Pesti Napló, 1897. június (48. évfolyam, 152-180. szám)
1897-06-01 / 152. szám
BI#FBBT£SI ÁB»K: Esés*étre 14 írt — ki. F6távn____7c—« Nagyelne~ 3 « 50 « Egrhera___1 « 20 « -K3ESEsryos szám_____ 4 kr. Vidátaa___, 6 kr. SZERKESZTŐSÉO: , VI., Teréz-körnt S1. mÉl Il dik emelet. -Í3£$KIALLÓVATAL, VI., Teréz-körnt S3, «4. -É3£$Megjelenik minden nap, ünnep és vasérnap után is. Budapest, 1897. Főszerkesztő: Neményi Ambrus. Kedd, junius 1. Sajtó és parlament. Budapest, május 31. A Szabadelvű párt ma este tartott értekezletén magáévá tette a bűnvádi eljárás életbeléptetéséről szóló törvényjavaslatot és ezzel együtt a hires 16. szakaszt is. A tárgy körül felmerült vita hosszú volt és felette érdekes. A főbb szónokok kivétel nélkül nagy hatással beszéltek és igen magas nívón mozogtak. A 16. szakasz ellenzői részéről Chorin Ferencz, Beteics Gusztáv és Ummer Kornél, a törvényjavaslat védői sorából Emffy kormányelnök és Tisza Kálmán fejtegették a sokat vitatott 16. szakasznak nemcsak jogi, de politikai jelentőségét is. A mai emlékezetes értekezlet után most már kettőt egész határozottan konstatálhatunk. Egyrészt azt, hogy a kormánynak nincs szándékában a párt tagjainak szabad véleménynyilvánítását illetéktelen presszióval korlátozni; másrészt pedig azt is állíthatjuk egész határozottan , hogy a szabadelvű párt azon kiváló tagjai, akiknek — velünk együtt — ezen javaslattal szemben komoly aggályaik vannak, egyáltalában nem hajlandók magukat ellenzéki pártcélok érdekében felhasználtatni. Abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy az ellenzéknek a 16. szakasz csak ürügy, meg fog róla győződni, hogy a szabadelvű párt tagjai teljes szolidaritásban járnak el és csak olyan küzdelemnek kívánnak részesei lenni, amelyet egyik részről épp úgy, mint a másikról teljes jóhiszeműséggel és pártpolitikai mellékcélok nélkül visznek. Akik tehát arra spekulálnak, hogy a szabadelvű párt egységét ez alkalommal talán megbontani lehetne, azokat már eleve biztosítjuk arról, hogy alaposan tévednek. Mert a szabadelvű párt tagjai a szabadság garanciáiért — úgy, amiként mindegyikük azokat felfogja — küzdeni hajlandók; de arra, hogy az ellenzéki «vitarendező bizottságok» nyomában haladjanak, éppenséggel nem kaphatók. Báró Bánffy Dezső mai nyilatkozata férfias nyíltsággal elfogadta ezt a kölcsönös álláspontot, amidőn kijelentette, hogy addig, amíg csakis elvi harc lesz, amelyet nem politikai célokért és nem is rendkívüli eszközökkel folytatnak, a párt tagjainak kritikai szabadságát legtávolabbról sem kívánja megszorítani. Egészen nyugodtan tekintünk tehát a holnap meginduló küzdelem elé, abban a tudatban, hogy belőle pártválság egyáltalában nem fejlődhetik, és hogy semmi olyan veszély fenn nem forog, amely a szabadelvű pártot nagy nemzeti erő állami céljainak megvalósításától elterelhetné. Ebben a tudatban fejtjük ki most újra — a döntő csata előtt — az ügy körüli felfogásunkat, amelyben a mai értekezleten felhozott tárgyilagos indokok bennünket meg nem ingattak. Senkinek sincs joga magának politikai kérdésekben csalhatatlanságot vindikálni. Legyen, hogy azoknak, akik a 16. §-t ellenzik, magában a dolog érdemében nincs igazuk. De vájjon forog-e, fenn kényszerítő szükség arra, hogy az esküdtszékeknek sajtóügyi illetékessége most megbolygattassék? Vájjon kikerülhetetlen volt-e, hogy akkor, mikor az esküdtszéki intézményt a legfontosabb bűnügyekre nézve meghonosítjuk s ezzel — általánosan elterjedt felfogás szerint — nevezetes lépést teszünk előre, meghagyjunk a bűnvádi eljárás életbeléptetéséről szóló javaslatban egy oly intézkedést, mely a szabadelvű párt ellen izgatási eszközül használható fel? .Jól tudjuk mi, hogy a sajtószabadság megtámadása legtávolabbról sincs célba véve. A szabadelvű párt s a belőle keletkezett kormány, amely halhatatlan érdemeket szerzett a közszabadság alapjainak megszilárdítása körül, nem akarja és nem akarhatja semmi téren a reakciót. A magánbecsület erélyesebb védelmét akarják bizonyos üzelmek ellenében, amelyek a sajtó némely alantasabb rétegeiben szoktak előfordulni. De ha, nagyon helyesen, sújtani akarják az úgynevezett «revolversajtót», miért kell akkor lehangolni azt a komoly és tiszteletreméltó sajtót is, amely a nemzet szolgálatában kétségbe nem vonható érdemeket szerzett, s amely egyik leghatalmasabb emeltyűje volt eddig s lesz ezután is az ország szellemi és politikai előhaladásának. Nem féltjük mi ennek a sajtónak a szabadságát. Az a magyar publicisztika, amely ki merte mondani meggyőződését akkor is, amikor az abszolutizmus damoklesi kardja függött feje fölött, ki meri és ki fogja mondani azt, amit közérdekben kimondandónak tart, akár esküdtszék, akár rendes bíróság ítél fölötte. De minek kell a közérdeknek ezt a bátor és derék munkáját feszélyezni, mikor e.-re kényszerítő szükség nincs? Azt hiszszük, nem volna lehetetlen módot találni arra, hogy keményen súttassuk az a sajtó, amely a magánbecsületre tart hajtóvadászatot, anélkül, hogy emiatt szenvednie kelljen a sajtó azon részének is, amely tisztán az eszmék szolgálatában áll. TARCA A két galamb. — A Pesti Napló tárcája. — Irta: Jean Sichepin. Az öreg Mareuille báró nem volt az a durva ember, akinek látszott. Harminc esztendőt töltött a katonai szolgálatban, először vak engedelmességben, aztán az erélyes parancsolásban. Megtanult uralkodni mások s aztán önmaga felett is és ez megkeményitette arca vonásait. De lelke olyan volt, mint a hangja, amelyből kicsengett ugyan a gyakorlóterek vezényszava, de amely a magánéletben gyöngéddé, sőt valósággal gyermekessé változott. Olyan volt, mint szemei, amelyek sűrű, szürke szemöldei alól kéken csillogtak elő s tekintetük egy szelíd, félénk, kékszemű asszony tekintetéhez volt hasonló. Szóval, az öreg Mareuille báró, akinek René volt a keresztneve, olyan volt, mint a keresztneve. Ő maga különben tudta is ezt. De tartózkodott azt elárulni. Először, mert félt, hogy nevetségessé válik. De leginkább azért, mert bizonyos volt, hogy a jóságát senki sem hinné. Mert ha mára külseje is meghazudtolta a szívét, annál inkább megcáfolta azt az élete. Fiatal korában nagy nőcsábítónak volt kikiáltva. Legendák keringtek szájról-szájra hódításairól s akárhogy tagadta is azokat, tagadásával csak nagyobb valószínűséget kölcsönzött nekik. Szeretett is ő és szerelme szerencsétlen volt és tragikus , s csöppet sem hasonlított az ideálhoz, amelyet ő alkotott magának a szerelemről. Ahelyett, hogy egy olyan gyöngéd teremtésre talált volna, aminő ő maga volt, belebotlott egy hozzá méltatlan nőbe, aki őt végtelen gyötrelmek sorozatának tette ki, s boldogtalan házasságuk végre is kettős tragédiával végződött: Mareuille báró megölt egy embert párbajban, felesége pedig öngyilkosságot követett el. Fiatalkori kalandjaival és férfikorának e sötét, borzalmas drámájával, ezzel az élettel, amely dühöngő viharhoz volt hasonló, kivel hitethette volna el az öreg báró, hogy lelke gyermekes, mint hangjának csengése, hogy szíve gyöngéd, mint a tekinteteglénségére, hetvenéves korában, a bútorgyűjtés szenvedélye szállotta meg. Egy napon valami régiségkereskedő romjai között egy XVI. Lajos korabeli szekrényre akadt, amely rózsafából készült, és amelynek díszítését két csókolódzó galamb képezte. A bútordarab nem éppen a legjobb állapotban volt. De a két galamb emblémája elcsábította a bárót. Mikor hazavitette s helyére akarta állítani, véletlenül a legbelső fiókjában még egy titkos fiókra bukkant, amelyet a kereskedő nem fedezett föl. Kicsiny, elefántcsont táblájú, imakönyvhöz hasonló könyvecske feküdt ott az erősen megkopott rózsaszín selyemvánkoson. A könyvecske kék szalaggal volt átkötve, bizonyítva azt, hogy gazdája nagy becsben tartotta. A báró keze reszketett. S lelkében fölmerült a kérdés, nem követ-e el hitványságot; de a a kíváncsiságnak még sem állhatott ellen; föloldozta hát a kék szalagot s egy pillantást vetett a könyv első lapjára. Elhalványodott irás, hosszú, nőies vonások. A báró e szavakat olvasta: «Ez a könyv tizenhétéves kori ábrándjaim gyűjteménye. S megfogadtam, hogy nem nyitom azt ki ötvenéves korom előtt. 1841. december 31. Bregisse Adél. — Valóban, mondá a báró, a dátumok megegyeznek. Ha Bregisse Adél kisasszony 1841-ben tizenhétéves volt, akkor ... lássuk csak... 1824-ben született. Ma tehát a kisasszony hetvenhárom esztendős volna. Hanem szegény bizonyosan meghalt. Mert ötvenéves korában nem bontotta föl a könyvecskét. Vagy pedig nem érdekelték már tizenhétéves kora ábrándjai és visszatette azt újra. Mindenesetre elkövethetem ezt a kis indiskréciót anélkül, hogy szentségtörő lennék. Tehát olvassuk el. S azzal olvasni kezdte a könyvet, egyik lapot a másik után. Ah! micsoda rózsás, fényes álmai voltak Bregisse Adél kisasszonynak tizenhétéves korában! Milyen gyöngéd, édes volt az egész lelke! Mennyire Mareuille René számára volt ez a lény teremtve! Ez volt az a nő, a tökéletes, az imádatos, akivel neki találkoznia kellett volna az élet útján! S az öregember, akit tömérdek csata veszedelme edzett meg, akinek testén nem egy golyó fúródott keresztül, úgy érezte, hogy elfacsarodik a szíve, hogy sírni szeretne, siratni mindazt a boldogságot, amit elvesztett, amit megtalált volna ennél az élettársánál, ha számára rendeli azt a végzet. — Két évvel ugyan idősebb mint én, kétségkívül! De mit tesz az a két esztendő ? És különösen mit tenne az ma! S most már nemcsak a könyezés vágya szállotta meg a szemét, de tényleg elhomályosultak azok s az aggastyán szive mélyéből kitörő zokogásra fakadt a változhatatlan felett. Végre is erőt vett indulatain.: — De minek izgatom a múltat, amely nem térhet vissza többé? Ő bizonyára régidő óta nincs az élők sorában. Nem nyitotta föl a fiókot ötvenéves korában, mint azt megfogadta. Titkai itt maradtak eltemetve ebben a szekrényben, ahol létezésükről csak ő tudott. Halála után a vén bútordarabot eladták. S én tőlem igazán ostobaság, hogy így rajongok egy fantomért! Mai számunk tizenhat oldal.