kihallgattatik a panaszos Kondor Sándor. Önnek a háza múlt év augusz­tus havában, éppen a nászéjszakáján leégett? Panaszos: Igen. Elnök: Ön azzal vádolja Mogyoró Jánost,hogy a házát ő gyújtotta föl. Panaszos : Nem. Védőügyvéd (ijedten fölsziszszen): Nem. Elnök: A vizsgálat során­ azt adta elő,­hogy Csipke Böskének ketten udvaroltak, maga meg a vádlott. A leány kezét maga nyerte el és azért gyújtotta a szerelmes legény magukra a házat. Panaszos: Hát izé . . . tetszik tudni, tekinte­tes uram . . . Mindenféle pletykaság járt a fe­leségemről, beszélték, hogy így-ugy ismeret­ségben volt a Böske a Jánossal. Hát ezért gya­nakodtam reá . . . Elnök : No és ? Panaszos: De azután . . . megtudtam ... a feleségem megnyugtatott, hogy rut hazugság volt az egész ... Ki is békültem a Jánossal, jár is a házunkhoz. . . A legjobb cimboraság­­ban élünk együtt. Elnök, szavazóbirák (a hely komolyságához képest diskrét mosolylyal néznek össze; a jegyző a tollát harapja.) Mai számunk tizenhat oldal.

Next