Pesti Napló, 1897. május (48. évfolyam, 121-151. szám)

1897-05-01 / 121. szám

SLÖMZETESI ÁRAK: Efctn écre 14 frt — kr. FfeWrre___7c—« Kegywlétre... 3 « 50 * Egy aóra_... 1 « 20 c -É3E­Egyes mám____4 kr. %défc«________5 kr. ' Negyvemniyolcadik évfolyam. 131. sz. SZERKESZTŐSE«: VI., Teréz-körut 31. «Z, li­lik emel««. -13E3-KIADÓHIVATAL: VI., Teréz-körut 93. M. ~13»­Megjelenik minden nap, ünnep és vasárnap után in. Budapest, 1897. Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Szombat, május 1. Május elseje. Budapest, április 30. A m­agyar szabadság ünnepe március 16-ike. Akik május elsejét akarják ünneppé avatni, azok mindig szemben fogják ma­gukat találni nemcsak az államhatalommal, hanem az egységes magyar társadalommal. Örvendünk, hogy a budapesti munkások a holnapi napra sem terveznek politikai tün­tetést. Örvendünk ennek első­sorban a munkások érdekében, mert minden népies mozgalomnak az erejét az adja meg, ha még az ellenérzésnek táborában is bizo­nyos rokonszenvet tud kelteni. Az a moz­galom azonban, amely a május elsejét akarja megszentelni, semmi olyan eszmét nem képvisel, amely akár a szabadság, akár az emberi előhaladás nagy céljaival összhangban állana. A magyar szabadelvű­­ség nem is fog soha a nemzetközi áram­latokkal megalkudni, mert ha ennyire megfeledkeznék magáról, ezzel még csak nem is a munkásságnak, hanem a leg­képtelenebb reakciónak a malmára hajtaná a vizet. A mi feladatunk nem lehet az, hogy folytassuk némely ellenzéki pártférfiaknak tragikomikus véget ért kokettírozását a szocialistákkal. De azért a szabadelvűség méltatlan volna a kormányzásra, ha gond­dal és szeretettel nem foglalkoznék a tár­sadalmi kérdésekkel. Arra az álláspontra kell helyezkednünk nekünk is, amelyet Gambetta egyszer kifejezett: «Nincs társa­dalmi kérdés, de vannak társadalmi kérdé­sek». Ha Gambetta magyar politikusnak születik, akkor sem jellemezhette volna jobban a mi helyzetünket, miután nálunk a társadalmi bajok egyszerre két irányban is jelentkeznek, mint az iparos munkások­nak, és mint a mezőgazdasági munkások­nak a kérdései. Az első kategória különösen a fő­városban ragadja meg figyelmünket. Tény az, hogy a főváros eddig a munkások helyzetének javítására célzó minden tö­rekvéssel szemben fagyos közönyt tanú­sított. Hogy csak egyet említsünk, a fővárosi lakáskérdés dolgában évtizedek óta — mondhatni — egyetlen őszinte lé­pés sem történt. Éppen május első napján, amikor a házbérnegyed alkalmából a sze­gényebb osztályok tömegesen vándorolni kénytelenek, látjuk a budapesti lakásnyo­mort legijesztőbb képében. Harminc év óta az állam és a főváros páratlan adókedvez­ményekkel támogatják az építkezést és ezen adókedvezmények közül egyetlenegy sem érvényesült oly irányban, hogy olcsó és kis lakásoknak építését elősegítse. Az összes kedvezmények a telek- és az építő­­spekulánsoknak jutottak— sohasem a lakó­közönségnek, még kevésbbé a munkás­­osztálynak. Ritkán láttunk rá példát, hogy az állam által közhasznú célzattal adott kedvezmények annyira egyetlen osztály által konfiskáltattak volna,mint ahogy ez a budapesti adókedvezményekkel történt. E pillanatban úgy halljuk, a kormány komolyan foglalkozik egy oly törvényjavas­lat előkészítésével, amely a munkáslakások építésére messze terjedő kedvezményeket nyújtana. Szerencsétlenségre ez ügyben három minisztérium tevékeny: a belügy­minisztérium, a pénzügyminisztérium és a kereskedelmi minisztérium. Ennek a sok jóakaratnak a következtében pedig alig reméljük, hogy a mai nemzedék az úgy­nevezett előzetes tárgyalásoknak a végét megérje. Még a Baross-korszak alatt megtör­téntek az első lépések a társadalompoli­tikai törvényhozás terén. A reformoknak egy része azonban oly szerencsétlenül lett keresztülvive, hogy inkább kalamitás azokra nézve, akiket istápolni akart. Klasszikus példa e tekintetben a be­­tegsegélyezés ügye, mely a vidéken sok helyütt a visszaéléseknek és szinekuráknak a melegágya lett. Nincs Magyarországon nagyobb beteg, mint ez a betegsegélyezési ügy. Ma már elég tapasztalatokkal rendel­kezünk e téren is és azért szükséges, hogy ezek a jó szándékból eredő, de gyarló módon kezelt reformok átalakíttassanak, nehogy az érdekelteknél az a felfogás kapjon lábra, hogy akkor is, mikor a köz­hatalom külsőleg az ő érdekükben jár el, tényleg csak újabb megterheltetésük szár­mazik belőle. Azonban az iparos munkáskérdés még mindig aránytalanul kisebb baj, mint az agrárszocializmus. Ez a vidéki társada­lomnak legnagyobb veszedelme, amelyet nemcsak főszolgabírói észszel és tudo­mánynyal kell kúrálni. Egyebek közt a mezőgazdasági cselédügy némely helyen oly tüneteket ,mutat, éknél vissza­taszítóbbak még 1848 előtt, a legsötétebb jobbágyság idejében sem igen fordulhattak elő. Ezek előtt szemet hunyni, vagy azt állítani, hogy a munkásnyomor csak a nagy városok körében létezik, oly önámitás, amely­nek elmaradhatatlan a büntetése. Csakis az állam szabályozhatná to­vábbá a munkaközvetítést is. Ha egy centralizált, aránylag nem is nagy ter­jedelmű és ezenfelül még kitűnő állami vasúthálózattal bíró országnak egyik részé­ből a munkások a «Hungerlohn» előtt futnak Amerikába, amíg ugyanakkor az országnak másik részében a birtokosok a munkások önkényével szemben védtele­nül állnak, akkor világos, hogy hiányzik az az igazságos és felvilágosult közvetítő és kiegyenlítő befolyás, amelyet csakis a jó, nem rubrikákon élősködő adminisztrá­ció gyakorolhat. Elérkezett az­ ideje annak, hogy az agrárszocializmus ne csak akadémikus parádéviták anyagául szolgáljon, hanem hogy egy egységes rendszer szerint ál­lapítsuk meg a mezőgazdasági munkás­­kérdés körüli teendőket. De azután le­gyen is az ügynek gazdája, akire a re­formnak a dicsősége és a felelőssége há­ruljon. Ez idő szerint még sikerül azoknak a pogány isteneknek a kultuszát, akiknek május elsején áldozni szoktak, nemcsak a vidéken, hanem a fővárosban is elnyomni. Ez amellett bizonyít, hogy egyelőre ma­guk, ennek a kultusznak a hívei és az apostolai még érzik ügyüknek gyöngesé­­gét. Ámde azért végzetes hiba volna, ha abban a hitben ringatnék magunkat, hogy a minden rendbeli munkásosztályoknak Magyarországon nincsenek sérelmeik, kíván­ságaik és aspirációik,­­ komoly sérelmeik, jogos kívánságaik és oly aspirációik, ame­lyekkel minden haladópárt bátran azono­síthatja magát. Ezt tartsák szem előtt mindazok, akik óhajtják, hogy a munkás­­osztály is a maga szabadságideálját a március 15-diki eszmékben feltalálja. Mai számunk husz oldal. Az eskütéri Dunahid. — A Pesti Napló tudósítójától. — Budapest, április 30. Alig néhány hónapja annak, hogy szé­kes fővárosunknak a Duna-folyam által szétválasztott két felét a Szent Gellért­hegy déli aljánál összekapcsoló szép és hatalmas művet, a felséges királyunk nevét viselő fővámtéri hidat a közforgalomnak átadták, s ime máris küszöbén állunk annak az időnek, amidőn egy még hatal­masabb s bízvást mondhatjuk, hogy a maga nemében nemcsak hazánkban, de az egész földkerekségen párját ritkító alkotás a megvalósítás stádiumába jut. Értjük a székes főváros ötödik Duna­­hídját, a legközelebb építés alá kerülő eskütéri hidat. Úgy hiszszük, hogy olvasóközönségünk­nek kedves szolgálatot teszünk, ha e nagy­szabású s székes fővárosunk fejlődésének történetében előkelő szerepre hivatott mű­vet s az annak létesítése érdekében eddig tett intézkedéseket — amennyire az e cikk keretében lehetséges — ismertetjük. * A hídépítési II.rendelő törvény meghoza­tala után a hídépítés végrehajtásával megbí­zott közlekedésügyi kormány a híd tervezé­sére nemzetközi pályázatot hirdetett s már ez alkalommal is hangsúlyozta azt, hogy a híd, hacsak lehetséges, egy nyílással terveztessék. A pályázatra számos terv érkezett be és pedig nemcsak a hazai műszaki körökből, hanem a kontinensnek csaknem minden na­gyobb államából, Amerikából, sőt Afrikából is. A beérkezett pályatervek igen sok figye­lemreméltó és tanulságos eszmét tartalmaztak, a kivitelre azonban részben szerkezeti, rész­ben szépészeti szempontokból egyik sem volt egészen alkalmas. Ezen körülmény következtében első­sor­ban az egynyílású áthidalás, azután pedig, miután kitűnt, hogy ily hidat az előirányzott költségek keretén belül megalkotni nem lehet, a háromnyitású áthidalás kérdését is a keres­kedelemügyi minisztérium dunahídépítési osz­tályában tüzetesebb tanulmány tárgyává tették. Ezen tanulmányok és tervezések befeje­zése után báró Dániel Ernő kereskedelemügyi miniszter értekezletre hivta össze az érdekelt hatóságokat, hajózási társulatokat s több szak­férfiút azon kérdés megvitatása végett, hogy a hid egy vagy három nyilassal épittessék-e ? Az értekezleten megjelentek túlnyomó többsége annak a nézetnek adott kifejezést, hogy az Eskütérnél háromnyílású híd épí­tése árvízvédelmi és hajózási szempontból oly nagy hátrányokkal járna, amelyek miatt ily hidat építeni nem lehet. Az értekezlet ezen eredménye alapján, s tekintettel különösen arra, hogy a közforga­lom és kereskedelem oly nagy fontosságú esz­közénél, mint aminő a Duna, óvatosan kerülni kell mindazt, ami a már most is oly élénk, a jövőben a Közép-Duna és a Vaskapu szabá­lyozásának keresztülvitele után bizonnyal még inkább fokozódó hajózási forgalmat megnehe­zítené, ami pedig az eskütéri hídnak három nyilassal való építése esetén kétségkívül bekö­vetkeznék: a kereskedelemügyi miniszter az egynyilású híd építése mellett foglalt állást, s ezen álláspontjához a minisztertanács hozzá­járult. Időközben a hídépítéssel kapcsolatos vá­

Next